2015.02.01.

Akadályok a hit útjában

Textus: Jn 12,37-43

Bevezetés

A teológia és vallástudomány során sokan feltették már a kérdést, mi a magyarázata annak, hogy vannak emberek, akik hallva Isten igéjét, hívó szavát megtérnek, másokat pedig teljesen hidegen hagy? Mi különbözteti meg az egyik embert a másiktól ebben a tekintetben? Ezen a héten az egyik kiscsoportos beszélgetésen is felvetődött ez a kérdés, illetve az e fölötti aggodalom, hogy milyen sokan vannak olyanok, akik nem mutatják jelét annak, hogy Istenhez, Krisztushoz fordultak volna, bár a lehetőségük erre megvolt.

A felolvasott igeszakaszban is ezzel a problémával, ezzel a kérdéssel találkozunk. Az elhangzottak előzménye, hogy a nagytanács elhatározza Jézus megölését, Jézus bevonul Jeruzsálembe, illetve, amit igénk is hangsúlyoz, sok jelt tesz az őt követő sokaság előtt. Hogy csak néhányat említsek, a kánai menyegzőn borrá változtatja a vizet, meggyógyítja a kapernaumi királyi tisztviselő gyermekét, öt kenyérből és két halból jóllakat több mint 5000 embert, meggyógyítja a vakon születettet, feltámasztja Lázárt. Olyan jelek, csodák ezek, melyekről az ember azt gondolhatná, ha valaki ennek a tanúja lehetett, annak többé nem volt több kérdése. Mégis azt olvastuk, hogy bár Jézus sok csodát, jelt tett előttük, mégsem hitt benne mindenki, és aki hitt benne, az se mindig merte felvállalni. Mi volt, mi lehetett az oka ennek? És mi az oka ma annak, ha ma az ember felelet nélkül hagyja Isten hívását. János három választ is ad erre. Vizsgáljuk meg ezeket egy kicsit részletesebben.

1. Érzéketlenség

Az első, amit János magyarázatként ad a hitetlenségre az, hogy az emberek vakok és a szívük kemény. Ézsaiástól idéz egy próféciát, amely azt mondja, Isten megvakította a hitetlenek szemét és megkeményítette a szívüket, hogy szemükkel ne lássanak, és szívükkel ne értsenek. Sokan ezt az idézetet hallván hátra dőlnek és széttárják a karjukat, mondván, lám, itt a bizonyíték, mindenért Isten a hibás, mi nem tehetünk semmiről. Ha valaki nem tud hinni, az azért van, mert Isten képtelenné tette rá. Megint mások aggódva felháborodnak. Hogy várhatja el Isten a hitet az embertől, ha ő maga tette képtelenné erre? Pedig itt nem erről van szó. János nem vitát akar generálni az emberi felelősség és az isteni eleve elrendeltség között, hanem azt mondja, látjátok, az, ami már Ézsaiás korában is probléma volt, amire már Ézsaiás korában is figyelmeztetni kellett a népet, az itt és most, a szemünk előtt vált valóra. Ézsaiásnak ugyanis próféciáiban figyelmeztetnie kellett az Istentől elszakadt népet, hogy ha nem térnek meg, és nem hagyják el bűnös életüket, akkor eljön az az idő, amikor ha akarják, akkor se lesznek képesek rá. Mert végérvényesen beleragadnak a bűnös életükbe. Az érzékeik, amelyekkel Isten „jeleit” foghatnák, elcsökevényesednek, elsorvadnak, és használhatatlanná válnak.

Mint ahogy egy izom is használhatatlanná tud válni, ha nem használjuk azt. A képen látható férfi, Amar Bharati 40 éve úgy döntött, Shíva hívására válaszolva többé nem engedi le a jobb karját, és ezt a fogadalmát be is tartotta. Ez mára azt eredményezte, hogy ha akarná, akkor se tudná leengedni karját, mert csontjai annyira deformálódtak, izmai annyira elsorvadtak, hogy képtelen lenne rá. Ha az ember akkor, amikor még lehetne, nem hagy fel az Istentől elszakadt élettel, azt kockáztatja, hogy ugyanígy jár, és ahogy valaki ezt megfogalmazta, a bűne a büntetésévé válik. A vakság és a szívkeménység pedig maradandó károkat tud okozni. Mert ha vakok vagyunk, nem csak Isten dolgaira vagyunk azok, de a körülöttünk lévő világra is. Akkor, ahogy a gazdag vak volt a szegény Lázár naponkénti szenvedésére, úgy mi is vakok vagyunk arra, ha valaki szükséget szenved körülöttünk. És nem csak anyagi szükségről lehet szó. Vakok lehetünk arra, hogy a gyermekünknek figyelemre, elismerésre, tanácsra, nevelésre van szüksége. Vakok lehetünk arra, hogy a társunknak szeretetre, gyengédségre, odaadásra van szüksége. Ha kemény a szívünk, akkor sokszor bekeményítünk, akkor is, ha éppen lágyságra lenne szükség. Mondjuk egy vitában, ami épp a házasságunk sorsát dönti el.

