2015.10.04.

Illés próféta a Kerít-pataknál - Illés 2.

Textus: 1Királyok 17,2-7.

Svábhegy

Két héttel ezelőtt egy új igehirdetési sorozatba kezdtem bele Illés próféta történetei alapján. Akkor arról hall­hat­tunk, hogy Isten egy olyan korban bízta meg feladattal Illést, amely korra a bálványimádás, az erőszakosság, az a­nya­giasság és az erkölcsi szabadosság volt jellemző, akárcsak mai világunkra. Illés próféta azt a küldetést kapta, hogy hir­desse ki Izrael is­tentelen királyának a következőt: „Az élő Úrra, Izrael Istené­re mondom...” (1Kir. 17,1.) Illésnek - nem tudjuk, hogy ho­gyan, de - sikerült bejutni az elefántcsont díszítéssel ékeskedő királyi palotába, és bátran el is mond­ta az uralkodónak, Aháb királynak Isten ítéletét. Ha ismerjük a próféta életének továb­bi állomásait, akkor bizo­nyá­ra azt gondoljuk, hogy Illés vala­mi egészen rendkívüli, kivételes ember lehetett. Hiszen arról olvasunk és hallunk majd a következő történetekben, hogy az életét csodák sorozata kíséri. Feltámaszt majd egy gyermeket a halálból, egy­maga legyőzi majd a bálványistenek, Baal és Aséra több száz papját, és tudjuk, hogy ő lesz az, akit az Úr tüzes sze­ke­rekkel a mennybe visz majd földi élete végén. Ol­vasva és hallgatva mindazt, ami vele és általa történt, talán az jut mindnyájunk eszébe: mi közünk van nekünk ehhez a majd háromezer éves történethez? Illés egy egész különleges em­bere volt az Úrnak, nem úgy, mint én. Ő - velem ellentétben - nem egy hétköznapi alak volt, hanem egy hős. Ezzel szem­ben Jakab levelében ez áll: „Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne le­gyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig” (Jak 5,17).

Ki a hős? Kit tartunk hősnek? Egy olyan embert, aki valami rendkívülit tesz, mások érdekében esetleg még az éle­tét sem kíméli, bár a hős nem feltétlenül jelent hősi halottat. A hősöket - jó esetben még életükben - elhalmozzák ki­tünteté­sekkel, kinevezik őket példaképeknek, mert az ember nem tud meglenni hősök nélkül. Kellenek az idealizált em­berek, a­kik valahogy felülemelkednek a hétköznapokon és hősiessé­gükkel példát adnak a hétköznapi embereknek. De végül is mi tesz egy hőst hőssé? A Biblia alakjait is nevezzük néha bibliai hősöknek. De vajon megállja-e ez a ki­fe­jezés a helyét? Vajon ők hő­sök-e abban az értelemben, ahogy mi a hősöket értjük? Isten hősö­ket keres? Ha ol­vas­gat­juk a bibliai alakokról szóló be­számo­lókat, valahogy lefoszlanak róluk az idealizált hősi képek és egészen hétköznapi em­be­rekként jelennek meg előt­tünk, akik tele vannak gyengeséggel, esendőséggel, kétségekkel, néha pedig súlyos bu­ká­sok kísérik az életüket. De Isten nem „über menscheket”, hanem hétköznapi embereket keres, akiket cso­dálatos és nagy­szerű terveiben esz­köz­ként tud használni - és a kegyelem erejével mégis hősökké formálni.

