2015.02.22.
Bibliaolvasás 2. – Építkezünk
Lekció: Zsolt 119,1-20
Textus: Mt 7,24-29
Svábhegy

A mai igehirdetés címe az, hogy ’Építkezünk’, és nem azért, mert gyülekezetünk már évek óta folyamatosan építkezik, és életünk egy részét az ezzel kapcsolatos ügyes-bajos dolgok töltik, és még fogják is a jövőben, hanem azért, mert az egész életünk egy folyamatos építkezés. Tégláról téglára, cserépről cserépre, oszlopról oszlopra hordjuk össze életünk meghatározó darabkáit. Az elavult elemeket olykor kicseréljük, vagy épp ragaszkodunk a konzervatív megoldásokhoz, akárhogy is, igyekszünk szilárd egzisztenciát teremteni magunknak.

De ahogy a templomépítés, vagy a parókiaépítés sem egyszerű feladat, sok nehéz döntéssel, sok váratlan helyzettel, olykor konfliktusokkal, nézetkülönbségekkel terhelt, úgy az életépítés is nagy kihívások elé állítja az embert. Születnek jó és rossz, okos és bolond döntések, és gyakran csak utólag derül ki, hogy egy döntésünk melyik kategóriába tartozik. Milyen jó is lenne egy biztos receptet kapni arra, egy pontos mérnöki tervet, hogy az ember hogyan építhet magának szilárd életet. Vannak, akik tanfolyamokra járnak azért, hogy elsajátítsák a boldog, biztos élet titkát, és a könyvesboltok polcai is tele vannak ilyen irányultságú könyvekkel. Mindegyik biztos, olykor kizárólagos sikert ígér.

Ma egy olyan tervvel, módszerrel ismerkedünk meg, amelyre évszázadok, évezredek óta több millióan esküdtek. Egy olyan tervvel, amelyet a legszakavatottabb mérnök készített el számunkra. Egy tervvel, amelyet Jézus skiccel fel a szívünk tábláira, és a kivitelezés rajtunk múlik. A felolvasott igeszakasz a Hegyi Beszéd lezárása, összegzése. Azok a beszédek, amelyeket hallani és cselekedni kell már elhangzottak. Most rajtunk a sor. Akkor és ott mindenki hallhatta, ma kezünkben a Biblia, mindannyian olvashatjuk, itt vagyunk az istentisztelet, mindannyian hallhatjuk. Rajtunk múlik, hogy az okos vagy a bolond módszert választjuk.

Jézus, mint mindig, most is a lényegre világít rá. Az építkezés során az első és legfontosabb dolog az alapvetés. Mielőtt kiválasztanánk a cserepeket, a csempék színét vagy a bútorzatot, alapoznunk kell, és egyáltalán nem mindegy hogyan, nem mindegy, mire. És talán most mindannyian bólogatunk magunkban, de ha az életünkre, a körülöttünk lévő életekre gondolunk, akkor azt lehet látni, hogy nem mindenki építi életházát tudatosan. Van, aki csak úgy találomra él. Ahogy esik, úgy puffan. Ahova sodor a szél vagy az ár. Döntések, felelősségvállalás nélkül.

Mások, akik igyekeznek tudatosan építkezni, sokféle alapot választanak maguknak. Építenek gazdagságra, szépségre, sikerre, egészségre, ismeretre, egy másik emberre. Ezek közül az alapok közül van, ami talán megvetendő, van, ami talán becsülendő, de egy valamiben hasonlítanak egymáshoz, van egy közös tulajdonságuk, ami döntő az ember életére nézve. Ezek mind elmúlhatnak, kicsúszhatnak a talpunk alól. A gazdagságot összedöntheti egy válság, a szépséget elmossa az idő, a siker a közönség szeszélyétől függ, és egyszer jön majd valaki, aki sikeresebb lesz, az egészség már fiatalkorban visszafordíthatatlanul megromolhat, az ismeret elavulttá válhat, egy másik ember, egy házastárs, egy apa, egy anya, egy gyermek, egy barát ugyancsak elmúlhat. És ha ezek közül valamelyik volt az életünk alapja, vagy még mindig az, akkor számíthatunk arra, hogy egyszer csak ott állunk majd alap nélkül. Összedől a ház, és ahogy egy-egy életkrízis után mondani is szoktuk, újra kell építeni mindent. Bizonyára többen is vagyunk itt olyanok, akik átéltek már ilyen alapvesztést, akiknek egyszer már mindent újra kellett építeni, vagy épp most próbálják összerakni életük megmaradt darabjait. Sajnos tudjuk, olyan is van, akinek ez már nem sikerül, akinek egy ilyen alapvesztés miatt végzetes tragédiába torkollik az élete.