A vakság és keménység által még azt sem hisszük el, amit látunk. Ahogy sokan Jézusban sem hittek bár látták a jeleket. A héten olvastam egy cikket egy norvég valóságshow-ról, amiben 3 norvég, fiatal divatbloggert elküldtek Kambodzsába, hogy megnézzék és megtapasztalják, hogyan készülnek azok a ruhák, amelyeket ők saját hazájukban nem kevés pénzért vesznek meg, de gond nélkül megengedhetik maguknak. Megnéztem az öt részből álló rövid video-összeállításokat is, és megdöbbentő volt látna, hogy a fiatalok mindaddig, amíg csak látták a szegénységet, azt hogy a varrodákban dolgozók napi 3 dollárért dolgoznak embertelen körülmények között napi 11-13 órát, és egy akkora lakásban lakik egy család, amekkora az egyikük fürdőszobája Norvégiában, amíg mindezt csak látták, azon a véleményen voltak, hogy ez tulajdonképpen nem is olyan rossz élet. Mert legalább van munkájuk, és úgysem ismernek ezek az emberek jobb alternatívát, így nyilván nem is zavarják őket ezek az életkörülmények. Látván nem láttak, és a szívük kemény maradt, nem éreztek, nem értettek. Csak akkor kezdett el megváltozni a véleményük, amikor nekik is végig kellet csinálniuk egy műszakot, és abból a pénzből kellett bevásárolniuk, amit a munkájukért kaptak. A megtapasztalás, az átélés útján kezdték el látni a valóságot, átérezni az ott élő embereknek a helyzetét. De ehhez szükség volt a külső kezdeményezésre. Maguktól, Norvégiából sosem jutottak volna el idáig. Mi is magunktól ilyen tehetetlenek vagyunk, távolról látunk jeleket, de nem értjük azokat. Istennek a kezdeményező szeretete, amit Krisztusban mutatott meg nekünk, kell ahhoz, hogy lehulljon a lepel a szemünkről, és lássunk, és ismét hús szívet kapjunk, hogy értsünk és érezzünk.

2. Félelem

A második akadály, amire János felhívja a figyelmünket, az a félelem. Félelem attól, hogy egyedül maradunk a meggyőződésünkkel, hogy kitűnünk azok közül, akik közé tartozni szeretnénk, hogy elutasítanak, kiközösítenek bennünket. Az emberben annyira él ez a félelem, hogy képes miatta a saját meggyőződését, önmagát, a hitét is megtagadni.

Solomon Asch 1951-ben végezte el a ma már klasszikusnak számító szociálpszichológiai kísérletét, amelyben azt vizsgálta, az ember hogyan reagál a konformitás csábítására. A kísérlet során 7-9 ember foglalt helyet egy egyetemi előadóban. A kísérletvezető két kartonlapot mutatott az ott lévőknek. Az egyiken egy vonal volt látható, a másikon három, és a három közül egy ugyanolyan hosszú volt, mint az első kartonon szereplő vonal. A jelenlévőknek sorban el kellet mondaniuk, hogy melyik vonal hosszúsága egyezik meg a három közül a referencia vonallal. De kísérleti személyek közül egy embert kivéve mindenki beépített ember volt. A táblák felmutatását 12-szer ismételtek, és a beépítettek közül a valódi kísérleti személy előtt egyre többen mondtak meggyőződésesen rossz választ. A kísérleti személyek az esetek 33%-ban a többség hatását tükrözték a saját meggyőződésükkel szemben. Inkább rossz választ adtak az egyértelműen jó helyett csak azért, hogy ne lógjanak ki a többiek közül. A kísérletet 1998-ban Magyarországon is megismételték, és akkor a konform válaszok aránya 42% volt.

