2015.09.13.

Salamon király kincsei – Tanévnyitó

Textus: 1 Királyok 10,1-10.

Svábhegy

Kedves gyermekek és felnőttek, kedves testvérek! Nép­mesék, kalandregények és számítógépes játékok örök­zöld té­mája szokott lenni a kincs, ami valahol rejtőzik, s amit a hős megpróbál megtalálni. Bibliaolvasó Ka­la­uzunk tegnapi napra kijelölt szakaszából azt hallottuk most, hogy Salamon király udvarában nagyon sok kincs volt. Gondolhatnánk, hogy ez a kincs a gazdagság, a pompa, a pazar királyi ruhák, a szépen megépített palota, az ud­vari emberek ülésrendje, a felszolgá­lók magatartása vagy a bemutatott áldozatok nagyszerűsége összessége volt, de a Szentírás arra enged következtetni, hogy ezt a kincset nem ilyen külső, anyagi dolgokban lehetett fel­fe­dez­ni, hanem valami másban. Mert ez a kincs a király és a királyság lelki, belső kincse volt.

Sába népének, ennek az arab törzsnek országa a Krisz­tus előtti VIII. századig Arábia északi részén volt, ez az Arab-félszigetnek az a része, amit ma Szaúd-Arábiának hívunk. Később, a VIII. századtól kezdve benyo­mul­tak Dél-Arábiába is, ahol ma Jemen országa van. Itt éltek a Sába-törzs tagjai. Virágzó országot létesítettek és me­sés gazdag­ságot szereztek. Híresek voltak drágaköveikről, ékszereik­ről, ügyes kereske­dőik pedig bejárták az egész akkor ismert világot. Az arabok között a mai napig őrzik Sába királynő­jének Salamonnál tett lá­togatása em­lékét, legendák kerin­genek erről. 2000-ben tár­ták fel kilenc évi kutatómunka után német régészek Sába ki­rály­nőjének palotáját, amely még romjaiban is impozáns lát­ványt nyújt. Az etióp császá­ri udvar a mai napig erre a talál­ko­zásra vezeti vissza királyi háza alapításának történetét. Az eu­rópai kultúrában pedig őrzi a találkozás em­lékét több fest­mény és opera is őrzi. Van tehát kedves testvérek, Biblián kí­vüli emléke is ennek az egzotikus, ki­csit az ezeregy éjszaka világát idéző történetnek.

Mi indította ezt a gazdag királynőt, hogy egy viszony­lag nagy távolságot megtéve meglátogassa Salamon ki­rály­sá­gát? Egy­részt hal­lott arról, hogy északon van egy felemelke­dő ki­rályság, a zsi­dók birodalma, s az egy­ál­ta­lán nem lé­nyeg­te­len, hogy ve­télyt­árs, vagy pedig üzlettárs lesz nekik az az ország. Annál is in­kább, mivel Sa­la­mon a sábeusok számá­ra oly életbevágó ke­reskedelmi útvonalak északi célpontjait a ke­zében tartotta, s megszer­vezt­e a tengeri kereskedelmet, ami ve­szélyeztette az ő karaván-kereskedelmüket. Érdemes volt te­hát jóban len­ni­ük ezzel az északi királlyal, akinek ugyan ki­csiny a bi­ro­dal­ma, de fura dolgokat hallanak oda­lent a déli ré­sze­ken fe­lőle.

Másrészt viszont a Biblia tudósítása egy mélyebb érte­lem­ről és célról is beszél. Sába királynője hallott Iz­ra­el Is­te­né­ről, arról, hogy Ő hatalmas, mindenható Úr, s valami e­gé­szen különleges és csodálatos kultuszhelye van en­nek az Is­ten­nek Jeruzsálemben. Jó tudni, hogy Sala­mon ki­rály temp­lom­építésének, amely egy - ma így mon­da­nánk - nagy nem­zet­közi projekt keretében valósult meg, komoly híre volt az ó­kori világban. Első renden nem a beru­házás külső, lát­ványos vol­ta miatt, hanem azért, mert egye­düliként az ak­kor ismert világban, egy, látha­tat­lan­nak, öröknek és min­denhatónak tar­tott Istennek mu­tattak be áldozatot benne.

