2015.04.06.

Húsvét hétfő - Hogy ne félj
Lekció: Mt 28,1-10
Textus: Zsid 2,10-18
Svábhegy

Halálfélelem

„Gyerekkorom óta "tudom" hogy 26 éves korom előtt meg fogok halni. Nem tudom, hogy miért alakult ki bennem ez a gondolat, de mióta az eszemet tudom, azóta velem van. A probléma az, hogy már nincs 5 hónapom se a 26. születésnapomig és egyre gyakrabban véletlenszerűen tör rám az érzés, hogy már nincs sok időm hátra. Gyakran érzem, hogy "elszakadok" a világtól, esténként félek, hogy reggel már nem ébredek fel. Attól tartok, hogy önbeteljesítő lesz ez a képzet. Van valakinek valami tanácsa?”

„Még ezen év áprilisában meghalt a nagymamám, aztán augusztusban egy közeli ismerős. 2 hónapra rá kezdődtek a "tünetek". Állandóan rettegek, hogy mi lesz, miután meghalok, miért tegyek bármit mikor úgyis egyszer vége lesz és néha sírni és üvölteni tudnék a rettegéstől. Attól is félek, hogy gyereket szüljek, mert azzal halálra ítélem. Pedig nagyon vágyom családra. Gyakran érzek ilyenkor hányingert és szédülök, rosszullét környékez. Sokszor hívogatom a családtagjaimat, a páromat, hogy jól vannak-e és még erősebb a félelem, ha arra gondolok, hogy ők is meghalhatnak. Nem merek egyedül maradni, ha nincs velem senki, akkor mindenhol felkapcsolom a villanyt. Nagyon szeretnék ettől az érzéstől megszabadulni, mert minden percemet ez tölti ki. Néha már annak is örülnék, ha elmenne az eszem. Kérem, segítsenek!”

Két internetes fórumon megjelent segélykérést olvastam fel. Mindkettőben arról hallhattunk, hogy a haláltól való félelem ilyen vagy olyan oknál fogva, de eluralkodott ezeknek a fiatal embereknek az életén. Szavaikból kitűnik, hogy ennek a félelemnek a rabjaivá váltak. Nem tudnak szabadulni tőle. Mind jobban és jobban úrrá lesz rajtuk. Nem egyedülálló jelenség ez. A haláltól való félelem állandó rabláncként tekeredik az emberiség nyakára, melytől egyenként és közösségben sokan, sokféleképpen próbálnak megszabadulni. Ha felütünk egy pletykamagazint, biztosan szembetaláljuk magunkat egy olyan hírrel, amely arról szól, xy sztár vagy celeb hogyan próbálja konzerválni fiatalságát, ezzel is odázva a szembesülést a halál tényével, hisz aki nem öregszik meg, az talán nem is hal meg. Reklámok tömege kínálja a különböző szereket és beavatkozásokat, melyekkel az ember megpróbálhatja magában a halhatatlanság érzetét kelteni. „5 millió forintért te is életre kelhetsz pár száz év múlva!”, hirdeti egy cikk a biológiai feltámadás lehetőségét a krionika, vagyis a test lefagyasztása által, bízva abban, hogy néhány száz év múlva az ember már képes lesz legyőzni a halált.

Az ilyen és ehhez hasonló módszerek mellet sokan menekülnek babonás magyarázatokba, felmentésekbe, melyek igyekeznek a halál tényét és súlyát elbagatellizálni; a lélek valójában csak kiszabadul a test börtönéből és egyesül a felsőbb szférákkal, a halál pillanatában a lélek új testet keres, és tovább él, a halálban a fizikummal együtt megsemmisül minden, nincs utána semmi, se felelősségre vonás, se számonkérés. Hosszan sorolhatnám még, hogy az ember mi mindenbe próbál kapaszkodni akkor, amikor szembetalálja magát a számára legyőzhetetlennel és elkerülhetetlennel, de egyik alternatíva se igazán megnyugtató. Sokszor maguk a tanok hirdetői esnek a legnagyobb kétségbe haláluk óráján, mert képtelen tovább tagadni a valóságot, hogy a halál rettentő ítélet rajtunk, és önerőnkből képtelenek vagyunk megszelídíteni, várva-várt baráttá tenni. Aki öngyilkossággal a halál elébe megy, az sem azért teszi, mert a halált áhítja, hanem mert menekül a félelmekkel, nehézségekkel, traumákkal teli élettől.

