2015.08.16.

Pál Athénban IV.

Lekció: Lk 19, 28.37-48.

Textus: ApCsel 17,32-34.

Svábhegy

Kedves Testvérek, a mai napon zárjuk a Pál apostol athéni látogatásáról szóló sorozatunkat. Az elmúlt hetek során végigkísérhettük, hogyan érkezett Pál ebbe a kulturális fővárosba, hogyan háborgott a lelke, látva a bálványokat, hogyan vitázott a város különböző csoportjaival, hogyan hirdette Krisztust és a feltámadást. Hogyan állt ki az Areopagoszra kritikus hallgatósága elé, és hogyan hirdette nekik az Egy Istent és Krisztust. A mai záró igeszakaszban arról hallhattunk, milyen eredménye, milyen következményei voltak Pál beszédének az athéniak között.

Ha bárki kételkedett volna eddig abban, hogy ez a történet mannyire mai, mennyire a világunkról, a környezetünkről, a korszellemünkről szól, akkor ez a záró néhány vers minden kétséget kizárhat. Olyan, mintha egy mai, hétköznapi történetet hallanánk. Mondjuk, egy egyetemi közegben ez keresztyén fiatal elmondja, miben is hisz, amire a reakció, hogy egyesek gúnyolják, mások azt mondják, meghallgatják máskor is, és néha akad néhány ember, aki csatlakozik hozzá. Vagy egy evangelizációs istentiszteleten, ahol hitetlenek, keresők vannak jelen, egy igehirdető kiáll, elmondja, amivel készült. És ha ki nem is mondják, de vannak, akik már közben gúnyolják, nem csak őt, az egész keresztyén közösséget, vannak, akiknek valami felkelti az érdeklődésüket, és máskor is el akarnak jönni, és vannak, akik a hit útjára lépnek, általában a kisebbség.

De még egy vasárnapi, templomi istentisztelet is időnként hasonló képet mutat. Az emberek különböző indokokkal eljönnek, a lelkész kiáll. Van, aki már az elején lezár, mert úgy érzi, nem elég magas számára a színvonal, lélekben gúnyolódik. Van, aki azt mondja, ez intellektuálisan érdekes volt, ma is tanultam valami újat, egyébként is, ez egy kedves, szeretetteljes közeg, hát máskor is eljövök. És van, akinek a szívéig, a lelkéig jut az ige üzenete, és ott meg is ragad.

A történetünk teljesen 21. századi, ha a hallgatóságra és az ige fogadtatását nézzük. Még a történet bevezetésében írja le Lukács, hogy az athéniak, akik Pált hallgatták, egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak. 21. század! Ahol az emberek azzal töltik az idejüket az interneten böngészve, online idegen emberekkel ismerkedve, a Tv előtt ülve, az iskolákat esetenként vég nélkül végezve, vagy egyszerűen csak a szomszéddal pletykálva, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak. Lehetőleg valami olyat, aminek szenzációértéke van, aminek hírértéke van. Az athéniak is valami újra várva, valami szenzációra várva hallgatták meg Pált, olyan újra, izgalmas várva, amire aztán rá lehet kontrázni, amivel lehet majd vitatkozni.

Ehhez képest Pál olyasmit hirdet nekik, amiben legfőképpen hinni kell. És ez sokaknak már nem olyan érdekes, már nem elég. A filozófusok korábban éppen Pálnak a feltámadásról szóló szavai miatt döntenek úgy, hogy meg akarják őt hallgatni. De azért, mert azt hiszik, a „Feltámadás” egy új istenség vagy filozófiai elmélet. De az, hogy Pál a feltámadásról, mint tényről, mint megtörtént eseményről beszél, elég ahhoz, hogy hirtelen feloszlassák a gyűlést. Nem akkor kezdenek el gúnyolódni, hümmögni vagy távozni, amikor Pál az ISMERETLEN ISTENRŐL beszél nekik, hiszen valamilyen felsőbb hatalom létezését ők is elismerték. Még csak nem is akkor, amikor Pál az ítélet eljövetelét hirdeti meg, mert még ez is elfogadható számukra, hogy az ember földi élete után kell, hogy jöjjön valamiféle elszámolás. Pálnak ezen gondolatait még el tudták fogadni, vagy éppen vitára érdemesre tartották. De a feltámadás már „túl sok volt” nekik.

