2015.05.31.

Imádság és Szentháromság

Lekció: Ap. Csel. 4,23-31.

Textus: Lukács 11,9-13.

Svábhegy

Ha megkérdez­nénk az utca emberét, - kedves testvérek, kedves gyülekezet, - hogy milyen ünnep van ma, a leg­töb­ben bi­zonyára csodálkoznának: ünnep, ma? Néhányan esetleg rá­vág­nák: nemzetközi gyermeknap! Egyesek talán azt is tud­nák, hogy ma van a magyar hősök emléknapja. Sőt, talán o­lyan is akadna, aki azt mondaná: ma van a do­hány­zás­ellenes nap. De ha magunkat kérdezném, hogy milyen ün­nep­ van ma, nem tudom hány jelenlévő tudna he­lye­sen válaszolni? Hiszen a mai ünnepnap egészen szürkévé lett. Egyrészt azért, mert na­gyon kevés populáris néphagyo­mány kapcsolódik hoz­zá, más­részt azért, mert az ünnep nem egy eseményhez, ha­nem sok­kal inkább egy tanhoz, egy hi­tünk alapjait meg­fo­gal­mazó ta­ní­tás­hoz kötődik. A pünkösd u­tá­ni első vasárnap ugya­nis egy „dogmatikus ünnep”, a Szent­há­romság ünnepe. Az ün­nep­ről annyit tudunk, hogy a 10. szá­zad­ban kezdték el ün­ne­pel­ni, és a 13. században XXII. János pá­pa rendelte el a kö­te­le­ző ün­nep­lését, azóta az egész nyugati ke­resztyénség meg­tart­ja. Székelyföldön „kicsi pünkösd­nek” is nevezik. Ez­zel is u­talnak ar­ra, hogy a Lélek kiáradása, az­az pün­kösd te­szi ért­he­tővé számunkra a Szentháromság elrejtett tit­kát. 

Sajátos fénye van Szentháromság ünnepének, s én sze­re­tem ezeket a sajátos fényű ünnepeket, amelyekkel a fo­gyasz­tói társadalom nem tud mit kez­de­ni. Szeretem azokat az ün­nepeket, amelyeket nem ci­comázott fel a népi kegyesség fél­pogány népszokások­kal. Szeretem a­zo­kat az ünnepeket, a­me­lyeket nem üresedtek ki a túlpör­ge­tett ünneplés miatt. Van né­hány ilyen különös fé­nyű ün­ne­pünk, amelyek belevesznek a hétköznapokba, vagy a „ka­rak­ter nélküli” vasárnapok so­rá­ba. Ezért szeretem ál­do­zó­csütörtököt, Jézus mennybemenete­lé­nek ünnepét is. S ilyen ünnep szá­mom­ra Szent­há­romság va­sár­napja is. Az ajándékár­u­sok ilyenkor nem  ontják el a pi­a­co­kat kicsi rózsaszín, mű­a­nyag­pálcára tűzött háromszö­gek­kel, a kör­nyezet nem kény­sze­rít minket arra, hogy az el­vá­rá­sok­ra figyelve ajándékot ve­gyünk. Egyszerűen, csend­ben ün­ne­pel­he­tünk. Az egyházi év ün­nepei között a Szent­há­rom­ság ün­nepe igazi „dogmatikai ün­nep” - mondják a szak­em­berek. I­ga­zuk van. Hiszen nem az üd­v­történet egy ese­mé­nyé­hez, ha­nem az Isten üdvmunká­já­nak a teljességére figyel­he­tünk ezen az ün­ne­pen. De talán azt is mondhatjuk, hogy nem csak „dog­ma­tikus ünnep”, hanem „li­turgikus ünnep”, te­hát  a Szent­há­rom­ság tit­kának a tárgya­lá­sa, fejtegetése helyett egy­szerűen térd­re rogyunk a magát ki­jelentő, érettünk mun­kál­kodó, ben­nün­ket hor­do­zó és meg­tar­tó, erejével meg­ú­jí­tó Is­ten előtt. Mert bár valóban egy - a Szent­írás teljes üzenetére é­pülő - ta­ní­tásról, azaz egy dogmá­ról szól ez az ünnep, még­sem csu­pán egy titokzatos keresz­tyén tanításra emlékezünk e­zen a na­pon, ha­nem sok­kal in­kább arra, hogy az Isten minden idő­ben, s min­den helyzetben, és minden körülmények között ve­lünk van! Az az öröm töl­t­het el, hogy a Szentháromság, az Atya, Fiú, Szentlélek mun­kál­kodik az egyházban, s munkál­ko­dik az éle­tünkben. 

