2015.04.03.

Imádság a halál kapujában – Nagypéntek

Lekció: Lukács 23,32-43.

Textus: Lukács 23,42.

Svábhegy

Ahogy hallottuk, azon a bizonyos napon három kereszt állt ott a Golgo­tán, és a három keresztről három halálraítélt i­mád­kozott, há­rom különböző imát mondva. Az első ima a kö­zép­ső keresz­ten füg­gő Jézus kiszáradt aj­kát hagyta el: „A­tyám, bo­csáss meg ne­kik, mert nem tudják, mit cselek­sze­nek.” A második, át­ko­zódó imát az egyik Jézus mellett meg­fe­szített bű­nö­ző mondta el: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is.” A harmadik imádsággal pedig a má­sik, megtérő la­tor for­dult így Jézushoz: „Jézus, emlékezzél meg rólam, a­mi­kor el­jössz királyságodba.” Három halálraítélt i­mádkozott a­zon a kora délutánon. Emberileg ugyanaz volt a sorsa mind a hármójuknak, mégis mennyire különböző ez a há­rom imád­ság a ha­lál kapujában. Tavaly részletesen foglal­koz­tunk nagy­pén­teken Jézus imádságával, ezért erről most csak a beve­ze­tő­ben szó­lok. Idén a másik két halálraítélt imád­sá­ga áll majd az igehirdetés előterében.

Jézus a ke­resz­ten imádkozik. Kivégzés alatt, hal­dok­lás közben - imád­ko­zik. Atyjához szól, aki nem vette el tő­le a ke­se­rű poharat, bár há­rom­szor kérte. Ahhoz fordul, a­ki ki­szol­gál­tatta őt, egy­szü­lött Fi­át, ellenségeinek. Beszél, ő­szin­tén és bi­zalommal az­zal, aki­nek akarata teljesedik be raj­ta. „Atyám” - így szólít­ja meg Őt a gyermeki bizalom hang­ján. Nem li­tur­gi­a ez, nem szo­kás, nem előre megírt imádság. A szenvedő Fi­ú szívéből fa­kadó köz­lés a szerető Atya szívé­hez. Lehetne Jé­zus néma, összeszorított ajkú, bezárt szívű. Vé­gig­csi­nálhatná azt, ami felőle megíratott úgy, hogy nem be­szél az Atyával. Mond­hat­ná, hogy végig szenvedem, amit kí­vánsz, de azt ne várd, hogy közben bizalommal legyek irán­tad. De nem így történt. Az, aki engedelmes Fiúként önként vet­te át az Atya akaratát, alázatosan és bizalommal cse­lek­szi azt meg. Ezért képes még itt is, még most is imád­koz­ni. Ezért ké­pes hinni és bízni még halálában is. Egészen egyedül­ál­ló az, a­ho­gyan Jézus szenved a ke­resz­ten. Bocsána­tért jár köz­ben Aty­jánál másokért. Mint hal­dokló ember imádkozik, és mint meg­vál­tó Isten mun­kálkodik a ke­resz­ten. Nem ágyban, pár­nák közt fe­kve, fájdalmait csillapí­tók­kal enyhítve, csend­ben hal­doklik, ha­nem rend­kívüli testi és lel­ki gyöt­rel­me­ket szen­ved, de köz­ben mint Isten Fia i­mád­kozik, hiszen Atyám­nak szó­lítja Őt. I­lyen mó­don imád­sá­ga is ré­szévé válik az ő sza­ba­dító mű­vé­nek.