Illés maga is bűnös és esendő ember volt. Semmi nem volt meg benne a szuperhősök jelleméből. Még a si­ke­rek kö­zött is képes volt elcsüggedni és depresszióba esni. Hajlamos volt arra, hogy elhagyja és sajnálja magát. El tu­dott uralkodni rajta a félelem, és elfutott a vélt és valós veszélyek elől. Hoz­zánk hasonló ember volt, akik hajlamosak va­gyunk megijedni és félni, hajlamosak vagyunk elhagyni és sajnálni magunkat, hajlamosak vagyunk engedni az in­du­latainknak, a búskomor­ságnak és a depressziónak. De amikor a Biblia megállapítja, hogy Illés ugyanolyan ember volt mint mi, akkor azt nem a­zért teszi, hogy őt magunk mellé rántsuk a sárba, nem azért, hogy kényelmesen hát­ra­dől­jünk és elégedetten megállapítsuk, hogy ő sem különb mint mi, ő sem volt jobb mint mi. Nem. A cél épp az, hogy meg­lássuk: micsoda lehetőségeket rejt ma­gában, ha a mi hétköznapi, bűnös, esendő és kegyelemre szo­rult életünk Is­ten kezébe kerül. Isten azt akarja, hogy a Szent­lélek felemelje az életünket Illéshez. Mert semmivel sem kü­lön­le­ge­sebb dolog, amit Isten Illés életében véghezvitt, mint amit a mi életünkben végbe tud vinni Jézus Krisztus erejével.

Isten azokat a teljesen hétköznapi embereket keresi, aki te vagy, aki én vagyok, akik mi vagyunk. Isten nem hő­söket hív el, hanem olyan embereket, akik az Ő kezében és kegyel­mének erejével megtapasztalják az imádság ere­jét, a Lélek győzelmeit, vagy éppen Isten mindenhatóságát. Illés mindezt a Kármel-hegyi istenítélet során fogja igazán kö­zel­ről megta­pasztalni. Ott fog diadalt aratni általa Isten a Baal papok és az Aséra papnők felett, s akkor fog majd vissza­térni a nép szíve az Úrhoz. Ennek az ideje azonban még nem jött el. Illés még nincs kellőképpen felkészülve a szó­lásra, és a nép sem hinné még el a prófétai bizonyságtételt. Izraelnek még éveken ke­resztül szenvednie kell az aszály ész éhínség miatt, hogy iga­zán befogadja Isten üzenetét. Illésnek pedig még sok tanulni­valója van addig, hogy iga­zán az Úr prófétája legyen. Szüksé­ge van még a Kerít-patakra, mielőtt a Kármel-hegyre indulna. Kármel nyugatra, a Kerít-patak viszont keletre van az északi országrész fővárosától, Samáriától. Neki most keletre kell in­dulnia. Oda, ahol a prófétai felkészülés első osztálya vár rá. – Mit kellett ott a patak mentén megtanulnia Illésnek, s mire a­kar meg­ta­nítani minket a magunk Kerít-patakjánál ma az Úr?

