2015.08.02.

Pál apostol Athénben 2.

Lekció: Ap.Csel. 17,22-28.

Textus: 1. Kor. 9,21-22.

Svábhegy

A múlt vasárnap egy néhány részből álló igehirdetési so­rozatot kezdtünk el Pál apostol athéni tartózkodásáról. Egy hete arról szólt hozzánk Isten Igéje, hogy Pál amikor bejárta a város nevezetességeit háborgott a lelke azon, amit At­hénben látott, hiszen az utcák és terek éppúgy tele voltak a görög mi­to­lógia istenalakjainak szobraival és képeivel, mint a nekik é­pített templomok. De arról is hallhattunk, hogy az apostol bár e­redetileg a munkatársait várta a vá­ros­ban, mégsem tétlen­ke­dett, mert a pogány filozófusok­kal éppúgy vitába szállt, mint saját népe tagjaival, a zsidókkal a zsi­nagógában. Persze nem a politikáról, vagy a kultúráról cserélt eszmét velük, hanem, a­hogy a könyv írója, Lukács fo­galmaz: „Jézust és a fel­tá­ma­dást hirdette”. Pál tehát nem affé­le mai turistaként, de nem is városi polgárként volt je­len Athénben, hanem misszionárius­ként. A turista megcsodálja a művészeti remekeket, a polgár használja a nagyváros le­hetőségeit, a misszionárius viszont bárhol is tartózkodik, Krisztust hirdeti.

Kérdés persze, hogy van-e helye ebben a városban a Jé­zusról szóló evangéliumnak? Hogyan lehet a Krisztus e­van­gé­liumát az ókori Athénben képviselni? Nem kellene-e egy ilyen helyet, a tudás és filozófia, a művészet és az is­te­nek fel­leg­várát inkább kihagyni a missziói út állomásai közül? Nem é­rez­nénk-e úgy Pál helyében, hogy inkább könnyebb terepet kellene választanunk? Ha már az előző városból, Béreából is menekülnie kellett Pálnak az ellene fel­lázított sokaság miatt, nem kellene-e Athénban csendben meghúzódnia? Pál nem így gondolja. Ha Athénban van, At­hénban hirdeti az evangéliu­mot, hiszen az ő üzenete, vagy inkább az ő Istene, Jézus, min­den körülmények között és min­den kultúrában megállja a he­lyét. – Ma azt vizsgáljuk meg éppen ezért a Szentlélek segít­sé­gével, hogy mit és ho­gyan mond az apostol az athéniaknak sa­ját ma­guk­ról és mit tanít nekik Istenről. Legközelebb pedig ar­ról lesz szó, hogy mi következik abból, amit Pál Istenről ta­ní­tott a művelt, gazdag és sznob athéniaknak.

1./ Az első, ami rendkívül feltűnő az előzmények is­me­re­tében, hogy Pálból nem az indulat, hanem a sze­líd­ség be­szél. Hiszen azt hallottuk legutóbb, hogy „háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal.” A cso­dálatos athéni kultúra nem vakította el Pált az egy igazán fontos kérdésre nézve: kinek, minek szentelik oda az itt é­lők képességeiket, képzelőerejüket, pénzüket és idejüket? Kit és mit szolgálnak művészetükkel, fi­lo­zó­fi­á­juk­kal, mint ön­magukon túlit? Honnan merítik a legfőbb érté­ke­i­ket, erköl­csü­ket, életük célját és jelentését? Pál látja a tö­mérdek bál­vány­istent, a nekik e­melt templomokat, akiket büszkén tisz­tel­nek az athéniak. De nem úgy tekint ezekre, mint egy tu­ris­ta, aki izgalommal fe­de­zi fel az idegen kultúrák vallásait. Nem is úgy, mint a helyi pol­gár, aki meg­szok­ta a bál­vá­nyok je­lenlétét, és - akár hűsé­ges hódolóként, akár közömbös kí­vül­állóként - meg sem kérdőjelezi je­lenlé­tü­ket és be­fo­lyá­su­kat. Nem, Pál nem turista és nem he­lyi lakos, Pál misszi­o­ná­rius. Isten gyermeke, Jézus Krisztus meg­ra­ga­dott­ja, aki az U­rat, szabadságát és szeretetét meg­ismerte Krisztus arcán, és ezért a bálványok láttán há­bo­rog a lel­ke. Meg­telt a szíve ha­rag­gal, fájdalommal, elke­se­re­dés­sel: hogy le­het, hogy a szob­rok töltik be szí­vü­ket és kép­ze­le­tü­ket, a­mi­kor azzal a vággyal kerülnek kapcsolatba, ami ott van minden em­berben: vágy a transzcendens, a magunkon tú­li, az ig­azi spi­ritualitás iránt? Ho­gyan lehetséges, hogy az egyetlen igaz és szerető Isten he­lyett ezekben tudnak csak bíz­ni?

