2015.08.23.

Heródes kényszerpályája

Lekció: Márk 6,14-29.

Textus: Ézsaiás 30,15-18.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Amikor a múlt hé­ten ezt a történetet olvastuk a Bibliaolvasó Kalauz napi új­szö­vetségi igéjeként, arra gondoltam, hogy milyen modern fil­met lehetne készíteni Keresztelő János tragikus haláláról. A nagy hollywoodi filmstúdiók hétről-hét­re ilyenekkel árasztják el a mozikat és az internetet. Hiszen minden tárgyi feltétel a­dott egy izgalmas thrillerhez. Hatalmi harc, csábítás, házas­ság­törés, erotikus tánc, alkoholmámor, összeesküvés, erő­sza­kos ha­lál. Nyilván nem véletlenül ihletett meg annyi festő-és ze­neművészt ez az evangéliumi jelenet. Talán csak a jó győ­zel­me hi­ányzik a sztori végéről. S az is eszembe jutott, hogy ez a történet vajon mennyiben le­het példája, paradigmája an­nak, ami ma­napság leginkább fel­bor­zol­ja a híreket hallgató, ol­vasó, néző civilizált világot, az isz­lám állam brutális ki­vég­zé­seinek? Amikor főleg keresztyé­neket, de más vallású em­be­reket is lefejeznek. Olyanokat, akik kitartanak hitük mel­lett, vagy akik in­telligenciájuk, erkölcsi meggyőződésük és tu­dá­suk miatt nem hajlandók behódolni ennek az ördögi őrü­let­nek. Igen, talán mind­két vonalon el le­het­ne indulnunk ma, ha ar­ra keressük a választ, hogy milyen üzenetei vannak szá­munk­ra ennek a bi­zarr történetnek, mely­ben Isten neve elő sem fordul, én azonban szeretnék most egy másik megkö­ze­lí­tést javasolni nektek, s egy harmadik utat be­jár­ni lélekben ve­le­tek. Ez az út az igében és a saját ben­sőnk­ben való komoly el­mé­lyülést, koncent­rá­ci­ót igényel, de olyan szellemi-lelki gaz­dag­ságot rejt, ami megéri a fáradságot.