1./ Először is az alázatot. Hiszen talán joggal gondol­hatta volna, hogy ha be mert menni a királyhoz, és be mert olvasni neki, akkor nincs mitől félnie. Akkor Isten nyilván megvédi majd őt minden helyzetben. Ha az Úr rögtön az első sorba állította a fronton, akkor rajta biztos nem fog a golyó. Csakhogy az első lecke, amit Illésnek meg kell ta­nul­nia, az a maga jelentéktelensége. Bibliai szóval: a maga üres, törékeny cserépedény volta. Illésnek el kell rejtőznie, pe­dig talán a nyílt konfrontációt is vállalta volna. Ám aki nyilvánosan akar bizonyságot tenni Istenről, annak a csen­des magányt kell elő­ször átélnie. Azért, hogy soha ne gondolja magát különbnek mások előtt, fel kell ismernie a saját je­len­téktelenségét Isten előtt. Illés három és fél évig rejtőzött csendes közösségben Is­tennel, mielőtt a nép nyil­vá­nos­sá­ga elé lépett volna. Isten va­lamennyi szolgájának megvan a Kerít-patak menti rejtőzése, mielőtt eljutna a Kármel-hegy nyilvánosságáig. Józsefet kút­ba dobták és rabszolgának adták el a testvérei, mielőtt Egyip­tom második em­be­ré­vé lett volna. Mózesnek negyven évet kellett eltöltenie pusztai száműzetésben, mielőtt népe vezéré­vé vált volna. Pál a­postol a megtérése után hosszú évekig csendesen tanult, érlelődött, növekedett Krisztus ismeretében, mielőtt a Szent­lé­lek elküldte volna az első missziói útra. Illést tehát a Kerít-patakhoz küldte Isten. Ez a szó „ke­rít”, azt jelenti levágni. A nagy Illésnek, aki még a ki­rá­lyi pa­lotába is bejutott és elmondhatta az üzenetet, most el kell mennie egy helyre, ahol Isten szeretné őt egy picit vissza­vág­ni, megformálni, hogy ne csak egyszerűen a tisbei Illés le­gyen a neve, ahogy e rész első verse fogalmazott, ha­nem a­hogy a sareptai özvegy fogalmaz majd e rész utolsó versében: „Isten embere vagy”. Ahhoz, hogy Illés Isten em­ber legyen, hagynia kell magát vezetni, mégpedig olyan helyre, ahova nem biztos, hogy szívesen menne magától, el egészen a Kerít -patak partjára, amelynek még a neve is azt jelenti: rövidre vágni, visszavágni, levágni. Egyszerűen fo­galmazva: Isten o­lyanná kíván nevelni bennünket, hogy nagyságunk eltűnjön, s az Ő ereje naggyá legyen bennünk. Hogy kinek hol van a Ke­rít-patak? Ott, ahol Isten formálni, átalakítani, kisebbé kíván tenni téged. Egy kórterem ma­gá­nyában, egy üres lakás sivár­ságában, egy fájdalmas szakításban, vagy egy temető csend­jében. A kérdés, hogy haj­lan­dóak vagyunk-e az igazságaink­ból, a sérelmeinkből, az okoskodásunkból levágni, lemetszeni hagyni Istennek, hogy az életünk szőlővesszőjén több gyü­mölcs teremjen?

Testvérek az alázat, a türelem, a csendes tanulás egyál­talán nem divatos kifejezések manapság. Lehet, hogy ko­ráb­ban sem volt az, de akik emberekkel foglalkoznak, mégis úgy érzik, hogy szinte minden szakmában az érvé­nye­sül és jut fel a csúcsra, aki az önteltségig magabiztos, aki minden elvet el­vet, aki gátlástalanul törtet át másokon, és aki gőgösen osztja az észt nála sokkal tapasztaltabbaknak is. Sajnos igaz ez nem­csak világi területeken, hanem bizony az egyházi, gyülekezeti szektorban is. Egyházi alkalmazottak, lelki munkások, pres­biterek és lelkészek is tanul­hat­ná­nak Illéstől. Ahol az ember naggyá akar válni, ott Isten a háttérbe húzódik. Ahol az em­ber hátrébb lép, ott elkezdhet az Úr hatalmasan munkálkodni.

