2015.05.17.

„Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek...”

Lekció: Lukács 9,51-56.

Textus: Lukács 9,55-56.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Ha ez a felolva­sott bibliai szakasz nem a historia, hanem a literatura része len­ne, ha nem egy valóságosan megtörtént eseményt, hanem egy irodalmi példázatot tárna elénk, akkor nyugodtan elkép­zel­hetnénk, hogy hogyan is hangzana ez ma! – Játszunk el most egy kicsit ezzel a gondolattal!

Ha Jézus a saját népe tagjainak mesélné el példázat­ként ezt a történetet, nem kizárt, hogy ehhez hasonlóan mon­da­ná el az elejét: „A Mekkába tartó palesztin-arab za­rándokok bé­relt autóbusszal indultak útnak a gázai mene­külttáborból, de a le­strapált, kiöregedett jármű még Izrael területén belül defek­tet kapott. Az elcsigázott zarándokok szívesen betértek volna éj­szakára egy közeli zsidó kibuc­ba, de a település határától már több száz méterre szöges­drót akadállyal és katonai járő­rök­kel találkoztak, így aznap éjjel a buszban aludtak.”

S vajon hogyan hangzana ennek a példázatnak a be­ve­ze­tő része közöttünk? Talán így: „A csíksomlyói búcsúba in­du­ló magyar zarándokokat egy mezőségi román faluban érte u­tol az éjszaka, ahol hiába kértek szállást a panziósnál, nem fo­gadták be őket, mivel a Székelyföldre szándékoztak menni. Sőt amikor meglátták a hátsó ülésen az összecsavart magyar zász­lót, a kocsi hátulján pedig a Nagy-Magyaror­szág matri­cát, még kőzáport is zúdítottak rájuk.” – „Azok útnak indul­tak, és betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást ké­szítsenek neki. De nem fogadták be, mivel Jeruzsálembe szán­dé­kozott menni.” – A kérdés csak az, ked­ves testvérek, hogy hogyan folytatódna a mi történetünk? Ha mi ülnénk ab­ban a busz­ban, vagy autóban!? – Palesztin módra előkapnánk a nálunk lévő fegyvereket és belelőnénk a zsidó milíciába? – Vagy ma­gyar módra gyorsan mentenénk az irhánkat, de köz­ben azért szép, cifra káromkodásban em­lékeznénk meg az o­lá­hok csa­ládfájáról? – Vagy ha példázat lenne ez a tör­ténet, s raj­tunk múlna, mi hogyan fejeznénk be? Úgy, mint Jakab és János?

Jézus és tanítványai Galileából, az ország északi tarto­má­nyából Júdeába, délre igyekeztek. Csakhogy a két ország­ rész kö­zött volt egy középső, félpogány tartomány Samária. Ab­ban az időben már több mint fél évszázados ellenséges­ke­dés volt a két nép, a két vallás, a két terület között. A sa­ma­ri­tá­nusok adminisztratív, sőt katonai akadályokat is gör­dítettek a babiloni fog­ságból visszatérő zsidók templomépí­tési tervei e­lé, válaszul a zsidók később lerombolták a samá­riaiak önálló temp­lo­mát. Erre ők, kevéssel Jézus működése előtt azzal o­koz­tak botrányt, hogy a páska ünnepén emberi csontok szét­szó­rásával szent­ségtelenítették meg a jeruzsále­mi templomot. „Sze­met, szemért, fogat, fogért, templomot, templomért!” Nem egyszer vé­res összecsapásokra is sor ke­rült zsidó zarán­do­kok és a samáriai őslakosok között, ha egy zarándokmenet nem kerülte ki ezt a veszélyes középső or­szágrészt. Nem cso­da hát, hogy egy ilyen aprócska incidens is micsoda indu­la­to­kat kavar Jézus ta­nítványaiban. Nagyon régi, nagyon mély és nagyon sajgó sebeket tépnek fel bennük az elutasító szavak.

