2014.01.25.

Bibliaolvasás 1 - „Örök élet beszéde van nálad.”

Lekció: János 6,52-59.

Textus: János 6,60-71.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Már a tavalyi év­ben is tervbe vette gyülekezetünk Missziói Bizottsága, hogy istentiszteleteink rendjében az ún. tematikus sorozatban az el­ső félévben az imádság, „a második félévben pedig az e­gyéni és közösségi bibliaolvasás, bibliatanulmányozás örömét és je­len­tőségét hangsúlyozzuk”, erre azonban kü­lön­böző o­kokból 2014-ben nem került sor. Idei munkatervünkbe ezért újra fel­vet­tük ezt a gondolatot, s ha Isten segít ben­nünket, ak­kor ha­von­ta egy alkalommal erről szeretnénk majd szólni. Elsősor­ban nem elméleti, teológiai tanítást kí­vánunk a­zon­ban adni a Biblia történelmi, vagy kulturális jelentőségéről, hanem sok­kal inkább a vágyat szeretnénk fel­ébreszteni minél töb­beknek a szívében a rendszeres bibliaolvasás iránt. Antoine de Saint-Exupéry, a Kis Herceg író­ja mondta: „Ha hajót a­karsz építeni, ne hívj össze embereket, hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, hoz­za­nak szerszámokat, vágjanak fát, hanem keltsd fel bennük a vágyat a nagy, végtelen tenger iránt.” – Testvé­rek, ez az, amit szeretnénk elérni. Hogy mi­nél többen kipró­bál­ják közöttünk is, micsoda áldás van a Biblia olva­sá­sá­ban és tanul­má­nyo­zásában! Hogy megérezzék a­zok is, akik eddig még nem tapasztalták, hogy a Szentírás nem holt betűk tárhá­za, nem egy ódon és elavult ókori mi­to­ló­gia, hanem az élő Úr ma is élő, eleven szava! Hogy Péter hitvallása - „Uram, ki­hez men­nénk? Ö­rök élet beszéde van ná­lad” - a miénk le­gyen!

De már most, e sorozat elején világossá kell tennem, hogy se azt, hogy a Bibliából ma is Isten szól hozzánk, se azt, hogy a Biblia Isten egyetlen írott kijelentése számunkra, nem a­karom, és nem is tudom majd bebizonyítani nek­tek. Mert a­hogy Is­ten léte sem lehet a természettudományos vagy filo­zó­fi­a­i ok­nyo­mozás és igazolás tárgya, hiszen nem lehet ma­te­ma­ti­kai egyen­lettel és az arisztotelészi logika érveivel, min­den kétséget ki­zá­róan levezetni Isten lé­te­zé­sét, - persze a nem-létezését se! - a fizikailag megismerhető világból, úgy a Bib­li­áról sem le­het bebizonyítani isteni ere­detét. Viszont meg le­het tapasztalni, hogy akár az olvasott, akár a hallgatott bibliai szó, az Ige, és a mögötte álló meg­eleveníti Szent­lé­lek hogyan is­mer és talál meg bennünket életünk különböző helyzeteiben. Mielőtt a felolvasott új­szövetségi részről szól­nék, hadd mondjak el néhány példát ezért az életemből, mikor a Biblián keresztül Isten sze­mé­lyesen megszólított engem. Hadd érzé­kel­tessem, milyen csodálatos dolog a tenger, a hajózás!

