2015.03.29.

A Király letartóztatása – Virágvasárnap

Lekció: János 18,1-11.

Textus: Zsoltárok 2,1-5.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Az egyházi nap­tárt fi­gye­lemmel kísérők csodálkozhatnak azon, hogy ezt az ige­szakaszt olvastam most fel János evangéliumából, hiszen, ma virágvasárnap van, Jézus Jeruzsálembe való be­vo­nulásá­nak ünnepe, s ez a történet nagycsütörtök éjszaka ját­szódik. Tegnap, amikor a templomkert rendezés és a temp­lomtakarí­tás vége felé együtt ebédeltünk az altemplomban, meg is je­gyez­tem valakinek, hogy mennyire frappáns len­ne ma ennek ap­ro­pó­ján a jeruzsálemi templom megtisztításáról pré­di­kál­nom. A helyzet azonban az, hogy amikor Já­nos evangé­l­i­u­má­ból Jézus letartóztatásának ezt a leírását a héten Bibliaolvasó Ka­lauzunk napi igéjeként olvastam, több olyan gondolat is e­lém jött, ami - reménységem szerint a Szentlélek Istentől in­dí­ttatva - na­gyon is szorosan kap­cso­lódik majd virágvasárnap köz­pon­ti üzenetéhez, Jézus király voltához. Hiszen János e­van­gé­lista, aki egész írásában ki­emeli Jézus dicsőséges, isteni mi­voltát, úgy mutatja be Őt nekünk a Gecsemáné-kertben is, mint egy királyt. Nagy­csü­törtök éjjel az Olajfák hegyén a leg­na­gyobb Király letartóztatásának vagyunk a tanúi János tu­dó­sí­tásában.

Királyokat amúgy nem túl gyakran szoktak letartóztat­ni a történelemben, inkább elűzik, vagy egyből megölik ő­ket, ha kitör egy forradalom. Talán a leghíresebb ilyen letartózta­tás Franciaországban történt. A francia forradalom 1789-ben nem űzte el a királyt, de helyzete jelentősen meggyen­gült, szö­kési kísérlete pedig már előrevetítette, hogy á­ru­lás és „ide­gen­szívűség” vádjával a bűnbak szerepe vár rá. Ez végül is 1792. augusztus 10-ét, a Tuileriák palotájának ost­romát köve­tő­en vált valósággá. Jóllehet a király letartóztatása ellent­mon­dott még az 1791. évi alkot­mány­nak is, hi­szen az garantálta a ki­rály sérthetetlen­sé­gét, XVI. Lajos francia uralkodót mé­gis le­tartóztatták, majd pedig kivégezték.