Így ezen a vasárnapon, amelyet Szentháromság ün­ne­pé­nek nevezünk, nem arról akarok elmélkedni, hogy teo­ló­gi­a­i­lag miként is magyarázható a Szentháromság létezése. Nem, ez valójában az íróasztalnál bogarászó teológusokat ér­dek­li i­ga­zán. Én sokkal inkább arról akarok szólni, hogy mi­ként raj­zo­lódik ki életünkben az Isten mérhetetlen gaz­dag­sá­ga. Lehet és kell néha laboratóriumi körülmények között a víz össze­té­te­lét e­lemezni. De mit ér a szomjazó vándornak, ha el­mond­ják ne­ki a víz összetételét és élettani szerepét, de nem kap egy kortyot sem! S ahogy a magunk életét ismerem, bi­zony in­kább az é­let útján meg­szomjazó ván­dorok va­gyunk mi is, sem­mint labor asszisztensek. Persze jó tudni és látni, hogy a­mibe bele a­ka­runk kortyolni, az friss, tiszta, éltető víz-e, s nem valami állott, piszkos, mérgező folyadék, de mégsem e­le­mezni a­kar­juk a vi­zet, ha­nem azt szeretnénk, hogy felfris­sít­sen, meg­ele­ve­nít­sen, felüdít­sen.

I.) Lássuk hát először, hogy mit iszunk! De nem kell meg­ijedni, nem ve­szünk fel fehér köpenyt, nem húzunk gu­mi­kesztyűt, nem ku­kucs­ká­lunk bele a mikroszkópba, tehát nem analizáljuk a Szent­há­rom­ság titkát, csak egyszerű laikus­ként vetünk egy pil­lan­tást az üveg tartalmára. – Kicsoda a Szent­háromság, mit kell tud­junk ró­la, hogyan lehet a miénk?

A régiek azt mondták: „Három az egyben, egy a há­rom­ban”. De mi ezt hallva valószínűleg nem a Szent­há­rom­ság­ra asszo­ci­álunk elsőre, ha­nem a fogyasztói társadalom ter­mé­keire. „Three in one” „One in three”! Ma már nem kell kü­lön meg­venni a mo­so­ga­tó­géphez a mosóport, a vízlágyí­tót és a vízkőoldót, egy kap­szu­lában minden benne van. Nem kell kü­lön ká­vét, cukrot és még egy ki­csi tejport is kanalaznunk a csé­szébe, egy ta­sak­ból ké­nyel­me­sen belehuppantjuk a gyanús szí­nű ele­gyet. Ma már nem kell külön fényképezőgépet, te­le­font és rádiót ma­gunk­kal vin­ni egy utazásra, egy jó mobil há­rom­nál sok­kal több funk­ci­óval rendelkezik. Milyen kényel­mes és milyen prak­ti­kus! – De a Szentháromság Istent mégse lehet ilyen ház­tartási cik­kekhez hasonlítani! Miért beszélünk akkor egyáltalán így az Istenről, hogy Szentháromság? Azért, mert így je­len­tette ki ma­gát az Igében. Mint aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szent­há­rom­ság, egy örök Isten. Tetszik vagy sem, értjük vagy sem, Ő így szól hozzánk a Szentírásból.

