2015.05.14.

Miért álltok itt? – Áldozócsütörtök
Textus: ApCsel 1,4-11

Svábhegy

Ezen a héten szinte minden egyes hittanórán megkérdeztem a gyerekeket, tudják-e milyen ünnepet ülünk ezen a héten. Többféle válasz és tipp is született, a föld napjától kezdve egészen a karácsonyig. De senki sem tudta a gyerekek közül azonnal megmondani, mi is lehet ez a titokzatos ünnep. Voltak, akik kis rávezetéssel végül kikövetkeztették, de egyáltalán nem volt magától értetődő, mint mondjuk a karácsony vagy a húsvét. Ebből is látszik, hogy nagytiszteletű úr nem teljesen alaptalanul mondta vasárnap, hogy ez a mai egy méltatlanul elfeledett és háttérbe szorult ünnepe egyházunknak. Pedig Jézus mennybemenetelének ugyanolyan üdvtörténeti jelentősége van, mint az Ő testet öltésének és feltámadásának. Az esemény fontossága talán azért kap életünkben kisebb hangsúlyt, mert a „nagy” ünnepekkel ellentétben hétköznapra esik, nincs külön hosszúhétvégéje, és mi nehezen lassítunk le egy hétköznapon annyira, hogy megállva eljöjjünk a templomba, és egy órát az életünkből ennek az ünnepnek szenteljünk. Ma, azok, akik el tudtunk jönni, beszéljünk ennek az ünnepnek a jelentőségéről az ige alapján.

A felolvasott igéből kitűnik, hogy a tanítványok nem éppen erre számítottak Jézus feltámadása után. Miután átélték és elszenvedték Jézus keresztre feszítésének és halálának traumáját, majd a feltámadás örömét, katarzisát, nem hitték volna, hogy ilyen rövid idő után ismét egyedül maradnak, legalábbis látszólag. És nem értik, a királyság, amiről Jézus többször is beszélt nekik, miért nem következik már be végre. És bár Jézus sokat tanította őket ezekről a dolgokról, és egyértelmű utasításokat is adott, mégis tátott szájjal és földbe gyökerezett lábbal nézik a felemelkedő Jézusnak már csak a helyét.

Angyali jelenésre van szükség ahhoz, hogy észbe kapjanak. Miért álltok itt az ég felé nézve? Mire vártok még? Láttátok és hallottátok, hogy Isten mi mindent vitt végbe Jézuson keresztül. Hallottátok tanításait. Láthattátok, tapasztalhattátok csodáit. Halálával és feltámadásával bizonyságot is nyerhettetek arról, hogy az ő szavai megállnak és igazak, még akkor is, ha emberi ész és bölcsesség szerint néha érthetetlennek vagy lehetetlennek tűnnek. Egyértelműen megmondta, mit kell tennetek. Menjetek vissza Jeruzsálembe, imádkozzatok és várjátok, hogy a Szentlélek megerősítsen benneteket, azután pedig menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket. Miért álltok hát itt az ég felé nézve? Mire vártok? Mire vártok még?

Egy lelkipásztorról hallottam nemrég, hogy amikor egy felnőtt konfirmandus csoport tagjai az előkészítő végén, a konfirmáció előtt állva még mindig állandó bizonytalanságaikról számoltak be, hogy nem is tudják, mert hát ez szép meg jó, de mégis mi van ha. A lelkész egy idő után megelégelte ezt, és nem túl tapintatosan ugyan, de Pálra emlékeztető módon, szent haraggal a szavaiban rájuk ripakodott, hogy hagyják már abba ezt a nyavalygást. Azt kérdezte tőlük, amit Pál is kérdez a tévelygő galatáktól. Hát ennyire esztelenek vagytok? Tudjátok azt, amit tudni kell, általunk megismertétek a Krisztust. Mire vártok még? Mit akartok még ennél többet? Köteleződjetek végre el, és kezdjetek el Jézus tanításai szerint élni. Olyan csodálatos ebből a szempontból az etióp kincstárnok története. Kevésből is, de felismeri, hogy azt az Istent, akit az írások és Fülöp által megismert érdemes követni, sőt, csak őt érdemes. Megkérdezte, mit kell tenni, és megtette.

A tanítványok sokkal közelebbről ismerték Jézust, és mégis, mint a gyerekek a cirkuszban, csak állnak és nézik a helyet, ahol Jézus eltűnt. Mit álltok itt az ég felé nézve? Sokszor mi is ugyanezt csináljuk. Megismerjük az evangéliumot, Krisztust, tudjuk, mit tett értünk, talán már évek óta járunk így templomba, keresztyén közösségekbe, de még mindig csak állunk bámulva az ég felé. Várunk még valamire, várunk még valamit, magunk sem tudjuk mit. És bár egyértelmű tanításokat kaptunk arról, mit is kellene tennünk, nem jutunk el a cselekvésig. És hivatkozunk a gyengeségünkre, az időhiányunkra, az értetlenségünkre, és még mi minden másra.