Jézus Krisztus elfogatása azonban nem egy az e világi ki­rályok, a földi uralkodók letartóztatása közül, hanem a vi­lág Urának, a föld Királyának a letartóztatása. A Gecsemáné-kert­ben az ember letartóztatja az Istent. Az Olajfák he­gyén a teremtmény letartóztatja a Teremtőt. – Lehetséges ez egy­ál­ta­lán? Micsoda abszurditás ez? Mégis, hogyan en­gedhette ezt meg Jézus, ha ő valóban Isten Fia volt? Ha pedig nem volt az, akkor miért emlékezünk ma erre? Mit le­het egy olyan ember el­fo­gá­sán ünnepelni, aki nem volt bűnöző? – A mai istentisz­te­leten ezt a látszólagos ellent­mon­dást próbáljuk meg felolda­ni kedves testvérek. Mert a nagyheti történetnek eb­ben a rész­le­tében, mint csepp­ben a ten­ger, benne ragyog a mi dicső­sé­ges Megváltónk isteni nagysága. Különös, hogy ezt a rész­le­tet csak János jegyezte fel, de ő a szemtanú hi­te­les­ségével. De még különösebb maga a letartóztatási jelenet. El akarják fog­ni Jézust, és épp ez ál­tal derül ki az ő felséges szabadsága. Meg akarják alázni, és épp ez által válik nyilván­va­lóvá isteni ha­talma. Ár­tal­mat­lan­ná akarják tenni a keresz­ten, és épp ez ál­tal lesz a leghatalmasabb isteni mű: a megvál­tás végrehaj­tó­já­vá! Meg a­kar­ják ölni, és épp ez által nyi­lat­ko­zik meg a ha­lá­lon túli élet valósága az ő feltámadásában. – E je­lenetet ma­gam elé kép­zelve közben önkéntelenül is a 2. Zsoltárból hal­lott is­teni humor jutott eszembe: „Mi­ért tombolnak a népek, mi­lyen hiábavalóságot terveznek a nemzetek? Összegyűlnek a föld királyai, a fejedelmek e­gyütt tanácskoznak az ÚR el­len és felkentje ellen: Dob­juk le magunkról bilincseiket, tépjük le kö­teleiket! A mennyben lakozó kineveti, az ÚR ki­gú­nyolja ő­ket.” (Zsolt. 2,1-4.) Hiszen mennyire igyekszik a gonosz itt is Jé­zus ellen, milyen nagy apparátussal jön: ka­tonai csapat, pa­pi szolgák, fáklyák, lámpások, fegyverek az egyik oldalon - mint­ha egy veszedelmes gengszter-ban­dát kellene ártalmat­lan­ná tenni ezen az éjszakán -, és egyetlen végtelen szelíd ár­tat­lan ember a másik oldalon! És mé­g­is ez az egy úgy áll ott a fegy­veresek előtt a maga kiszolgáltatottságában, mint egy ki­rály - olyan méltóság és ha­ta­lom árad belőle, hogy ellenségei is visszatántorodnak tőle! Alaposan kitervelt elfogatási pa­ran­csot haj­tanak végre, és mé­gis, csak eszközök annak a ke­zé­ben, a­kit letartóztatnak! Egy csomó sötét bűn: irigység, gyil­kos szán­dék, árulás, i­gaz­ságtalanság eredőjeként vetik a ke­zü­ket Jézusra, és maguk sem tudják, hogy csak pontosan vég­re­hajt­ják, amit Isten az örökkévalóságtól fogva nemcsak elha­tá­ro­zott az Ő Fia felől, hanem írásba is adott az Ószövetség lap­jain! Olyan ne­vetségessé zsugorodik ezért össze a gonosz min­den dühe, fogcsikorgató hatalma, amikor ennyire eszköz­ként lát­juk ott a még hatalmasabb Valaki kezében. Egy nagy uj­jongó híradás ez az egész elfogatási jelenet János evan­gé­li­u­mában ar­ról, hogy Krisz­tus az erősebb, Jézus a győztes! – Test­vérek, en­nek a jelenetnek minden mozzanatán át­ra­gyog Jé­zus is­teni nagy­sága, az ő teljhatalma és ugyanakkor gyön­géd sze­re­tete. Mi pedig megtudjuk ezt a leírást meg­fi­gyel­ve, hogy hogyan vi­szonyult a királyok Királya és az u­rak­nak Ura, Jézus az Atyá­hoz, ho­gyan az ellen­ségeihez, és ho­gyan a ta­nítványaihoz.

1./ Hogyan viszonyult Jézus az Atyához? Úgy, ahogy Pál apostol a híres Krisztus-himnuszban írja a Filippi le­vél­ben: „Engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának ha­lá­lá­ig.” Jézus feltétel nélkül engedelmes az Atyának, bár­mibe is ke­rül az. Ha az életébe kerül, akkor is. Ezért jött, hogy az A­tya akaratát tökéletesen megvalósítsa, mert az A­tya akarata az, hogy rajtunk segítsen. Mivel az ember Istentől elszakadva vég­zetes, reménytelen helyzetbe került, mi­vel magán és egy-má­son cseppet sem tud segíteni, ezért Isten jön segítségére. E­zért lett az Ige testté, ezért jött Jé­zus, ezért történt meg az, amit egy énekünkben így éneklünk: „meghal a jó, ki hűség volt, s alázat, - az él, ki Isten bán­tására lázadt”. Csak így le­he­tett rajtunk segíteni, hogy Jézus közbelépett. S amikor szá­munk­ra elképzelhetetlen ret­te­netes lelki és testi szenve­dé­se­i­nek a küszöbén egy pillanatra meg-inog, a Gecsemáné-kerti ma­gányos imaharcában mé­giscsak megvívja ezt a küzdelmet, és visszavonhatatlan igent mond az Atya akaratára.

