2015.07.26.

Pál Athénban I.

Lekció: Jón 1, 1-3.; 3-4,5.

Textus: ApCsel 17,16-21.

Svábhegy

Ma már azt mondják, azt halljuk lépten-nyomon, hogy globális faluban élünk. Az információ gyors áramlásának a következtében pillanatok alatt értesülhetünk arról, mi történt a világ másik felén. Az interneten keresztül tőlünk több száz kilométerre lévő városokat járhatunk be. Úgy ismeretünk meg más kultúrákat, vallásokat, hogy ki sem tesszük a lábunkat a szobánkból. Éppen ezért sokkal könnyebben találhatjuk magunkat olyan helyzetben, mint Pál. A világunk nem csak felgyorsult, de fel is dúsult. És ha csak nem vonulunk vissza egy még felfedezetlen és a civilizációtól teljesen elzárt vidékre, nem kerülhetjük el, kapcsolatba kerüljünk a körülöttünk lévő, élő világgal, ami oly sok mindent magába foglal. Éppen ezért ma egy rövid sorozatba kezdünk, amelynek során Pálnak az athéni tartózkodását fogjuk végig olvasni és tanulmányozni. Hiszen mint minden, ez is számunkra íratott meg tanulságul. Hát tanuljunk és belőle, és éljünk a tanultakkal.

Ma, a sorozatunk első részében Pál Athénba való érkezéséről, az ottani fogadtatásról és Pál reakciójáról lesz szó. Pál Béreából érkezik Athénba, mondhatni ide menekítik az először Lisztrában aztán Thesszalonikában dúló ellenséges indulatok elől. Szilász és Timóteus Béreában marad, és bár Pál kísérőkkel érkezik Athénba, amint megérkeznek ők is visszatérnek Béreába, és Pál egyedül marad, és Athén a szeme elé tárul. Ez a város Pál idejében is nagyszerű múltjából élt. Mai szemmel nézve ugyan viszonylag kicsi volt, de a birodalom kulturális fővárosaként páratlan hírnévre tett szert. Nem volt ember a Birodalomban, akihez ne jutott volna el a csodálatos Athén híre. Még azután is büszkén őrizte intellektuális függetlenségét, hogy a Római Birodalomhoz csatolták, majd végül szabad városállammá nyilvánították. Lakói büszkék voltak filozófiai örökségükre, amelynek legnagyobb képviselői Szókratész, Platón és Arisztotelész voltak. De büszkék voltak irodalmi alkotásaikra, művészetükre és az emberi szabadság ügyében elért vívmányaikra. És Pál életében először egyedül szembesül ezzel a látvánnyal, ezzel az élménnyel. Elé tárul az athéni épületek és műemlékek képe, melyeknek alig akadt párjuk a világon. Nem tudom, volt-e már olyan élményünk, hogy egy vagy több emberi alkotást látva elakadt a lélegzetünk. Nos, Athén minden okot megadott arra, hogy az elsőként odalátogató lenyűgözve feledkezzen meg magáról.

Látva a város gyönyörűségét Pál fel is foghatta volna úgy ezt az élményt, mint egy intellektuális kalandot. Turistaként felkereshette volna a nevezetességeket, és lelkendezhetett volna az emberi elme leleményessége és nagysága fölött. Mégse ezt teszi. Azt olvassuk, hogy látva a várost háborog a lelke. Mégpedig azért, mert azt látja, hogy a várost elborítják a bálványok. Lukács itt kreál egy szót, amit máshol nem lehet fellelni, amit úgy is lehetne fordítani, hogy „bálványburjánzás”. És ez nem túlzás. Más források is megerősítik ezt a tobzódást. Xenofón szerint Athén nem volt más, mint „egyetlen nagy oltár és egyetlen nagy áldozat”. A szatirikusok szerint pedig több isten volt Athénban, mint az ország többi városában együttvéve, és éppen ezért könnyebb volt istenre bukkanni a városban, mint emberre. És valóban, Pál végeláthatatlan számú templomot, szentélyt, szobrot és oltárt láthatott maga előtt; kőből, bronzból, márványból, elefántcsontból, ezüstből és aranyból az Olümposz valamennyi istenének állítva.