Ezen a ponton testvérek még egyszer vizs­gáljuk meg mi is magunkat, mint egy másik olyan nagyváros lakói, a­me­lyet betöltenek a mai világ bálványai. Például amikor az ut­cán sé­tálunk, és látjuk a kirakatok csillogását, a bankok min­dig több fo­gyasztásra sokalló reklámjait, mit érzünk? Amint szem­be­jön­nek a felnőtt nőnek öltözött, kihívóan vi­sel­kedő ti­néd­zserek, látsz-e valamit? Amint szemedbe néz ennek a vi­lág­nak és bálvá­nya­inak vesztese, kisemmizettje: a hajlékta­lan, az alkoholba, a drogba menekülő, hogyan viszonyulsz eh­hez? Turista, helyi pol­gár, vagy misszionárius vagy? Azt hi­szem, a legtöbben nem cso­dálkozunk azon, amit látunk, és nem moz­gunk turistaként sa­ját városunkban. Vi­szont attól tar­tok, hogy már rég a miénk lett a helyi lakos közöm­bös­sé­ge. A mai világ istenei fennen rek­lámozzák ma­gukat, az em­be­rek imádják őket, hiszen kö­ve­tik sugallataikat és engedel­mes­ked­nek felszólításaiknak, ké­sőbb saját össze­tört életükkel fi­zetik az áldozatot, a mi lel­künk pedig nem háborog. Nem tölt be az Úrtól való szent ha­rag, hogy az ő teremt­mé­nyei nem őt dicsőítik, ha­nem a hiábavaló bálványokat kergetik. Pe­dig Jézus Krisztus min­den követője misszi­onáriusnak hiva­tott el a városban. A­kik imádságos lélekkel járnak az utcán, u­taznak a buszon, met­rón, és Jézus sze­mével tekintik az em­be­reket és a várost. Vágy­va arra, hogy ezek az emberek is meg­ismerjék azt, aki­ben életet és sze­retetet találnak. Pál nem volt képes háborgás, megindultság és fájdalom nélkül látni az athéniak bálványimádását.

Ám amikor szólnia kell arról, hogy kit és mit képvisel, akkor ennek az indulatnak a szikrája sincs benne. Pe­dig a fel­há­borodáson kívül más tényezők is indokolták volna, hogy az érzelmei elragadják és jól beolvasson az ot­ta­ni­ak­nak. Például az, hogy a vitatkozás légkörében teltek azok a napok, amíg a munkatársait, Szilászt és Timóteust várta. Vagy az, hogy nem önszántából ment az Areopágoszra, hanem mert megragadták és odaráncigálták. Mégsem ol­vas­suk, hogy kikérte volna ma­gá­nak ezt a bánásmódot, vagy hogy dühtől és keserűségtől át­itatott szavakat vágott volna hoz­zájuk. Sőt, azzal kezdte a be­szé­dét, hogy szinte megdicsérte őket: „Athéni férfiak, min­den te­kintetben nagyon val­lá­sos embereknek látlak titeket.” A vá­rosban minden sarkon volt egy istenszobor, minden utcában volt egy szentély, s ezt nem vette be az apostol gyomra. Két okból sem. Egyrészt, mert zsidó iskolában nőtt föl, farizeus-ta­nítvány volt, s a zsidó ember gyűlöli a bálványokat. Más­részt keresztyén volt. Most mégis, amikor az Areopágoszra kiáll, mégsem azt mondja, hogy athéni férfiak, ne áltassátok ma­gatokat,  ne próbálkozzatok! Mi az, hogy az ismeretlen is­ten­nek? Mi ez a játék? Tutira akartok menni? Valóban, min­den­nek van istene? Fű­nek, fának, virágnak, gabonának, min­den csil­lag­nak, - és hát­ha van még egy isten, akit nem is­me­rünk, nehogy kihagyjuk? Nem, Pál nem korholja le őket, ha­nem megnyeri a figyelmüket. Így kell kezdeni, nem azzal, hogy ledorongolja, hogy földbe nyomja őket. Pál nem ironi­zál, nem gúnyolódik, hiszen az evangéliumot akarja hirdetni, Is­tennek a bűnös em­ber iránti szeretetét, és nem az ortodox zsi­dó-keresztyén öni­ga­zultságát és felsőbbrendűségét. Az, hogy „minden tekintet­ben nagyon vallásosnak” nevezi őket nem csipkelődés a ré­szé­ről, hanem annak a Jézusnak a lel­kü­le­te, aki egyszer egy Nátánaél nevű, az Ő messiási ere­de­tét két­ségbe vonó zsidóról azt mondta: „íme egy igazi izraelita”. Mert nem az a baj, ha a keresztyénné lett emberben fel­ébred a bűn­nel szembeni harag, vagy a bálványimádással szembeni kri­tika, hanem ha nem Jé­zus­nak a bűnösöket, pa­rázna nőket, vám­szedőket és vak kol­du­sokat is magához ölelő szeretete lesz úrrá benne, hanem a maga indulatai. Pál tehát itt kilépett a saját koordináta rend­sze­réből. A beszéd megszólítása, az u­tá­na elhangzó dicséret, a hallgatóság kul­túrájának, ezen belül val­lásának ismerete mind er­re utal. Nem konfrontálódni akar a városlakókkal, hanem meg­nyer­ni szeretné őket annak szá­má­ra, akit még nem ismer­nek. Ahogy alapigénkből hallottuk: „A tör­vény nélkülieknek o­lyanná lettem, mint aki törvény nél­kü­li...” (1. Kor. 9,21-22.)