Így lép most letartóztatói elé. Ezt jelenti ez a mondat, a­mit olvastunk: „Mivel tudta Jézus mindazt, ami reá vár”, és er­re utal ez a befejező megállapítása: „Vajon nem kell-e ki­in­nom azt a poharat, amelyet az Atya adott ne­kem?” – A harag pohara közismert kifejezés a Bibliában. Istennek a bűnnel szem­beni haragját, ítéletét, és ennek az í­té­letnek az elszenve­dé­sét jelenti kiinni ezt a poharat. Jézus tehát túllát az éppen zajló eseményeken, túllát az em­be­reken is, a nép vezetőin, és az ott megjelent katonákon, és az Atyára néz. Ez az ő közös ak­ciójuk az ember meg­men­té­sé­re. Ő pontosan tudja, mi az Atya akarata, és Ő ezt öröktől fogva vállalta. Hiszen az Isten Bá­ránya megöletett a világ te­rem­tése előtt - ahogy a Je­le­né­sek könyvében olvassuk.

Itt valami örök isteni terv valósul meg, aminek a célja, hogy mi kapjunk megoldást az életre, és Jézus ezt egy pil­la­nat­ra sem akarja meghiúsítani. Ezért nem veszi igénybe a mennyei segítséget, ezért mondja Péternek: „Vagy azt gon­do­lod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De akkor mi­képpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?” (Mt. 26,53-54.) Ennek azért kell így történnie, mert mi úgy elrontottunk mindent, hogy ezen csak így lehet segíteni. Ezen csak az Isten egyszülött Fia tud segíteni az ő élete árán. Mert az ember nem tudja jóvátenni amit elrontott és amit vétkezett, - azt csak isteni hatalommal lehet új­já­teremteni.

Isten Fiának ez a feltétel nélküli engedelmessége, he­lyet­tes szenvedésének ez az alkudozás, zúgolódás, ha­lo­ga­tás, minden enyhítés nélküli vállalása az, ami prédikál nekünk e­zen a jeleneten keresztül. És amit ő elénk is pél­da­kép­pen ál­lít. Ahogyan ő engedelmeskedett az Atyának, úgy lehet és kell az övéinek neki engedelmeskedniük. – A kér­dés csak az, hogy mi ismerjük ezt? Egyáltalán van-e élő kapcsolatunk Jézus ál­do­zata által a mennyei Atyával? Tud­juk-e, hogy miben kelle­ne neki engedelmeskednünk? Tudunk-e bízni benne ak­kor is, ha mi kerülünk igazságtalan, meg­alázó, hátrányos helyzetbe? Elhisszük-e, hogy nem véletlen az a szituáció, amit nekünk oly nehéz elhordozni, ha­nem az Ő bölcs és javunkat szolgáló akarata? Jézus tökéletes egysége az Atyával, ez a belső azo­no­sulás az Atya szán­dé­kával, ez a mintája, a példája annak, a­ho­gyan mi mai benne hívők ővele egyek le­he­tünk. Pontosan e­zért imádkozott ő a főpapi imában, s nem a­zért, ahogy azt fél­re szokták érteni és magyarázni. Azt mond­ja: Atyám, a­hogyan te én­ben­nem és én tebenned, úgy le­gye­nek egyek ők is mibennünk. (Jn. 17,21.) Erre az egységre hív minket, és az ő golgotai ke­reszthalála ezt tette lehető­vé.

2./ Hogyan viszonyul Jézus az ellenségeihez? Úgy, mint aki Isten. Úgy, mint aki teljhatalmú Úr. Figyeljük meg: Ő megy eléjük, és nem nekik kell megkeresniük. Ő szólítja meg őket, és nem nekik kell keresniük a szavakat. S a­mikor be­mu­tat­kozik: „Én vagyok” - hátrahőkölnek, és földre esnek. – Miért? Mert Jézus itt egy pillanatra felemelte a lep­let az Ő örök isteni lényéről. Itt olyan dicsőségesen ragyog az Ő is­tensége, hogy ezek az emberek úgy járnak, mint Mó­zes, aki nem tudott ránézni az Isten dicsőségére. Mert csak ne­künk szür­ke ez a két szó: „Én vagyok”, de az akkori fü­leknek ez mér­hetetlenül sokat jelentett. A mindenható Isten ön­kijelen­té­se ez az egész Szentíráson végig.

