2015.06.21.

Semmi sem múlik el egészen
Lekció: ApCsel 15, 6-11
Textus: Gal 2, 11-14
Svábhegy

„… soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.”

Kassák Lajos: Anyám címére, Harmadik levél

Kassák Lajos ezeket a gondolatokat folytatva „Anyám címére” című kötetében néhány példát is felidéz. Példákat, melyekben tíz, húsz, ötven év múlva egyszer csak teljesen váratlanul semleges vagy éppen nehéz és fájdalmas helyzetekben régi édes ízek, meleg érzések árasztják el az embert, fuvallatok a múltból. Szép és megnyugtató elképzelés ez, de a megközelítés mégis kicsit egyoldalú. Egyoldalú, mert mindez nem csak a jó, de a kevésbé jó, vagy a rossz dolgokkal kapcsolatban is igaz. Hiszen az ember múltjában nem csak csupa jó élmények vannak.

Bármennyire is próbálják sokan úgy élni az életüket, abban az illúzióban, hogy nem bántak meg soha semmit, mégis mindannyiunk életében vannak olyan múltbeli események, melyeket szeretnénk elfelejteni, melyeket megtagadtunk, melyeket szégyellünk, melyekről talán még nem is beszéltünk soha senkinek, melyeket gondosan, páncélajtók mögé, lakatok alá zártunk a lelkünkben. Ezek az emlékek, ezek a múltbeli események, múltbeli önmagunk ugyanúgy kitörölhetetlenek, ebben a földi életben ugyanúgy nem múlnak el egészen, ugyanúgy őrizzük magunkban a nyomaikat, ahogy a jó dolgok esetében is.

A múlt árnyékai, sötét alakjai is be tudnak köszönni az életünkbe, általában a legváratlanabb pillanatban. És sokszor nem fuvallatként érkeznek, hanem tornádóként, vihart kavarnak, felforgatják a lelkünket és felforgatják az életünket. Ha éppen gyengébb, támadhatóbb, sebezhetőbb pillanatban találnak ránk, eszközzé válnak a legnagyobb romboló kezében. Meghasonlásra, elveink, értékrendünk megtagadására késztetnek. Hatásukra olyasmit teszünk, amire korábban nem is gondoltunk volna. Ezek az árnyak sokfélék lehetnek. Egy hazugság, egy el nem mondott történet, egy csalás, egy rossz, rosszkor kimondott szó, egy indulat, egy érzés, egy szokás, egy egykor megrögzötten vallott elv. Mindenkinek más és más.

Ez az antiókhiai eset, amit Pál elmesél a galatáknak, azt mutatja, hogy keresztyén emberként is ugyanúgy ki vagyunk téve ezeknek a támadásoknak. Hogy Péterhez hasonlóan velünk is megtörténhet, hogy a múltunk, a régi meggyőződésünk, tetteink valamilyen formában bekopognak az életünkbe, és a hatásukra kifordulunk magunkból. Önellentmondásba keveredünk, képmutatók leszünk, és tetteinkkel meghazudtoljuk azt az utat, amit korábban már végigjártunk.

Péter és Pál között ez a konfliktus azután alakul ki, hogy Isten Péterrel a Lélek által már megértette, hogy a pogányok is ugyanúgy részesei lehetnek Krisztus evangéliumának, hogy ők is kaphatják a Szentlelket, és ezt nem kell cselekedetekkel kiegészíteni. Péter maga tehát már eljutott erre meggyőződésre, sőt ennek megfelelően is élt Antiókhiában, mindaddig, amíg meg nem érkeztek Jeruzsálemből azok, akik már a puszta jelenlétükkel elkezdték emlékeztetni a múltra, és mondhatni arra, mivel is tartozik Péter a zsidó közösségeknek.

A magyar fordítást sajnos úgy is lehet érteni, hogy itt egy konkrét étkezésről van szó, ami közben megérkeznek Jakab emberei, és erre Péter hirtelen feláll az asztaltól, ahol közösen ült a pogány keresztyénekkel, és látványosan arrébb ül, őt pedig mások is követik, még Barnabás is. De Pál gyorsan közbelép, és a helyükre teszi a dolgokat. A görög szövegből, a szövegben használt igeidőkből azonban az derül ki, hogy nem egyszeri alkalomról, hanem egy folyamatról van szó. Péter nem csak egy alkalommal, hanem hosszabb időn át rendszeresen együtt étkezett a pogány keresztyénekkel. Ehhez hasonlóan Péter eltávolodása tőlük sem egyik pillanatról a másikra következett be, hanem vonakodva döntötte ezt el.

