2015.05.24.

Lélekoltás, vagy Lélekgyújtás? – Pünkösd

Lekció: 4. Mózes 11,16-29.

Textus: 1. Thessz. 5,19-20.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves ünneplő gyülekezet! Amikor pár éve elkészült templomunkban a tűzoltóság által kö­te­le­ző­en elírt tűzriasztó rendszer, - amit még a templom­to­rony­ban is ki kellett építeni, - azzal viccelődtünk, hogy a régi i­dők­ben épp a templomtornyokban működött tűzőrség, ma meg lám, - a temp­lomtornyokat is óvni kell a tűzvésztől. Az őrök éjjel-nap­pal figyeltek, és ha tüzet észleltek, félreverték a ha­rangot. A félelem indokolt volt, hiszen akkoriban városok és falvak vál­tak - gyakran órák alatt - a pusztító tűzvész mar­ta­lékává. Nem véletlenül lett a tűz a végítélet egyik jelké­pé­vé... De a láng nem csak pusztító erő. Nélküle nyers maradna a táp­lálé­kunk, sületlen a mindennapi kenyerünk. Nélküle télen meg­fagy­nánk, éj­jel eltévednénk. Az sem véletlen, hogy a tűz az é­let, sőt a Lélek, a Szentlélek egyik szimbóluma; gon­dol­junk csak az első pün­kösd tüzes lángnyelveire.

De vajon milyen mértékben számolunk templomaink­ban, gyü­le­k­e­ze­teinkben a mennyei szent láng fellobbanásá­val, meg­lepe­té­se­i­vel, éltető erejével? Nem inkább az „önkén­tes tűzoltókra” szá­mítunk? Azokra, akik szerint gyanús, ve­szé­lyes, sőt egy­ház­romboló minden ami új, minden, ami nem meg­szokott... Ezek az „önkéntes tűzoltók” ott voltak már az el­ső pün­kösd­kor is, a­mi­kor igencsak a „megszokott liturgiá­tól” eltérően alakultak az események, és képletesen szólva a­zon­nal félre­ver­ték a harangot. Hiszen hamar kész volt a fa­nyal­gó, sum­más ítélet: a fel­támadott Krisztusról ismeretlen e­rő­vel és tűz­zel ta­núskodó apostolok biztosan „édes bortól ré­sze­gedtek meg”. A mindenkori - Lelketlenül lelkes - önkéntes tű­zoltók­nak szól Pál apostol figyelmeztetése: „a Lelket ne olt­sá­tok ki!” (1. Thessz. 5,19.)

Kísért ugyanis a veszély, hogy a kellemesen langyosan tem­perált temp­lomainkban pün­kösd­kor hűvös, lélek- és élet­sze­gény, erőtlen igehirde­té­sek és álmos, örömtelen gyüleke­ze­tek emlékezzenek az egy­ko­ri tűzre, a néhai Lélekre. Alap­i­génk segíthet elkerülni, hogy pün­kösd nosztalgikus „Lélek em­lék­ünnepé” sorvadjon, me­lyen az öregedő, fogyó és gyen­gülő egy­ház elmereng szüle­té­se szép napjain, amikor sza­vá­nak még vonzása, tüze és ereje volt...

Pedig hogyan is szól a régi népdal? „Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja! Holnap lesz, holnap lesz a má­so­dik napja!” Igen, a népdal szövege még csak ismerős, a dal­lamát is el tudnánk talán fújni, de valahol ez az ünnep mé­gis­csak elszürkült. A piros pünkösd napjából egy kora nyári hosszú hétvége lett! A gyermekek alig várják, hogy elvégre a szün­idő, a családok pedig már ilyenkor megtöltik a szállodá­kat. Nem a pünkösdöt ünnepelünk, mert a piros pünkösd nap­ja leg­feljebb a naptárban piros számunkra, hanem a közelgő nya­rat kóstolgatjuk. Mert az, hogy eljön a nyár, a sza­bad­ság, a pi­he­nés, az sokkal kézzelfoghatóbb, mint az, hogy eljött a Szentlélek. 

