2015.02.08.

Földvásárlás a börtönben - Jeremiás 7.

Lekció: Jeremiás 32,1-15.

Textus: Jeremiás 32,42-44.

Svábhegy

A mai napon folytassuk kedves testvérek, kedves gyü­le­kezet a Jeremiás próféta koráról, személyéről és igehirdeté­se­iről még tavaly megkezdett sorozatunkat! Három héttel ez­e­lőtt arról hallottunk, hogy az ítéletes próféciák fenyegetései után, a könyv 30. fejezetétől kezdve egyre gyakrabban szólal­nak meg bátorító, reménységet hirdető, vigasztaló szavak Je­re­m­iás ajkán, és író­de­ák­ja, Bárúk tollán. Azt hirdeti rajtuk ke­resztül az Úr az ő népének, hogy a babiloni fogság keserves év­ti­ze­dei után visszavezeti majd a megmaradtakat szülőföld­jük­re és új szövetséget fog kötni velük, amelyben már nem kő­táb­lák­ra, hanem a szívük hús­táb­lá­i­ra fogja vésni Isten az ő törvényeit. Az a furcsa történet is, amely Jeremiás földvá­sár­lá­sá­ról tu­dósít, eb­be a sorba, az ún. üdv­pró­fé­ciák sorába il­lesz­ke­dik a maga külö­nös módján. Hiszen mit is tesz a prófé­ta? Meg­ve­szi az unokatestvére által felkínált családi föl­det. De mi ebben olyan különös? S mi ebben számunkra a lelki ü­ze­net? Az a­mi­kor és amiért ezt teszi.

Mikor érdemes földet venni? Amikor tudjuk, hogy a meg­vásárolandó föld a (közel) jövőben nagy hasznot fog hoz­ni, pl. ál­lami kisajátítás, jövőbeli autópálya építés miatt. So­kan gazdagodtak már meg abból, hogy jókor voltak jó helyen, vagy jó in­for­má­toraik voltak, és megtudták, hogy melyik, ma még talán parlagon heverő földterületet fogja hamarosan az ál­lam meg­venni, mert ott valamilyen nagy beruházásra ké­szül. De ki venne most földet mondjuk Kelet-Ukrajnában? Vagy ki vett volna földet Ma­gyar­országon a téeszesítés előtt? Biztos ráfizetés, kész csőd. – Vagy mikor érdemes lakást ven­ni? Nyil­ván akkor, amikor még pang a piac, amikor mindenki el­adni akar, és az árak lent vannak, de amikor már lehet sej­te­ni, hogy megindul a gazdasági növe­ke­dés és fel fognak men­ni az árak. Magyarországon tavaly elkezdett fellendülni az in­gat­lan­piac, sokan mondták is, hogy most vegyen lakást, a­ki­nek van pénze, mert pár év múlva valószínűleg jókora fel­árral tud­ja majd eladni. De ki venne most lakást mondjuk Do­nyeck­ben? Vagy ki vett volna lakást 70 évvel ezelőtt az ost­rom­lott bu­da­pes­ti belvárosban? – Jeremiás földet vesz akkor, amikor küszöbön áll az ország összeomlása, Jeruzsálem teljes pusztulása, a la­kosság deportálása. Miért? Talán jókor volt jó he­lyen? Amennyiben a királyi palota börtönudvara ilyen hely, akkor igen. Vagy talán jó informátorai, megbízható támogatói vannak a királyi udvar­ban? Kizárt dolog, hisz épp azért zár­ták be, mert ha­zaárulónak titulálták. De akkor miért veszi meg azt a földet?