Emberileg tehát teljesen érthető Jakab és János kifa­ka­dá­sa. Hát nem felháborító, hogy ez a jött-ment népség, a­me­lyik betelepült az országukba, ilyen arcátlanul megsérti a Kö­zel-Keleten akkor még egyetemesen érvényes vendég­szeretet tör­vényé!t? Hát nem indokolt, érthető, hogy fellobban ben­nük a bosszú­vágy: „Szálljon le tűz az égből és égesse meg ő­ket!”

Test­vérek, van ebben az indulatkitörésben egy nagy a­dag szen­vedélyes nacionalizmus, mely elüldözné, kiirtaná né­pe el­lenségeit. Van benne egy csomó szeretet Jézus iránt, a­mely elvakult fanatizmusában nem riadna vissza az in­kv­i­zí­ci­ó­tól sem. Van benne túlbuzgó jóakarat, amely a jó ügy, a szent cél érdekében minden eszközt kész lenne igénybe ven­ni. De Jé­zus mégsem igazolja ezt a haragot, mégsem igényli ezt a segítséget! „De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mon­dta...” (Lukács 9,55-56.)

Megdöbbentő és elgondolkodtató kijelentés ez Jézus szá­jából: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.” Mint­ha azt mondaná ezzel a két begőzölt tanítványnak: ne a sér­tett nem­zeti önérzeteteken át, ne a fájó emlékeiteken keresz­tül, még csak ne is abból a szemszögből nézzétek a világot, hogy ki­nek van igaza! A ti szempontotok mindig az legyen, hogy én, Jé­zus Krisztus mit akarok veletek, az ellenségei­tekkel, a vi­lággal! Mert én valami egészen újat hoztam ebbe a nyo­mo­rult vi­lág­ba: a megbocsátást, az eltűrést, a szerete­tet, a meg­vál­tást! Inkább meghalok az ellenségeimért, mint­sem, hogy el­pusz­tít­sam őket! Ez az én lelkületem!

Milyen lélek van mibennünk? Vajon mi tudjuk-e, ked­ves testvéreim? Egy héttel pünkösd előtt, hallatlan időszerű a ma­gunk számára is tisztázni ezt a dolgot! A tanítványok ó-em­beri lelkülete, vagy Jézus Krisztus Szentlelke? – Ne kap­kod­juk el a választ! Már csak azért sem, mert nem most kell meg­felelnünk erre a kérdésre. Nem egy csendes templom bé­kés ma­gányában. Nem a minket szerető, de legalábbis elfo­ga­dó keresztyén közösség akol melegében. Hanem abban az ü­völ­tő vi­lágban, ahol irgalmatlan harc folyik az élet minden te­rü­letén. A villamoson, hogy kinek jut ülőhely, vagy lega­lább ka­pasz­ko­dó; az utcán, hogy melyik gépkocsi ér előbb az üres par­kolóhoz; a munkahelyen, hogy kinek marad meg az állása, netán ki részesül jutalomban; a párkapcsolatokban, hogy ki hány trófeát, skalpot tudhat magáénak; a politiká­ban, hogy ki tud több vá­lasztót: megtéveszteni, vagy meg­győzni az igazá­ról és így tovább. – Milyen lélek van ben­nünk? Ezt a kérdést majd a jövő hé­ten, a farkastörvények ál­tal vezérelt világban kell megválaszolnunk. De, hogy mégis könnyebb dolgunk le­gyen így pün­kösd előtt, vizsgáljuk meg a tanítványok lel­kü­le­té­nek néhány vo­ná­sát.