1./ Kezdjük azzal, hogy közelebbről is megvizsgáljuk az emberi főszereplőket. A legellentmondásosabb személy Heró­des Antipás, annak a nagy Heródes királynak az egyik fia, aki Jé­zus születése idején a rómaiak jóvoltából uralkodott a zsi­dók fe­lett. Bár a királyság nagy Heródes halálakor felbomlott, mi­vel Ró­ma a fiai között osztotta fel Izraelt, s így ő is csak ún. negyedes fejedelem lett, mégis szíve­sen hívatta ma­gát hi­ú­ságból királynak. Nemcsak az evangélium, hanem a kor­társ zsi­dó történetíró, Josephus Flavius is hatalomvágyó, int­rikus, gyenge jellemnek mutatja be. Kr. u. 39-ben például az ak­kori ró­mai császárhoz, Caligulához fordult, a törté­ne­tünk­ben is sze­replő Heródiás felbujtására, hogy mégis ki­rály le­hes­sen az e­gész ország felett, de felségsértés vádjával perbe fog­ták, és Lu­gdunumba, a mai Lyon városába száműzték. An­tipás e­gyéb­ként nyíltan a rómaiak talpnyalója volt. Több galileai vá­rost is Augustus császár környezetéről nevezett el. Hatalma ér­de­ké­ben sokat forgolódott Rómában, s épp az egyik ilyen út­ján csábította el Heródiást, annak a Fülöpnek a feleségét, a­ki a fél­test­vére volt. Tette így nem csupán házasságtörésnek, ha­nem vérfertőzésnek is minősült. Nemcsak az asszony hagy­ta el a fér­jét az új kapcsolatért, Antipás is elocsátotta a fe­le­sé­gét. Ezért figyelmeztette őt Keresztelő János a mózesi tör­vény­re hi­vat­kozva: „Nem veheted el a testvéred feleségét!” Az asszony ezért megharagudott a prófétára és mindenáron meg akarta ö­let­ni. Heródiás hataloméhes, vérszomjas nő. Az a­nyagi és politikai előbbre jutás érdekében elhagyja régi fér­jét, az újat pe­dig szörnyű bűnbe taszítja. Bibliai Lady Mach­bet ő, aki az érvényesülésért mindent és mindenkit képes fel­ál­dozni. Még a sa­ját lányát is kiárusítja, mikor a lakomán tán­coltatja, s ezzel odadobja a becsületét, rangját, jó hírét. Ilyen fontos volt neki meg­öletni Keresztelő Jánost, aki veszélyez­tet­te királynéi státuszát. Annyit pedig még a lakoma előtt si­ke­rült el­érnie An­ti­pás­nál, hogy Jánost börtönbe zárassa. Nem tudni, hogy azért tette-e ezt Heródes mert félt a prófétától, ne­tán azért, mert vé­del­mezni akarta őt felesége bosszújától? Az azonban biztos, hogy tisztelte őt, akit szent embernek tar­tott, ta­lán mert lelke mé­lyén vonzotta az a tisztaság és é­let­szent­ség, amit Keresztelő János hirdetett és képviselt. És ott van még a szereplők kö­zött Heródiás fiatal-felnőtt lánya is, aki­nek nevét Fla­vi­us­tól tudjuk, Salómé. Nem akárki ő, nagy He­ró­des unokája, fe­je­del­mi leány, aki készségesen közre­mű­kö­dik saját apja elá­ru­lásában, hiszen tánca anyja és Antipás bű­nös házasságának nyil­vá­nos­ság előtti legitimációja is egyben. Pedig az ilyen királyi tivornyákra nemhogy királylányok, de egy­szerű származású er­köl­csös nők sem voltak bejáratosak. Az efféle erotikus tánc a prostituáltak tiszte volt. De Salómé nem jön zavarba a fel­ké­rés­től, nyilván nem először lejtett már ilyen táncot más férfiak előtt. Mint ahogy az sem okozott lel­ki-érzelmi válságot neki, a­mikor a hóhér neki nyújtotta át Já­nos vérző fejét egy tálcán. Heródes Antipás, Heródiás, Saló­mé, mulató vendégek: meg­annyi beteg, romlott ember együtt egy véres, részeg orgián. Tisztázatlan érzelmek, félelmek, in­dulatok, szen­vedé­lyek és ér­de­kek kibogozhatatlan hálója ve­szi körül Keresztelő Jánost, és okozza halálát.

Mindezt hallva lehet, hogy egy latin-amerikai szappan­o­pera, lehet, hogy egy ó­kori halál-tánc jelenet, lehet, hogy egy apokaliptikus vi­lág­vé­ge vízió jelenik meg lelki szemeink e­lőtt, de a legzavaróbb az egész történetben mégiscsak az, hogy a vé­gé­ről hiányzik a ka­tarzis, a megtisztulás, a happy end! Isten nem jelenik meg itt úgy, mint Babilonban, ahol a ki­rá­lyi lakoma során egy kéz írta a falra a bekövetkező ítélet sza­vait Nebukadneccar király számára: „Mené, mené, tekél ufár­szin”. „Megmérettél és hí­já­val találtattál.” Nem küld kén­kö­ves tüzes esőt rájuk, mint a­hogy tette Sodoma és Gomora la­kó­i­val. Meglepő, hogy nem istenítélettel zárul a történet. Az Úr sokáig engedi az övéinek erősza­kos halálát, s hosszú ide­ig, nem áll bosszút értük, nem lép közbe. Mert Keresztelő Já­nos halála előre jelzi Jézus sorsát, aki kevéssel e jelenet után szól elő­ször nyilvánosan a maga szenvedéseiről. De nem csu­pán úgy lesz ezzel Jézus előfutárává János, hogy előre hirdeti Őt, ha­nem úgy is, hogy prófétai sorsa és halála előre mutat Jé­zus szenvedésére és halálára. Ők nem egyszerűen igaz­ság­ta­lanul szen­vednek, hanem az igazságért is! Ahogy János szó­vá tette Heródes bűneit, úgy emelte fel a hangját Jézus a ko­ra­b­eli zsi­dó vallási és politikai elit bűnei ellen. Ahogyan nem tett semmit Heródes Keresztelő János kivégzése ellen, úgy nem tett sem­mit Jézus kivégzése ellen sem ő, sem pedig Pi­lá­tus. Mind­ketten gyávák, gyengék, jellemtelenek, akiknek a to­tális belső rab­sága legyőzi énjük pislákoló jobbik felét.