A kereszten mondott első imádság azt hirdeti, hogy Jé­zus közbenjáróként imádkozott. Nem önmagáért könyörög. Igen­csak fur­csa, hogy va­laki ah­hoz forduljon oda ezzel az imád­sá­gával, aki enged­te, hogy ha­lálra ítéljék, kigúnyolják, meg­ver­jék és megfe­szít­sék. De az különösen is megdöbbentő, hogy azokért imádko­zik, akik ép­pen megölik. Jézus az el­len­sé­geiért i­mád­kozik, akik nem­csak olyan ellenségek, akik va­la­mikor szörnyen meg­bán­tot­ták, de most a halála előtt bocsá­na­táért ese­dez­nek, s ő kész ne­kik megbocsátani, mert meg­eny­hült már a régi sé­re­lemtől, ha­nem azokért, akik éppen most gyalázzák és kí­nozzák. A­zo­k­ért könyörög, akik egy­ál­ta­lán nem érdemlik meg a bocsá­na­tot, akik nem méltók arra, hogy kö­nyörögjenek ér­tük. Sőt, a­kik lehet, hogy azt mon­da­nák, mit kö­nyörögsz értünk, nem kell értünk könyörögni, te nem vagy Is­ten. Mert a köz­ben­járó mun­ka nem annak a függ­vé­nye, hogy valaki látja-e már a vét­két, vagy nem, ellen­sé­gé­nek te­kin­ti-e magát, vagy nem, e­lég annyi: Jézus tudja, hogy bű­nös. A Róma 5,8 szerint: „Isten a­zon­ban abban mutatta meg raj­tunk a szeretetét, hogy Krisz­tus már akkor meghalt ér­tünk, a­mi­kor bűnösök vol­tunk.”

Így imádkozik Jézus a rómaiakért, a­kik azt hiszik, hogy e­le­jét vették egy nem­ze­ti és val­lási láza­dás­nak. Azt gon­dol­ják, hogy Jé­zus lik­vi­dálásá­val egy Róma el­len irá­nyu­ló gali­le­ai moz­gal­mat szá­mol­­nak fel. A rómaiak pél­dát sta­tuálnak, fenn­tart­ják a ren­det. Ezt cse­lekszik. – De mit tet­tek valójá­ban? Nem egy Ró­ma ellenes lá­zítót, ha­nem az e­gész világ, ben­ne a Ró­mai Bi­rodalom meg­váltására ér­ke­ző Sza­badítót fe­szí­tik meg. Ér­tük is mondja Jé­zus: „Atyám, bo­csáss meg ne­kik, mert nem tud­ják, mit cse­lek­szenek”. – Imádkozik a zsidókért is, akik meg vannak róla győ­ződ­ve, hogy Is­ten­nek tetsző dolgot cse­lek­sze­nek, hiszen egy is­ten­ká­romló kap­ja meg méltó büntetését. Mes­siási igényekkel lé­pett fel egy ács fia, egy egyszerű zsidó fér­fi Is­ten Fiának mond­ta ma­gát. Ez blaszfémia. Jeleket és cso­dákat tett az ör­dö­gök feje­del­mé­nek hatalmával, - gondol­ják - és több ponton meg­szeg­te a ha­gyo­mányokat és a mózesi tör­vényt. A zsidók ér­vénye­sí­tik tör­vé­nyeiket, mintha Istennek vé­de­lem­re lenne szük­sége. Ők ezt cse­lekszik. – De mit tettek va­lójában? Ha­lál­ra adták azt, aki­ről a próféták ír­tak, kivégez­­ték aki­re oly rég­óta vá­r­tak, a­ki ne­kik ada­tott az ő üd­vös­ségükre. Értük is mond­ja: „A­tyám, bo­csáss meg ne­kik, mert nem tudják, mit cse­lek­sze­nek.” – S imádkozik az övéiért is. Mert ott vannak a keresztnél a követői is, akik si­rat­ják, gyá­szolják, akik azt hi­szik, hogy min­dennek vé­ge. Úgy ér­zik, Jé­zus ügye ku­darcba fulladt. Hát nem arról volt szó, hogy ő vált­ja majd meg Iz­raelt? Hát még­sem ő a meg­í­gért Mes­si­ás? Sírnak, bán­kód­nak, csalódottak. Szét­széled­nek. Ők sem tudják, hogy mit cse­lek­szenek, mert nem ér­tik Jézust, és értük is szól az ima. Ma pedig szól mi­ér­tünk, akármelyik cso­por­tba is tartozunk.