Testvérek, jól tudjuk, hogy nagy gazdasági és pénzügyi válságok idejét éli most a világ, amikor szinte napról napra vál­tozik a helyzet. Ilyenkor az emberek azt kérdezik, mit ér­de­mes vásárolni, mibe érdemes befektetni, hogy a pénzünk, a­mennyi van, ne vesszen el, hanem inkább gyarapodjon az ér­té­ke. Vannak akik nemesfémekre gondolnak, mások ingat­lan­ban vagy vállalkozásban gondolkodnak, de a szakemberek sze­rint szinte minden bizonytalan. Nem volt ez máskép­p Je­re­miás idejében sem, azzal a különbséggel, hogy egy va­la­mi biz­tos volt: már ott állomásoztak a babiloni csa­pa­tok Jeru­zsá­lem alatt, s az utolsó júdai királynak, Cid­kij­já­nak út­jában állt a próféta. Azért volt ez így, mert volt egy há­bo­rús párt, amely sze­rint nem szabad meghódolni és adót fi­zet­ni a babiloni ki­rály­nak, hanem hadakozni kell és győzni fog­nak, Is­ten meg majd úgyis megmenti őket. Jeremiás viszont azt hir­dette az Úr igéjére hivatkoz­va, hogy épp ennek a há­bo­rús fel­fogásnak a kö­vet­kez­tében még maga a király is fogságba fog esni, el­hur­colják, s nem rövid, hanem hosszú szá­műzetésbe megy az e­gész nép. Ezt a próféciát persze demora­li­zá­ló­nak tartotta a há­borús párt, akik könnyen el­érték a király­nál, hogy börtönbe zárja Je­re­miást. Oda is ke­rült, és ott kapta vidéki rokonaitól a hírt, hogy nagy­bátyja fia el a­kar­ja adni az atyai örökségét, mert pénzre van szüksége, s ne­ki, mint legközelebbi ro­kon­nak lehet azt meg­vá­sá­rol­ni­a a mó­ze­si törvény ö­röklési joga sze­rint. Köze­leg a vég­ső pusztulás, mindenki megpróbálja pénz­zé tenni az in­gó és ingatlan va­gyonát, hogy az ezüstöt és a­ra­nyat el tudja vin­ni ma­gával Ba­bilóniába. Ezért jön Ha­na­mél, s Jeremiás­nak nyilatkoznia kell meg­veszi-e, vagy pedig le­mond róla. Je­remiás fel­ismerte eb­ben a dologban az Úr sza­vát és úgy dön­tött, megveszi a föl­det. Ez a dolog abban a pil­la­natban tel­jes őrült­ség­nek látszott, fő­leg az ő részéről, aki tisz­tában volt a hamarosan beköszöntő ba­bi­loni fogsággal és ezt nyilvánosan hir­det­te is. – Mi történt tu­laj­donképpen?

Jeremiásnak ebben a kritikus helyzetben nyilván esze á­gában sem lett volna földet venni, viszont azt megszokta, hogy Is­ten­nek mindig engedelmeskedni kell. Akkor is, ha nem érti, hogy mit miért parancsol. Megjelent az unokatest­vér, az elő­í­rá­sok szerint megfogalmazták az adásvételi szer­ző­dést, és ta­núk előtt kifizette Jeremiás annak a mezőnek az á­rát. Ké­sőbb tudta meg ő is, mások is, hogy Isten ezt az ügy­le­tet igehirde­tés­nek szánta. Azt akarta szemléltetni a népnek, hogy a be­kö­vet­kező nagy ítélettel, Jeruzsálem pusztulásával és a nép fog­ság­ra vitelével nem ér véget a nép története. Isten ezt ítélet­nek szánja, de az ítélettel soha nem az a célja, hogy meg­sem­mi­sítse, hanem hogy megtisztítsa az Ő népét. Vége lesz az í­té­let­nek, és ő visszahozza a maradékot a babiloni fog­ság­ból. A­ho­gy olvastuk: „Ezt mondja a Seregek Ura: fognak még há­zat, szán­tóföldet és szőlőt venni ebben az országban.”

Abban az időben amikor mindenki kilátásta­lan­nak lát­ta a jövőt és reménytelennek a helyzetet, amikor, - ha nem is val­lották be, - de sejtették, hogy ebből ostrom lesz, a túl­e­rő­vel szemben nem fognak tudni megállni, s az el­len­ség meg­sem­mi­sí­ti őket, Isten reménységet akar oltani az ő népe szí­vé­be, a­me­lyet éppen megítél bűnei miatt. Nagy próbák követ­kez­nek most, de lesz maradék, amelyet az Úr visszahoz, mert nem semmi­sít­heti meg őket egészen az ellenség. Lesz itt még a­dás­vé­tel, lesz élet ebben az országban. A sok le­en­dő a­dás­vé­tel közül az első Jeremiásnak ez a föld­vásárlási ak­ciója Is­ten pa­ran­csá­ra, ami egy prófétai jel volt. Ez­zel is ar­ra akarta bá­to­rítani Isten a népet, hogy legyen re­mény­ség a szí­vében. – Ez a tör­té­net lényege, de mi az üzenete szá­munk­ra? Az, hogy az Is­tenben bízó ember hogyan látja maga körül az é­le­tet, a hol­na­pot, s hogy látja ezt az, akinek nincs i­lyen re­mé­ny­sé­ge. – Mi volt a különbség Jeremiás próféta és kortársai gon­dol­ko­dá­sa, vi­lág­lá­tá­sa, életfelfogása között?