Igaz-e ez vajon ránk is testvérek? Turisták, helyi pol­gá­rok, vagy misszionáriusok vagyunk a magunk vá­ro­sá­ban? És vajon legyőzheti-e a bennünk támadó bosszúságot, dühöt és keserűséget annak a Jézusnak a Lelke, aki szelíd, s a­lázatos volt? Félre tudod-e tenni az érzelmeidet, a­mikor Jézusról be­szélsz másoknak? Mert ugye beszélsz róla ti is?

2./ A másik, ami rendkívül megkapó Pál beszédének el­ső részében, hogy hidat épít a hallgatóság és az e­van­gé­lium kö­zött. – Mert vajon hogyan is hirdeti az apostol Jézus Krisz­tus evangéliumát ezen a helyen, ennek a hall­ga­tó­ságnak? Ko­ráb­bi missziói igehirdetéseivel összehasonlítva a legfeltűnőbb az, hogy semmit nem szól az Ó­szö­vet­ség­ről. Az Apcsel-ben olvasott missziói beszédek zsidó hátterűeknek, vagy isten­fé­lő, tehát a Szentírással ismerkedő po­gá­nyok­nak szóltak, s e­zért természetes módon abból indultak ki, ahogy Isten Izrael tör­ténetében cselekedett, ahogy a pró­féták által ígéreteket tett, s ahogy előre beszélt arról, hogy a Messiásnak szenvednie kell. Az Areopágoszon azon­ban Pál hiába használná az Ószö­vet­séget Jézus Krisztus bemutatására, az senkit se érdekel­ne, hiszen senki se ismeri. Mi­vel épít tehát Pál hidat e­zek­hez a po­gányokhoz? Azzal, hogy a saját kultúrájukat úgy tekinti, mint amelyben vannak e­le­mek, melyek az evangé­li­um­ra mu­tatnak. Ezért utal az ismeretlen istennek emelt oltárra, s e­zért idézi a köl­tő­jü­ket is.

„Találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ IS­MERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tisz­tel­tek, én azt hirdetem nektek.” Az athéniak, attól való fé­lel­mük­ben, hogy ha egy általuk nem ismert istent nem tisz­tel­nek, annak katasztrófa lehet a vége, neki(k) és építettek oltárt. Pál nem ezt az istentiszteletet helyezi előtérbe, ha­nem sokkal in­kább az athéniak vállalt és elismert tudatlanságát: igazatok van abban, hogy létezik valaki, akit tiszte­let és imádat illet, és ti nem ismeritek őt. Az athéniak vállalt tudatlanságában, és eh­hez kapcsolódó bálványimádá­sá­ban Pál apostol felismeri a kap­csolópontot. Amikor imádságos lélekkel, misszionárius­ként bejárta a várost, nem pusz­tán elborzadt azon, amit látott, ha­nem azt is kereste, hogyan szólaltathatja meg ebben a vi­lág­ban az evangéliumot. Eb­ben az a meggyőződése vezette, hogy Isten nem hagyta magát „nyomok” nélkül; és minden kul­túrában ott van az Úr ál­tal előkészített lehetőség az Ő neve hirdetésére. Így tekint az ismeretlen istennek emelt oltárra.