Jóllehet ez a szó, ilyen formában, hogy Szentháromság, tényleg nem fordul elő a Bibliában, de a lényeg annál in­kább. Bár a gondolkodó elme már rögtön azon is fennakad, hogy ha az Isten egy, akkor hogyan lehet mégis három. Ha pe­dig há­rom, akkor meg miért lehet egy? Sokféle módon, ké­pek­kel, ha­sonlatokkal próbálták már ezt megmagyarázni, ért­he­tőb­bé ten­ni. Sokan azt mondották, gondoljunk a vízre. Akár mint víz, akár mint gőz, akár mint jég alakjában vizsgáljuk, te­hát egy­mástól három igazán nagyon különböző megnyi­lat­ko­zási formájában, a lényegen ez semmit sem változtat, min­den­kép­pen H2O marad. Én is szoktam mondani, pl. a konfir­man­du­sok­nak, mi vagyok én a gyermekem számára? Édes­a­pa. És a fe­leségem számára? Férj. És a ti számotokra? Zsolt bá­csi. Te­hát háromféleképpen is ugyanaz az egy: én vagyok. Valahogy így van az egy Istenben is ez a hármasság, hogy u­gya­narról az egy Istenről beszélünk, akár Atyáról, akár Jé­zus­ról, akár a Szent­lélekről van szó! Tehát Atya, Fiú, Szentlélek azt jelenti, hogy háromszor is ugyanaz az egy Isten! Azt mond­tam, hogy va­lahogy így, de azért mondtam, hogy vala­hogy így, mert va­ló­jában azért mégsem így. Mert ezek a ké­pek és hasonlatok nem ma­gya­rázzák meg nekünk Isten lényének és lé­tének a tit­kát, ha­nem csak rámutatnak magára a titokra. Ez­zel a szóval, hogy Szentháromság, elsősorban azt a hi­tün­ket valljuk meg, hogy az Isten nem valami, hanem Valaki, te­hát nem a gond­vi­se­lés, hanem a Gondviselő, nem az örök­ké­valóság, ha­nem az Örökkévaló, nem a világot fenntartó ter­mé­szeti tör­vény, ha­nem a Teremtő, nem az erkölcsi világrend, ha­nem an­nak U­ra. Tehát nem a személytelen hatalom, hanem egy ha­talmas Sze­mé­lyiség. Éppen úgy külön, önálló személy, mint aho­gyan te, meg én különálló személyek vagyunk, de annyira ma­ga­sabb ren­dű módon személy az Isten, amennyire egé­szen más és annyira sokkal több, mint az emberi személy, hogy csak ilyen da­dog­va tudunk Róla beszélni, többes­szám­ban, hogy Atya, Fiú, Szentlélek. És ez egyáltalán nem le­szű­kí­tése, nem meg­sze­gé­nyí­tése az Isten lényének, sőt ép­p az Ő lé­nyé­nek azt a mérhetetlen gazdagságát, azt a vég­telenségét, és mé­gis önmagában va­ló teljességét érzé­kel­te­ti, amit emberi sza­vakkal egyszerűen nem lehet kifejezni és ér­zékeltetni, a­mit emberi értelemmel nem lehet felfogni. Le­het, hogy lo­gi­kai abszurdum, de ez a Szentháromság az egy Is­tenben éppen an­nak a körülírása, hogy fö­lötte áll minden emberi gondolat­nak és elképzelésnek.

Mert az analógiák vésősoron nem is segítenek. A titok ti­tok marad. Valami fénysugár talán esik a titokra, de nem lesz a mi birtokunkban. A misztériumban talán jobban bele­me­rülhetünk, de megfejteni nem tudjuk. Miért? Mert a Szent­há­rom­ság Isten nem egy dolog, akire megfelelő analógiákkal rá­ismerhetünk. Isten nem dolog, hanem személy. A személy ma­te­matikai vagy fizikai képletekkel nem bemutatható. Kö­zületek sem mondhatom senkire, hogy bemutatlak egy egy­sze­rű ana­lógia mentén. A személy megismerhető, sze­mélyes é­rint­kezésben, interakcióban. Isten személy. Istent csak kap­cso­latban le­het megismerni. Isten bemutatkozik, mint Szent­há­romság Isten. Kijelenti magát, mint Atya, Fiú, Szentlélek. Isten be­mu­tat­kozik, beszél magáról, megismerteti magát.

Helyesebb ezért, ha úgy fogalmazunk, hogy ez a va­sár­nap ar­ra való, hogy inkább leboruljunk a Szentháromság tit­ka e­lőtt, hiszen az Örökkévaló egész kijelentésének lényegé­ről van szó, Isten titkának mintegy a velejéről! – Berzsenyi Dá­ni­el híres so­rai jut­hatnak eszünkbe ezen a napon: „Isten, kit a bölcs láng­esze föl nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt, Lé­ted vi­lágit, mint az égő nap, De szemünk bele nem tekint­het” – Bi­zony, ti­tok a Szentháromság, amely titkot egy egész föl­di é­let is rö­vid igazán megismerni, de külön ajándéka Is­ten­nek, hogy egy o­lyan igeszakaszt hozott elénk az Igéből, mely­ben az Atyáról is, a Fiúról és a Szentlélekről is szó van.