Az ApCsel-ből az derül ki, hogy „Jakab emberei” valójában a jeruzsálemi gyülekezet olyan túlbuzgó tagjai lehettek, akik úgy gondolták, zsidók lévén felette állnak a pogány gyülekezeteknek, és így ellenőrizhetik azokat, sőt, követelhetik is tőlük, hogy éljenek a mózesi törvények szerint. Így, önállósítva magukat, jelentek meg az antiókhiai gyülekezetben, és ahogy az ApCsel-ben olvassuk, bár megbízást nem kaptak erre, megzavarták a gyülekezetet, szavaikkal feldúlták a lelkeket. Nagyon nehéz helyzet lehetett, ahol Péter két tűz közé került. Hiszen nem is olyan régen még ő is bőszen tiltakozott, amikor látomásban Isten arra buzdította, hogy elhagyva a mózesi törvényeket mindenféle, eddig tisztátalannak tartott állatot is egyen. Ugyanakkor, azóta már láthatta, tapasztalhatta, hogy az üdvösség szempontjából ennek a legkevésbé sincs jelentősége, hiszen az kegyelemből van, hit által, függetlenül attól, hogy valaki a mózesi törvények szerint él vagy sem.

Most mitévő legyen? Nem csak a jeruzsálemiek és antiókhiaiak meggyőződése áll egymással szemben, hanem Péter múltja és jelene, múltbeli és mostani önmaga is szembekerült egymással. Nem tudjuk, pontosan mi zajlott le Péterben, de végül, némi tanakodás után beadta a derekát, meghasonlott, és engedett a jeruzsálemiek nyomásának. Ezzel nagy károkat okozva az antiókhiai közösségen belül. Gyakorlatilag kettészakadt a gyülekezet. Gondoljunk csak bele, mekkora feszültséggel járhatott ez. Mi lenne, ha ma itt megjelenne a gyülekezetben néhány ember, tekintélyt és elismerést követelve maguknak, és azt mondanák, mostantól kezdve, mondjuk, nem ülhetnek egymás mellé azok, akik Magyarország jelenlegi határain belül születtek, és azok, akik azon túl. Azért épp ezt a példát hozom, mert ez rögtön megosztottságot okozhatna a lelkipásztorok között is. És mert tudom, hogy sokan máshonnan származtak ide. Egy ilyen külső behatás, ha komolyan vennénk, és néhányan elkezdenénk e szerint élni, családokat is ketté választana, barátságokat vágna el, indulatokat és gyűlölködést szítana.

Pál épp azért lép közbe, mert látja, hogy ha ez így megy tovább, akkor Antiókhia nem csak a misszió anyahajója nem lesz, ahogy nevezni szokták, de még a gyülekezet is fel fog bomlani. Ő sincs éppen könnyű helyzetben. Ő az az apostol, akinek apostolságát éppen a múltja miatt lépten-nyomon megkérdőjelezték. Ha valaki, akkor ő nagyon jól tudhatta, milyen az, amikor a múlt fájón visszaköszön az ember életébe. Ezzel szemben Péter Jézus 12 tanítványa közül az egyik, akire Jézus maga bízta rá nyájának pásztorolását. És az egykor keresztyénüldöző Saulnak, most vele kéne szembeszállnia.

Pálban is felvetődhetett a kérdés, ami gyülekezeteken, közösségeken belül gyakran felvetődik. Mitől függ, hogy egy helyzetben, amiben valamivel nem értek egyet, szólnom vagy hallgatnom kell-e? És ha szólnom kell, akkor ezt hogyan tehetem meg? Mi sajnos sokszor hajlamosak vagyunk a konfliktusainkat hamis szeretet-sziruppal leöntve nemes egyszerűséggel nem kezelni. A megbocsájtás jegyében hagyunk elfajulni dolgokat egészen odáig, hogy gyülekezetek létezése forog már kockán, amikor hosszú, eltakargatott indulatoskodás után egy-egy ilyen jellegű konfliktus kifakad.

Sajnos és magam is láttam már olyat, hogy a helyzet egy gyülekezetben, a jó időben, jó helyen kimondott határozott szavak hiányában odáig fajult, hogy a lelkipásztor végül eszét vesztve szidta a szószékről a gyülekezeti tagokat, a presbitérium lemondott, a gyülekezet pedig küldötteket menesztett espereshez és püspökhöz, hogy csapják már el onnan a papot. Borzasztó állapot, ami után akármilyen lelkész, akármilyen presbitérium kerül vezető szerepbe, hihetetlenül nehéz, szinte lehetetlen talpra állni, újra összetartó, krisztusi közösséget alkotni. Idáig nem lenne szabad eljutnia egyetlen közösségnek sem.

Pál itt azért „veszi a bátorságot”, hogy Pétert megfeddje, ráadásul a nyilvánosság előtt, mert felismeri, hogy Péter viselkedése nem felel meg az evangélium igazságának, sőt, épp ellene megy, illetve látja, hogy ez nem csak Péter életére, hanem az egész közösségre hatással van. Tehát azért feddi meg, mert olyasmit tett, ami szembe megy Krisztus tanításával, Isten akaratával, és azért a nyilvánosság előtt teszi ezt, mert ez nem egyszerűen Pál és Péter magánügye, hanem a közösség ügye.