2./ A második amit megtapasztal Illés a pataknál, az az elrejtettség. „Rejtőzz el!” - mondja neki az Úr. Il­lés­nek adott Isten kellő bátorságot bemenni Ahábhoz és az ítéletet hirdetni neki. De a bátorság soha nem azonos a vak­me­rő­séggel. Az az Úr, aki beküldte az uralkodóhoz, most azt parancsolja neki, hogy rejtőzzön el. Isten nem feltétélen úgy rejt el, hogy látha­tatlanná, sebezhetetlenné tesz, hanem úgy, hogy megmutatja, hol van a rejtekhely. Jézus meg tud­ta tenni, hogy amikor idő előtt el akarták fogni, akkor úgy ment át a rá támadók között, hogy azok nem tudták meg­fogni. Nem engedte, hogy a kezü­ket rá tegyék. Bizonyos rendkívüli esetben ma is tesz olyat az Úr, hogy csodás mó­don ad szabadítást igen szorult, kiélezett helyzetekben. Sok ilyen esetet lehet olvasni például a keresz­tyén missziók tör­téneteiben. De Isten gondviselésének nem­csak rendkívüli, csodás eszközei vannak, hanem rendesek, ha tetszik hét­köz­napiak is. Ilyen volt Illés számára a patak zeg­zugos, sziklás környéke. Isten ott adott védelmet szolgájának, ahová Ő küldte. Lehet, hogy akkor is megóvta volna, ha Illés engedetlenül a saját feje után ment volna. De ez már az Ő kü­lö­nös kegyelme. Jónás nem számított rá, hogy Isten egy nagy cetet rendel a tengerbe, amely benyelte, s ezzel meg­men­tette őt. Az engedetlen Jónásra is vigyázott az Úr, de erre nem sza­bad bazírozni. Ám ahová Isten küld, ott azt ígé­ri, hogy velünk lesz, és mi számíthatunk rá. Nem probléma, baj és konfliktus mentességet ígér, hanem azt, hogy ezek köz­ben is velünk lesz. Vagy ahogy a 91. zsoltárban olvassuk: „Aki a Felséges rejte­kében lakik, a Mindenható árnyé­ká­ban pihen...” (Zsolt. 91,1-2.) – Ismerjük-e mi testvérek ezt a biztonság érzést? Azt a re­ménységet, sőt meg­győ­ző­dést, hogy nem érhet olyan csapás, nem történhet velem olyan baj, amiről ne tudna az én szerető Uram, amiben ne len­ne velem az én megváltó Istenem, ami­ből ne tudna engem kimenteni az én szabadító Jézusom? Mert ha igen, akkor ez meglátszik az idegállapotomon, ez érződik a hanghordozásomon, ez tükröződik a viselkedésemen, ez át­fénylik még a pillantásomon is. Családi feszültségek, munka­helyi csatározások, hétköznapi küzdelmek során derül ki az, hogy a Fel­séges rejtekében lakozom-e én valójában!?

De ez az elrejtettség nemcsak a fizikai védelmet jelentet­te Illés számára, hanem a lelki elcsendesedést is. A Kerít-patak egy vadregényes, elrejtett terület volt Illés idejében. A ri­valdafényből el kell vonulnia, le a színpadról és el kell rej­tőz­nie valahol, ahol senki nem tud róla. Egyedüllétbe, pontosab­ban az Úrral való közösségbe kell vonulnia Illésnek. Is­ten a nagy csodákat rejtett módon szereti előkészíteni. A szív mé­lyén. Menj be a te belső szobádba - mondja Jézus. Ne az ut­casarkon imádkozz, ne az emberek jó tetszését keresd. Isten előtt, rejtetten imádkozz. Annak lesznek nagy ered­ményei. Illés elrejtésének célja, hogy Illés csendben lehessen az Úrral. Az állandó harcok, a mindennapi fe­la­da­tok, te­vé­keny­ségek között fontos, hogy megtaláljuk a belső szobát és csen­det napról napra. De ez ennél több. Időnként en­nél több­re van szükség. Istennek szándéka és akarata, hogy időnként teljesen kikapcsoljon minket a világból. A va­sár­napi is­ten­tisztelettel és pihenéssel is ez a célja, de amit Illés életében látunk még ennél is több. Teljesen félre akarja von­ni őt, hogy egyre job­ban és mélyebben megérthesse a céljait. Isten gyermekének néha teljesen hátra kell hagynia min­dent egy időre és megke­resni a lehető legzavartalanabb helyet, ahol Isten beszélhet vele. De ez nem csak imád­ság­ban van így, hanem minden kö­rülmény között. Hogy kik vagyunk igazán, az nem akkor de­rül ki, amikor szerepeinket játsszuk a környezetünk előtt, ha­nem amikor egyedül vagyunk, amikor azt hisszük senki sem lát. De Isten előtt va­gyunk akkor is. Isten ezért szeretne ben­nünket elküldeni, hogy az elrejtettség helyén egyre jobban megismerjük Őt és meg­ismerjük magunkat, hogy kik is va­gyunk. – Beszélhet-e ma velünk ezen a csendes helyen Isten? Vajon meg­hall­juk-e az emberi szavakon túl az Ő kereső, szó­lítgató hangját? S vajon felelünk-e majd rá őszinte imádság­ban?