Így kezdődik a Tízparancsolat, így mutatkozott be Is­ten: Én vagyok az Úr, a te Istened. Így mutatkozott be Mó­zes­nek, mikor az tudakolja: mit mondjak azoknak, akikhez kül­desz? Ki küld engem? Ki van mögöttem? Kire hi­vat­koz­ha­tom? Én „vagyok, aki vagyok” - és ezt a formulát használta Is­ten mindig, amikor arról szólt az Ő népének, hogy egye­dül Ő az Isten ezen a földkerekségen, és amikor azt ígérte né­pé­nek, hogy jelen lesz, velük lesz, számít­hat­nak rá. Az „én vagyok” a mindenható Isten dicsőséges ön­ki­je­len­tése, és ez visszhangzik Jézusnak azokban a mon­dá­sa­iban, a­mikor János evangéliumában azt mondta: „Én vagyok az é­let­nek ke­nyere. Én vagyok az ajtó. Én vagyok az út, az igaz­ság és az élet. Én vagyok a világ világossága. Én vagyok a fel­támadás és az élet.” Jézus legteljesebb ön­ki­je­len­tése ez a két szó: Én vagyok. Ebben a helyzetben arra utal ez, hogy jö­het ellene egy egész katonai csapat, meg­kö­töz­hetik, leköp­dös­hetik, véresre verhetik, keresztre szögezhetik, megölhetik, Ő akkor is az, aki. Isten, öröktől fogva mindö­rökké!

Hadd kérdezzem meg: hisszük-e ezt igazán? Nagyon so­kan magukat keresztyénnek vallók ezt nem hiszik, pedig ez üdvösség kérdése. Jézus Isten öröktől fogva mindö­rök­ké. És Úr, aki ura itt ennek a helyzetnek is. Minden úgy tör­té­nik, a­hogy Ő akarja. Eléje megy a sorsának, alkalmat ad Jú­dás­nak, hogy megtalálja az ismert helyen. Engedi, hogy meg­kö­tözzék és letartóztassák. De Ő irányítja az eseményeket. Ő ma­rad min­den történés végső alanya, aki soha nem válhat tárggyá a nagy­képű ember kezében. S amikor azt hiszik, hogy di­a­dal­mas­kodnak rajta ellenségei, akkor de­rül ki, hogy Ő vív­ja meg a történelem legnagyobb horderejű csatáját, és a­rat­ja an­nak a legdicsőségesebb győ­zel­mét.

Valahogy az jut ebben kifejezésre: elfoghatják Jézust a sö­tétség emberei, de akkor is Ő a világ világossága! Le­tép­he­tik róla a ruhát, és olyan nyomorulttá tehetik, hogy mint meg­kín­zott ember fölkiált majd: szomjazom! De ez­zel sem tud­ják meg­akadályozni, hogy Ő maradjon az élet vizének kút­feje, a­me­lyik­ből ha valaki iszik, soha meg nem szom­jazik. Megver­he­tik most a pásztort és szétszórhatják a nyájat, de ép­pen ez­ál­tal lesz belőle az a Jó Pásztor, aki az é­letét adja a ju­ho­kért! El­vehetik az életét, de nem akadályozhatják meg ab­ban, hogy ép­pen ez által mentse meg az éle­tét azoknak, akik hisznek benne. Szegekkel és dárdával kionthatják a vérét, de mit te­het­nek az ellen, hogy éppen ez a vér az, ami megtisztít min­ket minden bűntől! Mindez benne zeng hatalmasan ebben az egyszerű „Én vagyok”-ban. Ilyen a mi Megváltónk. Ezért nekünk így kellene benne bíz­nunk, így szabad hozzá imádkoznunk, s nem sza­bad Őt az­zal megszomorítanunk, hogy ennél kisebbnek képzeljük el, vagy azt gon­doljuk, hogy van bármi, ami neki le­he­tet­len.

Hogyan viszonyul ellensé­ge­i­hez? Úgy, hogy amikor Pé­ter elkezd ott handabandázni, és ez­zel megsebesít sú­lyo­san va­lakit, akkor ez a Megváltó az, aki meggyógyítja az ellen­sé­gét. Azt a szolgát ellene vezé­nyel­ték ki. Az volt a dolga, hogy részt vegyen Jézus letartózta­tá­sá­ban, de mikor bajba kerül Jé­zus segít rajta.

