2015.06.07.

Szabadságra fel!
Textus: Gal 6,13-15.

Svábhegy

            Ha most azt mondom szabadság, akkor kinézve az ablakon ilyen közel a nyári szünethez a legtöbbünknek a nyári szabadság napjai, hetei jutnak az eszünkbe. Szervezési részletek, melyek talán bosszúságot okoznak, de mégis megérik, mert nyomukban ott az édes érzés reménye, gyerekben és felnőttben egyaránt, végre eljön az évnek az az időszaka, amikor azt tehetünk, amit csak akarunk. Amikor nem a kötelességeink, hanem a vágyaink határozzák meg a hétköznapjainkat. Sokan annyira várják ezt, hogy a családok már az évzáró előtt, vagy már ilyenkor, az utolsó hónapban, hétben összepakolnak és elmennek. Mert vágynak a szabadságra. Ez a vágy apró baba-korunk óta ott van bennünk. De vajon tudjuk-e, mi is az a szabadság, amire annyira vágyunk.

            Az előbb azt mondtam, sokak ajkáról száll fel a sóhaj, különösen a diákok esetén, végre azt csinálhatom, amit csak akarok. De ezt jelenti-e a szabadság? Lehetséges-e egyáltalán, hogy az ember azt csinálja, amit csak akar? Ha most itt, ebben a pillanatban azt mondanám, mindenki tegye azt, amit csak akar, és ezt meg is tennénk, pillanatok alatt káosz alakulna ki, mert sosincs olyan, hogy mindenki tökéletesen ugyanazt akarja. Nemcsak egy ekkora közösségben, de még egy kisebben, egy családban sem. De sokszor még önmagukon belül is ellentmondásba kerülünk, mert mi magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk.

Ha tehát innen közelítjük meg a szabadság fogalmát, akkor arra kell jutnunk, hogy a szabadság tulajdonképpen nem létezik. Hiszen naponta tapaszaljuk a bosszúságát annak, hogy az akaratok és a vágyak ütköznek egymással, sértik és keresztezik egymást. És az effajta szabadságnak a nyomában veszekedések, perek, háborúk, harag, fájdalom és gyűlölet van. Mi hát akkor a szabadság? És hogyan lehetünk szabadok?

Az Ószövetségben a szabadság mindig központi fogalom volt, és mindig Jahve szabadító tevékenységének az eredményeként jelent meg. Isten a nép számára mint a szabadítás Istene volt jelen, és a tőle kapott szabadságban központi fogalom volt a megváltás. A szabadság a görögségben elsősorban politikai fogalom volt. Azt jelentette, az adott közösségen belül szabad polgárnak lenni, felszabadítva lenni bizonyos dolgokra. Az Újszövetségben Jézus Krisztus, mint szabadító jön el. Szabadító, felszabadító a rabszolgaság átka alól. Eljövetelére azért volt szükség, mert a kozmoszban egy rabszolgatartó nagyúr uralkodott, és gyakorolja sokak fölött a hatalmát mind a mai napig. Ez a rabszolgatartó nem más, mint a bűn.

Amikor az ember függetlenítette magát Istentől, rabjává, rabszolgájává lett az addig számára ismeretlen, gonosz erőnek. A lázadó ember bűne lett a büntetése. Örökké lázadunk a rabszolgatartó nagyúr ellen, de sosem tudunk menekülni tőle. Rázzuk a láncainkat, de uralma alatt folyton olyan dolgokat teszünk, amit nem akarunk. A szabad akarat kérdéséről hosszú, legendás viták folytak a filozófia és a teológia világában az elmúlt évszázadokban, évezredekben. Most hadd ne sorakoztassam fel az ezekben a vitákban elhangzó érveket és ellenérveket a szabad akarat léte kapcsán. Csak gondoljunk egy pillanatra arra, hogy amikor valaki bár azt mondja, akkor teszi le a poharat vagy a drogot, amikor akarja, és mégse képes rá, akkor hol a szabad akarat? Vagy amikor azt mondjuk, teljesen hétköznapi módon, ezt nem akartam, nem is értem miért tettem, miért mondtam ilyen, akkor hol a szabad akarat? Nem létezik, mert nem vagyunk szabadok, mert az ember azóta, hogy elszakította magát Istentől, rabszolgaként jön erre a világra.