Sába királynője megértette, hogy még ha Salamon gaz­dag­sága szegényes is, Egyiptom vagy éppen India gaz­dag­sá­gá­hoz képest, de van valami belső fénye annak az egész hely­nek, ahol Salamon él: az udvartartásának, az országának, a temp­lomnak, ahol bemutatta az áldozatot a menny Istenének. Fel­ismerte ez a pogány királynő azt, hogy van valami, ami csak rájuk, csak arra a népre jellemző. Hogy ott van azon a né­pen, s a nép királyán Is­ten áldása. S ezt észrevette. Hogy van valami plusz a hatalom, a dicsőség, a szépen felöltöztetett szol­gák, a gaz­dag királyi udvar, a pompa mellett. Hogy ott van valami, ami máshol nem tűnt fel, ami nem volt: az Isten ál­dása. Amit Sába királynője sem Egyiptomban, sem Indiá­ban nem talált meg, de a saját királyi udvarában, vagy életé­ben sem. Így amikor beszélgetett Salamonnal és meglátta az ud­var­tartását, a szolgáknak a ruházatát, a maga­vi­se­le­tüket az e­gész dicsőséges uralkodói légkört, s elgondolkozott azon az áldozaton, amit és ahogyan be­mutatták az menny Istené­nek, Izrael Istenének, akkor „még a lélegzete is elállt.”

Mert, ha valakinek áldás van az életén, a család­ján, ak­kor an­nak előbb-utóbb híre megy. Lehet, hogy i­rigy­ked­ve, le­het, hogy tisztelettel, lehet, hogy gúnyolódva be­szél róla a környezete, egy azonban nem lehet, hogy az ál­dás titokban ma­rad­jon. Mert ami igazán vonzó lehet egy hívő ember éle­té­ben: az Is­ten áldása. Amikor valaki lát­ja azt, hogy annak a ke­resz­tyén embernek az életében van még valami plusz, ami­vel más­hol ed­dig nem ta­lál­ko­zott, amit így fogalmazhatunk meg, hogy ál­dás. Az áldás ugyanis nem egy megfoghatat­lan, misz­ti­kus va­lami, ha­nem az Isten jelenléte, ami meglátszik erő­ben, böl­csességben, oly­kor még anyagiakban is, mert úgy is meg­áld­hat Isten. S per­sze ép­pen ettől vonzó is az ilyen élet. Hi­szen nem az a ka­pott ál­dá­sok célja, hogy általuk lenyű­göz­zük a környeze­tün­ket, ha­nem az, hogy kedvet kapjanak má­sok is áldott emberré vál­ni, az áldások Urát meg­is­mer­ni. Kér­dés, hogy a mi életünk va­jon ál­dott élet-e? – Kedves hittanos gye­rekek és családok, ennek az új tan­év­nek ismét hatalmas le­hetősége számotokra, hogy meglátszódjék életeteken Isten áldása. Az, hogy ti ismeritek ezt az Istent, hogy hisztek Őben­ne, hogy engedelmeskedtek Neki. S ezért a tanulásotokban, a családi életetekben, a ba­rátaitokkal való kapcsolatotokban va­lami olyan kincs, érték van, ami után mások is vágyakoznak. Kincs­ke­re­sés­re indult ez a királynő, és tényleg talált kin­cset.

De miben is látszott meg ez az áldás ott Salamon udva­rá­ban? Három dologról hallottunk, az első a király böl­csessé­ge volt. Azt olvastuk, hogy Sába királynője beszélt mindarról Salamonnal, amit kigondolt. Hiszen ki­fe­je­zetten azért jött, „hogy próbára tegye őt találós kérdésekkel”. „De Salamon megfelelt...” (1 Kir. 10,3.) Az egyik ilyen jel tehát a bölcses­ség. De itt nem csak arról van szó, hogy bölcsen tudott vála­szol­ni a találós kérdésekre, vagy a példabeszédekre, hanem egy­fajta életbölcsességről beszél a Biblia.

