2015.10.25.

Krisztus harcosa - A forradalmár

Lekció: ApCsel 6,9-15. 7,1. 7,51-60.

Textus: ApCsel 6,15

Svábhegy

Az elmúlt napokban országszerte, sőt világszerte emlékeztünk mi magyarok egy forradalomra. Egy forradalomra, amely során sokan ebben az országban életüket kockáztatva álltak ki egy eszme mellett, amiben hittek. Nem törődve a túlerővel, nem törődve a veszéllyel, nem törődve az esetleges következményekkel. 1956 kapcsán sajnos gyakran kell emlegetnünk mártírokat, akik a forradalomban vagy annak következtében vesztették életüket. A mai napon is egy mártír körül forognak majd a gondolataink. Egy fiatal, céltudatos férfi körül, akinek a hite szilárdan állta a támadásokat, egészen a végsőkig. Istvánról van szó, akinek tragikus és mégis dicsőséges történetét hallhattuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben.

A leírásokból nem tudunk meg túl sok mindent az életéről. Nem tudjuk, milyen életet élt, mielőtt keresztyén lett, nem tudjuk mi volt a foglalkozása, nem tudjuk volt-e családja, voltak-e gyerekei, szinte semmit sem tudunk róla, és mégis, ahogy elolvassuk életének, halálának történetét, az a benyomásunk támad, hogy mindent tudunk, amit tudnunk kell. István úgy lép elénk Lukács beszámolójából, mint a hét diakónus egyike. Egy férfi, akiről a gyülekezetben jó bizonyságot tesznek, aki telve van Lélekkel és bölcsességgel, akiről Lukács külön megjegyzi, hogy hittel és Szentlélekkel teljes volt. Egy férfi alakja jelenik meg előttünk, aki nagyobb szolgálatot tett az első gyülekezetnek, mint amire megválasztották. Kegyelemmel és erővel telve ő az első, akiről Jézuson és az apostolokon kívül azt olvassuk, hogy csodákat és jeleket tett. Mondhatni a tökéletes hívő, aki Isten előtt kedves, akit Isten kegyelmével, erejével, Lelkével ajándékozott meg. Olyan tagja a gyülekezetnek, Krisztus egyházának, amilyenek talán mindannyian szeretnénk lenni.

Irigylésre méltó az is, ahogy a vitás helyzetekben kivédi a támadásokat. A szabadosok, akik vitatkoznak vele, azok a zsidók, akik korábban valamilyen idegen országban éltek rabszolgaságban, de felszabadulva Jeruzsálembe költöztek. Próbáltak vitatkozni Istvánnal, bizonyára felsorakoztatták a legjobb érveiket, tudásuk szerint mindent megtettek azért, hogy a vitában legyőzzék őt, de hiába volt minden erőfeszítésük. Nem számoltak ugyanis azzal, hogy István nem emberi, hanem Istentől kapott bölcsességgel és Lélekkel szólal meg, amivel lehetetlenség volt szembeszállni. A vitában alulmaradtak, és hogy ezt megtorolják, rágalomhadjáratot indítottak ellene. Az István és köztük fennálló teológiai ellentétből rágalmazás, a rágalmazásból fékevesztett erőszak lett.

Néhány héttel ezelőtt hallottuk egy igehirdetésben, hogy milyen sokan élik le az életüket egy lelki homokozóban, ahol az erőfitogtatás, a másik, a mindenki fölötti győzedelmeskedés, az uralkodás a cél. Ha kell, akkor minden áron. Ha tisztességes úton nem megy, akkor akár erőszakos, becstelen eszközöket is megragadva. Az eszköz, amit István „vitapartnerei” bevetettek, mind a mai napig használatos. Használatos volt 1956 megtorlása során is számtalan esetben. Ha a tisztességes út nem hozza a várt eredményeket, akkor jöhet az álnok személyeskedés, jöhetnek a hazugságok, jöhetnek a koholt vádak, és végül jöhet a düh és a harag, a korlátok nélküli gyilkos indulat, amit akkor érez a bűnös ember, ha lelepleződik, ha valaki szembesíti az igazsággal.

