2015.08.09.

Pál Athénban III.

Lekció: Jn 5,19-30

Textus: ApCsel 17, 29-31

Svábhegy

A mai napon folytatjuk a két héttel ezelőtt megkezdett sorozatunka Pál apostol Athéni tartózkodásáról. Az első alkalommal arról hallhattunk, hogyan teltek Pál első napjai ebben a városban. Hogy meglátva a várost, háborgott a lelke a rengeteg bálványszobor miatt. Hogy nem húzta meg magát, hanem hirdette Krisztust és a feltámadást, hogy vitázott a különböző csoportokkal az evangélium ügyéért. A múlt héten annak kezdtünk el a mélyére nézni, mit és hogyan tanít Pál az athéniaknak. Láthattuk, hogy amikor megszólal, nem haraggal, hanem szelídséggel teszi. Nem felsőbbrendűként szólal meg, hanem krisztusi lelkülettel hidat épít a hallgatósága és az evangélium között, és ezen elindulva hirdeti az igaz Istent ismeretét az athéniak között. Hirdeti az igaz Istent, aki teremtette és fenntartja a világot, aki az egész emberiséget egy vérből teremtette, vagyis senki sem érezheti magát felsőbbrendűnek a másiknál. Pál mer konfrontálódni az Athénban divatos világnézetekkel, és szelíden beszél ugyan, de nem enged az evangélium igazságából. A múlt heti szakasz utolsó kijelentése ez volt: „Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.” Ma a felolvasott folytatás alapján ezt vizsgáljuk, mi következik ebből.

A folytatásból egyértelműen kiderül, hogy Pál, amikor megjegyzi, hogy lám, az athéniak milyen vallásos emberek, egy pillanatig sem akarta jóváhagyni a pogány bálványimádó kultuszt. Pál a saját költőiket idézve szembesíti az athéniakat azzal, hogy istentiszteletük milyen ellentmondásos. Hogy képtelenség lenne azt gondolni a mindenség teremtőjéről és gondviselőjéről, hogy aranyhoz, kőhöz vagy bármilyen művészi alkotáshoz hasonló lenne, hogy ezekbe be lehet zárni vagy hozzá lehet kötni őt. Az apostol érvei súlyosak, és ez a kijelentés nagyon is kemény. Emlékezzünk csak, hol is hangzik el mindez. Abban az Athénban, ahol több pikírt megjegyzések szerint előbb lehetett egy istenszoborba vagy oltárba botlani, mint egy emberbe. Pál ezekkel az athéniak által tisztelt, félt, szolgált bálványokkal körülvéve teszi meg ezt a kijelentést. Ami az athéniak számára lefordítva azt jelenti, hogy minden, ami köré az életük több száz éve összpontosul, amibe olyan sok időt, energiát, pénzt, testi és lelki javakat fektettek, teljesen értelmetlen, sőt, már-már nevetséges.

Pál érvei mindmáig kemények és súlyosak. A bálványimádás sohasem megengedett, akár ősi, akár modern, akár primitív, akár kifinomult formát ölt, akár az elme, akár a kéz alkotásaira, megfogható tárgyakra vagy megfoghatatlan eszmékre irányul. Elfogadhatatlan, mert ezzel az ember nem tesz mást, mint megpróbálja az Istent hely kötni és korlátok közé szorítani, jóllehet, ő a világmindenség Teremtője. Elfogadhatatlan, mert megpróbálja Istent megszelídíteni, az embertől függővé tenni, és láncra fűzni, miközben Isten az emberi létezés Fenntartója. Elfogadhatatlan, mert megpróbálja Istent megfosztani a trónjától, az emberi kéz vagy elme alkotásává alacsonyítani, holott ő az Atyánk, akitől mindannyian származunk.