A rabszolgaság állapota pedig csak akkor változik meg, ha uralom és tulajdonosváltás következik be. Ha jön egy, a rabszolgatartónál nagyobb úr, és megfizeti a rabszolga árát. A bűn rabszolgája Krisztus által szabadulhat meg. És ez a szabadság azt jelenti, az ember visszakerül a számára teremtett természetes közegbe, az Istennel való közösségbe. Hiszen minden teremtett lény a saját természetes közegében tud szabad lenni, szabadon az lenni, aminek lennie kell, a hal nem lehet szabad a levegőben, sem a madár a vízben. A saját közegükre van szükség a szabadsághoz. Ha onnan kiszakadnak, már nem élhetnek szabadon. Mi kiszakadtunk a magunk természetes közegéből, és csak akkor lehetünk szabadok, ha visszajutunk oda, akkor szabadulhatunk fel arra, hogy azok legyünk, akiknek lennünk kell.

Pál ellentmondásosan fogalmazza ezt meg. Szabadok vagyunk a szolgálatra. De miféle szabadság akkor ez? Amikor ezt megfogalmazza, épp kétfrontos vív. Egyszerre óvja a gyülekezetet a törvényeskedőktől azzal, hogy szabadságot hirdet a törvény átka alól a Lélek által. A másik oldalon pedig védi a gyülekezetet a szabadosságot tanítóktól. Mert a keresztyén szabadság egyértelműen nem azonos a szabadossággal. Figyelmeztet, hogy a szabadság, amire Krisztus hív el minket nehogy ürügy legyen arra, hogy a bármit megtehetek-féle szabadosság szerint éljünk.

Pál óvja és védi a közösséget, mert tudja, hogy egyszerre mindkét irányzat jelen lehet egy gyülekezetben, a törvényeskedés és a szabadosság is, és mindkettőnek a hatása elképesztően romboló tud lenni. Emlékeztet arra, amire Jézus is, hogy az gyakorolja igazán a keresztyén szabadságot, aki a szeretet parancsát betölti. Aki már szabad erre, és meg is teszi azt. Az az igeidő, ami az ószövetségi parancsolatban, és itt a görögben is szerepel, egyszerre hordozza magában a felszólítást és a kijelentést. Úgy is fogalmazhatnánk, ha a krisztusi szabadságban élsz, akkor szeretni fogod a felebarátodat, mint magadat. És kész. Mert az, akit Krisztus felszabadított, aki visszakerült a természetes közegébe, az nem is tehet másként. Az éppen erre szabadult fel. A szeretetre, ami azt is jelenti, hogy megteremtem, segítem azt, amire a felebarátomnak szüksége van. Vagyis szolgálom az érdekeit, szolgálok neki.

És hogy kicsoda a felebarát? A szó azt is jelenti, szomszéd. A felebarátunk mindig az, aki épp a legközelebb van hozzánk, akinek tevőlegesen is a szolgálatába állhatunk. A legközelebbitől kezdődik, és onnan tágul a kör kifelé. Ne a legkülső körön kezdjük el. A világ árváit, az afrikai éhezőket, „könnyű” és kényelmes szeretni. Az nem jelent napi szolgálatot. De a férjünknek, a feleségünknek, a gyermekünknek, a barátunknak, a kollégánknak szeretetben szolgálni, az az igazi és elsődleges feladatunk. És ez sokszor nehezebb, mint gondolnánk, hiszen tudjuk és tapasztaljuk. Szeretni azt, akit közelről látunk. Akinek közelről látjuk a hibáit és a gyengeségeit. Aki ugyanúgy látja a mi hibáinkat és a gyengeségeit. Nem is olyan egyszerű.

Pál pontosan tudja, hogy a szeretet hiánya minden közösségben széthúzást eredményez. Ha nincs szeretet és nincs szeretetből fakadó alázat és szolgálat, akkor, ahogy ő fogalmaz, elkezdjük marni egymást. Ez apró harapdálást jelent. Csak egy kicsit belemarok, beleharapok a másikba. Egy nézéssel, egy kétértelmű megjegyzéssel, vagy egy egyáltalán nem félreérthető, csípős, megalázó „beszólással”. Ma gyülekezeti napunk van, keresők és találók istentisztelete. És ezen a napon mint gyülekezetnek is emlékeznünk kell arra, hogy minket Jézus arra hívott el, hogy felszabaduljunk a szeretetre, és ebben az egymás szolgálatára.