Pálnak ez a szabadsága és bölcsessége nagyon fontos a­zok számára, akik sem nem turistaként, sem nem pol­gár­ként, ha­nem misszionáriusként szeretnének élni városunkban. Aki­ket felindít az elveszettség, ezért imádságos lé­lek­kel vannak je­len az utcákon, a munkahelyen, a kultúrában, más embe­rek­kel, és keresik, hol készítette el az Úr a kap­csolópontot. Mert min­denhol jelen vannak ezek a kapcsolópontok, a művészet­ben, az emberek vágyódásaiban, hiá­nyaiban, személyes törté­ne­teiben. Kreativitásunkon és a Szentlélekre való ráhagyatko­zá­sun­kon múlik, hogyan is­mer­jük fel a le­he­tő­ségeket, és ho­gyan élünk azokkal. Hiszen Jézus megmondta, hogy amikor „ha­tóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket... a Szentlélek ab­ban az órában megtanít majd titeket arra, hogy amit mon­da­no­tok kell.” (Lukács 12,11-12.) Pál missziói igehirdetése meg­láttatja velünk, hogyan lesz a lenyűgöző, sokszor bénító nagy­város kultúrája az evangélium szolgája. A keresztyén ta­ná­roknak, művészeknek, íróknak különösen is nagy lehetősé­ge­ik van­nak ki­lép­ni a helyi polgár szerepéből, és azonosulni a misszionáriussal hivatásukban.

Azért van ma számos keresztyén filmklub, mert a film kul­túránk azon népszerű, sokakat megmozgató része, a­melyre könnyen lehet építeni az evangélium bemutatásához. Hiába kezdenénk a Szentírással, egy olyan világban é­lünk, amely­ben a felnövekvő generációk többségének fogalma sincs a Bib­liá­ról. Könnyebb az Éhezők viadalából ki­in­dul­ni, mint a té­koz­ló fiú tör­ténetéből, könnyebb a Gyűrűk Urából, mint Mó­zes törté­ne­té­ből, és könnyebb Harry Pot­ter­ből, mint Jézus pél­dázataiból. Ami nem azt jelen­ti, hogy az evangélium tör­té­ne­teit felválthatják egyéb történe­tek, hi­szen azok ugyanúgy az igazságot képviselik, ha­nem arról van szó, hogy mind­ezek a történetek hordoznak va­la­mi olyan, többek által ismert igaz­sá­got, amely igazság az evan­gélium szolgája lesz a misszi­o­ná­rius számára. Mind­e­ze­ket az igazságokat fontos meg­lát­nunk és értékelnünk, hiszen minden igazság, még a pogányok gond­olkodásában, s alko­tá­sa­iban is, a Teremtő Isten igaz­sá­ga!

Pál tehát rábólint az athéniak pogány vallásosságában meg­búvó igyekezetre, amely oltárt emelt az ismeretlen is­ten­nek. Okosan és bölcsen közelített hozzájuk mondandójával. Be­lehelyezkedve az ő gondolkodásukba, göröggé lett a gö­rö­gö­kért, hogy út nyíljon számukra az evangélium felé. Nem el­le­nük szólt, ha­nem értük. Méltányolt, hogy meg­nyer­hes­sen…

3./ Végül pedig azt látjuk, hogy az apostol az igaz Is­ten ismeretét hirdette nekik. – Beszéde következő ré­szé­ben er­ről az Istenről a követ­ke­ző, az Ószövetséggel egye­ző ál­lí­tá­so­kat teszi: Is­ten az egész világ teremtője; nem szo­rul emberi kéz szol­gá­la­tá­ra, sőt, ő tartja fenn az életet; Ő uralkodik a né­pe­ken és ki­je­lölte azok helyét; végül Ő min­den ember terem­tő­je és ilyen ér­telemben atyja. Mindebben Pál kétszer is idéz po­gány köl­tő­ket állításai meg­e­rő­sí­té­sére, és annak meg­mu­ta­tá­sára, hogy mi­lyen bolond dolog azt gondolni, hogy Isten, min­denek te­rem­tője és aty­ja „aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kő­höz, mű­vé­szi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez ha­son­ló”. Sőt, in­kább azt ál­lít­ja, hogy ez az Isten egészen közel van hozzánk, hiszen költőjüket idézve: „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”, va­lamint „bizony, az ő nemzetsége va­gyunk”.