Mert a feltámadás nem olyasmi, amit valamilyen formában elképzelhetőnek lehet tartani, nem lehet vita, filozófiai eszmefuttatás tárgya. A feltámadásban lehet hinni vagy nem hinni. És ma is ez a vízválasztó. Sokan ma is itt akadnak el, ez az a falat, ami keresztbe áll a torkán még sokaknak azok közül is, akik rendszeresen járnak templomba. Van egy Isten, egy „felsőbb hatalom”? Hát hogyne, valaminek, valakinek lenni kell. Vannak erkölcsi szabályok, amiket be kell tartani, és ha nem tarjuk be őket, annak esetleg negatív következményei lesznek? Hát hogyne, már csak azért is szükség van ezekre a szép elvekre és szabályokra, hogy ez megkönnyítse a társadalmi együttélést. Élt egy Jézus nevű ember, aki szép dolgokat mondott, sok jót tett, és a szeretetet hirdette? Hát legyen, mások is éltek, akik hasonló dolgokat tettek.

Hogy ez a Jézus meghalt és feltámadt? Na, álljunk meg egy percre. Hát ez bolondság, ilyet senki sem találhat ki, vagy hihet el, aki épelméjű, józan gondolkodású ember! A tanítás többi része úgy nagyjából elfogadható, de ez azért már túlzás, ezzel azért már senkit ne akarjanak ezek a bigott, szűklátókörű vallásos fanatikusok megetetni. Még egy ilyen fantazmagóriát! Vagy jön a másik tábor. Feltámadás? Érdekes! Érdemes beszélni róla, de nyilván van valamilyen racionális magyarázat erre, csak a kortársak ezt még nem ismerték fel, vagy Jézus egy olyan technikát ismert, amit mi nem, vagy amire még nincs meg a tudományos magyarázat. Hiszen az ősember a villámot is az istenek haragjának tulajdonította. Érdekes téma ez a feltámadás, de előbb-utóbb majd kiderül, mi is van ennek a hátterében! Felismerjük? Hallottuk vagy talán mondtuk, gondoltuk már mi is ugyanezeket a mondatokat? Halljuk benne a saját kétkedésünket, akadékoskodásunkat?

Pálnak ezt a beszédét sokan kritikával illetik, és az athéni működését sikertelennek tartják. Vannak irányzatok, amelyek szerint azért tértek meg ilyen „kevesen” – ezen el lehet időzni, hogy mi számít kevésnek vagy soknak –, mert Pál nem megfelelően hirdette az evangéliumot. Mert nem csapott oda eléggé, nem volt elég kemény, mert nem volt elég „Krisztusszerű”. Én sokadmagammal nem osztom ezt a nézetet. A szövegben semmi sem utal arra, hogy Lukács vagy akár maga Pál elégedetlen lett volna a „néhány csatlakozóval”. Sőt, Lukács kettőt közülük még név szerint is kiemel, ami arra utal, hogy később fontos szerepet játszottak a keresztyénség terjedésében. Lukács egyébként három szónoklatát írja le, foglalja össze Pálnak, és mindhárom különböző szituációban, különböző hallgatósághoz szól. A 13. részben olvashatjuk az antiokhiai zsidóknak és istenfélőknek szóló igehirdetést. A 14. részben a lisztrai írástudatlan pogányoknak szóló idehirdetést. És itt, a 17. részben, a művelt athéniaknak, filozófusoknak szóló igehirdetést. Lukács ezen a három eseten keresztül mutatja be, ad példát, hogyan lehet a különböző helyzetekben hirdetni az evangéliumot.