3./ A harmadik tanulnivaló Illés próféta számára a bi­zalom volt. Az, hogy megbízik-e az Úr szavában, gond­vi­selé­sében akkor is, ha az ellene mond a józan észnek, a racionális gondolkodásnak? Hiszen már az is igen kemény pró­batétel a mi véges emberi értelmünk számára, hogy hogyan tud Isten a természeti erőknek úgy parancsolni, hogy a­zok engedjenek a szavának. Hogyan lehetséges, hogy a hollók kenyeret és húst vigyenek neki reggel és este? Nem

ki­sebb csoda ennél, hogy hogyan mennek bele a halak Jézus parancsára a hálóba, akkor amikor nem is lehetne halakat fog­ni a Genezáreti-tóból!? De legalább ekkora csoda, hogy egy kisfiú öt kenyeréből és két halacskájából hogyan tud jól­lakni több, mint ötezer ember!

Egy kevéssé ismert, de nagy hatású és komoly egyház­szervező Johannes Brenz sváb reformátor egészen cso­dá­latos módon tapasztalta meg Isten különleges gondviselését, ha­sonlóan Illéshez. V. Károly császár kiadta Johannes Brenz el­len az elfogatóparancsot, de egy névtelen figyelmeztetés ha­tására Brenz megszökött. A császár katonái ül­döz­ték és Brenz egy városban belopózott egy házba a lakók tudta nélkül és el­bújt a szénapadláson. A császár katonái tűvé tet­ték érte a vá­rost, de nem találták, néha egészen közelről hallotta a katonák hangját. Aznap, amikor Brenz elbújt a pad­láson, egy tyúk fel­ment a padlásra és ott tojt egy tojást. Három héten keresztül minden nap felment a padlásra és tojt egy tojást. Ez volt há­rom hétig Brenz tápláléka napról napra. Később, amikor el­mentek a császár katonái és Brenz elő­jött a rejtekhelyéről, a csodálkozó háziak azt mondták, hogy addig a napig, amíg Brenz nem bújt el a padláson az a tyúk még nem tojt, ponto­san azon a napon kezdett el tojni.

Illés elrejtése még csodálatosabb, hiszen a hollóknak parancsolta meg Isten, hogy táplálják őt, amiben Illésnek még azt a viszolygását is le kellett győznie, hogy a hollók Mózes törvénye szerint tisztátalan állatok voltak. Istent azon­ban gondviselésében még a saját törvényei sem gátolják meg. Illés ebben az elrejtettségben tehát azt tapasztalta meg, hogy Isten az Ő engedelmes szolgájáról különleges mó­don is gondot visel. Ezt a különös gondviselést csak eb­ben az elrej­tettségben lehet megtapasztalni, mikor átadunk Is­tennek min­den terhet, leteszünk elé minden aggodal­mas­ko­dást, elenge­dünk minden emberi elképzelést, ami a biz­ton­ságra, jólétre és külső békességre vonatkozik.