Három dolgot állít tehát az apostol erről a számára egy­ál­talán nem ismeretlen Istenről, s mind a három do­log­ban é­le­sen konfrontálódik a korabeli görögök világképével. Az első, hogy Ő a világot al­ko­tó, teremtő Isten. „Az Isten, a­ki terem­tet­te a világot és...” (Ap.Csel. 17,24-25.) Tehát nem sok isten van, Zeusszal az élen, akik az Olimposzon ülve irá­nyítják a föl­di halandók életét, hanem csak egy, aki azonban örökkéva­ló és mindenható. Pál, aki eddig mintegy meg­dicsérte az at­hé­niak vallásosságát, most egy mozdulattal át is húzza azt, ami e vallásosság mögött van, mégpedig az önistenítést. Azt hir­de­ti, hogy nem az ember a világegyetem kö­zép­pont­ja, de még csak nem is a Föld, mert Isten ma­ga az a­do­má­nyozó, tőle jön az élet, amelynek Ő a forrása és Ura. Nem neki van szüksége az emberre és az ember tisz­teletére, hanem az ember az, aki nem élhet nélküle. Nem Ő van valahol, a vi­lág­mindenség egy bi­zonyos pontján, ha­nem mi élünk, moz­gunk és vagyunk Ő­ben­ne. Nem Isten van a világban, hanem a vi­lág áll fenn Is­ten­ben.

Ez pedig azt jelenti, hogy az apostol mindent meg­for­dít. Azt látja, hogy az ember akkor is magáról be­szél, a­mi­kor az Istenről beszél. Mert az ember, ha elszakadt Istentől, csak önmagáról tud beszélni. Azok a szép isten­szob­rok mind azt árul­ják el,  hogy mindig önmagáról beszél az em­ber. Kálvin azt mond­ja, hogy az Istentől való elidege­ne­dé­sünk­nek az e­gyik legjellegzetesebb mutatója az, hogy az em­ber sorra ön­ma­gára aggatja azt, amit az Istentől elorzott. Meg­fordítaná a fo­lyók folyását, kioltaná a Nap fényét, s közben önmagából bál­ványt csinál, az életből pedig halált.

A másik kijelentéssel pedig az athéniak emberképét ál­lít­ja feje tetejére, amikor úgy beszél az igaz Istenről, mint a tör­ténelem Uráról. „Az egész emberi nemzetsé­get egy vérből te­remtette...” (Ap.Csel. 17,26.) Pál ezzel azt gő­göt utasítja el, a­mely ott volt egyfelől a zsi­dók­ban, akik a maguk kiválasz­tott­ságát úgy értelmezték, és sok­szor ér­tel­me­zik ma is, hogy ők jobbak és fon­tosabbak, mint a pogány népek, másfelől a­zon­ban ott volt a görögökben is, hiszen a görög polisz, - külö­nö­sen is Athén, a kul­túra, a tu­do­mány, a művészetek felleg­vá­ra­ként - valóban egy o­lyan ma­gas szel­lemi teljesítményt pro­du­kált az ókor­ban, ami máig pá­ratlan. Ezért Pál arra figyel­mez­teti ő­ket, hogy ne a saját vá­lasz­tottságukat vagy szellemi tel­jesít­mé­nyüket, filozófiai ma­gas­lataikat ünnepeljék, egyszó­val ne ma­gukat istenítsék, a­mi­re az ember mindig is hajlik, ha­nem em­lékezzenek arra, hogy Isten a történelem Ura. Ő az egész emberiséget egy vér­ből te­rem­tette, - s ezzel az össze­tar­to­zásunkra utal, - de ő az, aki el­ren­delte a népek lakóhelyet és idejét, amivel pe­dig a különbözőségünket emeli ki.