1./ Az első, és talán legszembetűnőbb ezek közül az ir­gal­matlanság. Azt hiszem, nem kell bizonygatni a testvé­rek­nek, hogy milyen irgalmatlan korban élünk. Félelmetes tör­té­ne­teket mondanak el már óvónők arról, hogy milyen ir­gal­mat­la­nok a picik egymáshoz az óvodában, de ugyanilyen ir­gal­matlanok egymáshoz otthon is. Valószínűleg ezt látják a na­gyok­tól. Egyre természetesebb a durvaság, az erőszak, s az önzés. Nem tudnak játszani a gyerekeink csak durvulni. Nem tud­nak ve­szíteni, örülni a másik győzelmének. Most nem idé­zem a mondatot, amit egyszer egy tizenéves fiú mondott erre, mi­lyen az, aki örül a másik sikerének. Az ir­galmasságnak szin­te minden változata egyre nagyobb hi­ánycikké válik. Ir­gal­matlan a le­vegő, amit beszívunk, irgal­matlan a gazdasági é­let, irgalmatlan a politika. Ráadásul ki­csiktől nagyokig na­pon­ta olyan sok ir­galmatlanságot látnak emberek a tévében, meg hallanak egymástól, hogy hozzá­szokunk. Olyan kifejező ez a jelzős szer­ke­zet, amit valaki mondott egyszer: cserzett szí­vűek lettünk. Cserzetté vált a szívünk, ami azt jelenti, ami­nek lágynak, pu­há­nak kellene lennie, az megkeményedett. Egyfajta lelki szklerózis, elmeszedés lett úrrá az em­be­ri­ségen. Sokszor észre sem vesszük, s mi is ugyanolyan ir­galmatlanok leszünk egymáshoz, mint amit hallunk má­sok­ról, meg látunk nagyon sokféle vál­tozatban. Észre sem veszi már sok ember, amikor irgalmatlan. Nem is tekinti már irgal­mat­lan­ságnak azt, amikor azt cse­lek­szi. Nem is lát­ják sokan ezt bűnnek. Sőt átkeresztelik ezt a rettenetes bűnt. Talpra­e­sett­ség­nek nevezik, életrevalóságnak, ügyes­ségnek meg min­den más egyébnek, ami valójában kegyetlenség és irgal­mat­lan­ság.

Ha pedig valaki irgalmas, azt gyengeségnek tekintik. Pe­dig, aki a dolgok mélyére néz, az látja, hogy sokszor ép­pen az irgalmatlanságaink mögött van gyengeség, félelem, szo­ron­gás, és épp a gyengéd emberek az erős emberek. Ahhoz, hogy va­laki merjen, tudjon újra és újra gyengéd len­ni, ahhoz nagy belső erőre van szükség.

De nem az irgalmatlan külvilágot akarom én most os­to­roz­ni. Mert itt nem a világ, hanem az egyház, nem a pogá­nyok, hanem a tanítványok viselkednek irgalmatlanul. – Két vo­nása különösen fájó az ő magatartásuknak. Az egyik, hogy Jé­zus közvetlen közelében tudnak ilyen bosszúállóak, ilyen kér­lelhetetlenek lenni. Pedig ekkorra már fül, ill. szemtanúi vol­tak annak, hogy mit tanított Jézus az ellenség szeretetről, hogy hogyan vállalt közösséget a lenézettekkel, hogy a sa­má­ri­ai asszony faluja felismerte benne a Messiást, hogy Jé­zus pél­dának állította honfitársai elé a kapernaumi római, te­hát po­gány szá­zados hitét! És mégis! Éles helyzetben mind­ez, úgy tűnik nem jut eszükbe. Nem a látottak, a hallottak, ha­nem az ösz­tö­nös reakcióik, a beidegződéseik alapján dön­te­nek. Ezért mondtam, hogy nem itt és most lehet lemérni azt, hogy bennünk mi­lyen lélek lakik, hanem élesben. Ami­kor mély­ről fakadnak a szavak, a tettek, az indulatok. A má­sik jel­lem­zője ennek az ir­galmatlanságnak, hogy nem vér­mérsék­let, nem habitus, nem temperamentum függvénye ez, hiszen a két kifakadó ta­nít­vány egyike az a János volt, akit a szeretet a­postolának tartunk, akit szelíd, csendes, alázatos emberként köny­velt el a ke­resz­tyén világ, aki Jézus szeretett tanítványa­ként vonult be a történelembe! Ő is tüzet kér a sa­máriai fa­lu­ra. Nem ijesztő, nem félelmetes ez, kedves szelíd, csendes, a­lá­zatos testvéreim, mindannyiunkra nézve? Milyen lélek la­kik hát bennünk? Jó­zsef Attilával együtt mondhatjuk bizony: „S romlott kölkökre leltél, pszichoanalízisben.”!