Talán feltűnt a testvéreknek már, hogy István történetében sok szempontból megismétlődik az, ami még nem is olyan rég Jézussal történt. A hamis tanúk olyan vádakat hoznak fel István ellen, amilyenekkel annak idején Jézust is vádolták. Hogy a szent hely, vagyis a templom és a törvény ellen beszél. Rendkívül súlyos, kétszeres vádról van szó, ha arra gondolunk, hogy a zsidók számára ekkor semmi sem szentebb, látszólag legalábbis, a templomnál és a törvénynél. Ezek közül akár csak egy ellen beszélni egyenértékű az istenkáromlással, ami pedig halálos bűn. A hamis tanúk szerint István akkor követte el ezt a bűnt, a káromlást, amikor Jézus „terveiről beszélt”. Jézust is megvádolták azzal, hogy a templom elpusztítását tervezte, amikor azt mondta, ha lerontják ezt a templomot, ő három napon belül újjáépíti azt. Csakhogy Jézus nem a kőből épült templomról, hanem a testének templomáról beszélt, és ez a beszéd már beteljesedett. A Golgotán lerontották a templomot, de harmadnapon csodálatos módon épült újjá.

Vádolták Jézust is többször azzal, hogy megszegi, negligálja a mózesi törvényeket. De maga Jézus jelentette ki, hogy nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni azt. Nem az Isten által adott törvényekkel, hanem azoknak a félreértelmezésével szállt szembe. A vének szóbeli hagyományait söpörte félre, amelyeknek már közük nem volt az Isten akaratához, de az isteni törvényeket, az Atya törvényeit sosem szegte meg.

Az azonos vádakból látszik, hogy István tisztán hirdette Jézus tanítását, nem változatott azon, mint ahogy ez a beszédéből is kiderül. Akkor is kiállt mellette, amikor a szabadsága, az élete volt a tét. Mi sem mutatja jobban, hogy Istennek tetsző módon viselkedett, hogy Isten kegyelmébe fogadta gyermekét, hogy éppen akkor, amikor a mózesi törvények megszegésével vádolják, arca úgy ragyog, ahogy egykor Mózesé ragyoghatott az Istennel való találkozás után, amikor a törvénnyel a kezében lejött a Sínai-hegyről. Ott az arcán a megdönthetetlen jele annak, hogy Isten áldása nyugszik Istvánon, de vádlóinak ez nem elég. A nyilvánvaló sem tudja meggyőzni őket elvakultságukban.

István beszédében nemcsak magát, de képviselt tanítását, hitét is védi. Célja nem egyszerűen az volt, hogy az életét megmentse, hiszen élete már meg van mentve az örök életre. Azért emelte fel a szavát, hogy kiálljon amellett, amiben hitt, hogy bizonyságot tegyen amellett, akiben hitt. Rámutat arra, hogy Mózes, a törvény, a próféták, a templom, minden egy felé mutat, hogy mindezek szerepe éppen abban áll, hogy Isten tervében előkészítsék a Messiás útját, hogy minden, ami Jézus előtt volt, csak jövendölése és előképe volt a teljességnek, ami Krisztus személyében jött el.

Beszéde végén nagyon merészen leplezi le hallgatóit. Keménynyakúnak nevezi a nagytanács tagjait, ahogy egykor Mózes és a próféták is ezzel illették a népet. Ragaszkodnak a testi körülmetéléshez, de a szívükben, a hallásukban még mindig körülmetéletlenek, még mindig pogányok, akik ellenállnak annak, hogy meghallják az igazságot. Ugyanúgy utasítják el az Isten akaratát, ahogy egykor Atyáik tették. Elutasítják a Szentlelket, és üldözik, sőt megölik azokat, akik az Isten akaratát képviselik közöttük. Hiába kapták kiválasztott népként angyalok közvetítésével a törvényt, lényegét tekintve sosem tartották meg azt, kiüresítették, és a formát, a kereteket kezdték el istenként tisztelni. Vigyázzunk, testvérek, amikor kevélyen hivatkozunk nyakas kálvinizmusunkra, nehogy István vádlóinak a hibájába essünk. Nehogy a keretek vegyék át az éltünkben a lényeg helyét. Ne kezdjünk el mi is homokozó törvényei szerint működni a saját közösségeinkben. Tisztán, az Istentől kapott bölcsességgel és erővel álljunk ki az igazság mellett, amit Krisztustól vettünk, és sose higgyük el, hogy mert a cél szentesíti az eszközt, ügyünk védelmében bármit megtehetünk.