De nem mindenki nyaral, aki egzotikus vidékeken jár. A hallott igében egy egész nép vándorol, de nem jól szerve­zett sivatagi szafarin vesznek részt, hanem egyhangúan me­ne­tel­nek már két éve a Sinai félsziget köves, égető pus­z­tá­já­ban. Iz­rael népéről van szó, amelyet Isten megszabadított E­gyip­tomból, ahol rabszolgaként éltek. Megígérte nekik, hogy el­viszi ő­ket a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, ahol szaba­don él­het­nek majd, de a Kánaán földjéig hosszú és nehéz az út. A si­va­tag nem egy Disneyland, ahol jól lehet nyaralni, szó­ra­koz­ni. A sivatagban nincs víz, nincs élelem, hónapok óta csak azt a man­nát eszik, amit Isten ad nekik napról napra, és az em­berek egyre inkább lázadoznak. A sivatag nehéz terep. A si­vatag a leg­több emberből énjének a rosszabbik oldalát hoz­za ki. A zsidók is egymást hergelik, s egy­re jobban hi­báz­tat­ják vezetőjüket, Mó­zest, és Istent is. Azt mond­ják: Miért kel­lett eljönnünk Egyiptomból? Ott volt mit enni, hús is, hal is, zöld­ségek is bőven. For­duljunk vissza! A büntetése ennek az lett, hogy a tábor egyik részén tűz ütött ki és egy csomó sá­tor le­é­gett. De ezek után sem álltak le a zúgolódással. A min­den­na­pi eledel gondja olyan formában vetődött fel, hogy a ván­dor­ló nép megunta már a man­nát és húst kívánt enni, s egy­szer­re el­kezdte emlegetni az „egyiptomi húsos fazekakat”. A je­len ne­hézségei között a múlt­nak csak a jó vonatkozásaira em­lék­szik vissza: az „ingyen” hal, dinnye és hagyma emléke mö­gött feledésbe merült a kor­bács, a robot, a gyalázat - és el­ho­má­lyosult az Egyiptomból való szabadítás célja is: az ön­ál­ló bol­dog élet, a tejjel-méz­zel folyó új országban, ahová a­zon­ban el kell vándorolni és amelyért egy ideig nélkülözni és küz­deni is kell. Az elége­det­len­kedés persze közvetlenül a föl­di vezető Mózes ellen irányult. Ezek az emberek a szabad­sá­gu­kat is eladták volna azért, hogy a gyomruk tele legyen. Azt gon­dolom, ismerős számunkra ez a gondolkodás. „Panem est cir­censes”, tartották a régi ró­ma­i­ak. Ha van kenyér és szó­ra­ko­zás, akkor a többi lényegtelen. Mit ér a szabadság, ha rossz az életszínvonal?

A mai Magyarország helyzetét is nyugodtan ha­sonlít­hat­juk egy sivatagi úthoz. Ezért lehet számunkra so­kat­mondó a mai ige. A mi népünk is elgyengült, in­ger­lé­keny, frusz­trált lett. Aki megmerítkezik a tömeg­köz­le­ke­dés fő­városi bugy­ra­i­ban, az tudja micsoda indulatok fe­szül­nek az em­berekben, és mennyi elégedetlenség és keserűség árad belőlük. Nálunk is zúgo­lód­nak sokan a vezetők, a politikusok ellen, akik néme­lyi­kében ta­lán hasonló panasz fogalmazódik meg, mint itt a törté­ne­tünk előzményében: „Ezért ezt mondta Mózes az Úr­nak: Miért tettél szolgáddal?... Nem tudom egyedül vinni ezt az egész né­pet, mert túl nehéz nekem.” (4. Móz 11,11+14.) Erre a veze­tői kifakadásra válaszol az Úr azzal, hogy Lelkét adja annak a het­ven korábban már kiválasztott vénnek, akik a nép életének gondjait Mózessel együtt hordozzák a jövőben.