1./ Először is azt mondhatjuk, hogy nagyon sokszor kü­lönbség van a pillanatnyi meg a hosszú távú érdekek kö­zött. Aki lát a történelemben, és ilyen ember kevés van, az a távlati érdekek felől nézi a világot, de a legtöbb embert csak a pil­lanatnyi haszon érdekli. Ézsaú is eladta a maga el­ső­szü­lött­sé­gi jogát egy éhes és frusztrált pillanatában, amikor töb­bet ért ne­ki egy tányér lencsefőzelék, mint az, hogy valami­kor majd örökölheti az atyai vagyont. A rövid távú érdekek e­lő­re he­lye-­

zé­se azóta is számtalanszor megtörténik a világban, de mintha manapság különösen is erős volna a „carpe diem” az „élj a má­nak” felfogás itt Európában, s hazánkban. Ne gon­dolj a jövődre, mert úgy sincs jövő, ne tervezz előre, mert úgy­sem tu­dod, mit hoz a holnap, élvezd a pillanatot. Milyen jó lett vol­na, ha csak szegény kis magyar népünknek is lettek volna o­lyan szel­lemű emberei, mondjuk a két világháború kö­zött, a­kik pontosabban láttak volna a történelemben. Ilyesmi a­zon­ban csak Is­tenre nagyon odafigyelő lelkeknek adatik meg, a­ki­ket a többség aztán rendszerint lehurrog. Ez történt Je­re­mi­ás­sal is, aki a­zért került börtönbe, mert pontosabban lá­tott a tör­ténelemben, mint a király és összes tanácsadója e­gyütt­vé­ve. Ő nem a leg­közvetlenebb érdekeit nézte, mint a­zok, akik sze­rették volna megtartani a trónt és a hozzá kap­cso­lódó ta­nács­adói ál­lá­sa­i­kat. Hányszor ejtik meg az embert a sa­ját igé­nyei - ez vagy az biztosan így lesz, mert ne­kem most ez a pil­la­natnyi érdekem, és én így lennék a leg­bol­do­gabb - és em­be­rek csapdába ejtik magukat, és futnak a leg­rö­vi­debb távú ér­de­keik után, mert a vá­gyaikra komolyabban fi­gyel­nek, mint az é­lő Istenre. Jeremiás nem volt rabja a vá­gya­i­nak, pedig ő is na­gyon szerette vol­na, ha Jeruzsálem ép­ség­ben megússza a ba­biloni hadjáratot. De odafigyelt Is­ten igé­jé­re, és ezért túl­lá­tott a vágyálmain. Így ju­tott el oda, hogy meg is hirdette azt, a­mi nem volt ínyére senkinek, neki ma­gá­nak sem, de ő meg­pil­lantotta azt a dolgot a jö­vőben, és nem hall­ga­tott róla.

