2015.07.12.

Örökké tartó szolgaság, vagy örökösség és fiúság
Lekció: 2Móz 16,1-10.
Gal 4,1-11
Svábhegy

Mára már elfogadott tény, hogy az ember életében fejlődéslélektani szempontból bizonyos szakaszokat különböztetünk meg. Az általános felosztás szerint az első a prenatális szakasz és az első életév, a második 2-6 év között a kisgyermekkor, a harmadik 7-12 év között a gyermekkor, a negyedik 13-21 év között az ifjúkor, az ötödik 21-35 év között a fiatal felnőttkor, a hatodik 35-60 év között a felnőttkor, a hetedik 60 év fölött az öregkor. Az említett határok természetesen nem pontosan ugyanott húzódnak meg minden egyes ember életében, és ha a fejlődés nem halad a maga rendjében, akkor előfordul, hogy bizonyos szakaszok nagyon hosszúra nyúlnak, más szakaszok pedig kiesnek, és esetleg a nem megfelelő időben térnek vissza.

Az embernek azonban nem csak fejlődéslélektani, de üdvtörténeti szempontból is szakaszokra bomlik az élete. Akár az egész emberiség üdvtörténetét, akár egy-egy ember üdvtörténetét tekintjük. Pál apostol a felolvasott igében tulajdonképpen ezekről a szakaszokról beszél, és arról, hogy a földi életünkben ebből a szempontból is fennáll a veszélye a torzulásnak, a visszalépésnek, visszafejlődésnek.

Pál először egy általános képet fest elénk. Van egy gazdag úr, akinek van egy még kiskorú fia. Ez a fiú, bár elméletileg apja révén mindennek ura, gyakorlatilag, a jogait és felelősségeit tekintve nem különbözik a szolgáktól. Apja gyámot rendelt mellé addig, amíg el nem éri a nagykorúságot, de mindaddig nem rendelkezik apja vagyona, uralma és gazdasága felett. Ez egy olyan eset, amely a római jogrend szerint minden további nélkül előállhatott abban a korban. Ez tehát a kiinduló képünk, és Pál innen magyarázza, milyen szakaszok is vannak az ember életében, üdvtörténetében, az Atyával való kapcsolatában.

Azt mondja, az első szakasz az, amikor még szolgaságban élünk. És ez a szolgaság sokféle lehet. A gyám, aki mellettünk van, akinek engedelmeskedünk, jöhet sokféle kultúrából, hozhat sokféle gondolatot, szabályt magával, amelynek szolgaságunk ideje alatt alávetjük magunkat. Pál ez esetben két csoportot, két gyámot különböztet meg. A zsidó keresztyének esetében ez a gyám a törvény volt. Az a törvény, amelyről máshol leírja, hogy üdvösséget nem tud adni, hiszen képtelenek vagyunk betölteni azt, de el tud vezetni Krisztushoz az által, hogy megmutatja a bűnösségünket, hogy bűntudatot ébreszt bennünk, amivel a Megváltó Jézushoz fordulhatunk.

A másik csoport, a pogány keresztyének esetében a gondozó, illetve gondozók, ahogy Pál mondja, a világ elemei. Itt elsőként gondolhatunk az élet alapelemeire, mint a földre, vízre, levegőre, tűzre. De nem ez a fajta konkrét tartalom a lényeges itt, hanem az, hogy ezek az elemek mind a teremtett világ részei. Nem bírnak hatalommal, nem képesek az embert megváltani. De az ember képes belőlük isteneket faragni, kreálni, képes az ember ezeket a hamis isteneket szolgálni, az életét az ezeknek az isteneknek tulajdonított szokások, törvények szerint berendezni.

Pál azt mondja, addig, amíg ezeknek a gyámoknak, gondozóknak, legyen szó akár a törvényekről, akár az elemekről, amíg ezeknek az irányítása alatt élünk, addig kiskorúak vagyunk, és szolgaságra vagyunk vetve. A kifejezés, amit használ nagyon erős. Szolgaságra vetve élni azt jelenti, szabad akaratunktól, döntési képességünktől megfosztva engedelmeskedni. Akkor is, ha rosszra, hamis dolgokra késztet bennünket a gyám, a gondozó. Akkor is, ha ezzel ártunk magunknak vagy másoknak. Ez nem egy olyan szolgaság, amit mi segítség nélkül egyoldalúan képesek vagyunk felmondani. Addig szolgálunk, amíg ki nem váltanak, meg nem váltanak bennünket ebből a szolgaságból.