A történetben tehát azt látjuk, hogy Mózes nem tud meg­birkózni a nehézségekkel, szabályosan összeroppan a fe­le­lős­ség, a tehetetlenség súlya alatt. Menekülni akar, Isten elé áll és felmond: nem vezetem tovább ezt a népet, túl nagy a te­her rajtam, képtelen vagyok ellátni a feladatomat. Ma azt mon­danánk, hogy Mózes „burn out” szindrómában szenved, ki­é­gett, kimerült a sok stressz miatt. Min­den embernek van egy határa, ameddig terhelhető. Ha nincs pi­henés, szabadság, erő­gyű­jtés, akkor törvényszerűen jön az össze­roppanás. Talán kö­zülünk sokan a maguk tapasztalataiból is ismerik ezt. Nem kell ehhez vezetőnek lenni.

Vegyünk például egy gyermekeket nevelő, dolgozó é­des­anyát. Helyt kell állnia a munkahelyén, ránehezedik a ház­tar­t­ás, a gyermeknevelés terhe, a férje nem segít, és talán hoz­zá­jön még ehhez az idős szülők ápolása is. Feszültség van a csa­ládban, és egy idő után nem bírja tovább: fáradt, ingerült, ideges lesz és már csak panaszkodni tud. Vagy vegyünk egy fi­a­tal pályakezdőt. Sokszor beszélgetek ilyenekkel, hiszen a je­gyespárok tipikusan ebbe a kategóriába tartoznak. Építik a kar­ri­erjüket, napi tíz, tizenkét órát dolgoznak, kell a pénz az in­dulásra: lakásra, berendezésre, esküvőre, s már egymásra is a­lig marad idejük. Fáradtak, nem tudnak örülni, és mindez kikezdi a kapcsolatukat is. De vehetünk akár egy sokkal fi­a­ta­labb kor­osztályt is. Már a 12-13 éves gyerekek is túlterheltek. A tanulás nem öröm, mert nem a tudás megszerzéséről szól, ha­nem arról, hogy mindenáron jó bizonyítványt kell szerezni, mert csak így juthatnak tovább, a szülők elvárásainak eleget kell tenni, külön nyelvórák, zenetanulás, versenysport, s egy idő után elfogy az erejük. Nincs idejük gyereknek, fiatalnak len­ni, elkapta őket is az élet versenyének árja. Vagy össze­rop­pannak, vagy mindent feladva menekülnek, kitörnek, be­le­ve­tik ma­gukat a szórakozásba, a drogba, és akkor a szülők nem ér­tik, mi történt a gyermekükkel. Nem fogják fel, hogy éppen a­zért ment tönkre a gyermekük, mert túl sok volt az elvárás, a­mivel egyedül nem tudott megbirkózni. 