Péter apostol később éppen erre az ellenségeit is szeretni tudó jé­zusi magatartásra hivatkozva inti a kö­vet­ke­zők­re a ke­resz­tyé­neket: „Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lel­ki­is­me­rettel tűr el sérelmeket, a­mi­kor igazság­ta­la­nul szenved. De mi­lyen dicsőség az, ha ki­tar­tóan tűritek a hibátok miatt kapott ve­rést?...” (1. Péter 2,19-25.) – Ho­gyan viszonyul Jézus az ellenségeihez? Nyugodtan kér­dezhetjük ezt így: hogy viszonyul hozzánk? Hiszen mind­nyá­jan úgy szü­letünk, mint az Ő ellenségei, s épp az Ő el­len­sé­geiből a­kar Isten gyermekeivé tenni halála ál­tal, hogy az­u­tán mi is hozzá hasonló királyi méltósággal és ural­ko­dói a­lázattal viseljük el a méltánytalanságokat, s a pró­ba­tételeket.

Amikor katona voltam a 80-as évek közepén, emlék­szem volt egy ferences szerzetesnek készülő teológus ka­to­na­társam, aki mindig mosolyogva, szinte örömmel fogadta el a legkegyetlenebb vegzálásokat, a legigazságtalanabb bün­teté­se­ket, a legméltánytalanabb hátratételeket is. Nem morzsolt el a foga között káromkodásokat, nem tervezett bosszút a fe­let­te­seivel szemben e leszerelés utánra, nem kérte ki magának a bánásmódot, hanem alázattal elviselte. Az állandó WC puco­lá­so­kat, folyosó felmosásokat, még a fogdába küldéseket is. Szó se róla, egy darabig nagyon ide­ge­sítette a tiszteket is, de a szobatársait is a viselkedése. Ám egy idő után kezdték tisz­telni, s rájöttek, hogy nem ta­lál­nak fogást rajta. Így lett az el­lenségeit is szerető Jézusra mutató példává a hadseregben. – É­letünk különböző har­ca­i­ban, vajon mi kire mutatunk? Ott­ho­­ni csetepatéink, munkahelyi csatározásaink, hétköznapi küz­del­meink során Jézust lát­ja bennünk a környezetünk?

3./ Hogyan viszonyul Jézus a tanítványaihoz? Olyan ki­meríthetetlenül sokat mond testvérek ez az egyszerű meg­ál­la­pítás is: „Azért ha engem kerestek, ezeket engedjétek el­men­ni.” A zen­dülővel együtt a követőit is letar­tóz­tat­ták min­dig. Jézus azonban tudja, hogy a tanítványok hite itt még nem o­lyan erős, hogy elbírná az érte vállalt szen­ve­dést. Majd eljön an­nak az ideje is. Ezek közül az emberek közül, akik itt szét­fu­tottak, többen a vértanúságig hű­sé­ge­sek lesznek Megváltó­juk­hoz. De ehhez még erősödniük kell. Most még védi őket, és a szó szoros értelmében odaáll a le­tartóztatásukra kivezé­nyelt ellenség és az általa védett tanítványok közé, és a testé­vel védi őket. – Ha engem ke­res­tek, ezeket engedjétek el­men­ni most mindjárt. Tisztázzuk idejében a dolgokat. És engedik elmenni a tanítványokat.

Tehát Jézus szinte olyan fölényesen ura a helyzetnek, hogy majdnem utasításként mondja ezt az el­len­sé­ge­i­nek. Szin­te a saját parancsára fogják el! Bár ellenségeinek a hatal­má­ba kerül, de nem tragikus véletlen folytán, még ke­vésbé a­zért, mert gyenge volt, vagy tehetetlen, hanem egyedül azért, mert Ő így akarta! Mert Istennek engedel­mes­ked­ve cselekszi azt, amit vállalni akar, és így Ő diadalmaskodik akkor is, a­mi­kor látszólag vereséget szenved! – Ez az i­ga­zi szabadság, a­mikor valaki teljesen önként, szabadon engedelmeskedve vál­lalja és cselekszi azt, amit Isten el­rendelt felőle: szabadon áll bele Isten akaratának a vonalába, Ő maga egészen azt a-kar­ja cselekedni, amit az Isten a­kar vele cselekedni!