Évtizedekkel ezelőtt történt akkor, amikor gimnazista­ként a pályaválasztás kín­jai gyötörtek. Egy vasárnap dél­u­tán az erkélyünkön olvasgattam a Bibliát, amikor édesanyám ru­ha­teregetés közben, látva, hogy mit csinálok meg­kér­dez­te tő­lem: „Zsolti, nem akarsz te lelkész lenni?” Reflexszerűen uta­sí­tottam vissza még a gondolatát is a dolognak, de egy perc sem telt el és épp e­zeket a sorokat olvastam Pál apostolnak a Ti­móteushoz írt 2. leveléből: „Hir­desd az igét, állj elő ve­le a­kár alkalmas akár alkal­matlan az idő, feddj, ints, biztass teljes tü­relemmel és taní­tással.” Amikor ezt ol­vastam a Bib­liában, úgy szólalt meg szá­momra, mintha valaki han­go­san ki­mond­ta volna. Ez a pillanat máig előt­tem van, mert ami ak­kor ott tör­tént bennem, az el is döntöt­te, hogy mi­vel fogom töl­te­ni az é­le­temet: ez után jelentkez­tem a te­o­ló­gi­á­ra. – Egy má­sik epi­zód. Néhány évvel ezelőtt, mint sokan tudjátok - ism­e­ret­len ok­ból - mélyvénás trombózist kap­tam a jobb láb­szá­ram­ba. A­ki­nek volt már ilyen, az tudja mivel jár ez. Erős fáj­dalom, hú­zó, feszítő érzés, láb­da­ga­dás. Amikor be­ke­rül­tem a kór­ház­ba, ez volt a Bibliaolvasó Kalauz szerinti napi ószö­vet­sé­gi ige Mó­zes 5. könyvének 8. fejezetéből: „Ruhád nem sza­kadt le ró­lad, lábad sem dagadt meg ez alatt a negyven év a­latt. Meg­ért­heted ebből, hogy úgy fegyelmez téged Is­te­ned, az Úr, a­ho­gyan az ember fegyelmezi fiát.” Nem említettem, de akkor múltam nem sok­kal negyven éves... – S vé­gül az ak­tu­alitás: most, ami­kor ez a sorozat indul, - megint csak mi­cso­da „véletlen”, - ez a napi igénk a Bibliaolvasó Ka­la­uzból: „U­ram kihez men­nénk? Ö­rök é­let beszéde van nálad.”

Tudom, hogy nemcsak én, hanem sokan mások is be­szá­molhatnának itt közöttünk hasonló lelki megtapaszta­lá­sa­ik­ról. Ezek nem bizonyító erejűek, de arra talán elegendőek, hogy azok is, akik eddig nem vették a kezükbe rend­sze­resen a Bibliát, és azok is, akik eddig nem érezték meg, hogy a Biblia a­lap­ján hirdetett ige által maga az élő Úr szól hozzájuk, ked­vet kap­janak hozzá. – Ma arra a kérdésre keressük a választ a Szentlélek segítségével - hiszen, ha Ő nem teszi sze­mé­lyes­sé, kon­kréttá, elevenné a leírt és elmondott szavakat, akkor nincs értelme foglalkoznunk a Bib­li­á­val, - hogy milyen kon­tex­tus­ban, milyen összefüggésben hangzott el a már idézett hitval­lás Péter ajkán. Érezhető u­gyan­is, hogy amit mon­dott, az egy reflexió, az egy válasz. Reakció Jézus kérdésére: „Vajon ti is el akartok menni?”, és reakció a korábbi ese­mé­nyek­re és be­szé­dekre. A háttérben kétféle feszültség húzódik.