II.) Igyunk hát másodszor egy jó ízűt a Szenthárom­ság éltető, friss, tiszta forrásvizéből! – A felolvasott ige­sza­ka­szunk előzménye, hogy Péter és János a jeruzsálemi temp­lom­ba mentek imádkozni. A temp­lomépület egyik kapujában egy 40 év körüli, születése óta sánta ember koldult. Az apos­to­lok Jézus nevében és a Lélek erejével meggyógyították a ké­re­getőt. A hatás nem maradt el. A csoda tömegeket vonzott kö­réjük, az apostolok pedig bi­zony­ságot tettek Jézusról. Ezt a bi­zonyságtételt a zsidók val­lá­si vezetői sem hagyták szó nél­kül. Válaszképpen bör­tönbe ve­tették őket. Másnap az a 70 ta­gú Nagy­tanács, amelyik Jé­zust ha­lál­ra adta, őket, Jézus kö­ve­tő­it von­ta felelősségre. A vád­lot­tak azonban bátran és őszin­tén ki­áll­tak Isten ügye mellett. Meg­kérdezték: „Igaz dolog-e Is­ten sze­mében, hogy inkább rá­tok hallgassunk, mint Istenre: í­tél­jé­tek meg maga­tok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hal­lot­tunk.” (Ap.Csel 4,19/b-20.) A ­ta­nács tag­jainak nem állt ha­talmukban elhallgattatni ő­ket, mé­gis meg­til­tot­ták, hogy tovább prédikáljanak Jézus­ról. Péter és János el­ső útja a vizsgálati fogság­ból sza­ba­dul­va a gyülekezetbe vezetett, ahol találkoztak az övéikkel, a test­vérek­kel. Csupa öröm és csupa imádság volt ez a ta­lál­ko­zás. Merítsünk most mi is egy nagy pohárnyi erőt és biztatást ma­gunk­nak eb­ből a ta­lál­ko­zás­ból, hogy megértsük milyen az ál­dott, szenthá­rom­ságos imádság!

1./ Ami elsőre feltűnő a gyülekezet közös imádságá­ban, hogy milyen vég­te­len bizalommal szólítják meg ben­ne a te­rem­tő, mindenható Atyát! Így olvastunk erről: „Amikor ezt meg­hal­lották...” (Ap. Csel. 4,24-26.) Az első keresztyén kö­zös­sé­get tehát megfélemlítették, megfenyegették. Mindenki tud­ja, hogy nemrég hogyan bán­tak el Jézussal, senkinek sem le­het­nek illúziói afelől, hogy ez a fenyegetés nem játék. Ha va­laki azonosul a Jézust kö­ve­tők­kel, az állásával, a kar­ri­er­jé­vel ját­s­zik. Ilyenkor szokták ti­tok­ban, a szomszéd faluban meg­keresztelni a gyerekeket... Ezek a­zok az idők, ame­lyek­ről azt mond­ják, hogy akkor nem le­he­tett... Túl nagy az ára... Mindez nyilvánvalóan válságot je­lent egy éppen kibon­ta­ko­zó­ban lé­vő, nö­ve­kedésnek induló kö­zösségben. A megfé­le­m­lí­tésben az első gyülekezet imád­koz­ni kezd. Vajon hasonló hely­zetben ne­künk mi­lyen más le­he­tőség jut­na eszünkbe? Jo­gi tiltakozás? „Egy demokráciá­ban ez lehetetlen!” A kap­cso­la­tok fel­tér­ké­pe­zése? Hát­ha vala­ki­nek van ismerő­se a Nagy­ta­nács tagjai között, és rá lehet ven­ni, hogy hunyjon szemet? El­kerülő stra­té­gi­ák ki­dol­gozá­sa? E­set­leg jobb lenne óva­tos­ság­ból felhagyni egy kis időre J­ézus hir­de­tésével, és majd ké­sőbb újra kezdeni - így több az e­sély a meg­maradásra! Vagy a tel­jes reménytelenség és két­ség­be­e­sés? Ha a Nagytanács el­le­nünk fordult, úgy el­in­téz min­d­annyi­un­kat, mint Jézust, ezért jobb, ha már most lehúz­zuk a ro­lót! Szám­talan módon lehet a vál­sághelyzetre re­a­gál­ni, s gyak­ran úgy tűnik, hogy minden re­akció nagyobb jó­zan­ságról és va­lóságérzékről tesz bizony­sá­got, mint az amit Je­ru­zsá­lem­ben választanak: „Amikor ezt meg­hallották, egy szív­vel és egy lélekkel Isten­hez kiáltottak.”