A harmadik pedig amiről említést tesz Pál az igaz Is­ten­nel kapcsolatban, hogy ez az Isten annak ellenére, hogy a világ és a történelem Ura, mégsem egy i­de­gen, megismerhe­tet­len, távoli Isten, hanem közel van az emberhez. Kö­zelebb, mint gondolnánk. No, nem úgy, ahogy azt Platón, vagy az ő nyo­mán a görög és keresztyén misztikusok hir­det­ték, hogy ti. Isten ott van mindannyiunk lelkében, csak jó mélyre kell ásni hozzá, hogy előhozzuk onnan... Nem! Pál nem erre utal itt, ha­nem arra, hogy ez az Isten azért van közel hozzánk, mert i­dő­ben és térben egészen közel jött hoz­zánk Fiában, Jézus­ban, meg azért mert egészen közeli közösségbe lehet Vele ke­rül­ni a Szentlélek által, aki mint­egy lakozást vesz a Krisz­tus­ban hí­vők szí­vé­ben, meg azért mert szól hozzánk folyamato­san az Ő Igéjén keresztül, s azért mert mi pedig megszólít­hat­juk Őt, be­szélgethetünk vele imádság által! Isten az embert vele való közösségre te­rem­tette. Ezért az ember nyugtalan mindaddig, a­míg Istennel való közössége helyre nem áll. Ő nincs messze e­gyi­kün­ktől sem. Ő nem egy eszme, hanem élő személy.

Látható tehát testvérek, hogy az apostol úgy beszél az athéni művelt polgároknak és filozófusoknak az ő nyel­vü­kön, az ő gondolatrendszerük szerint, az ő fogalmaikat használva, hogy közben szemernyit sem enged az evan­gé­li­um igazságá­ból! Mer konfrontálódni, meri vállalni, hogy ezért majd akár ki is gúnyolják, akár, mint máshol meg is kö­vezzék, mert ne­ki csak egy fontos, hogy „mindenképpen megmentsen né­me­lye­ket.” Athénben is, Korinthusban is, Bu­dapesten is. – Azt kérdezi ezen a szakaszon keresztül ma tőlünk Is­ten, hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez a vá­ros­hoz, ehhez a ke­rü­lethez, a környezetünkhöz? Idegen turistaként, akik kritika nél­kül meg­cso­dálják az emberi al­ko­tó­ké­pesség pá­rat­lan nagy­sá­gát, bennfentes helybeli polgárként, akiknek fel se tűnik az elveszettség, a hitetlenség, a bűn és a kár­ho­zat ereje, vagy pe­dig lelki emberként, misszionáriusként, akik látva a sok nyo­mo­rúságot, bálványimádást, ön­istenítést nem csupán hábo­rog­nak, hanem mindenképpen meg akarnak menteni né­me­lye­ket!? Mindenképpen, min­den módon: fél­retéve az indu­la­ta­inkat, felháborodásunkat, hidat keresve, kapcsolópontot ta­lál­va a mai posztmodern kul­túrában élők és az evangélium igazsága között, és mindeközben az igaz Isten igaz ismeretét hirdetve nekik.

A korabeli Athén lenyűgöző város volt. Lenyűgöző volt a filozófiája, az építészete, a vallásossága, a művészete. Tu­ris­ták nézhették álmélkodva és gyönyörűséggel teli cso­dá­lat­tal, ha arra jártak. A lakói büszkén és önelégülten val­lot­ták ma­gukat Athén polgárainak. De Pált valami ill. valaki egé­sz más nyűgözte le, ejtette rabul, olyan erővel, a­mi­nek kö­vet­kez­tében ő többé már sehol sem lehetett pusztán turista, vagy he­lyi lakos, kizárólag csak misszionárius. Jé­zus Krisz­tus ra­gad­ta meg lénye legmélyén, ellenállhatatlan erővel. Az, akiről így ír ugyanebben a le­vél­ben: „Miköz­ben a zsi­dók jelt kíván­nak, a gö­rö­gök pedig bölcsességet keresnek, mi a meg­fe­szí­tett Krisztust hir­detjük, aki a zsi­dók­nak ugyan meg­üt­közés, a po­gányoknak pe­dig bolondság, de maguknak az el­hí­vot­tak­nak, zsidóknak és görögöknek egy­aránt az Isten e­reje és az Is­ten böl­cses­sé­ge… Az ő munkája, hogy ti a Krisz­tus Jé­zus­ban vagy­tok.” Isten adja, hogy ez valóban igaz is legyen ránk. Ámen.