1./ Az első feszültségforrás: a sokaság és az evangél­i­um vi­szonyában fedezhető fel! - Jézus a Tibériásból és Ka­per­na­um­ból érkezőknek ke­nye­ret és halat ad, s így több, mint ötezer embert meg­elé­gít. A so­kaság ezt látva királlyá a­kar­ja tenni, de Ő inkább ma­gá­nyo­san elvonul egy hegyre. Másnap azonban ugyan­ez a tö­meg is­mét éhes lesz, s ezért kö­ve­tik Őt. Enni akarnak. Csak­hogy Jé­zus nem ismétli meg a csodát, hanem ugyanazt hirdeti ne­kik, csak másképp: be­szélni kezd a mennyei ke­nyérről. Ezt pe­dig már nem ért a zsivajgó sokaság. Le­tépik a tegnapi ba­bért, már nem kell ne­kik a ki­rály, elhagyják. Úgy tesznek, mint­ha ők dön­tenének abban, hogy mi az igazság, mi az evan­gélium. Azt hi­szik, hogy ők a bir­tokosai az igaz­ságnak, s ha majd erre Jé­zus is rájön, nyilván utá­nuk megy és kielégíti az igénye­i­ket! - Ez a fe­szült­ség­for­rás: a tömeg és az evan­gé­li­um viszo­nya, bizony ma is é­ge­tő probléma a tör­ténelmi egy­há­zak szá­má­ra! Hiszen tudo­má­sul kell vennünk, hogy nem­hogy nem va­gyunk egyedül a fogyasztói társa­dalomból kiáb­rán­dult em­berek számára re­ményt, támaszt, segít­sé­get nyúj­tók piacán, hanem egyre in­kább csak a lehetőségek e­gyi­ke­ként jö­vünk, - ha még jövünk - szá­mításba! A megol­dat­lan lel­ki problémákra külön ipa­r­ág szakosodott ma már: pszi­chi­á­te­rek, jósok, jövendőmondók, má­gusok és kuruzslók egész se­rege! A be­teg­sé­gek­re a ha­gyományos gyógymódokon kí­vül ott vannak a természet­gyó­gyá­szok, a keleti vallások cso­da­te­vői, az ezoterikus ta­nok sámánjai. A vallásos élmény u­tá­ni vá­gyat, a misztikus éhséget pe­dig kielégítik a gomba­mód sza­po­rodó kis­egy­há­zak és szekták. Ezért nagy kérdés, hogy ho­gyan tudjuk úgy vonzóvá tenni a Krisztus követést, hogy köz­ben hűek ma­radjunk a bibliai mércéhez, s ne húz­zuk el a lelki mé­zes­madzagot senki orra előtt? Meg lehet-e fe­lel­ni egy­szer­re a so­kaság igényeinek és a Biblia igaz­sá­gá­nak? Nincs-e mé­gis azoknak igazuk, akik több kenyeret és ha­lat ígérnek és ke­ve­sebb kemény beszédet? Nem kéne a Bib­lia helyett kenyeret és cirkuszt adnunk a nép­nek? – Ez a kér­dés azért is o­lyan éles, mert Péternek nem az az utolsó val­lo­mása, amit itt az alap­igében olvastunk, hogy ti. „mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” Lesz en­nek még folyta­tása is, a­mi­kor majd egy szol­gá­ló­lány előtt há­romszor is így nyi­latkozik: „nem ismerem azt az embert!” Amikor Jézust nem csak a tö­meg, de a tizenkettő is magára hagy­ja! – Lás­suk meg ezért test­vérek, hogy a Biblia i­gaz­sá­ga függet­len annak fogadtatá­sá­tól! Jézus szava él és lé­te­zik ak­kor is, ami­kor a sokaság nincs sehol! Az evangélium hitelét nem a számokban, pénz­ben, megtérőkben mérhető si­keresség ad­ja, hanem az igé­jé­ben megszólaló és felismerhető Jézus Krisz­tus! Hiszen Őt min­denki elhagyta, s mégis eb­ben az el­ha­gya­tottságban hang­zik el a nagy ígéret egy teljesen elesett em­ber felé: „még ma velem leszel a Pa­ra­di­csom­ban!” S ép­p ebből a teljes ku­darc­ból, a kereszt botrányából születik a leg­nagyobb győ­ze­lem: a megváltás csodája! A so­ka­ság el­tű­nik, de az Ige ö­röm­hí­rének igaz­sága él és életet ad! Az egy­ház mus­tármagnyi ki­csiny­sé­ge, léte vagy nem léte - mond­juk így: a 12, épp­úgy nem i­ga­zolja Jézus igaz­ságának lé­te­zését, mint a cso­da­váró és ke­nyeret kívánó tö­meg, - mond­juk így: az 5000 em­ber. Mert az üdvösség nem ezek­ben van letétbe helyezve, ha­nem a ke­resz­ten meg­szó­laló és meg­nyilvánuló evangé­li­um­ban.