És Pálnak ezt látva háborgott a lelke. Haragot, nyugtalanságot és szomorúságot érzett, és iszonyt a bálványimádásnak ezt a mértékét látva. Tapasztalva azt, hogy az emberek szinte kivétel nélkül bálványoknak adják azt a dicsőséget és tisztességet, ami az egyetlen Istent illette volna meg. Ez a háborgás nem gyűlölet az emberek iránt, nem olyasmi, ami megbénítja az embert. Épp ellenkezőleg. Ez a háborgás készteti arra Pált, hogy megossza az igazságot, az evangéliumot az emberekkel. Bármennyire is furcsa, ez volt a motivációja, hogy ne maradjon csendben, hanem szóljon. És ez a fajta háborgás ma is nagyon fontos, és nem szabad róla megfeledkezni. A ma élő keresztyén ember is sokszor ebből az Istenért, az Isten ügyéért való háborgásból meríthet ösztönzést a misszió folytatására, még az egyre erősödő ellenállás dacára is. Missziót folytatni nem egyszerűen csak annyi, hogy végezzük, mert azt mondták, mert parancsot kaptunk rá. Ha ez nem válik személyes ügyünkké, ha nem a lényünk része az evangélium, ha nincs meg bennünk ez a háborgás látva magunk körül a modern bálványok tömegét, akkor idővel megfáradunk és feladjuk. Kell ez a háborgás, ahogy kell a szeretet és a könyörület is azok iránt, akik Istentől és Krisztustól távol élnek, akik céltévesztettek és elveszettek.

Pál nem duzzog, nem morcoskodik, nem csak passzívan elhatárolja magát, de aktívan tesz is valamit. Nem tárja szét a kezeit, hogy itt már nincs mit tenni. Nem ül ki a város szélére várni a pusztulást, mint Jónás. Nem siránkozik tétlenül. Nem is átkozódik vagy káromkodik. Azt teszi, ami a feladata, amihez „ért”, bizonyságot tesz Krisztusról és a feltámadásról, hirdeti az evangéliumot. És ez egy kulcsfontosságú dolog. Manapság az egyházak, a gyülekezetek, keresztyén emberek sok olyan dolgot próbálnak tenni, kínálni, produkálni, amihez valójában nem értenek, ami nem feladatuk, azért, hogy ez által „elérjék a világot”. Ennek sok esetben kínos bukás az eredménye, vagy valami középszerű, amatőr teljesítmény. Gondolok itt az olyan próbálkozásokra, amikor a kulturális, sport és még ki tudja milyen események garmadának szervezésével, kézműves tanfolyamokkal és miegymással szeretnénk „becsalogatni” az embereket a templomba, a gyülekezetbe. Ez egy ideig sikerekkel is kecsegtethet. De idővel rendszerint kiderül, hogy vannak, akik jobb kulturális programot szerveznek, vannak, akik jobb sporteseményt hirdetnek, vannak, akik jobban kézműveskednek, mert nekik ez a hivatásuk. És ha nincs más ami a templomhoz, a gyülekezethez kötné a becsalogatott emberek, amint ezt a mást, ezt a jobbat felfedezik, el fognak menni.

Ne értsük félre, nem azt mondom, hogy ne szervezzünk ilyen alkalmakat. Ha egy közösség, egy gyülekezet él, akkor ki fogja termelni az ilyen fajta együttlétekre való igényét is, és lesznek ilyen alkalmak, mint ahogy nálunk is voltak már. De ne cseréljük fel a sorrendet. Ne felejtsük el, hogy nekünk nem ez az elsődleges feladatunk. Hanem az evangélium hirdetése alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt. És az evangélium, Isten szava az, ami meg tudja szólítani az embereket úgy, ahogy egy kultur-esemény sem. Az evangélium, Isten szava és általa Krisztus az, aki olyat kínál az emberek számára, amit sehol máshol nem kaphatnak meg, bármennyire is keresik. Ha az igehirdetés bolondsága által a Szentlélek megtalál valakit, akkor lesz a gyülekezetnek, és Krisztus testének élő része és tagja. Olyan, akit nem sodor el az első hullám máshova.