Mit lehet tenni? Aki kiégett, összeroppant, azon már nem segít két, három hét szabadság. Mózestől megtanul­hat­juk, hogy az ilyen helyzetben is Istenhez lehet fordulni, tőle le­het segítséget kérni. Isten meghallgatja panaszainkat, és vá­la­szol. Ebben a helyzetben azt gondolnánk, hogy Isten vá­la­sza az, hogy erőt, több erőt és még több erőt ad a nehéz­sé­gek­kel küz­dő, összeroppant embernek. Isten azonban mást tesz. Se­gítséget ad, embereket állít Mózes mellé. Leveszi Mózes vál­lá­ról az egyszemélyes felelősség terhét és megosztja azt má­sokkal. Isten Lelke indítja azt a hetven embert, akikről a tör­té­net­ben hallottunk, hogy Mózes segítői legyenek, és vele e­gyütt hordozzák a nép vezetésének terhét. Ez is pünkösd, I­s­ten Lel­ké­nek ószövetségi munkája. A pün­kösd ószövetségi e­van­géliuma: az Úr a nép hetven elöl­já­ró­jának is ad Lelkéből, aki a tá­bor­ban eddig csak Mózes által mű­ködött. A Úr tüze nem a nép ellen, hanem értük lobban láng­ra, s prófétálásra in­dítja a vé­ne­ket. Mert a Lélek ajándéka ilyen. Ha Isten tovább osztja azt, akkor nem kevesebb jut belőle, hanem több lesz. Nem olyan mint az alma, amelyet a több felé akarunk osztani, ak­kor egyre kisebb szelet jut belőle, hanem olyan, mint a tűz. Mi­nél töb­bek­nek adjuk át, annál nagyobb lesz a láng. Éppen for­dítottját élheti át az, aki kapott belőle: azt, hogy ha más is ré­szesedik a Lé­lek ajándékából, akkor nem kevesebb jut neki, ha­nem több. Mózes tehát azt élhette meg, hogy számára ál­dás, ha más is ré­s­zesedik ebből az ajándékból, mert ahol a Lé­lektől ve­zérelt em­berek többen vannak, ott nagyobb erővel és, mai ki­fe­je­zés­sel élve, „több hatásfokkal” tehetik azt a fe­la­datot, amit az Is­ten rájuk bízott. Nem véletlen mondja ki Mó­zes azt a monda­tot, amelyben megfogalmazódik a vágya: „Bár­csak az Úr e­gész népe próféta volna, és nekik is adná lel­két az ÚR!” Mert ha min­den szívet az Isten Lelke vezérelne, ha min­den em­ber az Istenre hangolt lelkülettel tenné a kö­te­les­ségét, ak­kor Mó­zes­nek is kevesebb gondja volna. 

Pünkösd azt jelenti, hogy a Szentlélek közöttünk van, s Isten az Ő Lelke által ma is munkálkodik. És nem mindig úgy, hogy megerősít minket, több erőt ad, hanem úgy, hogy le­vesz ró­lunk terheket. Nem úgy, hogy a feladatunk kevesebb lesz, ha­nem úgy, hogy segítőtársakat ad nekünk. A gyermeket ne­ve­lő, dolgozó édesanya mellett felébreszti a férjben a meg­ér­tés és a segítőkészség lelkét. A pályakezdő jegyespárt ráéb­resz­ti, hogy fontosabb a kettőjük szeretetkapcsolata, mint a kar­ri­erjük és a pénz, amit hajszolnak. A tizenéves szülei a jó­zan­ság Lelkét kapják, hogy szeretettel, megértő türelemmel le­gye­nek segítőtársak gyermekük felnőtté válásában. 

A pünkösd az az esemény, amikor Isten Lelke társakat ad, és megosztja az egymás mellett élő emberek között a fe­le­lős­séget és a feladatokat. A Szentlélek közösséget teremt, te­her­vállaló, egymást hordozó szeretetközösséget. Ha ez meg­tör­ténik, akkor lehet megpihenni, fellélegezni, szabadságra men­ni. Akkor megtapasztaljuk, hogy megújul bennünk és kö­rü­löt­tünk az élet. 

De ez a pünkösdi megújulás testvérek azzal kezdődik, hogy be merjük vallani Istennek: nem bírom tovább, krízis­hely­zetben vagyok, elég volt. Azután pedig merjük engedni, hogy Isten megossza a terhünket másokkal. Jézus egymásra bí­zott bennünket, hogy szeressük egymást, úgy, ahogyan Ő sze­retett minket. Hordozzuk egymás terhét, mert így töltjük be az Ő törvényét. Segítsünk egymásnak, imádkozzunk egy­más­ért, bátorítsuk egymást hitben, hogy: Velünk van Jézus, a mi Urunk, a feltámadt és élő Krisztus. Ő hordozza terheinket, Ő adja nekünk szeretetét és erejét, Ő bocsátja meg bűneinket és té­ve­déseinket. Ha Őt mint mennyei társunkat magunk mel­lett tudjuk, akkor új erő, és új remény költözik belénk. A Szent­lélek nem a félelemnek, hanem a hit közösségének, az egy­mással törődésnek, a sze­retetnek a lelke. Ahol ez az egy­más­ra fi­gye­lő, egymás ter­hét hordozó szeretet van, ott biztos, hogy a Szentlélek mun­kál­kodik.