Ez az a gyilkos indulat, ami megszólal a tanítványok szí­vében. Talán maguk sem gondolták, hogy van még ilyen in­dulat bennük. Három évet eltöltöttek Jézus közelében, és még azok után is ott lapulhatnak ilyen sötét, gyilkos indula­tok em­berszívekben? Sajnos igen. – Nos, tehát megszólal bennük ez a gyilkos indulat: pusz­títsd el őket, mert minket meg­sér­tet­tek. S erre mit mond Jé­zus: értsük meg őket, s menjünk csendesen tovább. – Ez a jé­zu­si lelkület, ez a Szentlélektől szá­r­ma­zó indulat. Ez az ir­gal­mas­ság Lelke. Aki a maga isteni hatalmát soha nem hasz­nál­ta é­letellenes vállalkozásokra. Ő a maga is­teni hatal­mát, a ben­ne tö­kéletesen lakozó Szentlelket mindig az élet támoga­tá­sára hasz­nálja. Mert a Szentlélekről min­de­nütt azt olvassuk a Bib­li­ában, hogy az életre mond igent. Jézusban ez a Lélek u­ral­ko­dott. Ezért nem várt és nem várt el senkitől semmit. Min­dig, mindenkinek adott! Nem kért számon sen­kitől sem­mit, e­he­lyett példát mutatott! Nem vetett a sze­mün­kre sem­mit, pe­dig lehetett volna, inkább biztatott és bá­torított! Ta­nít­vá­nya­i­val ellentétben, akik lám, még az irgal­mas Jé­zus mel­lett is ir­gal­matlanok voltak, Ő még a bűnös emberrel is irgal­ma­san bánt! Így bánt a házasságtörő as­szonnyal, az új­gazdag Zá­ke­us­sal, a megtérő golgotai latorral, vagy ezzel a samáriai fa­lu­val is. Ez az irgalmassága szólalt meg a ke­resz­ten is, ahol a­zo­kért, akik odajuttatták és még ott is gúnyolták így imád­ko­zott: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cse­lek­szenek!” Ez az Ő Szentlelke!

2./ A másik vonása Jakab és János lelkületének az ál­ságosság. Az a fajta számító alázatoskodás, amely egyfelől Jé­zus nyakába rakná a felelősség terhét, másfelől viszont ér­tel­mezhető úgy is, mint Jézus akaratának őszinte keresése. – Mi­ből derül erre fény itt az Igében? Abban a kérdésükben, a­me­lyet így intéznek Jézushoz: „Uram, akarod-e, hogy ezt mond­juk...” (Lukács 9,54.) Milyen finom csúsztatás, milyen ra­fi­nált fogalmazás, milyen észrevétlenül megbúvó csapda ez, ked­ves testvéreim! A saját presztízs veszteségüket Jézus sze­mélyének sérelmeként feltüntetni! Úgy beállítani a dolgot, mint egy szent ügy sárba tiprását, ami miatt nyilván joggal sze­rezhetnek elégtételt! Közben persze megpróbálni Jézus­sal le­ga­li­zál­tat­ni az indulataikat, sőt kompetensnek tartani ma­gu­kat arra, hogy Isten ítéletében eljárjanak! És mindezt úgy, mint­ha fontos len­ne nekik Jézus akarata! Bravó, kedves Jakab és Já­nos!