Éppen ezért a hasonló helyzetekben ne feledkezzünk meg arról, hogy keresztyénként, ha Krisztus és a feltámadás örömhírét akarjuk közvetíteni, akkor Krisztus és a feltámadás örömhírét kell közvetítenünk, szóban és tettekben egyaránt. Pál beleveti magát ebbe a kihívásba. Nem hunyászkodik meg, nem akar elvegyülni, beépülni. Hanem mindjárt három csoportot is megszólít. Először, mint mindig, a zsinagógába megy, és az ott lévő zsidókhoz és istenfélőkhöz szól. Másodszor a főtéren, az agórán a járókelőkhöz. Harmadszor pedig a filozofikus műveltségű vezetőkhöz. Azt olvassuk, hogy Pál vitatkozott velük. Ez nem azt jelenti, hogy veszekedett velük, és haraggal vagy agresszióval próbálta elérni a célját, hanem azt, hogy az athéniak számára már Szókratésztól is jól ismert párbeszédes módszert alkalmazta a tanításra, vagyis kérdésekkel és feleletekkel tanított, ahogy sok esetben a leveleiben is teszi ezt.

Első olvasatra úgy tűnik, Pál könnyedén szót tudott érteni mindhárom csoporttal. A vallásos emberekkel a zsinagógában, a járókelőkkel a város főterén és a rendkívül művelt vezető réteggel. De a valóság az, hogy Pál az athéniaknál keresve se találhatott volna nehezebb, problémásabb, kritikusabb hallgatóságot. Az, ami első látásra könnyed sétagaloppnak tűnik, valójában nagyon komoly és nehéz kihívás volt. Ilyen helyzetekben, gondolom sokan tapasztaltuk ezt már, nagyon nehéz bátorsággal megszólalni, és nem azt mondani azt első pillanatban, hogy ennek tutira semmi értelme, és ezért inkább meg se szólalok. Sokszor még bibliai indokot is tudunk fűzni a bátortalanságunk mellé, ezzel takargatva a megfutamodásunkat, mondván, „nem szóróm a gyöngyöket a disznók elé”. Vagy esetleg megszólalunk, mondunk valamit, de az „esélytelenek nyugalmával”, hogy jó-jó, elmondom, mert ez a missziói parancs, és ez a kötelességem, de már amikor megformálom a szavakat, akkor azt gondolom, hogy úgyse lesz sem hatásuk. Mennyivel másabb ehhez képest az evangélium erejével, tüzével szólni a reménytelen helyzetekben is, elszántan bízva abban, hogy annak igenis hatalma van, még ha mi erőtlenek és gyámoltalanok is vagyunk.

Kétségtelen, hogy mindhárom típusú helyzetben nehéz megszólalni, és mindegyikben más szempontból. Az első, a zsinagógai lehetne ma egy templomi környezet, ahol valaki vagy egy egész közösség nem az Isten útját járja. A második, a főtéri lehet ma is egy főtér, vagy egy közért, egy buli, egy pláza és még sorolhatnám. A harmadik, az Areopágosz egy munkahelyi, egyetemi, iskolai közeg. Mindhárom helyzetben volt már részem, és bizony könnyű elvérezni egy-egy ilyen beszélgetés során, ha az ember maga nincs igazán tisztában azzal, hogy miben is hisz.