Ám van a bizalomnak még egy óriási próbája Illés ese­tében. Tudniillik az, hogy neki voltaképpen a saját ké­nyel­me, biztonsága, jóléte ellen kellett imádkoznia. Hiszen ő „buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső”, ahogy az Igében ol­vassuk. Tehát azért kellett könyörögnie, hogy beteljesedjen az Úr szava! Amit az Ő nevében hirdetett a bál­ványimádó ki­rálynak az nem magától, nem automatikusan fog bekövetkez­ni, hanem az ő buzgó imádsága is kell hoz­zá. Viszont ezzel a saját ellátása, tápláltatása, érdeke ellen is tesz! Hiszen így - a­hogy nem sokára be is következett - ki fog száradni a patak, szomjan fognak pusztulni az állatok, s mi lesz akkor vele? Ez az igazán komoly hitpróba. Imád­kozni az Úr akaratának meg­valósulásáért úgy, hogy tudom, hogy ha megvalósul, akkor én is a kárát látom!? El­hin­ni, hogy Isten nagyobb és hatalma­sabb, mint az ajándékai. Kemény lecke lehetett ez Illésnek, a­mikor látta, hogy nap­ról napra apad a víz a patakban. De ő si­kerrel állta ki a próbát, sikerrel járta ki ezt az iskolát. Bizalma nem ingott meg abban, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Kedves testvérek! Mi talán naponta elmondjuk a Jézus­tól tanult imádságban, hogy „legyen meg a te aka­ra­tod”. Va­jon tényleg komolyan gondoljuk? Hisszük mi, hogy „mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja”? S vajon ő­szin­tén szok­tuk énekelni, hogy „ő énvélem is úgy tégyen, mint kedve néki tartja”? Milyen jó tudnunk az ilyen hit­pró­báinkban, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy az a Jézus, aki a Gecsemáné-kertben a legnehezebb bizalmi próbát meg­harcolta, amikor kimondta imája végén: „Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én aka­rom, hanem ahogy te, Atyám” - Ő velünk van ilyenkor, s ha tőle kérünk, akkor kapunk is erőt a kitartáshoz. Ő meg tud ar­ról győzni, hogy amit még nem értünk, az nem feltétlenül ér­telmetlen, hogy amit ma még nem tudunk elképzelni, az szá­mára nem le­he­tet­len, hogy ha bízunk benne, s Illéshez hason­lóan mi is buzgón imádkozunk, akkor megvalósul az Ő üdv­akarata a mi éle­tünkben is.

Egyszer egy fiatal, tehetséges és jól képzett férfi, aki a főiskola után elhelyezkedett a szakmájában és a kar­ri­er­je el­indult felfelé, rendkívüli sikereket ért el, egyszer csak meg­hallotta Isten hívását, lemondott az állásáról, eladta a há­zát és elkezdett felkészülni arra, hogy főállású lelki munkás legyen. Beiratkozott a teológiára, s az első szemeszter vé­gén a követ­kezőképpen összegezte a helyzetét: nincs állásom, amivel a tanulás mellett pénzt kereshetek. A fe­le­sé­gem beteg, és három tárgyból megbuktam. Így fakadt ki a mentorának: sohasem voltam biztosabb abban, hogy Isten a­ka­ratát teszem, mégis i­lyen helyzetbe jutottam. A mentora így felelt: „Barátom, ez éppúgy a tananyag része, s Isten ez­zel is éppen úgy formálni akar, mint azokkal a tárgyakkal, melyekre beiratkoztál.”

Hiszed és tudod, hogy Isten akaratában élsz, ha azt is tapasztalod, hogy kiszárad a patak, amelyből eddig ihat­tál? Imádkozol és rosszabb lesz? Böjtölsz és nem változik semmi? Tudsz-e ilyenkor csendben Istenre tekinteni? É­le­tünk kiszá­radt patakjai, - csődbe ment üzleti terv, zátonyra futott házas­ság, lebetegedett családtag, problémás kamasz­gye­rek - mind-mind arra jók, hogy belássuk mennyire rá vagyunk utalva Is­ten gondviselő szeretetére. Arra szolgálnak a kiszáradt pata­kok, hogy még jobban bízzunk abban, aki szeretete kiapadha­tatlan forrása, a golgotai kereszt felé ve­zet ezek által minket. Oda, ahonnan ma is árad az élő víz, a bűnbocsánat, az újra­kezdés, az üdvösség forrása.

Ha Illés tényleg ugyanolyan ember volt mint mi, akkor hasonlítsunk rá abban is testvérek, hogy egyrészt saját ér­de­meink, fontosságunk hangsúlyozása helyett megalázzuk most magunkat Őelőtte, nem félve attól, ha valami em­be­ri túlbur­jánzást kivág, lemetsz rólunk. Másrészt pedig az ének utáni csendben járuljunk elé személyes imádságban, hogy bennünk is növekedjék az iránta való feltétlen bizalom, mert Ő rólunk is gondot visel, miránk is vigyáz, ben­nün­ket is elrejt, ha kell. Csak induljunk, s engedelmeskedjünk neki, ha a magunk Ke­rít-patakjához küld! Ámen.