2./ S itt kell áttérnünk kedves testvérek a történet sze­mé­lyes vo­nat­kozásaira. Mert hasonló történeteknek nem egy­szer mi magunk is főszereplői vagyunk, s az ahogyan ezek­ben viselkedünk, megmutatja, hogy mi lakik bennünk. És saj­nos at­tól tartok, hogy nem egyszer hasonló okokból mint itt He­ró­des, mi is hasonló kényszerpályákat futunk be, mert nem tu­dunk, vagy nem akarunk leállni menet közben. – Milyen kényszerpályájára állt Heródes, és miért nem volt képes leáll­ni köz­ben? Kényszerpályája lényege az volt, hogy nem akar­ta kivégeztetni Jánost, mégsem volt elég ereje szembeszállni a gyil­kos szándékkal. A presztízsen, amelyet hatalmi, al­ko­ho­los és érzéki mámora éltetett, ezeken keresztül vezette és tart­ja kény­szer­pályán az ördög az uralkodót. Hiszen Galilea és Pe­rea tartomány fejedelme, aki királynak hívatja magát, mégse visszakozhat a születésnapi lakomáján a főúri vendégei előtt! Oda lenne a rangja, a hitelessége, a tekintélye, ha meggondol­ná magát, és leállítaná Keresztelő János kivégzését! Mit gon­dol­nának róla az előkelők, ha azt látnák, hogy megretten egy top­rongyos kis próféta megölésétől! A saját palotájában, a sa­ját bulijában mégiscsak ő az úr! Miközben ezt hiszi és hiteti ma­gáról, nem veszi észre, hogy döntéseit nem maga hozza, hanem asszonyi függés alatt van. De a látszat, a presztízs, az min­dennél fontosabb. Még a lelkiismereténél is. Így aztán bár szomorkodva, de mégis eleget tesz Heródiás és Salómé kö­ve­te­lésének. Később azonban, ahogy a történet elején olvastuk, a­mikor Jézusról hall, azt hiszi, hogy az a János támadt fel, a­kit ő lefejeztetett. Gyötrő bűntudata visszajár hozzá, mint A­rany János Walesi bárdokjában Edward királynál is, aki meg­ő­rült a lel­kiismeret vádjától a kivégzettek miatt: „Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-ma­jort, Ha bosszant bármi nesz! Áll néma csend; légy szár­nya bent, Se künn, nem hallatik: „Fejére szól, ki szót emel! Ki­rály nem al­ha­tik.” Ha, ha! elő síp, dob, zene! Harsogjon har­sona: Fü­lembe zúgja át­ka­it A velszi lakoma... De túl ze­nén, túl síp-dobon, Ri­a­dó kür­tön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk da­lát.” Heródesnek itt csak egy vértanú hangjával kellett ké­sőbb meg­küz­de­nie, de a lelkiismerete felett győzött a presz­tízs­szempont. Az, amit befelé és kifelé is mutatni kell. Befelé azért, hogy az em­ber elnyomja a saját kisebbrendűségi érzé­se­it, kételyeit, s így bizonyítsa magának, hogy ő milyen fon­tos és értékes em­ber. Kifelé meg azért, hogy fenntartsa a ma­ga­biztos uralkodó látszatát, aki tartja a szavát, s amit egyszer megmond, az bi­zony úgy is van! Hiszen ő megteheti, hogy a­kár a fele királyságát is felajánlja az előtte hajlongó, vonagló fiatal démonnak! Ez az ígéret persze beválthatatlan, mert Ró­ma engedélye nélkül e kisujját sem mozdíthatta meg Antipás, de a két nő nem is i­lyes­mit akart. Nem földet, nem gazdag­sá­got, nem rangot, hanem vért akartak látni. Utólag és kívülről nézve mi­lyen szá­nal­mas egy ilyen kis pojáca király aki azt hi­szi, hogy mindenható, közben pedig még a feleségének és a mo­stohalányának sem tud ellenállni! Ám ő nem lehet gyenge, nem vonhatja vissza a szavát, nem hagyhatja abba ezt a véres komédiát! Nem, neki meg kell felelnie a presztízsnek, az el­vá­rásoknak, ő nem állhat le!