A Jézust hallgatók számára nem volt ismeretlen a kép, amit Jézus használt. Én gyerekként nem értettem, valaki miért építené homokra a házát. Aztán megtudtam, megtanultam, hogy ezen a vidéken a sziklára, a mészkőre a szél, az idő homokréteget, laza földréteget hordott. Amikor az emberek építkeztek, eldönthették, hogy vállalják a nehezebb munkát, és leásnak a szikláig, és kötőanyaggal ahhoz erősítik a ház alapját, vagy egyszerűen erre a laza rétegre alapoznak. Nyilvánvaló melyik volt a könnyebb munka. De hosszú távon nem volt mindegy, melyik módszert választották, mert ezen az éghajlaton az eső néha tornádószerű szélviharok kíséretében zúdult a kiszáradt földre, és elsöpörte magával a sziklára rakodott homokos talajt. Ha valaki a homokra építette a házát, annak úszott a háza is. De aki sziklára építette, annak szilárdan állt.

Mi mit tehetünk mi azért, hogy a mi életünk alapját nem mossák el a viharok? Költői a kérdés, a válasz itt áll előttünk. Építsük az életünket olyan alapra, amely biztos, és sosem múlik el, amely örök és megingathatatlan. Építsük az életünket Krisztusra. „Könnyű azt mondani, tiszteletes kisasszony! Építsd az életed Krisztusra. Szép szólam, de hogy lehet ezt kivitelezni az valóságban?” Jézus azt mondja, két dolog kell hozzá: hallani és cselekedni. Hallani és ma már olvasni Isten igéjét, és cselekedni azt. A kősziklára építeni, azt jelenti, mélyre ásni. Mélyre ásni az igében, és mélyre engedni a lelkünkben mindazt, amit olvastunk, hallottunk, megértettünk. Hallani és cselekedni. A kettő elválaszthatatlan egymástól, nem elég csak hallani, és hallás nélkül nem lehet cselekedni. Keresni kell Isten akaratát, tanulni azt, a magunkévá tenni, és megvalósítani. Krisztus beszédei nem csak szép, lelket simogató szavak, amelyeket olyan jó hallani, olvasni. A bennük lévő igazságnak valósággá kell lennie az életünkben.

Sokan most azt mondják magukban. Jó-jó, de én, ha elolvasom, nem értem. Nem látom az összefüggéseket, van ilyan, még gyakorlott bibliaolvasóknál is. A 119. Zsoltárban, amit lekcióként olvastam, a zsoltáros könyörög Istenhez a megértésért is. Ha valamit nem értünk, vagy az elején semmit se értünk, nem félretenni kell a Bibliát, hanem könyörögni a megértésért, hogy Isten Szentlelke tegye érthetővé, világossá és meggyőzővé számunkra a papírra vetett szavakat. Mária se mindent értett az angyali üzenetből először, de azt olvassuk, forgatta a szívében. És ha állhatatosak vagyunk, ha mélyre, egyre mélyebbre ásunk, nem lankadunk, és nem fáradunk meg, nem adjuk fel, akkor egyre jobban fogjuk érteni.

Isten igéje tanácsot ad, bölcsességet ad, megtanít különbséget tenni igaz és hamis, fontos és mellékes, hasznos és haszontalan dolgok között. Isten igéje megelevenít, vigasztal a nyomorúságban, reménységet ad. Isten igéje nevel, felnyitja a szemünket, és segít helyesen dönteni. De csak akkor, ha mélyre ásunk benne, és ahhoz igazítjuk, ahhoz rögzítjük az életünket. És egy idő után az ember megtanul igeszerűen gondolkodni. Mindaz, amit hallott, amit olvasott, az élete, a gondolkodása, a szemlélete részévé válik. És sokszor már észre sem veszi, de a döntéseit ez alapján hozza meg.

Van olyan, hogy direkt üzenetet kapunk a Bibliából. Hogy félelem van bennünk egy nehéz döntés miatt, és ahogy olvassuk az aznapi igét, azt látjuk, ne félj, és ne rettegj. De ez történik meg ritkábban. A gyakoribb, hogy a sok, folyamatosan olvasott, hallott ige szemléletté áll össze bennünk. Találomra nem lehet megérteni, nem lehet vezetést kapni. Valakivel megtörtént egyszer, hogy bár nem olvasta a Bibliát rendszeresen, egy nehéz helyzetben elővette, és – ahogy sokan csinálják ezt – felcsapta valahol, mondván, ahol kinyílik, és amelyik igére rábök, majd az adja meg az útmutatást. Kinyitotta, és Isten valóban válaszolt neki, mert ott nyílt ki, ahol az Ó és Újszövetség között egy üres lap van. Nem lehet így játszadozni Isten beszédével.

Nem lehet félvállról venni. Hallani is meg nem is, cselekedni is meg nem is. Építeni is rá, meg nem is. Mi mennyire tudunk mélyre ásni? Mennyire vesszük komolyan azt, hogy ha Isten szól hozzánk, ha vele találkozhatunk? Várjuk-e az üzenetet? Készülünk-e rá testben és lélekben egyaránt? Például egy ilyen vasárnap reggelen? Kínában ma is vannak olyan területek, ahol tiltott a keresztyénség gyakorlása, és az embereknek 2-3 napon át kell gyalogolniuk ahhoz, hogy havonta egyszer vagy kétszer eljuthassanak istentiszteletre. De elszántan mennek, mert az minőségi idő, azt odaszánják az Istennek.