Jó lenne testvérek nekünk is eljutnunk oda, hogy sza­ba­dab­bá válunk a pillanatnyi érzéseinktől és a leg­köz­vet­le­nebb ér­dekeinktől, mert az igazi érdekeink sokkal inkább a na­gyobb táv­latokban rejlenek. Azokért áldozatot kell hozni, tud­ni kell ér­tük lemondani, önmagunkat korlátozni és fe­gye­l­mez­ni, ami csep­pet sem kellemes dolog. De a világ sok zűr­za­vara, embe­ri rom­lása, s végeredményben a boldogtalansága ép­p ebből fa­kad, hogy a legtöbben csak azt keresik, ami szá­muk­ra épp most a legkellemesebb, és nagyon kevesen tud­nak ál­doza­tot hoz­ni távlati célokért. Ki mer ma nemzedé­kek­re e­lő­re tervezni, a jö­vő érdekében áldozatot hozni, vagy ha o­lyan helyzetben van, akkor áldozatot hozatni, ki meri fel­vál­lal­ni az ezzel e­gyütt járó ér­deksérelmeket, hiszen a pillanat, a ma és holnap, a jövő ütközik itt össze? Csak az, aki túl lát a je­lenen, és nem a saját utó­pi­ái nyomán, hanem Isten tör­té­nel­met munkáló ha­tal­ma nyomán látja a jövőt. Én emlékszem, hogy sokan mondták 15 évvel ez­előtt: tiszteletes úr, elég lesz itt egy kis falusi imaház, amiben elférünk 50-en, 60-an, mi­nek ide ilyen templom? Pedig egy temp­lom az nem a jelen­nek épül, hanem a jövőnek. De az Istentől elkészített jövőt, az ál­tala irányított történelmet csak azok is­merik fel, akik nem a rövid távú érdekeikre, a kényelmükre, hanem az Ő szavára fi­gyel­nek.

Jeremiás talán egyedül volt ilyen az akkori Jeruzsá­lem­ben, börtönbe mindenesetre tudomásunk szerint más nem ke­rült ilyesmiért. Ezért meghökkentő, hogy miként jut eszébe egy ilyen helyzetben, a börtönben ülve vidéken földet vásá­rol­nia magának, amikor ő is látja, hogy itt mindenkit el fog­nak hurcolni, az ország pedig évtizedekre gyakorlatilag la­kat­lan­ná vá­lik. Egész biztos, hogy nem az anyagi haszon­szer­zés ve­zette, ez teljesen távol állt tőle. Nem is a véle­mé­nye vál­to­zott meg, hogy esetleg mást gondoljon, mint amiért a börtönt szen­vedte, tudta ő most is, hogy nehéz és hosszú lesz a szá­m­ű­ze­tés. Hanem annyi történt, hogy Jeremiás meg tudta hal­lani Is­ten megszólító üzenetét egy egyszerű csa­lá­di láto­ga­tás­ból is, a­mi­kor a börtönben nagybátyja fia nyi­lat­ko­zatot kért tőle a föld ügyében, hogy tart-e rá igényt, vagy sem.

2./ A másik különbség - épp ezért - az emberi igaz­sá­gok és Isten i­gazsága között húzódik. Ez a dolog már egy ma­gasabb lép­cső, mint az előbbi. Jeremiásnak tartása van, ezt lát­t­uk, ő nem a vágyainak él. Olyan ember, akinek fontosab­bak a távla­tok, aki lát a történelemben, és aki kész a megpil­lan­tott igazságért a­kár szenvedni is. Ez volt az első fok, le­győz­ni a vágyakat és szen­vedni az igazságért, s tudjuk, a leg­töb­ben egyáltalán nem képesek erre az első fokra fellépni. Ám Jere­mi­ás tovább lép en­nél, mert Isten megérintette a szí­vét, ahogy olvastuk, „ráis­mer­tem, hogy ez az Úr szava” - és tel­jesen éssze­rűt­lenül meg­ve­szi a felajánlott vidéki birtokot ma­gának. Mi történt?