Testvérek, vizsgáljuk meg a következő percekben ma­gun­kat, hogy bennünket vajon mennyire vezetnek presztízs­szem­pontok a döntéseink során? Mondok néhány példát, a­me­lyen keresztül jól le lehet azt mérni, hogy milyen lélek és lel­kü­let uralkodik bennünk. Az ördögi, amely Heródesben is ott volt, vagy Isten Lelke, aki nem szereti a hamisságot, de együtt örül az igazsággal? Emberi kapcsolatainkon keresztül tárjon most tükröt elénk ebben az Úr!

Adva van egy család. A gyermekek már felnőttek, ki­re­pül­tek a családi fészekből, mindegyiknek saját családja van. Az apa és egyik fia azonban évek óta haragban vannak egy­más­sal. A fiú nem tudja megbocsátani az apjának, hogy an­nak idején miket mondott neki a lányról, aki aztán a felesé­ge lett. Az esküvő után borult ki a bili, - ahogy mondani szokás - és az első közös karácsonykor vesztek úgy össze, hogy azóta nem állnak szóba egymással. Nem hívják egymást telefonon, nem látogatják egymást még az ünnepeken sem, mindketten meg ­vannak győződve a maguk igazáról és vérig sértve érzik ma­gukat. Azt várják, hogy a másik kezdeményezzen, a másik ve­gye fel a telefonkagylót és a kapcsolatot, és a másik kérjen bo­csánatot tőlük. Az önérzetük, a büszkeségük nem engedi meg ne­kik, hogy tegyenek a másik felé egy lépést, mert vesz­tes­nek éreznék ma­gu­kat. Inkább hibáz­tatják a másikat és nya­lo­gat­ják a sebeiket. Szimbolikusan lefejezték az apa-fiú kap­cso­la­tot. Azonban ha akár az apa, akár a fiú keresztyén, vagy azzá lesz, valami minőségi változás történhet. Az amelyik Jé­zus ta­nít­ványa lett, felismeri, hogy mennyit ártott a másiknak a szavaival és a tetteivel. Szembe mer nézni azzal amit mon­dott és a­mit csinált. Vállalja a maga felelősségét, és nem min­dig a másikét emlegeti. Kér és kap elég erőt ahhoz, hogy fel­emelje a kagy­lót, vagy ahhoz, hogy becsöngessen az ajtón. És nem a másik hibáival hozakodik elő, hanem a maga bűneiért kér bo­csá­natot. Feladja a presztízsszempontot, a maga nagy i­gaz­ságérzetét, és ahogyan az igében olvassuk, „egymást ma­gunk­nál kü­lönben tartva” megalázza magát. Nem törődik az­zal, hogy erre a másik mit reagál - persze nagyon örülne neki, ha meg­tör­ne a hallgatás és a jég -, ő a maga részéről szeretné rendezni a múltat. Békejobbot nyújt, s ha erre kinyílik a má­sik tenyér is, akkor beteljesedik a kapcsolatukban az apostol szava: „testvéreim, amennyire lehetséges éljetek békességben minden em­berrel.” Nem minden emberrel lehet. Van, aki nem tud, vagy nem akar megbocsátani. Van, akiben akkora a seb, a sé­re­lem, a fájdalom, hogy sok időbe telik, amíg ő is engedni tud. De Isten gyermeke nem tarthat haragot, nem maradhat ki­en­gesz­telhetetlen, nem őrizheti magában a gyűlölködés tü­zét. Krisztus tanítványa nem rendezheti be az emberi kapcso­la­ta­it presz­tízsszempontok alapján!