Testvérek, a másik két halálraítélt imájáról csak ennek a jézusi i­mád­ságnak a fényében lehet helyesen szólni. Amit u­gya­nis Jé­zus ott a kereszten elmond az Atyának, az szem­be­for­dítja az imádságot hallgató másik két elítéltet. Az egyik át­ko­zód­ni kezd, a másik könyörögni. Az egyik beáll a gyaláz­kodók kö­zé, a másik Jézus pártját fogja. Jézus nagypénteki imá­ja ma is két részre osztja az emberiséget. Az egyik fele ki­ké­ri magá­nak, hogy érte Jézus közbenjárjon, a másik része pe­dig tudja, hogy ha nem hangzott volna el ez a kérés az A­tyá­hoz, ak­kor semmije sem lenne. Se bűnbocsánata, se élete, se üdvös­sé­ge. Jé­zus imája - akarjuk, nem akarjuk - minket is ket­té­oszt. Va­jon melyik táborhoz tartozunk? Az önigazultak­hoz, akik fel­há­bo­rod­nak, vagy a megtérőkhöz, akik megaláz­kod­nak? – Ne kap­kodjuk el a választ. Mert ez ma nem lesz könnyű. Azon múlik a fe­leletünk, hogy va­jon ké­pesek le­szünk-e a ha­lálraítélt imádságával kiáltani a halál­ra­ítélthez?

1./ Kik imádkoznak itt? – Halálra­ítéltek. Az imádsá­gok a halálraítélt, sőt, a halálos ítéletet annak minden testi és lel­ki kín­jával éppen elszenvedő emberek szívében fogannak meg. A halál árnyékának völgyében nincs hitetlen ember. Ez e­gé­szen természetes, mondják többen, hiszen - a­mint a vicc is mond­ja - zuhanó repülőgépen nincs ateista. A múlt héten le­zu­hant repülőgép utasairól is tudjuk, hogy több nyelven is han­gosan imádkoztak az utolsó percekben. De biz­tos ez?

Hiszen az el­lenvetők tábora azt hangoztatja, hogy gyá­va, gyen­ge az az ember, aki a bajban fordul Istenhez. Ha nem i­mád­kozott, amikor jól ment dolga, legyen annyira kö­vet­ke­ze­tes, hogy nem imádkozik akkor sem, ha baj van. Nem az az e­rős em­ber, aki mindvégig kitart meggyőződése mellett? Kü­lön­ben is gyanúsak a halálos ágyukon - vagy keresztjükön - meg­té­rők. Milyen számító, képmutató gondolkodás az, ha va­la­ki egy életen át Isten nélkül él, de a halál óráján gyorsan be­slisszol a mennyországba! Minden bűne elrendeztetik egy imá­ban?! Ez az egész „jobb lator” történet a halálos óráján jó út­ra té­rő bű­nös­ről annyira egyházias szagú: ha egész életében nem is, hát az utolsó pillanatban csak megnyertük őt az ügy­nek. Mint­ha elő­re erre számítana az egyház: ha előbb nem, le­g­alább az utolsó percben. Nem őszintébb, hitelesebb a „bal la­tor”, kér­dezik, a­ki beáll a Jézust gúnyolók közé, aki a halál pil­lanatában sem törik meg, aki nem esedezik valamiféle ol­csó ke­gye­le­mért? – Igen, egy olyan világban élünk, ahol sok­kal gyor­sabban lesz hős Júdásból, mint Jézusból, sokkal ha­ma­rabb lesz kö­vetendő pél­da az átkozódó, semmint a meg­té­rő go­nosztevőből. Számos ellenérzés veszi tehát körbe az i­mád­kozó halál­ra­í­tél­tet.

A kérdés azonban, még ha rettentő nehéz is, számunkra is így fogalmazódik meg: tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint ha­lálraítélt bűnös? Egy­részt, mint halálraítélt, másrészt, mint bű­nös. Mert ha jogi ér­te­lemben nem is vagyunk halálra­í­tél­tek, és fizikai értelemben sem közelített el halálunk órája, az üd­vösségért, a sza­ba­du­lá­s­ért való legalapvetőbb ima mégis csak eb­ben a szélsőségben szü­lethet meg. Amikor egészen va­lóságossá válik számunkra, hogy Jézus nélkül elvesztünk. Ha ő nem ment meg, ha ő nem kö­nyörül, ha ő nem szabadít meg, végünk van. Miért? Éppen a bűn miatt. A „jobb lator” így szól tár­sá­hoz: „Nem féled az Is­tent? Hiszen te is ugyan­a­zon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jo­go­san, mert tetteink méltó bün­tetését kap­juk...” A másik nem így látja. Őt nem érdekli, hogy jogos a büntetés. Nem látja a kü­lönb­séget az ártatlanul megfeszített, és a jo­gosan kivégzett kö­zött. Bizonyára mind­vé­gig lehettek mentségei és magyarázatai. „Sokkal nagyobb gaz­emberek juttattak ide, akik a mai napig sza­badlábon van­nak. Számosan elkövették ugyanezt, mégsem ke­rültek az íté­let alá.” Lehet, hogy a gye­rek­korát, a szüleit, vagy a környe­ze­tet vádolja. Vádolja a múltját, vádolja a poli­ti­kát, vádolja a val­lást, vádolja Istent. Érződik a szavaiból, az átkozódó i­má­já­ból, hogy tele van szemrehányással - de nem vádolja magát. „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is.” Halálraítélt ő is, haldoklik, de nem lesz halálraítélt be­lül­ről. Nem fogadja el a valóságot. Nem is lát­ja meg a valóságot - Jézust. A másik lator azonban kilép a szem­rehányásból, és ma­gára veszi büntetését. Jogos az ítélet. Jo­gosan halok meg em­bertelen kínok között ebben az órában. Igen, a gyerekko­rom, a szüleim, a társaim, a politika, az egy­ház, mind ré­szesei annak, amivé lettem - de én lettem az­zá. Én cse­le­ked­tem. Én vétkeztem. Én vagyok a halálraítélt bű­nös.

Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélt bűnös? De hát miért lennék én az? - teszed fel a kérdést. Nincs halál­bün­tetés Magyarországon. Mi olyat tettem én, amiért halált érdemelnék? Semmit. Nem loptam, nem csaltam, nem öltem. Sem­mi közöm a latrokhoz. Csakhogy Jézus ezt mondja: „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben.” (Já­n. 8,24.) Mármint aki nem hiszi, hogy Jézus a „Vagyok”, az e­gyet­len, igaz és szent Isten, aki nem hiszi el, hogy őbenne az ö­rök Is­ten jelent meg emberi testben közöttünk, s aki nem hi­szi el, hogy azért lett emberré, hogy miatta, helyette és érte is meg­hal­jon, az meghal a bűneiben. Az marad úgy, ahogy van, a­hogyan született, az Isten nélküli létben, ami maga a halál és a pokol. Igen, halálra ítéltek vagyunk, s nem csupán a Jó­zsef At­tilai értelemben: „akárhogyan lesz, immár kész a lel­tár, él­tem, és ebbe más is belehalt már”, hanem örök életes ér­te­lem­ben is! A végső halál, a kárhozat vár ugyanis mindazokra, a­kik nem ismerik fel, és nem fogadják el életük során Megvá­l­tó­juknak Jézust.

Furcsa paradoxon, mégis igaz, hogy épp Jézus valósá­gá­nak a megismerése során ébredhet rá erre a tényre az em­ber. Ami­kor valaki bekerül az ő szentségének, tisztaságá­nak, i­gazságának a fényébe, akkor kezdi el felfedezni a maga lé­nyé­nek a sö­tét vonásait, amelyektől nem tud szabadulni. Az ő je­lenléte lett égető Péter számára is, amikor a csodálatos hal­fo­gás után, a csó­nakban ülve azt kérte tőle: „Eredj el tőlem U­ram, mert én bűnös ember vagyok!” Én nem tudom bebizo­nyí­tani neked ha­lál­ra­ítélt voltodat. De az ártatatlan és bűnte­len Jézus váltsághalálát szemlélve, ő maga tud erre a felisme­rés­re eljuttatni téged. Ar­ra, hogy akkor is, ha korábban már meg­ismerted az ő kegyelmét, szabadítását, bocsánatát, mé­gis új­ra eljutottál a disznók vá­lyújáig. Arra, hogy megis­mer­ted és meg­vallottad iránta való szeretetedet, és mégis a gyű­löl­ködés fog­lya vagy. Igazságot, tisz­ta­sá­got fogadtál, és mégis megkö­töz a szennyes fantáziád. Hű­séget fogadtál az Úrnak, azt í­gér­ted, az övé vagy mind­ö­rök­re, és most mégis vádolod. S köz­ben azt érzed, hogy nem tu­dod magad tisztává tenni, nem tudsz megszabadulni az in­du­la­ta­id­tól, nem tudod nem vádolni és szemrehányással nem il­letni az Urat. Szeretnéd, hogy ne így legyen, de nem megy. Nos, épp eb­ben a „nem tudom-ban” is­merheted fel, hogy ha­lál­raítélt vagy. Épp ebben is­me­red el, hogy nem válthatod meg magad. Ép­pen itt látod meg, hogy nincs ennél az imád­sá­gnál fontosabb, és nincs sem­mi, a­mi túlmutatna rajta. Mert itt, csak itt születik meg a megtérő ha­lálra­í­télt könyörgése: „Jézus, em­lékezzél meg rólam, ami­kor el­jössz királyságodba.”