Látjátok, ezt nevezem én álságosságnak. Az agresszi­vi­tás megkeresztelését, kegyes külsőbe való beöltöztetését, a sa­ját szen­vedéseink és az Isten ügye miatti szenvedés össze­mo­sá­sát. Isten óvjon meg minket ettől! Mert ez a velünk szü­le­tett ó-emberi lélek roppant ügyes stratéga, kedves testvérek! Mi mindenre képes, ha az érdekeiről van szó! Semmitől sem riad vissza, ha el akarja érni a célját! Másokat befeketít, hogy ma­ga jobban ragyogjon, mindenre talál magyarázatot, ha men­tegetőzni kell, zavaros ideológiákat gyárt, hogy eszkö­zeit tisztára mossa, s ami a legijesztőbb: saját jellemhibáit azzal pa­lástolja, hogy keresztyén voltára mutogat: lám, ezért nem sze­retnek, ezért nem fogadnak be, ezért üldöznek! Pe­dig le­het, hogy csak arról van szó, hogy elviselhetetlen tu­lajdon­sá­ga­ival megy a környezete idegeire: a szószátyárkodá­sával, a plety­kál­kodásával, a kíméletlen kritikai hajlamával, az ál­lan­dó sér­tő­dékenységével, az örökös okoskodásaival, vagy elé­ge­det­len­sé­gével. – Milyen lélek lakik bennünk? Ez az álsá­gos ál­landóan másokat vádoló, vagy az, ami Jézusban volt? Az előbbit ká­té­gór-nak, vádlónak nevezi a Biblia, s azt írja, hogy ez az ördög lelkülete. Amelyik Jézus mellett állva is pusztí­ta­ni akar, ame­lyik mindig a hibát keresi és találja meg a má­sik­ban, amelyik mindig okot ad a duzzogásra, amelyik mindig ke­serűvé és bol­dogtalanná tesz, amelyik szüntelenül eljátssza a vádlót, az ügyészt. Az utóbbit, Jézus Lelkét pedig „Paraklé­tosz”-nak, párt­fogónak hívja a Szentírás, mert Ő az, aki mel­lénk áll, aki mint egy jó védőügyvéd, képviseli az érdekein­ket, aki vi­gasztal és bátorít, aki a hibák közt is ész­re veszi azt a kicsi jót, amit mindenkiben meg lehet találni, aki megtanít meg­érteni, el­fogadni, szeretni a másikat. – Melyik lélek van mi­ben­nünk?

Jézus Krisztusról azt tudjuk, hogy a saját sérelmét min­dig a mennyei Atya ítéletére bízta. Bár Isten Fiaként ítélkez­he­tett volna, de nem tette. Péter apostol első levele ír­ja róla: „Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját...” (1. Péter 2,22-23.) Még virágvasárnap, amikor a templomot megtisz­tí­tot­ta, még akkor sem a saját ügyében járt el. Hiszen akkor a mennyei Atya háza iránti féltő szeretet emésztette őt. Szó se volt ott egyéni sérelmekről, hiúságból fakadó bosszú­vágyról, pres­z­tízs veszteségről. Őbenne nem elfojtott indula­tok, évszá­za­dos keserűségek munkáltak, hanem ennek a pa­raklétoszi, en­nek a pár­tfogói Léleknek az ereje. Ezért volt képes vi­rágvasárnap is a vakok, sánták, betegek és a kisgyermekek mellé állni, ő­ket a farizeusok vegzálásától megvédeni.