Vagy adva van egy házasság. Férj és feleség jól ismeri már egymást, de a hosszú évek alatt nem elfogadni és to­le­rál­ni tanulták meg egymást, hanem a másik gyenge pontjainak a kihasználását fejlesztették tökélyre. Tegyük fel, hogy hajba kap­nak valami apróságon. Elkezdődik a vita. Először még vi­szonylag nyugodt hangnemben jönnek elő a célozgatások, az uta­lások arra, hogy ki miért felelős, miről tehet és miről nem. De a maga igazságrészecskéjéből persze nem akar engedni e­gyi­kőjük sem. Így aztán emelkedik a hangerő és robbanás kö­ze­livé válik a feszültség. A gyerekek elmenekülnek a szobá­juk­ba. A vitából akkor lesz veszekedés, amikor már rég nem a tárgyról, hanem a másik ember személyéről, meg a múltban el­kö­vetett bűnökről, vagy mulasztásokról van szó. Előjönnek a sértő megjegyzések, az öv alatti ütések, a fel nem dolgozott, meg nem bánt és meg nem bocsátott régi sérelmek. Kiderül, hogy mind a ketten szorgalmasan teleírtak az elmúlt években egy tartozik-követel jegyzetfüzetet a másik adósságaival és a maguk adományaival. A veszekedés végső fázisában pedig be is ­nyúj­tják egymásnak a számlát. Amikor aztán a kiabálás és a sírás után mindketten elvonulnak bunkereikbe, kezdetét ve­szi az önigazolás lelki folyamata. Ennek során megállapítják, hogy a másik már megint, vagy még mindig nem, mert ő so­ha, és egyéb­ként is... A presztízs, az igazság és jogosság lát­sza­tának fenntartása érdekében pedig a végén még a gyereke­ket is be­a­vat­ják külön-külön a dologba, amikor négyszem­közt nekik panaszkodnak a másikról, és tőlük várnak vissza­i­ga­zolást a tet­te­ikre és a szavaikra. Viszont mivel az életnek csak menni kell valahogy tovább, következik a fél­renézések, a hallgatás, a „ha­ragszom rád” fenntartásának a látszata. A „ki bírja tovább, hogy nem szól a másikhoz” című tragikomédia. Egy újabb presz­tízsharc, amelynek nem lehet győztese, csak vesz­tese. Amelyben szép lassan le lehet fejezni, meg lehet öl­ni egy­más­ban a bizalmat, a kedvességet, a szeretetet.