Lukács azt mondja, néhányan tértek meg, és nem azt hogy kevesen. Ő nem keveselli ezt a néhányat, és ez azért nagyon fontos, mert mi sokszor a megtérők számából akarunk túlságosan messzemenő következtetéseket levonni. A mi alatt értem elsősorban a lelkészeket. Sokan keserednek el a szolgálat végzése közben, mert úgy érzik, nem tért meg „elég” ember egy gyülekezetben végzett szolgálatuk alatt. De sokszor mi, keresztyén emberek, gyülekezeti tagok is számon kérjük ugyanezt; miért nincs elég, miért nincs több megtérés? De mi is az elég, testvérek? És ha az eleget elérnénk, akkor utána már túl sok lenne a megtérő? Amikor embereket kérünk számon emiatt, akkor nem kérjük-e egyszersmind az Isten Lelkét is számon, hogy halihó, nem végzed elég jól a munkádat, nincs elég megtérő? Nem feledkezünk-e meg időnként túl könnyen, túl gyorsan arról, hogy az Isten néha vagy sokszor, úgy rendeli, hogy ne ugyanaz végezze a vetést, mint aki az aratást? És nem keressük a magunk dicsőségét is akkor, amikor még több megtérőt akarunk magunknak vagy a gyülekezetnek? Nem akarjuk átvenni az Isten helyét, amikor megtesszük magunkat a szívek vizsgálójának, és listát készítünk: ez megtért, ez nem tért meg?

Pál kiállása számomra nem kritikára ad okot, hanem példaértékű és követendő. A beszéd, amit mondott, biztosan hosszabb volt, mint amit Lukács beszámolójában olvashatunk, nem egy két perces szónoklat volt. De abból, amit Lukács leírt kiderül, hogy egy átfogó képet tudott adni először az Atya Istenről, aki Teremtő, Fenntartó, Uralkodó, Atya és Bíró egyben. Érvelésében a természetre és a történelemre is apellál, és egy áttekintést ad az Isten tervéről a teremtéstől egészen az ítélet napjáig. Megtérésre hívja a hallgatóságát, rámutatva arra, hogy a bálványimádó gyakorlat, amit űznek, bűn, amire nincs többé mentség. Mindez pedig nélkülözhetetlen háttere a feltámadás evangéliumának, amit szintén hirdet. Az apostol határozottsága és eltökéltsége is példamutató. A világnak ma is nagy szüksége lenne arra, hogy sokan tudják ilyen átfogó módon elmondani a Biblia teljes evangéliumát. Mi sajnos sokkal gyakrabban vagyunk némát a hasonló helyzetekben, mint ahányszor szólni merünk.

Annak, hogy nem tudunk úgy beszélni, mint Pál, az egyik fő oka, hogy nem érzünk úgy, mint Pál. Nincs bennünk háborgás, nem kavar fel bennünket a szent féltékenység. Nem zavar bennünket, ha világszerte, lépten-nyomon megszentségtelenítik az Úr nevét. És azért nem tudunk úgy érezni mint Pál, mert az esetek többségében nem is látunk úgy, mint Pál. Pál, amikor Athénba értett, nem csak egyszerűen látta, ami ott volt, de meg is figyelte, fontolóra is vette, forgatta a szívében, és ez indulatot keltett benne, ez az indulat pedig szólásra késztette. Mi az életünk nagy részét szemellenzővel éljük le. Járunk-kelünk a világban, a városban, a családunkban. És látunk sok mindent, fizikailag, periférikusan, de csak nagyon kevés dolgot figyelünk meg és veszünk fontolóra mindebből. Olykor azért, mert már eltompultak az érzékszerveink. Olykor azért, mert szándékosan homokba dugjuk a fejünket, és menekülünk az elől, hogy bármit is komolyan megfigyeljük, főleg, ha arra még reagálni is kellene. „Jobb a békesség!” – szoktuk mondani, de milyen békesség is ez?

Jézus sírt a megtérni nem akaró Jeruzsálem felett. Nem fordított hátat, nem tett úgy, mintha minden rendben lenne, megsiratja a várost, aztán megy, és azt teszi, amit az Atya rá bízott. A féltő szeretet háborog, megindul, sír, tettre késztet. Olyan tettekre, melyeket az Isten bízott ránk, melyek az ő akarata szerint valók, Jézus is mindent az Atya akarata szerint tett, vele egységben és egyetértésben. Könyörögjünk az Istennek, hogy tegyen minket újra érzékennyé mindarra, ami körülvesz bennünket, és mutassa meg, hogyan, milyen helyzetekben, milyen szavakkal és cselekedetekkel hirdethetjük az ő teljes evangéliumát. És adja Isten, hogy a feltámadás örömhíre minél többeket indítson el a Krisztus útján, ne a magunk, hanem az Isten dicsőségére. Ámen.