Testvérek azt kérdi ma ennek kapcsán tőlünk ez az ige, hogy szem­be merünk-e nézni személyesen is a ma­gunk vá­ra­ko­zá­sa­ival és igényeivel? Akik elmentek akkor és ott Jézus­tól azok gazdasági és politikai Messiást akartak lát­ni Ben­ne. Azt re­mélték, hogy arra a problémára kínál majd megoldást ne­kik, ami a legjobban nyomasztotta őket. Jé­zus azonban ar­ról be­szélt nekik, hogy ne az életük részletkérdéseivel foglal­koz­za­nak, amíg a legalapvetőbb kér­dé­sük nincs megoldva: a­míg nincs Életük! Ameddig ugyanis nincs közük Hozzá, ad­dig nem ismerik az Életet! Szinte szó szerint így fogalmaz Ő is: „Bi­zony, bizony mondom néktek...” (János 6,53-54.)

A mi életünket is megannyi gond és baj jellemzi ma, kár lenne ta­gadni! Még mindig nehezen lehet kijönni a kis nyug­díjból, még mindig messze vagyunk a nyugat-európai fi­ze­tésektől, még mindig nem jut elég pénz a ház­tar­tá­sok­ban a kul­túrára és szó­rakozásra, még mindig tömegek lennének ve­vők egy ön­je­lölt gazdasági messiás demagó­gi­á­já­ra! S akkor még nem is szóltunk magánéle­tünk számtalan aktuális ne­héz­sé­géről, nyűgéről és bajáról: kihűlő házas­sá­gokról, nevel­he­tet­l­en gyerekekről, magára ha­gyott öregekről. – De vajon el­hisszük-e, hogy nem tehetet­lenség, nem az érzéketlenség, nem az okoskodó halogatás jele az, hogy Jézus ma is először az életünk legnagyobb, leg­főbb, leg­é­ge­tőbb gondját akarja meg­oldani? Először Életet, igazi életet szeretne adni nekünk: bűn­bocsánatot, szabad utat a mennyei Atyához, Vele való köz­vetlen kapcsolatot, üdvös­séget, Önmagát! S azután majd min­den gondunkat Őreá bíz­hat­juk, mert Neki gondja lesz re­ánk! Amely terhet pedig nem vesz le a vállunkról, amely gon­dot nem old meg, vagy nem úgy, ahogy mi elkép­zel­tük, an­nak hordozásá­hoz meg majd erőt és reménységet. – Ez az evangélium ked­ves test­vé­rek, s ettől riadtak vissza sokan Jé­zus távolabbi, 70-es tanítványi köréből is: „ke­mény beszéd ez: ki hall­gat­hatja őt?”

2./ A másik feszültségforrás Jézus és a tizenkét ta­nít­vány viszonya. Ezzel kapcsolatban hangzott el a Mester aj­kán a kérdés: „Vajon ti is el akartok menni?” – Testvérek, az, hogy ki mit érez meg ebben a kérdésben, az attól is függ, hogy ki mit tapasztalt meg eddig Jézus közelében! Minden­e­set­re fel lehet fedezni a keserű csalódást is benne: „Hát még ti is el itt hagytok?” De meg lehet hallani a rezignált józanság, az illú­ziómentes realizmus hangját is: „Igen, ti sem vagy­tok kü­lönbek, mint a sokaság!” Vagy talán a lefojtott indulat szó­lal meg ezekben a szavakban: „Nem én vá­lasztottalak-e ki...” (J­n. 6,70.) - Nos, valószínűleg mindez ott feszül ebben a jé­zu­si kérdésben. Az azonban egészen e­gy­értelműen ki­de­rül belőle­, hogy a tanítványoknak nem kötelező vele maradni! Ha men­ni akarnak megtehetik! Vissza­térhetnek a halászhá­lók­hoz, a vámszedőasztalokhoz, a családtagjaikhoz! – Nem meg­le­pő ez a magatartás Jézus ré­széről? Ennyire mindegy ne­ki, hogy mi lesz azokkal, akik egyszer „mindent elhagytak és kö­vet­ték Őt?” Ilyen könnyen elengedné azokat, akikkel há­rom é­ven át együtt volt? Vagy ennyire biztos abban, hogy marad­nak? Talán így a­ka­rja „kiprovokálni” Péter hitvallá­sát? Ő ne lát­ná előre, hogy a nagy fogadkozó lesz majd az, a­ki égre-föld­re es­kü­dö­zik, hogy semmi köze hozzá?! – Mi en­nek a lát­szó­l­agos jézusi könnyelműségnek a magyarázata? Mielőtt teljes teológiai rövidzárlatot mutatva arra a kö­vet­keztetésre jut­nánk urunk viselkedéséből, hogy akkor e­zek sze­rint mi is könnyű szívvel útilaput köthetünk bárkinek a tal­pára, aki el a­kar menni Tőle, lássuk meg, hogy a fel­tá­ma­dás után Jézus első dolga lesz az, hogy a hétköznapok egy­hang­úságába vissza­zuhant, a halászhálóhoz visszatért Pé­te­ré­ket meg­keresse és újra szolgálatába állítsa!