Mindez tűnhet számunkra nagyon távolinak, hiszen mi nem követjük a zsidó törvényeket, és nem élünk a világ elemeiből alkotott istenek kultuszai szerint. De vajon valóban nem? Az, aki beleszületik egy vallásos, egyházi közegbe, és úgy nő fel, hogy megtanítják neki, hogyan kell keresztyénként élni, melyek a keresztyén élet szabályai, etikája, az vajon nem a törvény gyámsága alatt él? Igyekezve betartani azt, amit megtanult. Miért? Mert már a szülei, a nagyszülei, a dédszülei is ezek szerint a szabályok szerint éltek. Adnak ezek a szabályok, ezek törvények, ha sikerül is görcsösen, hellyel-közzel betartanunk őket, üdvösséget. Nem. Képesek rámutatni a bűnösségünkre, a tehetetlenségünkre, képesek bűntudatra ébreszteni és ez által Krisztus felé fordítani bennünket, de többre nem. És a keresztyén, hit nélküli szabálykövetés, hit nélküli vallásosságnak is megvan az a veszélye, hogy elhisszük általa nincs is szükség többre. Ahogy hitték sokan a zsidók közül is, és éppen ezért elutasították Krisztust. Sokszor el is hangzik a mondat: „Az egész életemet keresztyénként éltem le, honnan hova kellene megtérnem?” Pál itt adja a választ, a kiskorúságból, a nagykorúságba, a szolgaságból a fiúságba.

De ugyanúgy létezik ma is a másik tábor, sőt, ezek a táborok keverednek egymással, a lelkünkben is sokszor összemosódnak. Ma is szolgálják sokan az elemeket. A földi, nem valódi isteneket. Csak ma más nevük van ezeknek. Nem Bacchus, Afrodité, Hórusz vagy Ízisz. Ma sokkal hétköznapibb, és ez által sokkal alattomosabb néven futnak. Hatalom, gazdagság, szépség, mámor, munka, elismertség, sztárság, divat, tájékozottság, merészség, sport, egészség, orvoslás… és még hosszan sorolhatnám, melyek a ma tisztelt, a ma szolgált nem valódi istenek, akiknek olyan sokan az egész életüket szentelik. Van saját hatalmuk? Nincs. Képesek üdvösséget adni? Nem. Képesek örök életet adni? Még ha van is, amelyik ezt állítja magáról, nem. Képesek szolgaságban, kiskorúságban, függésben tartani bennünket? Határozottan igen.

Tehát az első szakasz ma is mindannyiunk életében, induljunk akár vallásos, akár vallástalan környezetből ugyanaz. A szolgaság, a kiskorúság állapota. De Isten, a mi Atyánk nem akarta az emberiséget, és nem akar bennünket sem ebben az állapotban hagyni. Ezért elküldte az ő egyszülött Fiát, aki egyszerre volt valóságos ember és valóságos Isten, azért hogy kiváltson bennünket, megváltson bennünket a kiskorúság, a szolgaság alól. Értünk, mint szolgákért, kifizette az árat, és általa, benne, az ő hatalmi körében élve nyerhetjük el a fiúságunkat. A lányoktól elnézést kérek, hogy csak fiúságról beszélünk, lányságról nem. Vegyük ezt mindannyian megtiszteltetésnek, ha Isten fiai lehetünk, mert ez nem a nemiséget jelöli, hanem ez az egyik legjelentősebb méltóságjelző, amit kaphatunk az Atyával való kapcsolatunkban, hogy mi fiak vagyunk.

Az, amikor ez a változás beáll az életünkbe, amikor belép az életünkbe és megvált bennünket a szolgaságból, az a mi üdvtörténetünknek a középpontja és tetőpontja. Nem számít, hogy előtte hány évig éltünk kiskorúságban, vagy utána hány évig élünk fiúságban. Ez a középpont, az origó. Ahogy Isten üdvtervének is Krisztus eljövetele a középpontja, az origó, ahonnan értelmezhető a múlt és a jövő. És ha Krisztus eljön az életünkbe, a személyes életünkbe, egyen-egyenként, akkor új korszak kezdődik.