Nekünk itt többségében néhány perc, esetleg egy fél óra, óra eljutni ide a templomhoz. És micsoda ajándék, hogy hetente, sőt hetente többször is élhetünk ezzel a lehetőséggel, hallhatjuk, olvashatjuk az igét. Mégis gyakran egy órát is alig bírunk ki, nemhogy 2-3 napot. Ha úrvacsora is van vagy keresztelő, akkor az sokaknak már túl sok, túl hosszú. Azt már nem lehet kibírni, ennyit már nem tudunk az életünkből ideszánni. Ha egy szerelmes elkésik a randevúról, vagy egy üzletember egy megbeszélésről, akkor az egyértelmű udvariatlanság, sértés. Ha az Istennel való találkozást késsük le 5, 10, 15, 20 perccel, az érthető, abban nincs semmi elfogadhatatlan. Vagy ha el se jövünk, nem számít, hiszen Isten nem hisztizik azonnal, mint a szerelmes lány a mozi előtt, és nem mondja fel az üzletkötést, mint a megvárakoztatott partner. Isten hallgat csendesen és vár.

Mi hogy szoktunk itt lenni? Hogy szoktunk igét olvasni? Várjuk a találkozást, várjuk az üzenetet? Készülünk rá? Izgatottak vagyunk miatta? Hogy ma mi lesz, ma mit mond, ma mire szólít fel, mire tanít, miben igazít helyre? Mert a bibliaolvasás célja, nem a Biblia olvasása, az igehirdetés célja nem egy szép beszéd elmondása és meghallgatása, hanem a találkozás Istennel, a találkozás Jézussal. Isten szava nem csak úgy lóg a levegőben, hanem mindig hozzánk szól, mindig hozzánk kötődik, és az ige nélkül nem tudjuk kitermelni magunkból a krisztusi tulajdonságokat. Magunkban hiába ásunk mélyre, amit keresünk, amire szükségünk van, nem ott találjuk meg. Hogy a szilárd szikláig eljussunk, Isten igéjében kell mélyre ásnunk. És aki megtartja Isten igéjét, azt Isten igéje is megtartja.

Megtartja a viharok, a megpróbáltatások idején is. Mert a zápor, az árvizek, a szelek érik a homokra és a sziklára épült házat egyaránt. A krisztusi alapokon álló ember sem mentesül a nehézségektől, a megpróbáltatásoktól. És időnként talán meg is rongálódik ezek közepette, de alapjaiban szilárdan áll. A keresztyén embert is éri váratlan szerencsétlenség, vagy megpróbálják elsodorni saját szenvedélyei, külső erők is igyekeznek időnként kikezdeni. De aki szilárd sziklán áll, az kiállja mindezeket, sőt, talán még erősebb is lesz, mert látja hol voltak az építmény gyenge pontjai, és ki tudja javítani azokat. Megláthatjuk, melyek életünknek azon részletei, amelyeken változtatnunk kell. Hogy hol a rés a pajzson. Olyan is van, hogy épp az ige leplezi le a gyengeségeinket, a hiányosságainkat, vagy éppen a túlkapásainkat. Jeremiásnál olvassuk, hogy van olyan, hogy az ige éget, leéget rólunk dolgokat, tisztogat. És ez csodálatos lehetőség, amivel élhetünk.

Csodálatos lehetőség, hogy naponta kezünkbe vehetjük a Szentírást, és olvashatjuk, és találkozhatunk általa Istennel. Csodálatos az, hogy Szentlelke által elkezdjük megérteni az írásokat, és a legcsodálatosabb, ha tesszük is az ő akaratát. Testvérek, ez nem egy unalmas kötelezettség, hogy már megint Bibliát kell olvasni, hanem egy izgalmas, elképesztő dolgokat, igazságokat, tudást rejtő lehetőség. Ne szalasszuk el, hogy éljünk vele.

Ne legyünk olyanok, mint az etióp mese főszereplője, Makelele király, aki mindent arra tett fel életében, hogy levadásszon egy szivárványt és egyen a húsából, és végül belehalt vágya hajszolásába. Ne a jelen alapján döntsünk a jövőnk felől. Hanem fordítva, a jövőnk határozza meg a jelenünket. A jelen sokszor az súgja, nincs idő az Isten dolgával foglalkozni, nem is olyan fontos. De ha magunk előtt látjuk a jövőt, ami Krisztusban van elrejtve, akkor tudhatjuk, hogy ma sem lehet más fontosabb, mint az Istennel való találkozás. Hogy bár minden elmúlik, az ő beszédei nem múlnak el, és ha mi megtartjuk azokat, az ő beszédei megtartanak minket az örök életre. Ámen.