Testvérek, jól tudom, hogy ez a mai világ milyen tö­kély­re fejleszti bennünk ezt az álságosságot. Még magunkat is fél­re tudjuk vezetni, magunknak is tudunk hazudni. Arra is ké­pesek vagyunk, hogy el is higgyük, amit a bennünk élő „ka­té­gór” sulykol a szívünkbe. Olyan ez a lélek, mint egy csú­szós, sikamlós, tekergő kígyó. Alig tudjuk elkapni, lelep­lez­ni, tetten ér­ni. Mi nem. Mi sokszor tényleg nem tudjuk, mi­lyen lélek lakik bennünk. De az a Jézus igen, aki legköze­leb­bi ta­nít­vá­nya­i­ban is felismerte ezt. Ha meg akarunk tőle sza­badulni, kérjük hát Jézust, hogy rántsa le a leplet ezekről a té­velygéseinkről, mu­tasson rá „romlott kölkeinkre”, s adja he­lyébe nekünk az Ő Lelkét. A Zsoltárok könyve 143. részé­ben így könyörög ezért Dá­vid: „Taníts akaratod teljesítésé­re, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egye­nes úton!” Isten Szentlelke egye­nes úton vezeti a Jézusban bí­zó­kat! Ezek közé tartozunk-e mi is?

3./ S végül elmondható, hogy a tanítványok lelkülete nem­csak irgalmatlan és álságos volt, hanem sematikus, le­egy­szerűsítő is. Hiszen a legkézenfekvőbbnek tűnő megol­dást javasolják Jézusnak: tüzet kérni ez égből! Nem kell itt va­ca­kol­ni, nyafogni, problémázni – intézzük el őket a leg­egy­sze­rűbben! Gyors, látványos, hatásos eljárás! Talán nem elég fáj­da­lom­mentes, de az nem baj! Nem bajlódunk velük, és pél­dát is statuálhatunk a többi samáriai falu számára!

Testvérek, nyilvánvaló dolog, hogy a radikális mód­sze­rek­nek is meg van a létjogosultsága bizonyos esetekben. Le­het az életmentő is, ha gyors segítségre van szükség. Biz­tos, hogy olykor szükség lehet a „gordiuszi” csomók átvá­gására is. Kü­lönösen, ha anarchikus viszonyok, kaotikus ál­lapotok fel­számolása a cél. De ennek akkor is kellő körülte­kintéssel sz­abad csak neki fogni, s ez soha nem fakadhat ön­zésből, ha­ta­lomvágyból, vagy mint itt a tanítványok eseté­ben, sértő­dött­ségből! A­mit Jakab és János javasol, az a lelki rövidzárlat ti­pi­kus példája. Nem is lehet belőle semmi jó. Nem is lehet i­ga­zolni sem­mi­vel sem.