Ránk nézve három fontos dolog rajzolódik ki ebből. Az első, hogy sose tévesszük össze a személyes nemtetszésünket azzal, hogy mi az, ami Istennek nem tetsző, ami az Ő ítélete alatt áll. Ha személyes sérelemről van szó, ha mi magunk ítélünk el valamit, és nem az Isten, akkor ne próbáljunk a véleményünknek, az ítéletünknek azzal nagyobb nyomatékot adni, hogy az Isten szájába adjuk a mondandónkat. Ha az a hibánk, hogy mindig mindenkinek oda akarjuk vágni a szerintünk igazat, ne próbáljuk meg azzal legitimmé tenni ezt, hogy „hiszen Isten őszinteséget vár tőlünk”, mi csak az ő akaratát teljesítjük. Ha jól oda szeretnénk mondani valakinek, és Isten nevében akarjuk ezt tenni, akkor mindig álljunk meg egy pillanatra, és Istent is kérdezzük meg erről, ne legyünk fogadatlan prókátorai az Úrnak.

A második, ami Pál hozzáállásából ránk nézve is fontos, éppen az, hogy ha tényleg azt ismerjük fel, hogy valakinek az életében valami határozottan Isten ellen működik, vagy olyasmit tesz, ami Isten ítélete alatt áll, akkor merjünk szólni. Merjünk szólni, de ne a másik háta mögött, ne mindenki másnak, hanem annak, akire ez tartozik. Merjünk szólni, de ne a megmondás, a beolvasás öröméért, hanem szeretetből és gondoskodásból. Ez és ne a fölényeskedés uralkodjon mondanivalónkon. Akinek mondjuk, érezze, hogy érte és nem ellene szólunk.

A harmadik megjegyzendő dolog, hogy Pál azért a közösség előtt feddte meg Pétert, mert nem magánügyről, hanem az egész közösséget érintő ügyről volt szó. Ebből nehogy azt a következtést vonjuk le, hogy akkor mindenkit mindenért a közösség előtt kell felelősségre vonni, ahogy történt ez egykor a templomok előtti szégyenköveken. Ellenkezőleg. Maga Jézus tanít arról, hogy ha nem a közösséget érintő, hanem személyes ügyről van szó, akkor először négyszemközt kell figyelmeztetni az illetőt, ha ez nem ér célt, akkor két tanú előtt, és ha ez sem használ semmit, akkor végső megoldásként szabad csak a gyülekezet elé tárni az ügyet. Ebben a fokozatosságban is kétségtelenül az jelenik meg, hogy legkevésbé sem a bűnök elkendőzése a cél, ne használjuk erre a keresztyén szeretet és megbocsátás jelszavait. Ugyanakkor a nyilvános megszégyenítés sem lehet célunk.

Pál azért írja le ezt a történetet a galatáknak, mert a gyülekezetben ők is épp hasonló gondokkal küzdenek, és meg akarja mutatni nekik, hogy ez olyan fajsúlyos kérdés, aminek kapcsán még Péter esetében sem lehetett elkerülni a feddést. Hiszen üdvkérdésről van szó. Vagy azt hiszem, hogy Krisztusért kegyelemből, hit által van üdvösségem, vagy azt, hogy a cselekedetek által. Azt nem hiheti senki, hogy Krisztust még meg kell támogatni néhány jó tettel. Pál nem is taglalja, Péter hogyan reagált arra, amit neki mondott, mert nem az volt a célja, hogy Péter zavarát vagy megszégyenülését ecsetelgesse.

Az ApCsel-ből tudjuk, ahogy fel is olvastam, hogy később Jeruzsálemben az apostoli gyűlésen maga Péter az, aki Pállal teljesen egyet értve a mellett érvel, hogy nincs szükség a mózesi törvények betartására, mert nem ezen múlik az üdvösség, sem a zsidó, sem a pogány keresztyének esetében. Ez biztató számukra, mert bár Péter meghasonlott és képmutató lett Antiókhiában, végül mégis annyira megerősödött az Istentől kapott meggyőződésében, hogy Jeruzsálemben már nyíltan és határozottan vállalta azt.

Bíztató ez számunkra azért, mert láthatjuk ebből, hogy lehet, hogy keresztyénként még elbukunk, de ettől még nincs mindennek vége. Nem csak a rossz, de a jó dolgok sem múlnak el nyom nélkül az életünkben. Lehet, hogy a múlt árnyai vihart kavarnak körülöttünk, de ha az életházunk Krisztusban biztos alapra épült, akkor a vihar csak megtépázza, nem rombolja le azt. Akkor a bukás után nem kell a padlón maradnunk, vagy alá süllyednünk, hanem fel és meg tudunk állni, még erősebben, még szilárdabban, mint korábban. Ámen.