Az, hogy túl tudott lépni még a számára oly fontos i­gaz­s­ágon is, mert időközben Istentől egészen friss kijelentést ka­pott. Nem keményedett bele a szíve abba, amit egyszer fel­is­mert, amit igaznak elfogadott, hanem megmaradt ér­zé­keny, meg­szólítható léleknek, akit Isten vezethet. Ez a má­so­dik, és még az elsőnél is magasabb lépcső. Élni a szó hat­vá­nyozott ér­t­el­mében, intenzíven és valóságosan. Eddig arról volt szó, hogy ne higgyetek a legközvetlenebb vágyaitoknak, ne hi­tes­sé­tek el magatokat, hogy az a valóság egyedül, amire vágy­tok, más nem számít. Higgyétek el, hogy a kevesebb több, ha­joljatok meg a hódítók előtt, különben igenis jön a fog­ság. Most azonban még ennél is magasabb igényről van szó - fi­gyel­jetek oda e­gész szívetekkel az élő Isten titeket ke­re­ső meg­szólításaira! Mert jön ugyan a fogság, de lesz egy­szer, ha sokára is, ha­za­té­rés, s újra fognak házat, szántóföldet és sző­lőt venni ebben az országban. Mert Isten szól a fa­ze­kas mű­helyében, szól a temp­lomban és szól a családi ügye­i­tek­ben is, a kérdés csak az, hogy készek vagytok-e figyelni rá, s meg­hal­lani, amit mond nek­tek? Megérintheti-e a szí­ve­te­ket, vagy pedig teljesen be vagytok már zárkózva a vá­gya­i­tok­ba, eset­leg pedig, ha följebb ju­tottatok ennél, akkor az i­gaz­ságai­tok­ba? Jeremiás nem tokozódott bele sem a vá­gya­i­ba, sem pedig az igazságaiba, meg­ma­radt megérinthető szívű, en­ge­delmes lé­leknek, aki még hallja, mit mond neki az Úr.

A második tehát, amit megtanulhatunk ebből a leírás­ból, hogy Isten parancsai néha az emberi értelem és szokások szá­mára teljesen érthetetlenek. Egy ellenségtől körülvett, ost­rom előtt álló, kiéheztetett városban, egy bebörtönzött próféta vég­képp nem ingatlant akar vásárolni. Ő maga sem érti, hogy mi­ért mondja ezt neki Isten. Nem most van itt az ideje, nincs szük­sége rá, eszébe sem jutott, még ki is nevetik talán miatta. Ba­ja is lett aztán belőle. Miért mond ilyet Isten?

Jeremiás azonban mint hívő ember tudta, hogy az ese­mé­nyek két párhuzamos síkon történnek. Van ez az alsó, amit mi és érzékelünk és látunk. Ott az ellenség, nincs élelem már a városban, őt is becsukták, és nem tudja, mi lesz vele és így to­vább. De vannak Isten gondolatai sokkal ma­ga­sab­ban, mert nem az én gondolataim a ti gondolataik és nem a ti uta­i­tok az én utaim - ezt mondja az Úr. És ezzel a prófétai jel­lel, hogy ő ilyen helyzetben vásároljon földet Isten az e­gész nép szá­mára a­kar valami életmentő üzenetet közvetíteni. Eb­ben a pillanatban ezt még Jeremiás sem érti. De ha nem ér­ti, ak­kor is en­ge­del­meskedik. Készek vagyunk-e mi erre test­vé­rek? Vagy sokszor faggatjuk Istent, próbáljuk kioktatni, és szá­mon kér­ni rajta az ő döntéseit és pa­ran­csait, s megma­gya­rázni neki, hogy most éppen mi idő­sze­rű? Ezt egyedül ő tud­ja, aki az időn felül áll.

Mit tesz a próféta ebben a helyzetben? Azt, amit min­dig tett Jeremiás: engedelmeskedik. S mi ad neki ehhez e­rőt?

Az, hogy miközben hallgatja az unokatestvér előadását, hogy itt van ez a föld, meg neked elővételi jogod van stb. a­köz­ben „ráismertem, hogy ez az Úr szava” s abban a pil­la­nat­ban el­dönti, hogy engedelmeskedik. Nagy kiváltság, ha va­la­ki is­me­ri már az Úr hangját. Aki hallgatja azt naponta, és így rá­is­mer, amikor azt hallja, az felismeri azt is, amikor nem az Úr szól, csak csapdát állítanak neki mások. Akár mennyire ha­son­lít is az Úr hangjához, az csak hasonlít, de nem az övé. Az csak emberi igazság, amelyben óhatatlanul van önzés, hiúság, dicsőségvágy, egy csomó múltból hozott feldolgozatlan sé­re­lem, s ki tudja még mi minden. Lehet, hogy logikus is, lehet, hogy nagyon tetszetős, lehet, hogy nyakon van még öntve ke­gyes vallásos frázisokkal is, de mégsem Isten szava. János e­van­géliumának 10. részében Jézus a jó pásztorról szóló pél­dá­za­tában arról beszél, hogy az ő juhai ismerik az ő hangját, kö­vetik őt és idegent nem követnek. Testvé­rek Jézus hangját az is­meri fel, akiben már ott él az Ő Lelke. A Szentlélek az, aki által mi felismerhetjük úgy, mint itt Jeremiás a hétköznapi tör­té­nésekben, az életünk apró-cseprő dolgaiban éppúgy, mint a Biblia lapjain, vagy az igehirdetés emberi szavában az e­gyet­len nagybetűs Igazságot, Isten Igéjét, szavát!