De hát éppen itt lesz nagyon is aktuális az igehirdetés kez­detén idézett népdal második verse: „Jó legény! Jól meg­fogd! Lovadnak kantárját! Hogy el ne tapossa a pünkösdi ró­zsát!” Töprenghetünk azon, hogy mit jelent és egyáltalán mit ke­res itt ez a népdalvers. A pünkösdi rózsa a népi szim­bo­li­ká­ban elsősorban a szerelmet ábrázolja. De a pünkösdi rózsa vö­rös szirmai a Szentlélekre is emlékeztetnek. S ahogy a nép­dal­ban a pünkösdi rózsa letaposása valójában a szerelem le­rom­bo­lását jelképezi, úgy gondolhatunk arra, hogy bizony mi is sok­szor lehetünk az Isten szerelmének, az Isten hozzánk le­haj­ló jó­ságának, és köztünk lakó Lelkének a rombolói. Nem továbbadjuk a lángot, hanem kioltjuk.

Mert a Szentlélek olyan láng, aki világít, de nem vakít el, meg­tisz­tít, de nem éget el, meleget áraszt, de nem perzsel meg. A Lé­lek sohasem arrogáns, hanem inkább toleráns. Ezt jól il­luszt­rál­ja Eldád és Médád epizódja, akik a Lélektől in­dít­tat­va, de Mó­zestől függetlenül kezdenek prófétálni. Ahogy hal­lottuk azonban, Józsué - az „önkéntes tűzoltó” - meg­pró­bál­ja be­tiltatni Mózessel az „al­ter­natív istentiszteletet”. De Mó­zes tudja, hogy Isten Lel­két nem lehet kisajátítani, priva­ti­zál­ni, bir­tokolni és tetszés sze­rint osztogatni, mert Isten szu­ve­rén joga, hogy kinek, mi­kor, hol és hogyan ajándékozza oda! Jézus köl­tői képével: „A szél ar­ra fúj, amerre akar...” (Já­nos 3,8.) Józsuét ugyanaz a szűkkeblű, féltékeny indulat ke­ríti hatal­má­ba, a­mely később az újszövetségi tanítványokat is, amikor el akarják némítani a Jézus nevében gyógyító ör­dög­űzőt, mert nem ő­ket követi, majd pedig mennyei tűzzel kí­vánják fel­é­get­ni a barátságtalan samáriai falut. A Mester ke­mény szavakkal pró­bál­ja kiűzni tanítványaiból a félelem, a szűk­keblűség, a ki­csinyes bosszúállás lelkületét. A Lélek ki­sza­ba­dít szorongó, önző kis világomból, újra összekapcsol a Te­rem­tővel, akit általa „mi Atyánk”-nak szólíthatok. A Lélek jut­tatja eszembe mindazt, ami­re Jézus tanított, ami nem csu­pán az enyém, amivel tartozom a világnak, amiről mások e­lőtt tanúskodhatom a tőle ka­pott erővel.