2./ Kihez imádkoznak itt? A halálraítélt megtérő kö­nyö­rög - és tartsák ezt mások gyengeségnek, számításnak, kép­mu­ta­tásnak - a halálraítélt nem előttük ítéltetik meg. Aki bű­nös és elve­szett, az gyenge és alázatos; nem próbálja magát vé­de­ni. Gon­doljon bárki bármit, engem egyedül az én Uram ítél meg, és én hozzá kiáltok. De ha el is jut a halálraítélt ed­dig, ho­gyan lesz képes egy másik halálraítélthez imádkozni? Ki­nek kell egy halálraítélt Isten? Egy magát megmenteni nem tu­dó meg­mentő? Ki akar ránézni, sőt, segítségül folyamodni egy vé­res, megfeszített, bűnösök közé sorolt üdvözítőhöz?

A szélsőség eme másik oldala is elrettentő. Már a pró­fé­ta is megfogalmazta: „Sokan csak iszonyodtak tőle, annyi­ra torz, nem emberi volt külseje, emberhez nem méltó volt a­lak­ja. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak fér­fia, be­tegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, meg­ve­tett volt, nem törődtünk vele.” A szenvedésbe, más valaki szen­ve­déseibe be­tekinteni nem jó. Az emberek egy része me­ne­kül a­zoktól, akiket valamiféle tragédia ért. Mit mondjak, mit te­gyek, hogyan vi­szonyuljak hozzá? Inkább eltakarjuk az ar­cun­kat, inkább elfordítjuk a fejünket. Lássuk, nézzük azt, ami e­gész­séges, szép és erős. Ha valahonnan élet fakad, az az e­rős­ből, a vitalitással teliből fakad. Ugyanakkor, miközben i­gaz, hogy az ember el­for­dul a szenvedéstől, egy különös ki­for­dulás vagy inkább kivetkőzés nyomán a mai ember szereti néz­ni a szenvedést. Kö­zönnyel, sőt, kárörvendve, lenézve, meg­vetve, gyalázza a szenvedőt, de mintha a mai világ egyre több örömöt találna ebben. A ma embere nem elfordul a szen­ve­dőtől, hanem kéjesen belerúg egy hatalmasat. Mert a szen­ve­dő maga tehet a szenve­dés­ről. Miért hozta magát ebbe a hely­zetbe? „Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Is­ten választott Krisztusa!” Ezt a­karta, nem? Csúfolják, gú­nyol­ják, gyalázzák, mert jólesik. Ha arról van szó, hogy igaz és ártatlan szenved, elfordítjuk a fe­jün­ket; ha olyan valaki gyöt­rődik, akit ismerünk, inkább elkerüljük. Ha ismeretlen, ak­kor megérdemelte, akkor a maga baja, mi­ért ilyen él­he­tet­len, miért ilyen primitív, miért ilyen szánalmas lúzer. Meg kell vetni, bele kell rúgni, el kell távolítani ma­guk­tól, nehogy ki­derüljön, hogy cseppet sem rosszabb, mint mi. Különben fe­l­sejlik annak a lehetősége, hogy velünk u­gya­nez meg­tör­tén­het. Hogy együtt kellene érezni a szenvedővel, hogy ki kel­le­ne felé nyújtani segítő kezüket? Na, ne!

Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélthez? Feje fe­lett a tábla, nem kis iróniával írva, ez a zsidók királya. Ki­nek kell egy ilyen király? Körülötte gúnyolódók és csúfolók se­rege; kórusban zengik, hogy a keresztyénség a gyengék val­lá­sa, az egyház képmutató, Jézus kö­ve­tői pedofil papok. Ha­lálraítélt vagyok, rendben, - ezt a modern pszichológia és az eg­zisz­tencialista filozófia is elmondja, - de hogyan bíz­hat­nék e másik halálraítéltben? Hogyan hihetném, hogy ő az élet k­i­rálya? Ho­gyan szólíthatnám meg, azt, aki magát nem tudta meg­menteni, mint aki megmenekülésem egyetlen for­rása?