Jó lenne testvérek kedvet kapni ehhez mind­nyá­junk­nak! Újra vezetetten élni, figyelni az igére, amiben Isten ma­gát ve­lünk közli. Jézus egész földi élete is erre tanít ben­nün­ket, még sokkal inkább, mint Jeremiásé. Ő otthagyja a ná­zá­re­ti zsi­na­góga népét, „átmegy közöttük”, ahogy Károlinál ol­vas­suk, mert még nem jött el az ő ideje. A kánai menyeg­ző­ben még sa­ját édesanyját is elutasítja ugyanezért, aztán az A­tya intésére figyel és egy idő múlva azt mondja, töltsétek meg a kő­ved­re­ket vízzel. Így halad az élete lépésről lépésre e­lő­re, el egészen a legmagasabbig, amikor az egész bűnös vi­lág­ért o­da­áldozza éle­tét a kereszten. – Vajon követői vagyunk-e ab­ban, amilyen komolysággal ő az Atyára figyelt?

Jeremiásnál is ezt látjuk. Egy ember, aki le tud­ja magá­ról hántani kívánságait, aztán le tudja hántani ma­gá­ról még az i­gazságát is, mert arra figyel, aki őt igéjével szó­lon­gatja. Ma az emberek mindenféle ezoterikus meséknek hisz­nek, és egé­szen közönséges hitetőknek, csalóknak is be­dől­nek, sőt még fi­zetnek is érte, csak hogy az élő Istenre ne kelljen fi­gyel­ni, s neki ne kelljen engedelmeskedni. Ezt a szo­morú ké­pet látjuk az­tán viszont a rengeteg zűrzavarban és rom­lás­ban, amikor az em­berek tényleg a maguk kívánságai és szája íze szerint gyűj­tenek tanítókat maguknak, mert visz­ket a fü­lük. Az i­gaz­ság­tól elfordulnak, a mesékhez pedig oda­for­dul­nak. Ilyen vi­lág­ban élünk. De kétezer-hatszáz év tá­vo­lából is világosan ü­zen az Úr egy olyan valaki által, aki e­lőbb bör­tönt vállalt a­zért, mert túllátott a saját vágyain, az­tán pe­dig még a saját nagy igaz­sá­gán is túllátott, mert haj­lan­dó volt meg­hal­lani az őt frissen megszólító igét, azt, amit Isten mon­dott ne­ki. Oda­tart­juk-e a fü­lün­ket naponta Isten igéjéhez, hogy egy­re in­kább ki­alakuljon bennünk ez a készség, hogy ráis­mer­jünk az ő sza­vára és fel­is­mer­jük azt, ha valaki csak meg a­kar té­vesz­te­ni?