Csakhogy egyet nem erőltet, egyet nem akar minden­á­ron kicsikarni Jézus, hogy a kereszt felé vezető úton el­kí­sér­jék! Tudjátok miért? Mert ezt az utat kedves testvéreim, min­den­kinek magának, önként lehet és kell végigjárnia! An­nak a meg­tapasztalását, hogy az én személyes bűneimért, egész el­ron­tott életemért, minden vétkem súlyáért hor­doz­ta Ő a ke­resz­tet, nos ezt semmilyen ráolvasással, semmilyen lelki zsa­ro­lással, semmilyen vallásos kényszerrel nem le­het ki­pré­sel­nünk egymásból! Azt a vallomást, hogy „mind ami, kín s ütés ért, magam hoztam reád”, ezt csak e­gé­szen szemé­lyes át­élés­sel szabad kimondani, sehogy máshogy! Az ő­szinte bűnbánat, a valódi alázat útjára, ma is csak ön­kéntese­ket hí­vo­gat Jézus, s ha még nem tudunk teljes szívvel dönte­ni mellette, Ő nem kény­szerít! De abban biz­to­sak lehetünk, hogyha el­jutunk a ke­reszt előtti leborulásig, akkor Ő éppúgy eljön hozzánk, mint tanítványaihoz húsvét után! S akkor mi is el­mond­hatjuk a költővel együtt hitelesen: „Mikor elhagy­tak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csö­ndesen és váratla­nul át­ö­lelt az Isten.”

Nos, ezért nem vétkes könnyelműség, keserű cinizmus, vagy szánalmas naivság Jézus részéről ez a kérdés, ha­nem a leg­nagyobb lelkigondozói bölcsesség és szeretet: amikor már ál­dozatvállalást, szenvedést, üldöztetést jelent az Ő kö­ve­té­se, ak­kor erre előre figyelmeztet! S bár Péter élete csak hosszú­tá­von hitelesíti majd itt elmondott szavait, Jé­zus még­is el­fo­gad­ja hitvallását, amellyel a kérdésre felel: „Uram, ki­hez mehet­nénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tud­juk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Persze, ha kötözködni akar­nánk, akkor ezt a választ megint sok­fé­leképpen lehetne ér­tel­mez­ni: a tehetetlenség beismeré­seként: „ugyan, hova me­het­nénk?”; a jézusi kérdés udvariat­lan, nyegle reakciójaként; ne­tán a megszokás automatizmu­saként, - én azonban Péter köl­tői kérdésében, s különösen az azt követő szavakban a dön­tést érzem. Azt a döntést, mely­nek súlyát és következményeit ő itt és ekkor még nem tud­ja felfogni, de amely ettől füg­get­le­nül, önmagában is hiteles és igaz! Hiszen a sokaság oldalán ma is ott vannak a ke­csegte­tő, ígérgető, elbűvölő sza­vak. A ha­mis próféták és az önje­lölt messiások üres és demagóg szó­la­mai, vagy az új­donság erejével ható vallási siker-pro­pa­gan­da látványos és szóra­koztató show-műsorai. S lehetnek ezek ideig-óráig kö­zönség­csalogató attrakciók, de ho­gyan is lehet­ne ezeket választani, amikor Jézusnál az örök élet be­szé­de van? Nem nyelv­tani formák és akusztikai hangok pus­z­ta játéka, nem politikai kortesbeszédek üres kampányfogásai, ha­nem élet, erő, igazság, Isten élő Igéje! A Biblia, amely túlélt eddig is mindent, s ma is hol éles, kétélű kardként, sziklazúzó pö­röly­ként, hol pedig se­beket gyógyító írként mun­kálkodik!