Szeretném, ha most senki nem értené félre azt, amit mon­dani fogok. Nem feltétlenül az a bölcs ember, aki­nek há­rom diplomája és két doktorátusa van. Nagyon jó, ha valaki sokat tanul. Ez is egyfajta ismeretet és böl­cses­séget ad. De ne higgyük, hogy a kitűnő bizonyítvány, vagy a diploma önma­gá­ban bölccsé vagy nagy tudá­sú­vá teszi az embert. Ez nem i­gaz. Jó dolog a tudomány, töre­kedjünk mi­nél többet megis­mer­ni a világból. Ilyen ér­te­lem­ben szabad és kell mi­nél több­re vinni az életben, minél több isme­retet, nem ön­magáért, de ha szükséges, meg­szerezni. De senki ne gon­dol­ja azt, hogy az is­meret, a meg­szerzett tudás önmagában bölccsé tesz. Az e­gye­te­mis­ták, de talán már a gimnazisták is mege­rő­sítik ezt a ta­pasztalatot.

Mi volt a forrása Salamon bölcses­sé­gének? Azt mondja a Szentírás, hogy az Úrnak félelme, az is­ten­hit a böl­csesség kez­dete. A Biblia szerint az istenféle­lem a bölcsesség kez­de­te. Fontos tehát a tanulás, a legter­mé­sze­te­sebb dolog, és a hí­vők tartozzanak a legképzettebb emberek kö­zé, de nem a ren­de­zett vagy kevésbé rendezett is­me­retek hal­maza adja meg a böl­csességet vagy annak kezdetét, hanem az istenhit, a Krisz­tus­ba vetett bizalom.

Honnan származott Salamon bölcsessége? Né­hány fejezettel korábban olvasunk erről. Egy éjjel megje­lent neki az Úr, és ezt mondta: Kérj valamit, én megadom ne­ked. Sa­la­mon engedelmes szívet kért, hogy tudja kor­má­nyoz­ni a népet, kü­lönbséget téve a jó és rossz között. Isten­nek pedig tetszett, hogy ezt kérte Salamon. A­zért ezt mondta ne­ki: „olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hoz­zád fogható nem volt e­lőt­ted, és nem tá­mad utánad sem. Sőt, azt is megadom ne­ked, amit nem kér­tél. Olyan gazdagságot és dicsőséget adok e­gész éle­ted­ben, hogy nem lesz hozzád fog­ható senki a ki­rá­lyok között. Ha az én utaimon jársz, és meg­tartod rendel­ke­zé­se­imet és pa­rancsaimat, ahogyan apád, Dá­vid tette, akkor hosszú életet adok neked.” - Honnan volt te­hát Sa­la­mon böl­cses­sége? Is­tentől kapta! A helyzetek felis­me­rése tehát nem az ember­től magától jön, hanem Istentől ka­pott bölcsességgel tud­ja valaki megítélni: mi a jó, és mi a rossz.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy kevés fiatal van ma, aki azt fogalmazná meg: én annyira szeretnék bölcs len­ni. Úgy érzitek, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok moz­gat­nak. Szeretnétek szépek, okosak, sikeresek, gaz­dagok lenni. Szeretnétek „jó fej” barátokra szert tenni, jó iskolát, később jó munkát, megfelelő társat találni, igen. De ki akar ma bölcs lenni? Mégis érzitek talán ti is, kedves hittanos gyerekek: ah­hoz is, hogy a legföld­höz­ra­gadtabb célokat - gazdagság, hír­név, siker - elérjétek, már ehhez is kitartás, szorgalom és alá­zat kell. S az ilyen na­gyon is világi eredményekhez is egy csomó jó döntést kell meghozni. Ez viszont nem megy böl­cses­ség nélkül.

Salamonnak elmondta Sába ki­rály­nőjének, hogy min­den kincsét Istentől kapta. Itt első­sor­ban nem az arany­ról be­szélt, meg a hatalomról és a di­csőség­ről. Hanem arról, hogy a böl­csességet a hatalom gyakorlá­sá­hoz a min­denható Istentől kap­ta. Sába királynője pedig min­den­ről beszélt vele, amit ki­gon­dolt. Ha valakinek van Is­ten­től bölcsessége, az tényleg tud az élet alapvető kérdéseire, a legfőbb kérdésekre igazán jó, i­gei választ adni. Nem biz­tos, hogy azt elfogadják. De az Is­ten szerint való bölcsesség eljuttatja az embert oda, hogy tud jó vá­laszokat ad­ni az emberek kérdéseire. Mert akinek nin­csen böl­csessége - mondja Jakab apostol -, az kérje Is­tentől, és meg­ada­tik neki.