Tőlünk talán nagyon távol állónak érezhetjük mindezt, hiszen a klasszikus értelemben véve nem vesszük körül magunkat bálványszobrokkal és oltárokkal, nem tiszteljük és nem imádjuk azokat. De ha a bálványimádás lényegét nézzük, akkor sajnos nagyon közel, egyre közelebb kerül hozzánk is a bálványimádás kísértése. Ha arra gondolunk, amit elsőként mondtam, hogy a bálványimádással megpróbálja az ember Istent helyzet, időhöz és korlátok közé szorítani, akkor mindjárt az első lehetősége annak, hogy mi is ugyanezt tegyük, maga a templom és a vasárnapi istentisztelet. Sokan kötik a hétnek ehhez az egy órájához és ehhez az épülethez az Isten és az istentiszteletet, és gondolatban, amikor innen elmennek, lakatot tesznek a templom kapujára, nehogy a hétköznapokba is utánuk menjen Isten. Sokszor próbáljuk tárgyakhoz vagy helyekhez kötözni a hitünket, az istentiszteletünket, és ezzel a legjobb indulattal a legjobb dolgokból is kreálhatunk bálványokat. Nagyon megdöbbentem, amikor a gimnáziumban arról tanultunk, hogy bizonyos szerzetesrendeknél még saját Bibliájuk sem lehetett a növendékeknek, ha ahhoz, mármint magához a tárgyhoz, és ahhoz, hogy ez a sajátjuk elkezdtek különös módon ragaszkodni, ha elkezdték különlegesebb tulajdonságokkal felruházni, mint egy máik Bibliát. De mára már értem, mi volt ezzel a rendek célja. Kifejezni, hogy Isten nem köthető az emberi kéz alkotásaihoz soha, semmilyen körülmények között.

Azt sem hihetjük, hogy Istent magunkhoz tudjuk szelídíteni, a szolgálatunkba tudjuk állítani. Hogy láncra fűzve tarthatjuk az életünkben, a lelkünkben, mint egy dzsinnt, akit akkor hívunk elő a palackból, amikor kívánságaink vannak. Isten nem a kívánságaink és hóbortjaink kiszolgálója, aki minden kérésünkre azt mondja, „igen gazdám”, vagy akivel üzletet lehet kötni. Az athéniak az áldozatok bemutatásával és különböző szertartásokkal igyekeztek elérni, hogy az istenek azt tegyék, amit ők akarnak. Úgy tekintettek az istenekkel való kapcsolatukra, mint egy adok-kapok viszonyra. Ma ez megint csak nem ilyen egyértelműen jelenik meg, nem mutatunk be égő áldozatot, vagy bármilyen más dolgot, de gyakran igyekszünk üzletet kötni Istennel, sokunk néma imádságaiban hangzottak már el olyan kijelentések, hogy Uram, ha ezt megteszed, akkor én ezt és ezt fogom tenni. Vagyis fizetséget ajánlottunk Istennek a kívánságaink teljesítéséért, vagy épp fordítva, jutalmat követelünk valamiért, Uram, én ezt és ezt már megtettem, most rajtad a sor. Nem csak a gyerekekben fogalmazódnak meg ilyen gondolatok, hogy ha vasárnap elmegyek templomba, vagy este imádkoztam, akkor jól kell sikerülni a dolgozatnak, még akkor is, ha nem tanultam.

Hányunknak okozott már hiányérzetet, ha egy ideig buzgó keresztyénként éltük az életünket, valamilyen titkon remélt jutalom reményében, amit nem kaptunk meg. Sokan követelnek a hitükért cserébe párkapcsolatot, jobb megélhetést, nagyobb sikert, gondtalan életet Istentől. És amikor nem jön a várt eredmény, akkor 180 fokos fordulatot vesznek, és csalással vádolják Istent, mert nem teljesített egy olyan egyességet, amelyet soha meg sem kötött. Egy gimnáziumi osztálytársam nagy lendülettel vetette bele magát a gyülekezeti életbe, büszke volt arra, hogy a tőle több mint másfél órára lévő kiválasztott templomba a legnagyobb ítéletidőben is elküzdötte magát. A szülei éppen válófélben voltak, és azt reméltem, ő ezzel eleget tesz majd azért, hogy az Isten közbelépje, és megakadályozza a válást. Amikor ez nem történt meg, és hivatalossá vált a dolog, sőt, az édesapja még másik országba is költözött, akkor csillapíthatatlan harag lett úrrá rajta, mert Isten a ő önfeláldozásáért cserébe nem teljesítette akaratát. És bár ő se gondolta teljesen komolyan, de mégis azt találta ki, hogy onnantól kezdve ő a római isteneket imádja. Ezzel akarta büntetni az Istent. Ilyen az Isten bálvánnyá tételének formája a 21. században.