Azért mondom ezt, mert az az igazán döbbenetes az ő „megoldási javaslatukban”, hogy egy ószövetségi történetre hi­vatkozik. Ha úgy tetszik, egy igére. Illés prófétáról olvas­suk, hogy tüzet kért az égből az őt elfogni szándékozó kato­nai csa­patokra, s ez a kérése meg is hallgattatott! Csakhogy Il­lés nem magát védte ezzel, hanem Isten ügyét, amit rajta k­í­vül ak­kor alig képviselt valaki Izráelben. Ráadásul itt sen­ki nem fenyegette a tanítványok életét! – Látjátok micsoda te­o­ló­giai rö­vid­zárlat ez! Összefüggéseiből kiragadva, a mé­lyebb ér­telmétől megfosztva, a magunk javára alkalmazgat­ni a Bib­lia igéit. Hi­vatkozni rá, amikor érdekeinket szolgál­hatja, el­hall­gattatva, amikor ránk nézve kellemetlen lenne. Nem lehet i­lyen se­ma­ti­kusan használni Isten szavát! Ez jel­legzetesen a Sá­tán egzegézise, bibliamagyarázati módszere! Hiszen így i­déz­te Jé­zus­nak is a Bibliát, amikor megkísértet­te Őt a pusz­tá­ban: „ugorj le a templom párkányáról, mert meg van írva: An­gyalainak pa­rancsol, hogy meg ne üsd lá­badat a kőbe!” Az ör­dög szereti ezt a primitív sematizálást, a dolgok állandó fe­ke­te-fehérben fel­tüntetését. Tudjátok mi­ért? Mert ismeri a ter­mé­szetünket. Tudja, hogy ha így gon­dolkodunk, akkor ma­gun­kat mindig az iga­zak, a jók, a ren­des emberek közé soroljuk. Jézus azonban soha nem gondolkodott sémák, skatu­lyák sze­rint emberekről. Ke­mény, éles, radikális hangot is csak a­zok­kal a farizeusokkal, írástudókkal szemben hasz­nált, akiket gő­gös önelégült­sé­gük­ből, képmutató vallásos­ságukból más­ként kizökkenteni nem tudott. De az ősellen­ségnek kikiáltott sa­máriaiakkal szem­ben az agapé-szeretet keskeny útját járta. Nem törekedett gyors, látványos, leegy­szerűsített megoldás­ra, hanem a nehezebb, las­sabb, áldoza­tosabb utat választotta. Azt, amelyik példának állította saját irgalmatlan népe elé az ir­galmas samaritánust. Azt, amelyik hajlandó volt egy romlott er­kölcsű samáriai asszonnyal is teológiai beszélgetést foly­tat­ni, s általa egy egész sa­máriai falut az evangéliumnak meg­nyer­ni. Azt, amelyik közösséget vállalt ezzel a lenézett nép­pel, sőt ennek egyik leg­nyo­mo­rultabb tagjával, akit a leprából sza­badított meg. Így érte azt el, hogy néhány évvel menny­be­me­netele után, amikor egy Fülöp nevű misszionárius hirdette Sa­máriában az igét, az e­gész tartomány befogadta a Jézusról szó­ló örömhírt! Ez volt a szeretet áldozatos útja, amelyről így szólt itt alapigénkben az Úr: „az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét el­ve­szítse, hanem hogy megmentse.”

Ez a krisztusi lélek él abban a férfiban, aki egyszer el­me­sél­te nekem egy munkahelyi élményét. Távollétében el­kezd­ték igazságtalanul bírálni és szapulni a főnökét a kol­lé­gái. Kí­gyót-békát mondtak rá, többnyire indokolatlanul. S ak­kor ő, - így mondta: ma sem tudom honnan kaptam hozzá e­rőt - szép halkan elkezdte mentegetni. Elmondta, amit csak ő tu­dott, hogy milyen feszültségei vannak odahaza, hogy a fe­le­sé­ge beteg, a lánya munkanélküli lett, hogy mennyi baja és nyo­mo­rú­sá­ga van. S akkor a társaság szép lassan lecsen­de­se­dett és elgondolkodott. Valaki így lett 'katégór', vádló he­lyett 'p­a­rak­lé­tosz', védőügyvéd. A sematikus, leegysze­rűsítő í­tél­ke­zést így váltotta fel a differenciált, többféle szempontot fi­gye­lem­be v­e­vő, mélyebbre látó gondolkodás.

Az, amiért a költő, Reményik Sándor is könyörög „Ne ítélj” című versében: „Istenem, add, hogy ne ítéljek...” (Ne ítélj) – Mi­lyen lélek van bennünk? Irgalmatlan, álságos, se­ma­ti­kusan gondolkodó? Vagy jóságos, egyenes, agapé sze­retettel tel­jes? Ká­tégór, vagy Paraklétosz? Vádló, vagy vé­dő? Ör­dö­gi, vagy Jézusi? – Hogyan folytatódna a mi törté­netünk? Ha mi ül­nénk ab­ban a buszban, vagy autóban!?

Pünkösd előtt egy héttel, hívjuk hát együtt Krisztus Szent­lelkét: „Veni Creator Spiritus!” „Jövel teremtő Lélek!” Te­remts új szívet, új gondolkodást, új érzületet bennem, hogy a magam Samáriáját én is így tudjam megérteni, elhor­dozni és szeretni! Így legyen! Ámen.