Van, aki közöttünk kincset keres? S talán még mindig azt hiszi, hogy a pénz, az arany, a drágakő, a ha­ta­lom, a di­cső­ség, a tudás az? Az istenfélő szív, ez a legnagyobb kincs. Az Istentől kapott bölcsesség, a hit ajándé­ka. Ennél nagyobb egy­szerűen nem létezik. Mert ebből indul ki min­den, ami jó le­het a mi életünk, a családunk, sze­retteink szá­mára.

Isten áldásának a másik jele Salamon udvarában a rend volt. Ezt olvastuk erről: „Amikor Sába királynője lát­ta Sa­la­mon nagy bölcsességét...” (1 Kir. 10, 4-5.) Nem tudom, ked­ves gyerekek és fiatalok, ha nem is Sába ki­rály­nője, de mond­juk az iskolaigazgató, vagy csak az osztályfőnök látná a ti „udvartartásotokat”, akkor mitől áll­na el a lélegzete? A rend­től vagy a rendetlenségtől? Persze ismerem én is az internetes életbölcsességeket, mi­sze­rint a „rend a káosz speciális e­sete”, meg hogy a „rend azoknak való, akik lusták megkeres­ni a cuc­caikat”, s az­zal is tisztában vagyok, hogy „ahol szere­tet van, ott rendetlenség is van”, mégis úgy gondolom, hogy ige­n­is van össze­függés a külső és a belső rend, vagy rendet­len­ség között. Áldatlan állapotok ugyanis nemcsak a szobák­ban és az íróasztalokon, hanem a fejekben és a szívekben is le­het­nek. Mire gondolok? Arra, hogy sejtjük, érezzük ta­lán sok­szor, hogy Isten mit kíván tőlünk, hogy mi lenne az, ami ked­ves lenne Neki, de kavarog bennünk egy cso­mó más vágy és hatás is. Amit a barátok, amit a szórakoztató ipar, amit a szí­vünk diktál. S hol erre, hol arra hall­ga­tunk. Tudjuk például, hogy a hazugság bűn, de ha az érdekeink megkívánják, vagy félelemből mégis meg­tesszük és elhallgatjuk a rossz jegyet, vagy az intőt. Tudjuk, hogy a szabadidőnket mennyi hasznos, tartalmas, tes­tet-lelket felüdítő programmal lehetne el­tölteni, és mégis órákra ott tudunk ragadni értelmetlen számítógépes já­tékok, vagy üres tévé műsorok előtt. Bizony nemcsak a hi­tet­len emberek fejében és lelkében lehet zűrzavar és ká­osz, hanem még a hittanra, templomba járó emberében is. Vannak vallásos felnőttek, akik szívében egyszerre el­fér Jézus tanítá­sa és mindenféle ezoterikus zagyvaság. A református öntudat és a sámán kultusz. Amikor vi­szont valaki egészen megismeri Isten valóságát, Jézus hatalmát és szeretetét, akkor rájön arra, hogy menyi min­den volt az életében, a gondolkodásában, az értékrendjében ami tisztátalan. Pál apostol írja, hogy miután meg­tért, „kárnak és szemétnek” ítélte a maga korábbi kincseit Krisztusért. – Nemcsak a hittanos gyerekek, hanem mind­nyá­junk lehetősége az új tanév elején, hogy rendet tegyünk. Nem csupán a szobánkban, a lakásunkban, ha­nem sokkal inkább a szívünkben, a lelkünkben. Hogy mi is „kárnak és szemétnek” ítéljük mindazt, ami nem fér­het össze Isten szentségével és i­gazságával. Hogy kivessük onnan a hazugságot, az irigyke­dést, a haragot, a kép­mu­tatást, - egyszóval a bűnt. Hogy Isten rendje uralkodjon bennünk és látszódjék rajtunk.

Mert ha így lesz, akkor az áldás harmadik jellemvonása is meg fog látszódni az életünkön. Ez pedig a bol­dogság. Hi­szen Sába királynője miután lát­ta Salamon ünnepi asztalánál a király szol­gáit és a ne­meseket azt mond­ja, hogy „boldogok az embereid, és bol­do­gok azok a szolgák, akik állandóan előt­ted állnak, és hall­gatj­ák bölcs szavaidat.” Mintha ezt monda­ná: micsoda boldogság, öröm lehet neked szolgálni! Milyen jó annak, aki a te szol­gád lehet! De ez a messziről jött király­nő azt is megértette, hogy ennek mi a titka: „Áldott legyen Is­te­ned, az Úr, aki kedvét lelte benned, és Izrael trónjára ülte­tett”! Azért lehetett boldogság Salamon udvarában szolgálni, mert Salamon is szolgált egy nagyobb Úrnak, Istennek! Mert annak ellenére, hogy király volt, nem felejtette el, hogy felet­te is áll egy király, a világ teremtő Ura!