Mennyire gyakorlatias és józan válasz a szorongatott hely­zetre az imádság? Nem a valóságtól menekülnek el azok, a­kik ahelyett, hogy valami hasznosat, vagy előremutatót ten­né­nek, imádkozni kezdenek? Nem a gyengeség, a tehetet­len­ség, a gyávaság jele ez? Ezekre a kérdésekre a válasz abban van, hogy vajon Isten olyan „tényező-e”, akire számítani le­het, va­ló­ságos szereplő-e a mindennapi helyzetek, események sodrában? Menekülés, struccpolitika bevonni Őt, feltárni elé egy ne­héz helyzetet, vagy épp a legjobb megoldás, hiszen Ő a leghatalmasabb „tényező”, aki feltétlenül a Nagyta­nács fe­lett áll? E­zért olyan fontos, hogy az imádság a teremtő Atya min­den­ha­tóságának megvallásával kezdődik: „Urunk, te te­rem­tet­ted az e­get és a földet, a tengert és mindent, ami ben­nük van...” Ez Isten népének meggyőződése és hitvallása, és e­zért tárják fel a hely­zetet az Ő színe elé. Valóságosan szá­mol­nak Istennel, számolnak annak a hatalmával, aki min­de­nek­nek alkotója. Szá­muk­ra az imádság nem a vallásgyakorlás egy formája, ami elszigetelten létezik a mindennapi, meg­fog­ha­tó valóságtól, ha­nem annak elismerése, hogy az Úr a leg­va­ló­ságosabb szereplő minden helyzetben. Az imádság nem va­rázs­szer az apostolok é­letében, hanem annak megélése, ki­fe­je­zése, hogy bármit tesznek, bármilyen helyzetben találják ma­gukat, az nem független at­tól, aki Úr mindenek felett. A­zért imádkoznak, mert Isten abszolút valóságos lett számukra, s egy pillanatig sem kérdés, hogy ő az első számú „té­nye­ző”. Éppen ezért, amikor mi nem imádkozunk, azért nem tesszük, mert nem ismerjük el ha­tal­mát, szeretetét és valóságos voltát. Nem „tényező”, mert még ha szánkkal azt is mondjuk, hogy dehogynem, - képtelenek va­gyunk számítani rá, feltárni e­lőtte a helyzeteket, és vele és általa egészen új perspektívát kap­ni.

Csodálkozzunk hát rá Szentháromság vasárnapon mi is bí­zó szív­vel a teremtő, mindenható Atyais­tenre. Mennyi is­te­ni szeretet fedezhető fel a teremtett­ség­ben! Azért alkotott vi­lá­got és benne em­bert az Isten, mert örökké tart a szeretete. S ez felfedez­he­tő még a bűn rombolása ellenére is a vilá­gunk­ban. A mér­he­tetlen gazdagság ott van a teremtettség törvé­nye­i­ben, a természet rendjében, az állandóságban és a válto­zás­ban, a fejlődésben és abban, hogy a természetnek milyen erős a re­generáló képessége. Az élővilágban és az ember a­dott­ságaiban, képességeiben is. A kicsiny gyermek életében, a­kit az Úr aján­dékaként, a teremtés részeseként kapunk, a csa­ládban, amely a gondoskodás színtere lesz. Legyen hát bá­tor­ságunk hit­tel rácsodálkozni arra, hogy életadó és fenntartó Is­ten az Atya. Mert minden szépben, rendben, életben az Is­ten szeretete lát­ha­tó meg! Ha így gondolunk a mi Teremtőnk­re, akkor első számú „tényező” lesz számunkra minden külső és belső szo­ron­gat­tatás idején is.