A hetedik vers a szöveg csúcspontja, ahol Pál nem feltételes, hanem kijelentő módban mondja, „fiak vagytok”. Nem tesz hozzá semmit. Hogy jó-jó, eljött Krisztus, és akkor fiak lesztek, ha. Nem! Eljött Krisztus az életetekbe? Hát fiak vagytok. Mondja ezt azoknak a galatáknak, akiket korábban esztelenként szólít meg. Fiak vagytok, és ez lehetne egy felrázó felkiáltás is mindannyiunknak, hogy FIAK VAGYTOK! Vegyétek már észre! Kezdjetek már el fiúként élni. Engedjétek, hogy szóljon az a kiáltás a lelketekben, ami a Szentléleknek az ujjongó, nem csak egyszeri, hanem folyamatos kiáltása Istennel helyreállt kapcsolat örömében, hogy „Abbá, Atyám!”. Végre! Végre vége a szolgaságnak, végre vége a kiskorúságnak, Atyám, fiad vagyok!

És jön a változás után a történetünknek, az üdvtörténetünknek a második szakasza, amikor már fiak vagyunk. És amikor el is kezdünk fiakként létezni, élni. Mit jelent ez? Meg kell nézni hozzá az Atya Isten és a Fiú Isten kapcsolatát. Jelenti, hogy az Atyával egyek vagyunk, hogy mindenben képesek vagyunk az akaratára hagyatkozni. Jelenti a végtelen nagy szeretetet, amiből jut mindenki másnak is. Jelenti az állandó, imádságban fenntartott kapcsolatot vele. Jelenti, hogy elfogadjuk azt is, ha valamit elrejt előlünk, mert nincs itt az ideje, hogy tudjuk. Jelenti, hogy felelősséget vállalunk azért, azokért, akiket az Atya valamiért, valamilyen szempontból ránk bízott. És még hosszan lehetne sorolni, hogy Jézusnak az Atyával való kapcsolatából és Jézus földi, elénk élt életéből mi minden kell, hogy ránk nézve is igaz legyen, mint fiakra.

Pál azonban aggodalmát fejezi ki. Aggodalmát fejezi ki, mert tudja, hogy ahogy Izrael népe megszokta Egyiptomban a szolgaságot, és a nehézségek idején visszavágyott oda. Úgy sokszor mi is beleragadunk a szolgai lelkületbe. Rajzfilmekben, karikatúrákon lehet látni, hogy valaki cipel valamilyen irtózatosan nehéz terhet. Folyik róla a víz, rogyadoznak a lábai, feszülnek az izmai, és a terhet egyszer csak valaki heccből leveszi a válláról, de az illető nem veszi észre. Annyira belefeledkezett a teherviselésbe, hogy ugyanúgy rogyadozva, izzadva megy tovább még hosszú időn keresztül, amíg valahogy fel nem fedezi, hogy már nincs mit cipelnie.

Pál tudja, hogy mi emberek sokszor így működünk. Fiak vagytok, mondja. Fiak vagyunk, de a testünk és a lelkünk belezsibbadt a szolgaságba. És a fiúság helyett még mindig szolgaként, a nagykorúság helyett még mindig vagy már megint kiskorúként kezdünk élni. Aggódhatunk mi is Pállal együtt, aki nem azért aggódik, hogy a munkája kárba vész, hanem azért aggódik, nehogy a galaták vesszenek kárba, kárhozatba ez által. Hát megismertétek az Istent, és mintha kijavítaná magát, vagy inkább egy ennél még nagyobb dolgot mond. Az Isten megismert titeket, az Isten megismerte, felismerte bennetek a fiút, szólt hozzátok, a Lélek ujjongott bennetek, hogy „Abbá, Atyám”.

Hát hogyan lehetséges, hogy vissza akartok térni a gyámokhoz, a gondozókhoz, a hit nélküli törvényekhez, az erőtlen istenekhez? Hát fiak vagytok, Krisztus által! A Lélek kiált bennetek, nem halljátok? Hogy telhetnek el úgy évtizedek, hogy még mindig a szolgaságban sanyargatjátok magatokat? Hogy a kiskorúság tehetetlenségében és felelőtlenségében éltek. Testvéreim, akiknek Krisztus ott az életében, nektek is szól ez a felrázó kiáltás: Fiak vagytok! Hát éljetek is a szerint! Ámen.