A félelem oka és megszűntetése

Az imént azt mondtam, a halál rettentő ítélet rajtunk. Adódik a kérdés, kinek az ítélete, és minek a következménye ez? Legtöbbünknek nem mondok újat azzal, hogy bűn váltotta ki azt az isteni „nem”-et, amely a halálban olyan kérlelhetetlenül megjelenik. Ahogy Pál apostol fogalmaz, a bűn zsoldja a halál. Ezért olyan rettenetes és ijesztő. Ezért van az, hogy az életünk az életvágy és a halálfélelem között hánykolódik. Ezért van az, hogy bizonyos körökben, bizonyos helyzetekben tabu a halál. Nem illik, nem szabad róla beszélni. Mert irritál bennünket, hogy a halálban Isten nemet mondott arra, hogy a bűnös test és vér örökölje az Ő országát.

Talán van, aki már most is feszeng, és azon gondolkodik magában, miért beszélek már percek óta a feltámadás ünnepén halálról és halálfélelemről. Miért hoztam elő ezt a kínos témát, hogy a halál súlya valójában a bűneink miatt terhel minket. Húsvét hétfő reggel, talán kicsit álmosan a tegnapi családi ebédektől, vacsoráktól, locsolásra készülve nem épp erre akar az ember gondolni. De igénk azt hirdeti, hogy a húsvéti örömhír épp akkor válik számunkra igazzá, valódi, ujjongásra, hálaadásra okot adó örömhírré, ha gondolunk arra, és végig gondoljuk, érezzük és átérezzük, mitől is szabadított meg bennünket Jézus azzal, amit tett. Azt olvastam a Zsidókhoz írt levélből, hogy azért tett mindent, hogy „a halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” Milyen csodálatosan fogalmaz a szentíró. Jézus nem a halált győzte le, hiszen a halál egy eszköz, hanem ezt semmisítette meg halála által, akinek a kezében a halál ellenünk használt eszköz volt. Mint ahogy Dávid és Góliát küzdelmében sem Góliát kardját, az eszközt törte össze Dávid, hanem Góliátot győzte le, és aztán fordította a saját fegyverét ellene.

De hogy vihette ezt Jézus éppen a halála által véghez? Miért nem az olvassuk, hogy életével vitte véghez ezt a diadalmat, azzal, ahogyan élt? Tulajdonképpen a kettő elválaszthatatlan egymástól. Azért, mert élt, azért, ahogyan élt győzhetett azáltal, hogy meghalt. És ez azért vált lehetővé, mert ő, mint megszentelő ugyanattól származik, mint mi, megszenteltek. Mert ő hozzánk hasonlóan testté és vérré, testvérré lett. Testben és vérben szenvedte el a kísértéseket, testben és vérben halt meg. Testben és vérben érte őt a büntetés, de rá nézve igazságtalanul, hiszen bűn nélkül kapta a büntetést. És éppen az ő igazságtalan büntetése lett és lehetett a mi igazságunk. Mert ő nem magáért vette magára a bűn zsoldját, a halált, hanem értünk és helyettünk.

Nem szégyell

Milyen csodálatos, hogy igénk kiemeli, Jézus nem szégyell bennünket testvéreinek nevezni. Pedig hányszor lenne mit szégyellni. Hányszor szégyelljük mi is egymást. Hányszor tagadnánk le, hogy ismerjük egymást, egy közösség tagjai vagyunk, hányszor vonulnánk ki nyíltan vagy inkognitóban, demonstrálva, hogy nem együvé tartozunk, nem egy véleményen vagyunk, pláne nem vagyunk testvérek. „Isten ments!” És ő, aki bűntelen, aki tökéletes, aki kiállta a kísértéseket, melyekben mi olyan sokszor elbukunk, aki vállalta a büntetést, ami számunkra megsemmisítő, aki segíteni akar rajtunk, akár szenvedés árán is, ő nem szégyell a testvéreinek nevezni minket. Nem szégyelli. És ha ebbe belegondolok, akkor én szégyellem magam. Nem miatta, hanem magam miatt. Arcpirító arra gondolni, hogy ő nem szégyell engem, minket, az embert testvérének nevezni. Nem szégyellte akkor sem, amikor szembeköpték, megkínozták és meghurcolták. Nem szégyell minket sem, amikor életünkkel tesszük meg ugyanezt.

Nem szégyelli azt, hogy mi egyszerre vagyunk bűnös test és vér és Istennek szentjei. És itt a szentet az eredeti jelentésében használom: Isten számára elhívott, elválasztott, elkülönített. Isten szentjének lenni nem azt jelenti, tökéletesnek és hibátlannak lenni. Ha Isten a tökéleteseket és hibátlanokat karolta volna fel, akkor, ahogy olvastuk, az angyalokkal tette volna ezt meg. De ő nem az angyalokat, nem a hibátlanokat, hanem minket, Ábrahám utódait karolta fel. Minket, akik Ábrahámnak utódai vagyunk nem csak a hitben, de a hitetlenségben is, nem csak hűségben, de a hűtlenségben is, nem csak a szeretetben, de a szeretetlenségben is, nem csak az igazságban, de a hamisságban is. Isten minket karolt fel, és Jézus ezért lett hozzánk mindenben hasonlóvá a bűnt kivéve.