István beszédében, magatartásában hű marad Krisztusához. Nem lesz hűtlenné, nem lesz hazuggá, nem lesz kegyetlenné, nem lesz szeretetlenné, nem lesz alantassá, nem kezd finomkodva csúszni-mászni vádlói előtt, hogy mentse az életét. Beszéde tulajdonképpen nem is védekezés, hanem egy Krisztusról szóló bizonyságtétel. A Krisztustól nyert erő által ő képes hirdetni az evangéliumot alkalmas, és ezúttal alkalmatlan időben. Minden pillanatban készen állt vállalni a halált hitéért. Általában el szoktuk hárítani a „te mit tettél volna a helyében?”-jellegű kérdéseket, mondván, nem lehet tudni, az ember hogyan reagál egy ilyen krízishelyzetben, amíg meg nem tapasztalja azt. De mégis, tegyük most fel a kérdést, és nem csak feltételes módban. Te mit teszel akkor, amikor ki kell állni a hitedért, amikor megkérdőjelezik és támadják azt? Mit teszel akkor, amikor még csak nem is az életed, csak a megítélésed forog kockán? Amikor „csak” az a tét, hogy bolondnak néz-e a környezeted vagy nem? Kiállsz a hitedért, sugárzik az arcod, miközben vádolnak, képes vagy bizonyságot tenni Krisztusról? Mersz-e szólni akkor, amikor tudod, érzed, hogy mások nemhogy nem értenek egyet, de el akarják nyomni a hangodat? Mersz-e szólni akkor, amikor Dávidként állsz akár több Góliáttal szemben?

A nagytanács nem akarta meghallani István bizonyságtételét. Az egójukon okozott sérelem, a düh, a harag minden mást elnyomott a fejükben, a lelkükben. Fogukat csikorgatva nem vágytak másra, csak arra, hogy elhallgattassák azt, aki az igazságot mondja. Nem számítottak már az oly nagyra tartott törvények sem, sem az emberiek, sem az isteniek. Törvényes ítélet nélkül, jogtalanul, vérengző dühükben ölik meg, lincselik meg Istvánt, akinek három mondat hangzik el a szájáról. Egy Krisztusról, kettő pedig Krisztushoz szól. István számára már itt a földön megnyílik a menny, ahol látja Krisztust Isten jobbján. Már záporoznak a kövek, amikor gyilkosaiért imádkozik, és összeroskadva Urának ajánlja lelkét. A tanítvány halálában hasonlóvá lett mesteréhez.

A jó és rossz, az igaz és hamis, a tiszta és szennyes harca bontakozik ki előttünk. Részesei vagyunk ennek az ádáz és kibékíthetetlen küzdelemnek, a mennyei és az alvilági harcának. Kicsiben megy végbe ugyanaz, ami egykor kozmikus mértékben a Golgotán. István jézusi indulatokkal eszköz Isten kezében, ellenségei ördögi indulatokkal telve eszközzé válnak a Sátán kezében. Az utolsó pillanatban látszik a legélesebben a különbség a két tábor között. István hitből fakadó békessége fáklyaként ragyog a támadók sötét, gyilkos haragjával szemben. És az elbeszélésben szinte észrevétlenül jelenik meg az a férfi, aki hamarosan az események főszereplője lesz, és aki soha többé nem tudja kitörölni emlékezetéből ezt a jelenetet.

István halála kegyetlen volt, és megdöbbentette az egész jeruzsálemi gyülekezetet. De Isten még ebben a helyzetben is meg tudja mutatni gondviselését, ugyanis az István halála utáni üldözés rebbenti szét a jeruzsálemi keresztyéneket. Ennek köszönhető, hogy végre elkezdik teljesíteni a Krisztustól kapott parancsot, hogy tanítványokká tegyenek minden népeket.

A forradalommal kapcsolatban egy nagyapa még pénteken azt nyilatkozta az egyik hírcsatornának, hogy az egyik legfontosabb dolog, hogy a fiatalok elé példát állítsunk, amikor megismertetjük velük az eseményeket. Fontos ez a példamutatás nem csak a földi szabadságért vívott harcban, de az örök szabadságért vívott harcban is. Itt, ebben a küzdelemben, amit minden egyes nap életre-halálra, örök életre vagy örök halálra vívunk, szükség van az Istvánhoz hasonló kitartó, erős, megbízható, állhatatos harcosokra a gyülekezetekben, akik terheket visznek a vállukon, akik a hitben példaképévé válnak sokakban, akiknek a helytállásuk beég egy-egy mostani Saul emlékezetébe és lelkébe. Álljatok hát elő, Krisztus harcosai, vállaljátok az élet-halál harcot, legyetek példák Isten kegyelme és ereje által mindazok számára, akik gyengék a hitben! Ámen.