Ezzel szem­ben amikor egy keresztyén házaspár vitat­ko­zik, - mert, hogy ők sem egyformák, s köztük is vannak né­zet­eltérések - akkor nem kihasználni akarják egymás örökölt, vagy tanult gyengeségeit, hanem igyekeznek megérteni azt. Ami nem azt jelenti, hogy igazolják a rosszat, a bűnt, a hibá­t, hanem azt szeretnék, ha Krisztus csiszolhatná őket egyre job­ban egymáshoz. Ez a csiszolódás is súrlódásokkal, szikrá­zá­sok­kal, időnként parázs vitákkal jár, de tudják, hiszik, hogy a krí­zisek által maga Isten akarja őket nevelni. Maga az Úr vési le róluk ó-emberük gőgjét, önhittségét, zsémbességét. Így az­tán kellő távolságtartással tudják látni magukat, viselkedé­sü­ket a konfliktusok során, s ez megőrzi bennük az önmagukra va­ló reflexió képességét, és a humorérzéket. Azt ami Istenben is megvan, aki ezt kérdezte egyszer a töklevél elszáradása mi­att duzzogó, halálosan megsértődött Jónás prófétától: „Igazad van-e, hogy haragszol?” A hívő házaspárt ezért nem a presz­tízs, a hiúság, az önigazultság vezeti, hanem Isten szeretete. Az a szeretet, amely tud nem hányaveti módon, foghegy­ről o­da­vetetten, kierőszakoltan, hanem őszintén, önként bocsá­na­tot kérni és adni, mert tudja, hogy Isten mennyivel többet bo­csá­tott meg neki. A krisztusi lelkületű ember nem a másik bű­neit igyekszik számon tartani, hanem Isten irgalmának tet­te­it. Jézus tanítványa ismeri annak az igének az igazságát, ami a Pél­dabeszédek könyvében így áll: „Vassal formálják a vasat, és formálja egyik ember a másikat.” Tisztában van vele, hogy az ő kemény, hajlíthatatlan természete csak Isten szeretetének a tüzétől tud úgy átforrósodni, hogy hajlítható, alakítható le­gyen az Úr kezében. Presztízsszempontok helyett, Isten Lelke ve­zeti őt döntéseiben.

S hogy ne csak kitalált példákat hozzak, hadd utaljak a vé­gén néhány bibliai eseményre, pró és kontra egyaránt. Sa­ul, Izrael első királya volt. Életét a látszat fenntartása, a presztízs megőrzése irányította. Az, hogy bár a legkisebb törzsből szá­r­ma­zik, mégse véletlenül lett ő a király! Elfelejti, hogy őt Isten vá­lasztotta ki, hogy az Úr hívta el. Magában, a ha­tal­má­ban, a katonái erejében bízik egyre jobban, és nem Istenben. Nem is csoda, hogy egyre több politikai és katonai baklövést kö­vet el. Egyszer például kiadja az értelmetlen, Isten akarata ellené­re való parancsot, hogy az ellenséges filiszteusokat egy e­gész éjjelen át üldözni és irtani kell, s hogy halál fia, aki eszik harc közben! Ostoba parancsáról azonban nem hall a saját fia, Jó­ná­tán, aki az Úrra tekintve nagy szabadítást hajtott végre ko­ráb­ban a nép érdekében. Így történik meg az, hogy Jó­ná­tán erdei mézet eszik a hajsza közben, amiről Saul tudomást sze­rez. De nincs mit tenni, ő a király adta ki a parancsot, így az­tán Jónátánnak meg kellene halnia. Igen ám, de a katonáknak több eszük van a királynál, és kiállnak Jónátán mellett, s ez­zel megmentik az életét. Saul nem akart engedni, hisz mi lesz ak­kor az ő királyi presztízséből! Oda lesz a tekintélye! Akkor in­kább haljon meg a saját fia! Olyan mint Heródes, aki in­kább enged a felesége, a mostohalánya, az alkohol és kéjvágy i­gé­ze­tének, mintsem a józan ész és a lelkiismeret hangjának. – Micsoda megátalkodott bor­nírtság ez! Igenis, mindig van mit ten­ni! Mindig van másik lehetőség! Nem muszáj végig­men­ni a szakadék felé vezető úton! Hol van az megírva, hogy egy vi­tát veszekedés, egy veszekedést sok veszekedés, sok ve­szekedést pedig válás kell, hogy kövessen? Miért kellene a presz­tízs­szempontoknak győznie? Miért kellene lefejezni a kap­cso­latainkat? Egyáltalán nem törvény­sze­rű, hogy egy el­hi­de­gült apa-fiú viszony örökre úgy marad­jon! Csak legyen, a­ki ki­lép a bunkeréből, legyen aki felveszi a telefonkagylót, legyen, aki meg­töri a hallgatás falát! S ki más legyen ez, mint a hívő fél, mint a keresztyén ember? Ta­lán nem rád vár ez a fel­adat? Mert igenis lehet másképp.