Elképesztő, nem, hogy az ember viselkedését, döntéseit mennyire befolyásolja a félelem attól, hogy nem fogadják be. Pedig Pál azt írja, akik Isten fiai, azok nem a szolgaság lelkét kapják, hogy féljenek, hanem a fiúság Lelkét, aki által ismét gyermekként fordulhatnak az Atyához. János pedig azt írja első levelében, hogy abban a szeretetben, amit Krisztus által tapasztalhatunk meg, nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet. És ez által az egyben egy olyan félelem és szorongás nélküli állapotba kerülhet, ami már nem a külső körülményektől függ. A vakon született embert, miután Jézus meggyógyította, a farizeusok próbálták megfélemlíteni, fitogtatva hatalmukat, és kiközösítve őt. Ami életveszélyen volt abban az időben. De mégsem tudták megingatni hitében, mert Jézusban megtalálta ezt a félelem nélküli új életet, és ott, mindenki előtt leborulva imádta Jézust, úgy, ahogy zsidó ember csak Istent imádhatta. Ma is több mint 100.000 ember hal meg évente azért, mert ott ahol van, és ahogy van nem fél megvallani a Krisztusba vetett hitét. Míg vannak, akik a munkahelyükön is tagadják vagy elhallgatják keresztyénségüket, félve a következményektől. De a takargatás veszélyes állapot. Ha mások előtt tagadjuk hitünket, olyan, mintha egy sok fényt igénylő növényt egy sötét pincébe rejtenénk. Fény híján el fog pusztulni.

3. Emberi dicsőség

A harmadik akadály János leírásában az emberi dicsőség túlbecsülése. Amikor nem tudunk lemondani a körülöttünk lévő emberek elismeréséről, és olyasmiért harcolunk, ami pusztul, ami veszendő. Hányan rohantak ész nélkül csatába, hányan áldozták fel életüket, idejüket, családjukat, vagyonukat, tehetségüket az emberiség történelme során a dicsőség oltárán? És hánynak ismerjük ma a nevét ezek közül? Egynek az egymillióból? Hányan menetelnek ma is előre, építve a maguk dicsőségvárát homokszemről homokszemre. És miért? Hogy a történelem vagy az élet vihara egy szempillantás alatt elfújja azt. Nehezen hajlik a derekunk, nehezen alázzuk meg magunkat, és nehezen ismerjük el, hogy van nagyobb dicsőség a sajátunknál.

Már kicsi gyermekkorban megjelenik az emberben ez a makacs ön-dicsőségvágy. Ismeri ezt minden szülő, abból a „NEM!”-ből, ami előbb-utóbb minden édes csöppség ajkán megjelenik, és az ember nem is tudja, hogy sírjon vagy nevessen fölötte. A betlehemi születéstemplom ajtaját nem véletlenül falazták be olyan alacsonyra, hogy aki azon be akar menni, annak meg kell hajolnia. Hogy senki se léphessen dölyfösen Isten házába, esetleg még lóháton is, ahogy arra korábban példa volt. De nem kell betlehemig mennünk, hiszen az sem véletlen, hogy a magyar reformátusok kiérdemelték a nyakas kálvinista elnevezést makacsságuk, hajlíthatatlanságuk, büszkeségük miatt. És ezek a tulajdonságok olyan sok esetben nem az Isten dicsőségét, hanem az ember dicsőségét szolgálták, aki diadalt ült fölötte. Bár a hitben és Isten dolgaiban tudnánk megállni ilyen szilárdan.

Befejezés

Testvéreim, nem könnyű átjutni az embernek ezeken az akadályokon. Nem volt könnyű akkor, és nem könnyű ma sem. És ma is vannak, akiknek bármit is mutat vagy mond Isten, érintetlenek maradnak, nem hisznek. Ma is vannak, akik hisznek ugyan, de nem vallják be, és Istennek hála, vannak, akik hisznek, és ezt örömmel kürtölik világgá, és ahogy a samáriai asszony, levetkőzve félelmüket és gátlásaikat hívnak mindenkit Jézushoz. Jézus pedig ma is azzal fordul felénk, amit Máté evangéliumában olvashatunk: a ti szemetek boldog, mert lát, fületek boldog, mert hall. Mi láthatjuk és hallhatjuk, ahogy a tanítványok is láthatták és hallhatták az Atya dicsőségét, Jézus Krisztust, aki azért jött, hogy senkit se veszítsen, aki látja őt és hisz benne. Aki által hittel vakból látókká, keményszívűekből érző és értő szívűekké, félelemmel teliből szeretetben szabaddá, a magunk dicsőségét hajszólóból Isten dicsőségét keresővé lehetünk. Nem tudhatom, hogy te, aki most itt ülsz, éppen melyik akadállyal viaskodsz, hiszen csak Isten látja a szíveket, de azt biztosan tudom, hogy Jézus téged is hív, neked is mondja: „Ne félj, csak higgy!” Ámen