Megpróbáljuk megfosztani Istent a trónjától, mi ülünk a helyébe, és szolgálatot, kiszolgálást várunk tőle. Vagy épp nem tőle, hanem más modern kori istenségektől. A legújabb ezoterikus módszerektől, a legújabb egészségmegőrző eszközöktől, a legújabb technikai vívmányoktól. Bármilyen a módja is a bálványimádásnak, a lényege minden esetbe ugyanaz, az isteni erőket a magunk szolgálatába állítani, tagadni az igaz Isten és az ember között lévő szakadék létezését. Az egy, igaz, örök Istent kicserélni az éltünkben valamilyen emberi elképzeléshez és igényekhez alkalmazkodó istenségre.

Pál figyelmezteti az athéniakat, és a korábbi kijelentések mellé még egy dolgot hozzátesz. Isten nem csak a teremtő és gondviselő Isten, de ő az ítélő Isten is, a világ Bírája. Pál visszakanyarodik a nyitó gondolatához, ugyanis az athéni oltár az ISMERETLEN ISTEN felirattal egy vallomás az athéniak részéről, hogy nem ismerik Istent. Hogy tudatlanok vele kapcsolatban. De Pál kijelenti, hogy ez a tudatlanság bűn, mert ahogy Pál a lisztrai igehirdetésében mondja, Isten sohasem hagyta magát bizonyság nélkül. Kijelentette magát a természet rendjén keresztül, de az ember nem akarja felismerni, tudomásul venni ezeket a kijelentéseket. Pál ezt tárja az athéniak elé, hogy Isten eddig a tudatlanság időszakait elnézte, de most már más időszak vette kezdetét. Isten elrendelte a napot, amikor majd igazságos ítéletet mond az egész földkerekség fölött, rangtól, lakhelytől, nemzetiségtől függetlenül, és amíg ez be nem következik, mindenki megtérésre hív.

Gyermekei által hirdetteti az evangéliumot arról a kiválasztott férfiról, akit feltámasztott a halálból. Pál három tényt közöl mindezzel. Először, hogy az ítélet egyetemes lesz. Senki sem menekülhet előle. Nincs olyan titkos bunker, nincs annyi pénz, nincs annyi hatalom vagy befolyás, ami által el lehetne menekülni előle. Másodszor, hogy ez az ítélet igazságos lesz. Minden napvilágra kerül majd, és az igazságot nem lehet elferdíteni, nem lehet kikozmetikázni. Tegnap érkeztünk vissza a fiatalokkal az ifjúsági táborról, ahol megnéztünk egy kisfilmet, a címe jóság mérő. A jelenetben az ítélet idején az emberek sorban állnak, és két fehér ruhába öltözött alak sorra veszi elő mindenkinek az aktáját, amiben minden ott van feketén fehéren. Nincs titok, nincs elrejtett elsunnyogott bűn. A jelenetben bárki áll a jóságmérőre, senki sem felel meg, csak az, aki helyett Jézus áll a mérlegre.

Harmadszor azt jelenti ki Pál, hogy az ítélet biztosan eljön, hiszen a napja ki van tűzve, és a bíró is ki van jelölve, és az időpontot még nem hozták nyilvánosságra, de a bíró személye, és ez a fontosabb, közismert. Isten az ő fiára bízta az ítélethozatalt, és erről is bizonyságot adott az által, hogy feltámasztott a halálból. A feltámadás Jézust igazolta, és azt bizonyította, hogy ő az Úr és ő a Bíró. De ez nem egy intellektuálisan elfogadandó tény, és nem tudományosan igazolható bizonyosság. Ezt csak hittel lehet elfogadni, és csak hittel lehet bizonyosnak lenni benne.

És ezek azok a tények, amelyeket mind a mai napid a legnehezebb elfogadni. Sokan hisznek azokban az elvekben, amelyeket jézus hirdetett, jóság, szeretet, elfogadás, békesség. Milyen szép dolgok is ezek, és hozzá teszik, tulajdonképpen a nagy vallási vezetők nagy része mind ugyanezt hirdette, hát lég ezeket elfogadni, mert ez a lényeg. A többi csak körítés. Csakhogy Pál épp a körtést hangsúlyozza, hogy Jézus feltámadt a halálból és eljön majd ítélni élőket és holtakat. És az örökkévalóságra nézve döntő, hogy hisszük-e ezt, vagy sem.

Jövő vasárnap láthatjuk majd, hogyan reagáltak az athéniak ezekre a kijelentésekre. Addig is vizsgáljuk meg magunkat, hogy mi, az életünk hányadán áll mindezzel. Álljunk meg az igaz, teremtő, fenntartó, megváltó Istent előtt, és romboljuk le az életünk bálványait. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Ámen.