A felolvasott történetben tehát Józsué akart sorompót ál­lítani a­zok elé, akik kilógnak a sorból. Tiltsd meg nekik, -

mond­ja Mó­zesnek - hogy a Lélek erejével prófétáljanak! Na­gyon nehezen viseli azt, ha valaki a rendtől eltérő mó­don tesz va­lamit. Mint egy túlbuzgó tűzrendész: erdőtüzet vizionál ott is, ahol csak egy kedves kis tábortűz gyulladt fel. Új­ra és új­ra meg kell ezért kérdeznünk ma­gunk­tól is, hogy nem mi va­gyunk-e azok, akik engedik letaposni a pün­kös­di ró­zsát, nem mi va­gyunk azok, akik szeretnénk meg­til­tani min­dent, ami nem a mi liturgiánk, nem a mi rendünk, nem a mi ha­gyo­má­nyunk sze­rint működik? Nem vagyunk a Lélek „önkéntes tű­zol­tói”?

Pedig Isten Lelke nem ismeri az emberi szokások ha­tá­rát. Tény - és azt fontos újra és újra hangsúlyozni -, hogy Is­ten ad egy jó medret ahhoz, hogy a munkáját megtapasztal­has­suk. A tűz akkor lesz áldássá, ha a kályhában, vagy a neve is ezt üzeni: a tűz-helyben lobog. De amikor a Lelek kiárad, ak­kor nem a jó rendünk, nem az emberi szokások és elvárá­sok sze­rint működik az Is­ten, hanem úgy, hogy újat teremt. Nem véletlen az sem, hogy az első pünkösdkor a részegség vád­jával il­lették az apos­to­lo­kat. Mert ahol az Úr Lelke kiárad, ott minden megújul, ott új te­remtés jön létre. Ott elvesznek a­zok a gát­lá­sok, amelyek az em­berben különben meglennének, ott valamilyen szent má­mor lesz úrrá a szíven. Az a szent má­mor, a­mely nem engedi, hogy a szavak bennrekedjenek. A­mely nem engedi, hogy az em­ber hazudjon, amely nem en­ge­di, hogy ne le­gyen prófétálás! Mert ahogy Péter is idézi Jóel prófétát pünkösdi prédikációjában: „Az utolsó napokban, így szól az Isten, ki­töl­tök Lelkemből...” (Ap. Csel 2,17.) A pró­fé­tá­lás nem egyenlő a jövendőmondással, s végképp nem a­zo­nos a jóslással. A pró­féta az az ember, aki Isten szavát, igéjét hirdeti a népnek. Amikor pünkösdkor kimozdulnak a saját kis zárt világukból Jé­zus tanítványai, akkor prófétákká válnak. A jeruzsálemi sokaságnak, később pedig minden nép között hir­de­tik az Isten szeretetéről szóló örömhírt. – „A Lelket ne olt­sá­tok ki, a prófétálást ne vessétek meg” - kéri alapigénkben az a­postol a thessza­lonikai gyüleke­zet­től. Azaz örüljenek annak, ha valaki Isten Lelke által Jézusról beszél közöttük. Ne váljon rögtön gya­nússá az, ha valakit a Lélek erre indít. Sőt, inkább őket is erre mozgósítsa! Itt az az egyszerű ki­fe­je­zés van, a­mi­kor le­lo­csol­nak egy tüzet, és az kialszik. Ami­kor Isten Szent­lelke valahol tüzet élesztene, vagy tüzet tá­masz­tana, ami vi­lá­gí­tana és me­legítene, s azt valaki lelo­csol­ja, és az egész meg­szű­nik. A Lélek meg­oltásának legjellemzőbb esete, ­mikor va­laki megveti a prófétálást. Ma az új­szö­vetségi prófétálás­nak az igehirdetés felel meg. Tehát a­mi­kor valaki az igehirde­tést meg­veti, vagyis nem úgy hallgatja azt, mint az élő Isten hoz­zá szóló szavát, hanem csak az em­be­ri részét veszi ko­mo­lyan és azt kritizálja, és nem hoz létre semmi változást az éle­té­ben Is­ten hozzá szóló igéje. Megveti a prófétálást, ezzel meg­oltja a Lelket. Isten Szent­lelke át akar­ná tüzesíteni az ő éle­tét. I­rányt mutat, valamit le akar lep­lez­ni, valamivel meg a­karja a­ján­dékozni, s ő el­zár­kózik például ilyen szöveggel, hogy ez a pap nekem ne mondjon semmit. De hátha rajta ke­resz­tül Isten a­kart mondani va­lami fontosat. Nem, az nem le­het­séges! – Meg­oltotta a tüzet.