Már rég beállhatnánk Isten munkásai közé az aratásba, már ott is van üresen a helyünk, ki van jelölve a testreszabott feladat számunkra, mi meg tologatjuk a határidőt. Csak még egy kicsit hadd álljak itt, Uram! Olyan kényelmes ez a bámészkodó semmittevés. Hiszek én, hiszek. Meg jó lenne ez a Szentlélek is, de akkor már cselekednem is kell. Akkor már nem állhatok ellent a hívásnak, a parancsnak. Hadd maradjak még egy kicsit kívülálló. Sokan élik le egész életüket így egy gyülekezetben, vagy épp több gyülekezetben, hogy igazán sosem köteleződnek el, sem Krisztus, sem a gyülekezet, sem a maguk szolgálata iránt. És ilyenkor áldás, ha valaki odalép mellénk, lehet, hogy éppen úgy, ahogy ezek az angyalok, csak egy pillanatra, és megkérdezi, mit állsz még mindig itt, nézve a semmit? Mikor engeded végre, hogy Krisztus a neked szánt helyre, csatarendbe állítson?

Egyedül érzed magad? Mozdulj meg, nézz magad köré, és meglátod, hogy sok testvéred van. Elhagyatottnak érzed magad? Imádkozz a Szentlélekért, és azért, hogy tapasztalhasd Krisztus jelenlétét az életedben. Elfáradtál? Jézus a Szentlélek általi erőt ígért neked, csak azt kell tenned, amit kért tőled. Tanácstalan vagy? Ne ott keresd Jézust, és a segítségét, ahol nincs már.

A gyerekektől nem csak azt kérdeztem meg, hogy mit ünneplünk ezen a héten, hanem a történet megismerése után azt is, mit gondolnak, jó-e nekünk, embereknek az, hogy Jézus felment a mennybe. 99 százalékuk azt mondta, hogy nem, mert ezzel itt és egyedül hagyott bennünket. És első hallásra, némi teológiai ismerettel a háttérben megmosolyoghatjuk ezt a választ, de vajon nem érzünk-e néha mi is így. Miért nincs jelen úgy, ahogy egykor a tanítványaival? Hol van most egyáltalán, mit csinál? A gyerekeknél mindig ebbe szoktunk belebonyolódni. A történetből hallottuk, hogy felment a mennybe, de közben sokszor azt mondjuk, itt van velünk. Most akkor a mennyben van, vagy velünk? És kezdünk kétségbe esni, akkor lehet, hogy még sincs velünk. Magára hagyta a tanítványait, és csak messziről szemlél bennünket?

Tudjuk, hogy ő azért vállalta az emberi létet, mert erre volt szükség ahhoz, hogy megváltson bennünket. És amikor ezt elvégezte, akkor nem elhagyta az embert, csak visszalépett abba a számunkra láthatatlan világba, ahol ős isteni dicsőségében öröktől fogva létezett. De nem úgy lép oda vissza, mint aki jól végezte dolgát. Ott is értünk munkálkodunk. Szüntelenül könyörög értünk. Uralkodik, az Isten jobbján ülve gyakorolja, hatalmát. Helyet készít a benne hívőknek a mennyei Atya házában. Mindenkinek névre szólóan. Megtesz mindent értünk addig, amíg az Atya elérkezettnek látja az időt, hogy ismét megjelenjen előttünk nagy hatalommal és dicsőséggel. És azon a napon igazságot szolgáltat. És ez hatalmas örömhír a számunkra. Jézus most is, ma is úgy van az Isten jobbján, hogy közben minket, a benne hívőket képviseli, ő a mi védőügyvédünk, aki nem számít fel megfizethetetlen munkadíjat.

És mindeközben még arra is gondolt, hogy nekünk itt a földön szükségünk lesz segítségre, támogatásra, biztatásra, és elküldte maga helyett a Pártfogónkat, a Szentlelket. És így istensége, mindenütt jelenvalósága által, bár testben a mennyben, lélekben mindig az övéivel van. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” És ha nincs itt közöttünk, az istentiszteleten, a családban, az iskolában, akkor el kell gondolkodnunk, kinek a nevében gyűlünk is napról-napra, hétről-hétre egybe. Tudatosan az Ő nevében? Vagy valaki máséban? Vagy csak bámészkodunk az ég felé? Egy több gyülekezetet érintő táborban a gyerekek arról beszélgettek, milyen náluk a gyülekezeti élet. És elhangzott az, milyen jó, ha Krisztus jelen van a gyülekezetben. Mire egy kislány hosszan elgondolkodott, és azt mondta, ő nem hiszi, hogy hozzájuk valaha ellátogatott volna. Micsoda tragédia ez. És milyen örömöt, milyen változást tud jelenteni, ha ő megjelenik. Megjelenik a közösségben, a benne hívőkben, akik róla bátran vallást is tesznek.

Pál az Efézusi levélben azt kívánja a gyülekezet tagjainak: „Krisztus lakjék a szívetekben a hit által”. Ennél szebbet, és ennél jobbat nem lehet kívánni senkinek. Mert akinek Krisztus a szívében lakik hit által, azt onnan belülről motiválja is. ad gondolatokat, helyes döntéseket, bátor elhatározásokat, erőt a megvalósításhoz. Ad vigaszt, alázatot, áldozatkészséget. Körülveszi védelmével, és erejét megsokszorozza a próbák idején. Elmondhatjuk-e magunkról, hogy mi ilyen módon napi életközösségben, szimbiózisban együtt élünk Krisztussal? Igazi csoda, hogy őszintén felelhetjük azt, igen. És ezt kívánom mindannyiunknak: „Krisztus lakjék a szívetekben a hit által”! Ámen.