2./ A második ami feltűnő ebben az imádságban, hogy mennyi­re kriszto-centrikus! Azaz, hogy mennyire Jézus sze­mé­lye és váltságműve áll a középpontjában! Hiszen Isten, I­gé­je alapján, tartalmában is vezeti a jeruzsálemi gyülekezet i­mád­ságát. A Szentlélek eszükbe juttat, eléjük hoz egy olyan bib­liai részt, amely megvilágítja, és ezzel új fénybe helyezi az ese­ményeket. Az imádság alatt - ahogy hallottuk - idézik a 2. zsol­tárt. És az Ige hi­he­tetlen konkrétan világítja meg szo­ron­ga­tott hely­ze­tü­ket: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit fel­kentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus...” (Ap. Csel 4,27-28.) Igen, Urunk, éppen az történik, amit I­géd­ben megmondtál. Megegyeztek a te felkented, Jézus ellen, és u­gyan­ezt teszik most is. El akarják hallgattatni az evan­gé­li­umot, meg akarnak félemlíteni bennünket, a hatalmasok hi­á­b­a­va­ló­ságot terveznek, és felkeltek ellened. Nincs ebben sem­mi új, semmi különös. Egyedül te vagy az Úr!

Azzal, hogy az Ige az imádságban megvilágítja, értel­me­zi, új perspektívába állítja a mindennapi helyzeteket, mo­ti­vál és erőt ad nekik: „Most pedig, Urunk, tekints az ő fe­nye­ge­téseikre...” (Ap. Csel 4,29-30.) Nem torpannak meg, nem ret­ten­nek meg, nem adják fel, sőt, még több erőt, még több bá­torságot és még több jelet kérnek az Úr­tól. A hatalmasok és fe­nye­getéseik semmivé olvadnak sze­mük­ben, hiszen a Lélek és az Ige által Jézus hatalma jelenik meg előttük. A szoron­ga­tott hely­zetben nem a maguk bizton­sá­gával, eddig elért ered­mé­nyeik megtartásával, kon­zer­vá­lá­sá­val vannak elfoglalva, ha­nem Jé­zus további hirdetésével. Egy szívvel, egy lélekkel ki­áltanak az Úrhoz.

A Szentlélek ma is hasonlóképpen cselekszik. Ma is Jé­zus­ra irányítja az imádkozó ember gondolatait. Arra amit Ő a kereszten és húsvétkor elvégzett értünk, a megváltásunkra. És meg­döb­bentő módon tudja feltárni egy-egy élethelyzet ér­tel­mét azzal, hogy az imádságban egy bibliai szakaszt hoz az e­gyén, vagy a kö­zösség elé. Legyen ezért testvérek Szent­há­rom­ság va­sár­napon, és minden alkalommal Jézus központú a mi imádságunk is! Cso­dálkozzunk rá mi is a bűnbocsánat és a ke­gyelem ki­á­ra­dá­sá­ra. Mert az Isten szeretetének csúcsa ott, a ke­reszten mu­tat­ko­zott meg. A keresztig engedelmes Krisz­tus a­zért vállalta a kínt és a csúfságot, s azért győzött le min­den e­rőt akkor, ami­kor feltámadt, hogy számunkra sza­bad utat te­remt­sen. Az Is­tentől elszakadt életünk számára meg­nyíljon a visszafelé ve­zető út az Atya szeretettel kitárt kar­jai felé. Eb­ben van Krisz­tus gazdagsága. Megmutatta, hogy milyen sze­re­tő, meg­bo­csátó, kicsiket, fáradtakat, gyen­gé­ket elfogadó Is­te­nünk van. Legyen tehát bátorságunk hittel rá­csodálkozni ar­ra, hogy az Atya szeretete az emberré lett Fiú­ban lett teljes. Így lássuk meg Krisztusban a szeretet Is­te­né­nek arcát! 