Ott van például Dávid, Izrael második királya, aki soha nem állt bosszút Saulon, aki pedig ártatlanul üldözte őt. Két­szer is megkímélte az életét, pedig emberileg jogosan vehetett volna elégtételt. Egyszer azonban majdnem végigrohant ő is a presz­tízsszempontok szakadékba vezető útján. Történt ugya­nis, hogy egy megtollasodott, újgazdag földbirtokos, akinek ko­rábban Dávid emberi ingyen őrizték a nyájait, nem segített Dávidnak, nem adott neki és katonáinak ennivalót, pedig épp egy hatalmas lakomát rendeztek akkor, amikor Dávid a jó­in­du­latára apellált. Sőt, ez a bizonyos Nábál megalázó módon el is zavarta Dávid embereit. Amikor ezt megtudta Dávid, el­szakadt benne a cérna. Bosszút esküdött, és el is indult négy­száz fegy­veresével Nábál ellen. Isten azonban elébe küldte Ná­bál bölcs és hívő feleségét, Abigailt, aki ajándékokkal ked­ves­ked­ve, s értelmes érvekkel és Isten igazságosságára hi­vat­koz­va lesze­rel­te Dávid haragját, aki az Úrra bízta a bosszú­ál­lást. Ettől nem szenvedett csorbát Dávid tekintélye, nem sze­re­pelt le a katonái előtt, sőt felértékelődött a hitelessége. Nem a presz­tízs­szem­pontok győztek felette, hanem Isten Lelke.

Aki felett még a környezete, vagy a saját egojának az elvárásai, a vélt, vagy valós presztízsszempontok győznek, az még nem, vagy nem egészen Isten gyermeke. Isten gyermeke tisztában van önmagával, a talentumaival és a gyengéivel is, s nem akarja magát másnak mutatni, mint ami valójában. Isten gyermeke nem érzi veszteségnek, ha az Úr megállítja őt egy ve­szedelembe vezető úton, hanem hálás ezért a figyel­mez­te­té­sért. Isten gyermeke nem tartja rangján alulinak engedni, meg­a­láz­kodni, visszakozni. Isten gyermeke nem lelakatolni, le­fejeztetni akarja az emberi kapcsolatait, hanem új tartalom­mal, jé­zusi lelkülettel, mennyei értékekkel szeretné megtölte­ni azokat.

Kedves testvérek! Ma azt helyezte a szívünkre az Ige, hogy nem muszáj a kényszerpályáinkon végigmennünk! Nem kötelező fejjel rohannunk a falnak! Nincs előírva, hogy a té­koz­ló fiaknak és lányoknak a disznók vályújáig kell zu­han­ni!Az igazi istenítélet az, amikor nincs ítélet. Amikor Isten meg­en­ge­di, hogy végigrohanjunk a kény­szer­pá­lyáinkon. A­mi­kor már nem is figyelmeztet, nem is avatko­zik közbe. A­mi­kor a bű­nünk lesz a büntetésünk, mint itt He­ró­desnek is. Nekünk nem kell lóháton vágtatni, ahogy Ézsaiás könyvéből hallot­tuk. Ma még meg lehet állni útközben. Ma még tehetsz va­la­mit a­zért, hogy megújuljon a házasságod, a gyer­me­ke­id­del, a szü­le­iddel, a többi emberrel való kapcsolatod. Mert „még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, készen áll ar­ra, hogy irgal­maz­hasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, bol­do­gok mindazok, akik ben­ne reménykednek.” (Ézs. 30,18.) Bárcsak ezek közé tartoznánk mi is! Ámen.