Ilyen a mi Megváltónk. Ilyen a Pásztor, aki életét adja a juhokért. És nagypénteken ugyanez történt kozmikus mé­re­tek­ben, emberiség-méretben. Jézus odaállt a mindenható Is­ten és mi közénk, és a szó szoros értelmében a tes­té­vel védett min­ket. Mintegy a szeretetével védi és takarja, fedezi azokat, a­kik mögötte vannak. A halálig hű Megváltó drá­ga szavai e­zek, amelyekben az evangélium szíve lüktet. Saját magának az odaadásával biztosítja a szabadságot azok­nak, akik hittel rej­tőznek mögé, és akik bizalommal tekintenek föl rá! Önként tartotta oda a kezét a meg­kö­tö­zés­re, hogy a mögötte állókat so­ha meg ne kötözzék a sötétség láncai, hanem megállhas­sa­nak mindvégig az Isten gyer­me­keinek a szabadságában és ö­rö­mében. Hagyta magát elfogatni, hogy rólunk lehulljanak a bi­lincsek, és teljes szívvel di­csérhessük Istent az Ő szabadító ke­gyelméért!

Ott vagyunk-e vajon mi is mögötte? – Tudjátok, mit kell csak tennünk? Nyugtalan lelkiismeretünkkel, bé­két­len szí­vünkkel oda kell csak rejtőznünk a Megváltó mögé, Aki min­den vádat, minden bűnnek és mulasztásnak a ter­hét, min­den jóvátehetetlen megbántásnak a fájó emlékét és következ­mé­nyét hajlandó magára venni. Aki mindennek, a­mi nyug­ta­la­nítja a lelkünket hajlandó ezt mondani: „Ha engem ke­res­tek, engedjétek ezeket elmenni!” Igen, en­ged­tes­sék el ezek­nek a bűnadós­sá­guk, mert az az adósság az utolsó fillérig kie­gyen­lítést nyert. Igen, nyerjenek feloldozást az átok alól, mert az az átok a ke­reszt által áldássá vált számukra. Igen, bocsát­ta­ssanak el a büntetés alól, mert azt a bün­tetést már isteni he­lyet­tesük letöltötte. Igen, engedjék el őket a kárhozat és pokol szenvedései alól, mert valaki he­lyet­tük már fenékig ürítette a keserű poharat! És majd az ítélet nagy napján is bocsát­tas­sa­nak el az Isten ítélőszéke e­lől szabadon és boldogan, mert ott is fedezi majd őket a Jó Pásztor szeretete: „Így kellett betel­je­sed­nie annak az igé­nek, amelyet mondott: Azok közül, akiket ne­kem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” (János 18,9.) - Ott leszünk-e kö­zöttük? Ott leszel-e Mögötte hit által? – Jö­he­tünk most is, ebben a pillanatban is!

Mi erre a mi válaszunk? Erre a válasz csak az lehet, a­mit Pál apostol így írt meg: „... és azért halt meg min­den­kiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem an­nak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2 Kor. 5,15.) A­zért halt meg, hogy ne úgy éljünk tovább, mint ahogy addig éltünk, a­míg ezt nem hittük. Ez a változás a célja az ő ha­lálának. Az ember letartóztatta az Istent. A teremtmény elfogatta a Terem­tőt. Igen, a világ Ura akarta így ezt. Az a Ki­rály, akit virágva­sár­nap még a tömeg is hozsannázott, de akit őt nap múlva a keresztre küldött. De ez a le­tar­tóz­ta­tá­sá­ban is Istenként jelen lévő Úr, azért engedte ezt meg, hogy mi tényleg szabaddá le­hessünk a bűntől. Ehhez az kell, hogy egyszer a mi kirá­lyun­kat is foglyul ejthesse az ő szeretete. Hogy mi mint az éle­tünk kiskirályai hagyjuk le­tar­tóz­tat­ni Általa a gőgünket, az ön­i­ga­zult­ságunkat, a büsz­keségünket, a haragunkat, mindazt, a­mi Nél­küle a szívünkben u­ral­kodik. Ha hagyjuk, hogy Jézus sze­re­tete megkötözze a velünk született természetünk óriási ego-ját, akkor vál­ha­tunk egészen szabaddá. Szabaddá arra, hogy a­mi­lyen engedelmes volt ő az Atyának, olyan engedel­mesek le­gyünk mi is iránta. Hogy ahogy ő viszonyult az el­len­ségei­hez, mi is úgy viszonyuljunk a magunkéihoz. S a­ho­gyan ő sze­rette az ö­véit, mi is úgy szeressük egymást. Ez nem ma­gá­tól lesz a miénk, ezt hittel fogadhatja el az ember. A megterí­tett asz­tal­nál ma újra lehetőségünk van elfogadni ezt az a­ján­dé­kot Őtőle. Éljünk vele, hogy élhessünk általa! Ámen.