Ez az egyszerű halászmester azt találta meg Jézusnál, a­mit az alkimisták hiába kerestek, az életelixírt. Amit sok böl­cselő hiába kutatott, az örök élet titkát, azt találta meg Péter, még­pedig Jézus beszédében, az igében. Helyesen dön­tött, a­mi­kor bizonyságot tesz Krisztusról és elkötelezi magát a tel­jes odaadásra és követésre. Mert kihez mehetett vol­na Péter?Az írástudókhoz? Akik ismerik ugyan az írásokat, de nem is­me­rik az élő Istent és ezért elutasítják az Igét is? A fa­ri­ze­u­sok­hoz? Akik görcsös erőlködéssel igyekeznek meg­tartani a Tó­rát, a mózesi törvényeket és a Talmudot, a tör­vény ma­gya­rá­zatát, csak éppen sosem jutnak el vele a tökéletességre, e­zért az nem képes üdvözíti őket? A szad­du­ce­usokhoz? A­kik He­ródes és Pilátus kegyeit keresik és egy jobb pozícióért, a meg­gazdagodás reményéért elárulják sa­ját népüket is? Vagy a Holt-tenger közelében barlangokban elbú­jó remetékhez, az esszénusokhoz? Akik a világból va­ló teljes kivo­nu­lás­tól és el­zár­kózástól remélik az üdvösséget? A zélótákhoz? Akik sza­bad­ságharcosoknak kiáltják ki ma­gukat, de csak fa­na­ti­kus és ke­gyetlen terroristák, akik azt várják a Messiástól, hogy veze­tő­jük legyen és Izraelt te­gye a föld népei felett ural­ko­dó vi­lág­hatalommá?

A tanítványnak nincs hova mennie. A Jézus mellett ma­gát végleg elkötelező tanítvány számára ellehetetlenül min­den világi megoldás, mivel egyedül Jé­zus rendelkezik az örök élet beszédével. Aki már egyszer kapott ebből az Igé­ből - s így maga is életet nyert - az ismeri a különbséget az „iga­zi é­let” és a között a látszat élet között, amit a világ és az em­be­ri igyekezet teremt magának. Aki pe­dig egyszer életet nyert Jé­zustól, az immár hiszi és felismeri, hogy ki­cso­da Ő. Aki megismerte Jézus Krisztust, aki hallotta az Ő sza­vát, az örök élet beszédét, annak döntenie kell. Ahol Jé­zus je­len van, ott megoszlás támad ma is az emberek között. Ke­reszt­tűzbe kerül személye és üzenete, amit hozott. Kez­dettől fog­va így van, ez a természetes. Kérdéseket vet fel, hiszen sze­mélye valami olyan titkot hordoz, amely az em­bert döntés e­lé állítja. Ő nem olyan személy, akivel szemben az ember kö­zömbös marad­hat. Így, vagy úgy, de min­de­n­kinek válasz­ta­ni­a kell, hogy viszonyul hozzá. Van, aki a csendes elmaradás út­ját választja, előbb elmarad a gyü­le­ke­zet közösségéből, az­tán el­ma­rad a mindennapi bibliaolvasás és az imádság is, és így kerül egyre messzebb magától Jé­zustól. Közben pedig meg is ma­gya­rázz­a magának, hogy nem kell olyan komolyan ven­ni min­dent, amit a Biblia mond. Aztán van olyan is, aki pe­dig á­ru­ló­vá lesz, átáll a másik oldalra, ahol több hasznot, jobb elő­re­ju­tást remél. De min­dig vannak olyanok, akik meg­ma­rad­nak, akik kitartanak, s ha kell életüket is adják Krisz­tus­ért, mert benne fel­is­mer­ték az „Istennek Szentjét” és nála meg­ta­lál­ták az „örök élet beszédét.”