3./ A harmadik fontos vonása ennek az imádságnak pe­dig az, hogy mennyire megmutatkozik a Szentlélek ereje az i­mád­ság hatásában! Hiszen így zárult az idézett szakasz: „A­mint könyörögtek...” (Ap. Csel 4,31.) – Az imádságot Isten meg­hallgatta, hiszen bátran hirdették az Igét, s éppen ezt kér­ték. Ennek a bátorságnak, szabadságnak a hátterében pe­dig a Szent­lélekkel való újonnan történő betöltekezés állt. A Lé­lek­nek ehhez az újbóli kitöltetéséhez kapcsolódik a hely meg­ren­dü­lése, amely kifejezés utalhat földrengésre is, de je­len­tő­sé­ge nem ebben áll. A megrendülés, megrázkódtatás in­kább azt fe­je­zi ki, amit a Jézusról szóló bátor ige­hir­de­tés ten­ni fog: meg­ren­díti, felforgatja az egész világot. A Jé­zus Krisz­tus­ról, mint a meg­feszített és feltámadt Isten Fiáról szó­ló ta­nú­ság va­lóban meg­rendíti, megrázza a világot. Megrendültek ha­tal­mas em­be­rek, megrendültek birodalmak, megrázattak dik­ta­tú­rák Jé­zus Krisztus neve és ereje előtt. És még egyszer meg fog ren­dül­ni az ég és föld akkor, amikor Jézus vissza­jön di­cső­ségben. Nem csoda hát, hogy amikor Jézus követői erőt és bá­torságot kér­nek az Ige szólásához, valamint je­leket és cso­dá­kat az üzenet megerősítéséhez, megrendül a hely, ahol e­gyütt vannak. Ez az imádság meghallgattatott, az Ige terjedt és növekedett, a világ megváltozott.

Szentháromság vasárnapján kérjük ezért mi is, újra a Lé­lek ki­áradását! A Fiú azzal bátorított minket alapigénkben, hogy ha mi, amúgy természetünktől fogva gonosz földi apák nem a­dunk rossz ajándékot gyerekeinknek, akkor a mennyei A­tya mennyivel inkább ad nekünk Szentlelket, - ha kérjük! Jé­zus ígé­re­te be­tel­jesedett és megerősítő és bá­to­rí­tó Lelke ki­á­radt a ta­nít­vá­nyok­ra. Azért teremtett tehát Lel­ke által egy­há­zat az Isten, hogy a hívők imádkozó kö­zös­sé­ge által le­gyen is­mert a világban az, hogy hogyan szeret min­ket az Is­ten. Le­gyen hát bátorságunk hittel rácsodálkozni arra, hogy a Lélek mun­kája által él az egyház, és ebben mi is je­len le­hetünk!

Látható tehát, hogy a Szentlélek még a testvéri közös­ség­ben sem öncélúan adatik. Nem csak ar­ra való, hogy belül va­laki boldogabb vagy nyugod­tabb, vagy békésebb legyen: e­zek fontosak ugyan, de mégis mellékesek ahhoz ké­pest, hogy a­kik ott megteltek Szentlé­lekkel, azoknak lett bá­tor­sága szól­ni az Isten igéjét, hirdetni Jézust. Mert a világnak ma is Ő hoz­hat békességet, Ő adhat reményt, csak Ő­benne van a jövő. Ezért aki vette a Szentlélek áldá­sát, az merjen ró­la szól­ni az em­be­reknek, ne szégyellje Jézus ne­vét az em­be­rek e­lőtt! S az egy szívvel és egy lé­lek­kel való könyörgés sem csak az első gyü­lekezet előjoga volt. Nekünk is szabad élni ez­zel a le­he­tő­ség­gel. Le­het, sőt kell is kérnünk Istent, hogy ad­ja meg a bá­tor­ságot és ezzel e­gyütt a bölcsességet is ahhoz, hogy a gyor­san változó vi­lág­ban hallatni tudjuk, - nem a mi hangun­kat, ha­nem - a Szentháromság Isten szavát, akaratát.

A víz, az éltető, felüdítő, tiszta forrásvíz itt van előttünk a hirdetett, a hallható, s íme az Úr asztalán a látható Igében, az úrvacsora sákramentumában is. A Szentháromság egy Is­ten ma­gát adta, adja, kínálja nekünk. Kortyolunk-e, iszunk-e va­­jon belőle, vagy továbbmegyünk szomjasan, boldogtalanul, üres szívvel? Hiába minden „három az egyben” termék, ha nem al­kalmazzuk, nem használjuk, semmi hasznunk be­lő­le! Isten ajándékát fogadjuk el inkább hálás szívvel és lélekkel! Ámen.