3./ Végül a harmadik különbség abban van, hogy ki­nek hogyan vált példaértékűvé az élete. Hiszen amíg Júda és Jeruzsálem népe csak közvetetten és csak ítéletesen, addig Je­remiás próféta élete közvetlenül, s egészen mutatott Isten­re. Je­ruzsálem pusztulása bekövetkezett. Kr. e. 587-ben a ba­bi­lo­ni­ak a templomával együtt lerombolták, felgyújtották, az é­let­ben maradtakat pedig fogságra hurcolták. Cidkijja családját a sze­me láttára kivégezték, aztán a királyt megvakították, majd őt is Babilóniába deportálták. Egészen döbbenetes módon be­tel­jesedett mindaz, amit az Úr Jeremiáson, és korábban még más prófétákon keresztül is előre megmondott nekik. A zsidó nép sorsa közvetetten és ítéletesen is bizonyította Isten létét, s azt, hogy aki Őt nem veszi komolyan, aki az Ő szavára nem akar hallgatni, arra ez vár. Mert így is lehet Istenre mutatni, - ma is. Amikor megkeresztelt, konfirmált, elvileg vallásos és templomba járó emberek életén nincs áldás, nincs gyümölcs, a­mi­kor az ilyen családokban generációk vadulnak el Istentől, amikor a keresztyénnek nevezett házasságok tömege mutatja a szét­hullás jeleit, akkor - bármilyen furcsán hangzik is - ez is egyfajta közvetett istenbizonyíték. Fájdalmas kimondanom, de így igaz, itt a gyülekezetben is vannak családok, életek, a­me­lyekben olyan nyilvánvalóan elkezdődött Isten munkája, akik­nek olyan egyértelműen belenyúlt Jézus az életébe, s akik mégsem fordultak hozzá teljes szívükből, akik megálltak ott, ahol an­nak idején Júda lakói: szeret az Isten, mi vagyunk az ő népe, megvéd minket minden bajtól, nem is kell őt komolyan ven­ni, nem is kell hozzá megtérni. S amikor összecsaptak a fe­jük felett a hullámok, amikor kicsúszott a talaj a lábuk alól, akkor meg­lepődtek és számon kérték rajta, hogy hogyan is en­gedheti meg ezt velük!? Pedig csak arról van szó, hogy az é­letük hi­á­nyai - a békességnek, a megértésnek, az ál­do­zat­vál­la­lásnak, a türelemnek és szeretetnek a hiányai - váltak ordí­tó­vá a kör­nye­zetük számára. Úgy mutat Istenre az életük, hogy az isten-hiány ítéletessége válik jellé mások számára.

Mivel Jeremiás engedelmeskedett, így az ő magatartása köz­vetlenül is ige­hirde­tés­sé vált. Sokszor elmondta a meg­té­rés­re hívó szót, de nemcsak elengedték a fülük mellett, ha­nem felháborodtak, őt pedig bebörtönözték. Akkor elkezdett a cse­lekedeteivel, a magatartásával prédikálni. Ne essetek két­ség­be, érdemes földet venni még most is. És mennyivel töb­bet lát a hívő ember! Jeruzsálem lakói közül sokan még azt se hiszik el, még ekkor sem, hogy el fogja pusztítani az ellenség a vá­rost. Még az orrukig sem látnak. Jeremiás meg arra ké­szül, hogy mi lesz akkor, amikor visszajönnek a fogságból, a­ho­va még el sem mentek. Ennyivel tágasabb a horizontja a hí­vő embernek. Ennyivel többet jelent az, hogy valaki nem­csak a lát­ha­tókra néz, hanem a láthatatlanokra is. Komolyan ve­szi a láthatókat is, és számol a tényekkel, de ugyanilyen va­lós tények szá­mára Isten ígéretei, Isten igéje és kijelentése is, és ahhoz igazodik mindig. Jeremiásnak ez a tette tehát pró­fé­tai jel volt. Is­ten igehirdetésnek szánta a nép számára, hogy ne reménység nélkül menjenek el majd fogságba, hanem lás­sa­nak túl a pil­la­natnyi sok nyomorúságon, lássanak előre, messzire. Világítson nekik Isten ígérete most is, majd a fog­ság­ban is, a fog­ság­ból hazavezető úton is. Merjenek bízni Ő­ben­ne, legyen reménység a szívükben.

Erre hív minket is most a mi Urunk. Hogy mi is tu­da­to­san, s egész életünkkel mu­tassunk má­sok­nak arra a Jézusra, a­ki mindig az Atyától kapott küldetésre né­zett, a­ki szünte­le­nül az Atya irá­nyí­tá­sára figyelt, s aki azt mondta: „Aki engem lá­tott, látta az Atyát.” Hogy elsősorban ne az é­le­tünk fáj­dal­mas isten-hiányai, hanem az áldott istenélményei, az engedel­mes­ség­ből fakadó áldásai legyenek az Úrra mutató jelekké má­sok számára. Ma kezdődik a házasság hete. Ezért így mon­dom: legyenek áldott házasságok, le­gyen sok meg­szü­le­tő gyermek, legyenek hitben felnövő nem­ze­dé­kek és tel­je­nek meg a temp­lomok velük, hogy mi is „ve­gyünk földet”, azaz a ma­gunk eszközeivel építsük a jövőt, az Úr országát! Így le­gyen. Ámen.