Nagyon nagy veszély, amikor mások életében olthatjuk meg a Szentlélek tüzét. Hányszor látom összeszoruló szív­vel és próbálom helyrehozni az így okozott károkat. Amikor va­la­ki komolyan veszi Isten igéjét, szó szerint komolyan, és rá a­kar állni, s egy fölényes, gúnyos arcmozdulat, mosoly, vagy kézlegyintés megoltja benne ezt a tüzet. A Lelket meg ne olt­sá­tok! Mérhetetlenül sok kárt lehet o­kozni kezdő hívők üde, az igét komolyan vevő hitének vagy még nem hívő, de kereső em­berek őszinte vágyakozásának, vagy bár­kinek, ha valaki ci­nikus gőggel közelít a szent dol­gok­hoz. Ha kiderül, hogy nem hi­szi, amit hisz, csak beszélt róla. Isten Lelkét oltja meg az is, aki halogatja a neki való engedelmességet, aki ha kül­ső­leg nem is, de magában legyint va­lamire, ami pedig Isten igé­jé­ben benne van, és ha valaki meg­oltja a Lelket, annak meg kell ta­pasztalnia majd, milyen a Szentlélek vezetése nélkül kín­lódni.

Isten arra hív ma minket, hogy a pün­kösd­kor kiáradt Lé­lek vezetése alatt éljünk, hogy ne akarjuk el­ol­ta­ni a pün­kös­di Lelket, hogy örömmel éljük meg a hitünket, hogy lel­ke­sen merjünk szolgálni, nem félve attól, hogy em­be­rek mit szól­nak hoz­zá. Mert a világnak nem „jól nevelt”, ke­resz­tyé­nek­re van szükség, akik ismerik ugyan az értékrendet, de a hét­köz­nap­ja­ik­ban egészen más értékrend szerint élik az é­l­e­tü­ket. Isten a világot úgy akarja a szerelmével átitatni, hogy e­lőbb a mi szí­vün­ket járja át az Isten-szerelem. Ezért árasz­totta Lel­két az apostolokra, ezért hirdetteti meg az evan­gé­liumban, hogy a Lé­lek­től kell újjászületnünk! Ezért szemé­lyes életün­ket is, és közösségünket is, - egyházunkat, gyü­le­ke­zetünket - új­já akarja for­málni. – Lélekgyújtó, vagy Lélekoltó emberek vagyunk-e? Tü­zet foghatott-e már a szívünk Istennek Jézusban megtes­te­sült sze­retetét átélve? Ha igen, továbbadjuk-e ezt a lángot a csalá­dunkban, a munkahelyünkön, az iskolánkban? Vagy pedig e­lőbb magunkban, később másokban is megoltjuk a pünkösdi Lélek tüzét közömbösséggel, hitetlenséggel és hiteltelenítés­sel? – Felolvasott történetünk végén Mózes táv­la­to­kat nyitó, köz­ben­járó imádsága esélyt, bátorítást kínál, hogy 2015 pün­kösd­je ne csupán emlékünnep legyen: „Bár­csak az Úr egész né­pe próféta volna, és nekik is adná lelkét az ÚR!” Hála Is­ten­nek és az ő Fiának, hogy ez az első pünkösd óta velünk, ben­nünk, általunk is megtör­tén­het, s így „tűzveszélyes” hellyé, kö­zös­séggé válhat az életünk és gyülekezetünk! Így legyen! Ámen.