Fel kell tennünk a kérdést, egyenként és közösségben is, élünk-e és jól élünk-e ezzel a szabadsággal. Aki ma elsőként van itt, mit talál? Mit tapasztal? Mit kap? Apró harapásokat? Vagy szeretetet? Vagy aki már csatlakozott a gyülekezethez, évek óta tag, mit gyakorol? Mit ad másoknak, a szomszédnak, mondjuk, aki most mellettünk, előttünk, mögöttünk ül? Harapásokat vagy szeretetet? Tudunk-e szolgálni egymásnak akkor is, amikor már megismertük egymást. Vagy épp ellenkezőleg? Épp azt mondjuk, már ismerem a fajtáját, én ennek ugyan nem szolgálok. Egyáltalán, hogy is képzeli bárki, hogy a 21. században, itt a svábhegyen itt bárki bárkinek szolgálni fog?! Abszurd és elvetélt gondolat! Amikor ez megfogalmazódik bennünk, akkor indulunk el a szeretetlenség útján, közösségileg a szétesés útján.

„Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, el ne emésszétek egymást!” Pál nem az illúziók világában él. Sok mindent megtapasztalt már, és tudja, hogy Isten szentjei, ahogy ő maga is szólítja több helyen a gyülekezetek tagjai, nem a tökéletesség és a hibátlanság útját járják. Nem feltételezi, hogy nem lesz olyan a gyülekezetben, hogy elindul a marakodás. Ez lenne az ideális állapot, de ezt csak az örökkévalóságban érjük el. De óva int és figyelmeztet, vigyázzunk, ha a marakodás el is indul, sose jusson el odáig, hogy elemésszük egymás. Máshol ezt úgy fogalmazza meg, ne múljon el nap úgy, hogy harag van a szívünkben. Ha már megvolt az a szúrós tekintet, ha már kicsúszott az a csípős szó, akkor ne hagyjuk annyiban. Ne hagyjuk, hogy annak nyomán harag és gyűlölet foganjon meg. Tudjunk abban is szolgálni egymásnak, hogy bocsánatot kérünk és adunk.

Most az igehirdetés utáni csendes percben gondoljuk végig, vegyük számba, kivel szemben mulasztottuk el a szolgálatunkat. Vagy épp a közösséggel szemben mikor mulasztottunk, és ezen a mai napon kezdjük élni a krisztusi szabadságot. A szeretet himnuszában hallhattuk, mi mindent tesz, milyen is a szeretet. Türelmes, jóságos, nem irigy, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem bántó, nem a maga hasznát keresi, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.

Tegyük fel magunknak a kérdést mindezek után; nem voltam türelmetlen? Nem volt gonosz vagy gonoszkodó? Nem voltam irigy? Nem kérkedtem a sikereimmel, a javaimmal, a szerénységemmel, a jóságommal? Nem voltam gőgös és felfuvalkodó, aki mindenkinek megmondja a tutit? Nem bántottam másokat kegyetlen szavakkal vagy tettekkel? Nem voltam indulatos, nem gurultam dühbe? Nem dörgöltem a másik orra alá a hibáit? Nem volt bennem káröröm? Örültem az igazságnak, akkor is, ha kiderült, az nem az én emberi igazságom?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szinte minden egyes kérdésre tudnék igennel válaszolni, és tudnék időpontot és eseményt is társítani hozzá. De nem akarok megnyugodni ebben az állapotban, hogy hát jó, ember vagyok, és az ember időnként elbukik. Ha marjuk is egymást, fel ne faljuk. Ezen a mai gyülekezeti napon próbáljuk rendezni a marakodásainkat. És ne csak itt, más közösségekben is. Keressük erre az alkalmakat, és ragadjuk is meg azokat. Hogy a szabadságunk, amit Krisztus által kaptunk, az ne csak ürügy legyen, ne alkalom a rosszra, hanem felszabadulás arra, hogy azt tegyük, ami jó, nem csak nekünk, de másoknak is. Ámen.