Kedves gyermekek és felnőttek! Ugye tudjátok, hogy mi már nem egy földi királynak, hanem a királyok Ki­rályá­nak szolgálhatunk? Minket maga Jézus hívott arra, hogy le­gyünk az Ő szolgái és tanítványai. Ez nem kény­szer, nem kö­te­lesség, hanem valami egészen fantasztikus le­he­tő­ség. A bol­dog Isten boldog gyermekei le­he­tünk Jézus által. Akik Jé­zus­nak szolgálnak, azok már csak azért is bol­do­gok lehetnek, mert Vele élhetnek. Na­pon­ta a bocsánatból él­nek. Na­ponta be­szél­het­nek vele. Mindent elmondhatnak neki: örö­met, bá­na­tot, szük­séget, ké­rést bármit feltárhat­nak előtte. Naponta megállhatnak előtte, és az Ő beszédét hallhatják. Aki Jézus­sal e­gyütt él, az nem is lehet bol­dogtalan ember! Nem azért mert ál­landóan fü­lig ér a szája, vagy mert szünet nélkül lel­ke­sí­ti ma­gát mes­ter­séges lelki ajzószerek­kel, hanem azért mert ben­ne él Isten sze­retetében. Abban a szeretetben amely­től semmi és senki nem szakíthatja el! Az ilyen embernek egy hatalmas kincs van a birtoká­ban, is­meri Jé­zust, és ez valóban boldoggá teszi. Krisztus­ban gaz­dag élete van, mert mindent megkapott Istentől.

A mi udvartartásunk sokkal szerényebb, mint Sa­la­mo­né. Közöttünk tudtommal nincsen király. De na­gyon sok ki­rályfi van, Isten gyermeke. Királyfi? Igen, Isten kirá­lyi ha­tal­mának, uralmának a részese. Sába ki­rály­nője az élő Istennel találkozott Salamon udvarában. Nem csupán benyomásokat szer­zett az is­tenfélő é­let ál­dá­sait illetően, nem egyszerűen el­mé­leti tu­dá­sát gya­ra­pí­tot­ta egy új vallás megismerésével, s vég­képp nem egy gaz­dasági, vagy turista út élmé­nyeivel tért ha­za gaz­da­gab­ban, hanem a legnagyobb kincs, az üdvösség el­nye­ré­sé­vel. Isten azt akarja, hogyha va­la­ki a mi szerény ud­var­tartásunkba látogat, találkozik velünk a az iskolában, a la­ká­sunkban, a munkahelyen, itt a gyülekezet­ben, akkor átsu­gá­rozzék rajtunk Isten áldása. Vajon, hogyha velünk be­szél­nek, velünk találkoznak, akkor rajtunk keresztül meglátják a ki­rályok Királyát? Rákérdezhetnek a bé­kes­ség, a rend, a böl­cses­ség, a boldogság, az áldás forrására? Mert az áldott élet azt jelenti: Istenre mutató élet. Isten azért áld meg, hogy ál­dás­sá legyünk mások számára.

Jézus igazi király volt. Aki benne hisz, az az Ő ki­rályi ud­vartartásába, baráti körébe tartozik. Mondhatom úgy is, hogy az Ő családtagja lett. Az újonnan született ke­gye­lemből, hit által. Az ilyen ember megérti, hogy mi az igazi kincs. Az meg­találta az elvehetetlent, az elveszíthetetlent, s az ö­rök­ké­va­ló kincset, ami romolhatatlan, a­mit a tolvajok nem visz­nek el, amit a moly nem rág meg, és a rozs­da sem emészt meg, a­mi megmarad.

Sába királynője ezt a kincset találta meg Salamon ud­va­rában. Isten adja meg, hogy gyerekeink is meg­ta­lál­juk eb­ben a tanévben a hittanórákon, a gyermek-istentiszteleteken, mi pedig az Ő Igéjében a gyülekezet kö­zös­ségében! Ámen.