Le­het-e, érdemes-e habozni, kedves tanítványtársaim? A tömeg szá­mára ott az önmegva­lósítás sok ígérete: a pénz­ben, kar­ri­er­ben, hatalomban, sike­rekben való életcél-keresés le­hető­sé­ge. Vagy ott van nekik a sok szép eszmében, ne­mes fi­lozófiai gon­dolatban, humanis­ta ideológiában kínált ön­meg­vál­tás és jobbá válás esélye. De hogyan is lehetne ezt vá­lasz­ta­ni, a­mi­kor Ő, az Isten Szentje, egyszülött Fia kínálja ne­künk írott Igéjében a Bibliában, és ma délelőtt a lát­ható I­gé­ben az úrvacsorában is önma­gát, s vele a múl­tunk, a je­lenünk és a jövőnk megváltását!? Érdemes-e bi­zony­ta­lan­kodni, ked­ves testvéreim? Bárcsak ott lenne e­gész életünkben ez a bi­za­lom a szívünkben: „Uram, kihez men­nénk raj­tad kívül?” Ki­hez mehetünk a hétköznapi meg­pró­bál­tatásokban? Kihez me­het­nénk az egye­temi vizsgák, a mun­ka­he­lyi csatározások, a csa­ládi élet küzdel­me­iben? Kihez mehetünk a pár­vá­lasz­tá­si kér­déseinkkel? Kihez mehetünk, a­mi­kor aggódva kell oda­bo­rul­nunk egy beteg kisgyermek ágyához, vagy ami­kor a szü­le­in­ket kell elkísérnünk a temető­be? Kihez fordulhatunk be­teg­sé­günkben? S Uram, ki­hez mehet­nénk, a­mikor majd egyszer mi készülünk át oda, hoz­zád arra a bi­zo­nyos túlsó partra? Az örök élet beszéde nálad van, te vagy az örök élet.

Választani lehet és kell, kétféle szellemiség, kétféle i­rány, kétféle életút és cél között. Az egyiken sokan jár­nak, s az a kárhozatba visz. A másikon kevesen, mert az a keskeny út, de az az örök életre visz! Te ma merre in­dulsz? Az egyi­ken ott vannak az életmód recepteket, az örök fiatalság ígé­re­tét, az önmegváltás megannyi lehetőségét kí­ná­ló bóvli iro­da­lom könyvei, a másikon pedig ott van a Biblia, amelyről ezt írta Gár­donyi Géza: „Ez a könyv a könyvek könyve, Sze­gény em­ber drágagyöngye. Égi harmat lankadtaknak, Világosság föl­di vaknak. Bölcsességnek arany útja: Boldog, aki rá­ta­lál! Szom­jas lelkek forrás-kútja, Hol pohárral Krisztus áll. Ez a könyv az örök törvény, Királyon lánc, rabon nap­fény, Té­vely­gő­nek hívó harang, Roskadónak testvéri hang. Elhagyottnak ga­lambbúgás, Viharvertnek e­re­szet, Hal­dok­ló­nak angyalsú­gás: „Ne félj: fogd a kezemet” Gyermeknek is: „Mily szép re­ge”, Bölcsnek: „Rejtelmek ten­gere!” Fal, - s túl raj­ta élő han­gok, Köd, s benn zengő hárfák, lantok. Templomok közt leg­szebb templom:  Csak meg­nyitom s benn va­gyok. Ablakán a Pa­radicsom  Rózsáira láthatok. Minden fakul, minden rom­lik, Már­ványvár is össze­omlik. Bíborleplek ronggyá mál­nak, Di­cső­ségek füstbe szállnak. Csak ez a könyv nem tér porba, Mint­ha volna élő lelke!... Ez a könyv a Mó­zes bokra:  Isten szí­ve dobog benne.” – Kívánom, hogy mostantól amikor fel­nyi­tod, ami­kor ol­vasod te is megtaláld ben­ne min­dezt! Így le­gyen. Ámen.