Pálnak nem volt könnyű dolga, ráadásul kiderül, hogy nem tartották túl nagyra Athénban. A szó, amivel illetik, „fecsegő”, nem valami barátságos kifejezés. Egy szleng jelző, amivel eredetileg azokat az állatokat jelölték, amelyek mindent összeszedtek, elhullott magvakat, szemetet, dögöket az utcáról, és azzal tartották életben magukat. Később azokat a tanítókat jellemezték így, akik saját gondolatok híján másoktól, innen is, onnan is plagizáltak egy kicsit, és tanrendszerük nem volt más, mint mások gondolatainak és ötleteinek lomtára. Tehát amikor ezt mondják Pálnak, egyben vádat is fogalmaznak meg ellene. Ma azt mondanánk, rontják a hitelét. Én nem osztom azt az értelmezést, hogy Pált bírósági kihallgatásra vitték volna az Areopágoszra. Erre a szövegben sem találunk utalást. Ráadásul ekkoriban az Areopágosz tagjai leginkább a város vallási és erkölcsi rendje valamint az oktatás színvonala és tartalma felett őrködtek, és Pált ilyen minőségükben akarják meghallgatni. Számot kell adnia tanításairól. Egyszerre kezelik érdeklődve és megvetéssel, mint valami újonnan felfedezett, ezért izgalmas, de torz állatot.

A másik, amit mondanak róla, hogy „idegen istenek hirdetője”. Gondolhatnánk, hogy egy olyan városban, ahol egyik oltár éri a másikat ez nem bűn, sőt erénynek számít. De korántsem így van. Annak idején Szókratészt is többek között ezzel a váddal illették. A magyarázók szerint Pálról azt gondolhatták, hogy ebben a megfogalmazásban, ahogy itt Lukács is idézi, Jézus és a feltámadás valójában egy új istenség és felesége. Hogy Pál Jézusnak és feleségének, a feltámadásnak a kultuszát akarja meghonosítani Athénban. Teljesen félreértik azt, ami hallomásból eljut hozzájuk Jézus tanításaiból. Különös, hogy Pál mindkét nagy, pogányokhoz intézett beszéde félreértések következménye volt. Itt, Athénban azt hitték, új isteneket hirdet, Lisztrában pedig azt, hogy régi istent látnak. Ebből két fontos dolog derül ki számunkra. Az egyik, hogy ha a hitünkből, a tanításainkból csak alig valami jut el másokhoz, akkor azt nagyon könnyű félreérteni. Ugyanakkor ezek a félreértések teremtenek gyakran lehetőséget arra, hogy bizonyságot tegyünk arról, miben, kiben is hiszünk valójában, de csak akkor, ha vállaljuk ezeket a helyzeteket és nem menekülünk el előlük.

Pálnak az athéni működését sokan nagyon sikertelennek tartják. Később látni fogjuk, hogy valóban nem tértek meg tömegek a hatására. Ebből az tűnik ki, hogy egy ember nem szólíthat meg mindenkit, és egy ember sokszor nem is képes ilyen zsonglőrködésre, mint Pál. A misszió nem csak a lelkészek, diakónusok, hitoktatók, misszionáriusok feladata. Az élet minden területén szükség van olyan keresztyén emberekre, akik megállják a helyüket ott, ahova az Isten rendelte őket, és közben szilárdan megállnak a hitükben is. Vállalják a missziót ott, ahol erre lehetőségük nyílik. A keresztyénséggel szemben ma is számos eszközzel harcolnak – most is bálványburjánzás van, ami háborgást kell, hogy keltsen bennünk. Fel kell venni a kesztyűt, és hirdetni kell Krisztust és a feltámadást, még akkor is, ha sokszor falakba ütközünk. Ehhez pedig szilárd hit kell, ambíció, és az, hogy tudjuk tisztán megfogalmazni, mi az, amiben hiszünk. És ami a legfontosabb, állandó kapcsolat az Atya Isten az Ige által, állandó Kapcsolat a Fiú Istennel a szerinte való élet által, és állandó kapcsolat a Szentlélek Istennel a naponkénti imádságban. Vértezzük fel magunkat hát most, a úrvacsorai közösségben való részvétellel is, és megerősödve menjünk haza, és merjünk akár a lehetetlen helyzetekben is szólni. Ámen.