Nos, testvérek, csak úgy, mint a „jobb lator”. Halál­ra­í­télt­ként a halál­ra­ítéltet. Mert a titokzatos igazság az, hogy csak a halálraítélt go­nosztevő láthatja meg a halálraítélt Jé­zus­ban az eljövendő ki­rályt. Hiszen aki maga nem tört meg, ho­gyan bír­ná szem­lél­ni azt, aki megtört? Amíg erős vagy, a­míg van reménységed, a­míg van más menekülésed, vagy vélt me­nekülésed, a­míg van igazságod a törvényből, a vallásból, a köz­erkölcsből, addig hogyan bír­nád elmélyülten figyelni és meg­érteni a ke­resz­t­re feszített Jézust? Amíg erős vagy, vagy nem érdekel, vagy szé­gyennel telve elfordítod az ar­cod, vagy ne­vetsz rajta. Rö­högsz, vagy megbotránkozol, a­mi­kor így i­mád­ko­zik: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cse­lek­sze­nek.” Ilyet jó­zan ember nem mond. De az Isten Fia, aki nem gyengeségből, hanem erőből és szeretet­ből függ a ke­resz­ten, ő mond. Aki ma­ga nem ismerte meg sa­ját el­ve­szett­sé­gét, hogyan ismerné fel, mi a különbség az ő ha­lál­ra ­í­télt­sé­ge és Jézus halálra ítélt­sé­ge között? Aki nem is­me­ri a ma­ga ha­lálos bűnösségét, hogyan ismerné fel a halál­ra­ítélt Jé­zus tö­ké­letes igazságát? Ahhoz, hogy halálraítéltnek lásd ma­gad, lát­nod kell a halálraítélt királyt. És ahhoz, hogy a ha­lál­ra­í­tél­t­ben meglásd a királyt, előbb ha­lálraítéltként kell lát­nod ma­gad. Egyik sem megy a másik nélkül.

Ez a megtérő lator tehát nemcsak a saját helyzetét látta jól, hanem Jézus halálának a jellegét is! Hiszen a foly­ta­tás­ban így szólt: „Mi ugyan jogosan...” (Lk. 23:41.) Csak az örökké­va­ló­ság­ban derül majd ki, test­vérek, hogy honnan szer­zett tu­do­mást ez az ember Jézus ha­lálának igaz­ság­ta­lan­sá­gá­ról. Ta­lán már korábban is hallott Ró­la, talán szenvedéseinek el­hor­do­zá­sában ismerte ezt fel? Nem tudjuk. Az azonban biz­tos, hogy szavai ismét csak mes­sze túlmutatnak önmagukon, s má­ig ér­vé­nyes üzenetet hor­doznak! Hiszen, ha Pilátus is, aki ha­lálba adta, s ez a la­tor is, aki meghalni látta elismerte, hogy őt bűn­te­len, ár­tat­lan emberként feszítették meg, akkor két­ség nem férhet ah­hoz, hogy ő váltsághalált halt a világért! Akkor egy­ér­tel­mű, hogy ott a Golgotán beteljesedett Ézsaiás pró­féta jö­ven­dö­lé­se, mely szerint: „a mi vétkeink miatt kapott sebe­ket, a mi bű­neink miatt törték össze.” Nem csupán arról van szó tehát, hogy ő nem érdemelte meg azt, amit elszenve­dett, ha­nem arról is, hogy mi érdemeltük volna mindazt, ami őt súj­totta. Mert en­nek Isten „forgatókönyve” szerint ponto­san így kellett tör­tén­nie. Nem egy tragikus véletlen vagy egy jog­talan bírói in­téz­kedés következménye volt az, hogy ő meg­halt a­zon a ke­resz­ten, ha­nem az Isten előre elhatározott dön­tése! Maga Jézus is hány­szor beszélt tanít­vá­nya­inak en­nek a napnak a kikerülhetetlen szük­ségszerű­sé­gé­ről! „Az Em­ber­fiának Jeruzsálembe kell men­nie, sokat kell szen­vednie és meg kell öletnie, de harmad­na­pon fel kell tá­mad­nia”. – Lá­tod-e a halálraítélt Jézusban az Isten Fiát?