Örömhír, nem megbotránkoztatás

Tegnap hallhattunk arról, hogy sokan nem hiszik el, nem veszik komolyan Jézus feltámadását. Azok, akiknek a levél íródott, Jézus szenvedését nem akarták elhinni, nem akarták tudomásul venni. Nem tartották méltónak, hogy az Isten Fia ilyen mélyre süllyedjen, hogy így megalázza magát. Megbotránkoztak a szenvedésében és a halálában. Sokaknak ma is botránkoztató a gondolat, hogy Jézus emberré lett, az emberek között, emberként volt jelen. Nem olyan rég kérdezte egy ismerősöm felháborodottan, hogyan hihetem, hogy a végtelen Isten magára vette ezt a véges emberi létet?! Ez annyira méltatlan, annyira elképzelhetetlen, hogy nyilván nem is igaz.

A keresztyénségnek is voltak olyan vadhajtásai, melyek azt tanították, Jézus valójában nem öltött emberi formát, hanem csak isteni lélekként volt jelen közöttünk. Csakhogy ha ez igaz lenne, akkor nem válthatott volna meg minket. A Heidelbergi Káté azt mondja, Isten igazsága azt követelte meg, hogy ugyanaz az emberi természet, ugyanaz a test és vér vegye magára a bűnért való büntetést, amelyik emberi természet, amelyik test és vér elkövette azt. Igénk is ezt hangsúlyozza, ő azért lett test és vér, mert mi is az vagyunk, és mert ez által tudott megszabadítani minket. Éppen ez a „méltatlanság”, ez a „lealacsonyodás” volt a feltétele annak, hogy Jézus megsemmisítse az ördögöt, és aztán felemeltessen semmivel sem összemérhető uralkodói méltóságára. Ne okozzon megbotránkozást, hogy ő emberré lett, hogy ő vállalta a földi lét feltételeit a halálig. Sőt, örvendjünk annak, hogy ő nem szégyellte megtenni ezt, ő nem botránkozott meg ebben, nem találta méltatlannak, hogy testté és vérré, testvérré legyen.

Halálfélelemmel kezdtem a mai igehirdetést, de azért, hogy eljussunk a Krisztusban való élet öröméig. Hiszen Krisztus feltámadásának az örömhírébe igazán lehet kapaszkodni a félelemben. Az élet tele van olyan bizonytalanságokkal, szenvedésekkel, talányokkal, rémekkel, amelyekbe az örök élet reménye nélkül, a Krisztusba vetett hit nélkül bele lehet zavarodni, mert aki elveszti a hitét az örök életben, az gyakran elveszti a hitét ebben az életben is. Akinek hit nélkül nincs helye az örök életben, az rendszerint nem találja meg a helyét ebben az életben sem. De éppen ezért olyan örvendetes és felfoghatatlan hír Krisztus feltámadása, mert általa többé nem a halálé az utolsó szó, hanem az életé. Jézus feltámadása nem csak arra ad okot, hogy felszabadultan haljunk meg, de arra is, hogy felszabadultan éljünk. Felszabadulva a félelem és az ördög minden más köteléke alól.

Olyan sokan járnak élő halottként körülöttünk. Hányszor megfogalmazzuk mi magunk is, csak más szavakat használva; milyen érzéketlen ez vagy az, mannyire nem érinti meg semmi. Vagy éppen magunkon tapasztaljuk ezt az érzéketlenséget. Hogy miközben a bekövetkező halált próbáljuk elkerülni, már életünkben holtak vagyunk.

Kihalt szívemből minden fény forrása.
Most sötét vagyok, sötét.
Sötét, mint az ég,
melynek csillagjai aludni mentek.

Most a feketeség lefeküdt.
A megpróbáltatás napjai tartanak.
Ó, meddig, meddig még, Uram?
Meddig leszek még
ég és föld szánandója?
(Bartalis János: Könyörgés csillagokért)

Hadd fordítsam meg a költő kérdését: ember, meddig még? Meddig akarsz a sötétségben, a félelemben, a rettegésben maradni? Jézus ma szembejön veled is, ahogy egykor szembe ment az asszonyokkal is, Jézus ezt ma sem szégyelli. Itt és most eléd áll, és a feltámadás, a halál ura fölötti győzelem diadalával és örömével mondja: Ne félj! A mi üdvösségünk szerzője győzedelmeskedett, hát többé ne félj! Ámen!