3./ Mit imádkoznak itt? Mindkettő azt, ami a szívében van. Az egyik a gyalázkodást, a gúnyt, az átkot. Ő a „gerin­ces”, aki nem törik meg, aki a halál kapujában sem adja be a derekát. Még az Istennek sem. Ő ebben a megátalkodottság­ban, eb­ben a megkeményedett lelki állapotban hal meg, s ma­rad abban az örökkévalóságban, amiben itt a földön élt, a kár­ho­zat­ban. Ő az, akin még az Isten sem segíthet. A másik a­zon­ban kimond egy igazi imádságot: „Jézus, em­lékezzél meg ró­lam, a­mi­kor eljössz királyságodba.”

 „Emlékezzél meg.” Mert számodra, már tudom, nincs itt mindennek vége. Hiszen te vagy a felkent, a király, aki el­jössz királyságodba. Te, az ártatlanul halálraítélt, a téged gyil­ko­lókért imádkozó, nem fejezed be mindenestül a halállal. Ne­ked jövőd van, uralmad van, s ebből a jövőből gondol­hatsz majd rám. Emlékezz hát meg, ne feledkezz hát meg rólam, ré­szel­tess abban, ami egyedül a tiéd. Te, az igaz, az egy­szü­lött Fiú nem veszhetsz el végérvényesen. Téged, az Urat, nem nyel­het el a halál mindörökre. Te vagy a király - gondolj rám. Én elvesztem, de te megtalálhatsz. Én jogosan vagyok az íté­let a­latt, de te felmenthetsz. Nekem nincs tovább élet, de te mé­gis adhatsz. Nekem minden bezárult, de nálad minden fel­tá­rul. Jé­zus, emlékezzél meg rólam! Tarts meg, ments meg! Ne azzal a csodával, hogy leemelsz a keresztről, hanem azzal a csodával, hogy a tiéd lehetek mindörökké. Csak ennyi az üd­vösség imádsága: emlékezzél meg rólam.

„Emlékezzél meg rólam.” Rólam. Itt én vagyok, Uram. Nem az szól, aki mindig másnak akar jót tenni, vagy se­gí­te­ni. Nem az szól, aki nevedben másnak szolgál. Nem a kimerült é­desanya vagy édesapa. Nem a gyötrődő férj vagy feleség. Nem az aggódó nagyszülő. Nem az egész világot képmu­ta­tó­nak tartó, lázadó fiatal. Itt én rólam van szó. Nem rólunk, mind­annyiunk­ról, hogy valahol közben eltűnjön az én. Nem a vi­lágról, az emberiségről, nagy megváltó álmaimról. Uram, ró­lam van szó. Én vagyok a halálraítélt. Itt és most, keresz­te­det szemlélve, egyedül csak én. Nekem fellegzett be. Nekem nincs to­vább. Én vétkeztem ellened. Én feszítettelek ke­reszt­re. Én teszem ezt most is, és nélküled én fogom tenni ezt hol­nap. Ne­kem van végem, ha nem segítesz! Rajtam könyörülj! – Aki ezt ki tudja mondani őszintén, az ma sem fog mást hallani Jézustól, mint ezt: „Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a pa­ra­di­csomban.” Még ma velem leszel… Jól látod: halálra­í­télt vagy. Jól látod, hogy halálraítélt vagyok. És mégis jó hely­re for­dultál. Nem valamikor, hanem még ma velem le­szel. A ha­lál­ra­ítélt számára van még ma. Örök élet. Üdvös­ség. Meg­men­tés. Mindez létezik, mert Jézus biztosítja. Ne érd be ennél ke­ve­seb­bel, és ne akarj ennél többet, hiszen nincs több. Bol­dog az az ember, aki az örökkévalóság felé, ilyen í­gé­ret fé­nyé­nél in­dul­hat el! Ne restelljünk egy ókori zsidó go­nosz­tevő nyo­mába szegődni. Mint Kopernikusz a híres csil­la­gász, aki a sír­ján a kö­vetkező, általa szerkesztett sírfelirattal val­lott er­ről: „Nem kérem azt a kegyelmet, amiben Pált ré­sze­sí­tetted, vagy a­mivel Pé­tert megajándékoztad. Csak azt az ir­gal­mat, amivel a jobb latort kitüntetted.” Így legyen ez ve­lünk is! Ámen.