2015.01.11.
Lépésről lépésre
Lekció: 2Pt 1,3-11
Textus: Jn 5,1-15

Bevezetés

A Bethesda szó azt jelenti, az irgalmasság háza. Meghallva ezt az elnevezést, irgalmasság háza, magunk elé képzelhetünk egy olyan helyet, ami különbözik a világ többi részétől. Ahol több az odafigyelés, több a szeretet, több a kedvesség. Ahol több az irgalmasság, mint általában. Egy helyet, ahol az emberek előzékenyek egymással, egy helyet, ahol az emberek nem a maguk, hanem mások hasznát helyezik előtérbe, egy helyet ahol jó lenni, ami befogadó, ami már-már olyan, mint a mennyország.

A Jeruzsálem északi kapujánál valóban volt egy Bethesda nevű hely. Ezen a helyen az emberek felfedezték, hogy a víznek gyógyhatása van, de mivel csak ritkán tört fel, egy 100 méter hosszú és 60 méter széles medencét építettek a forrás fölé, hogy az időnként feltörő víz minél tovább megmaradjon. A gyógyító hatás hírére tömegek kezdtek el járni a forráshoz, és hogy a várakozás közben ne a napon kelljen a betegeknek állniuk vagy feküdniük, oszlopcsarnokot építettek a medence köré és közepére. De ez a Bethesda nevű hely, az irgalmasság háza, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek azt képzelnénk. Nem volt ott több sem az irgalomból, sem a szeretetből. A Jeruzsálemi templom árnyékában, az irgalmasság házánál, az ünnepre érkező ember az találkozhatott az élet árnyoldalával. Emberek sóvárgó sokaságával, betegségtől nyomorult életek, és betegségtől nyomorult lelkek. Nem hogy több lett volna itt az irgalmasság, mint máshol, de éppen kevesebb. Itt még jobban érvényesült az „aki kapja, marja” elv. Aki erősebb volt, vagy volt elég pénze megfizetni a segítséget, annak volt esélye a gyógyulásra. És aki gazdagabb vagy erősebb volt, ki is használta ezt az előnyét.

1. Beismerés

Ez a kép tárult az ünnepre Jeruzsálembe felérkező Jézus szeme elé. A nyomorúságukban egymás tipró emberek tömege. Vakok, sánták és sorvadásosak. A leírás alapján akár lehetne szó az emberiségről is. Vakok, sánták és sorvadásosak sokasága ez ma is. Olyan sok mindenre vagyunk vakok, olyan sokszor és sok mindenben sántikálunk, és hány élet sorvad el a szemünk láttára, vagy éppen a kapzsiságunk az önzésünk, a vakságunk, a sántikálásunk nyomán.

Ez a férfi, akit Jézus megszólított, a vesztesek közé tartozott. Lúzer volt, ahogy azt ma mondani szokás, és ráadásul már régóta, 38 éve élt a lúzer ágán az életnek. A helyzete valószínűleg súlyosabb és reménytelenebb volt, mint a legtöbbeknek a medence körül. Milyen borzasztó. Eljutni a forráshoz, a vízhez, amely talán gyógyulást jelenthet, de épp mellette elakadni. Akár látni naponta, hetente, ahogy a feltörő víz másokat meggyógyít, és lassan beletörődni, beletörni abba, hogy neki sose sikerülhet már. Ismerős az érzés? Régóta vársz már segítséget, gyógyulást, és úgy érzed, mindez karnyújtásnyira van, de mégse éred el? Te is éppen a vesztesek közé tartozol, még ha kívülről ez nem is látszik rajtad, a lelkedben ez ordít, hogy lassan oda minden remény? Jézus ismeri az életed.

Ismeri, hogy ismerte ennek a férfinak az életét is. Nem azért áll szóba vele, mert cseverészni vagy tudakozódni akar. Mindig is látta őt, mindig is ismerte őt, ahogy látta és ismerte Natanaelt is a fügefa alatt. Mindig is látta és ismerte őt, ahogy a samáriai asszonyt is, mielőtt megszólította volna a kútnál. Jézus kérdése arra vonatkozik, ez a férfi maga tisztában van-e a helyzetével. „Akarsz-e meggyógyulni?” – ha nem tudnánk, ki kérdezi, azt mondanánk milyen tapintatlan és buta ez a kérdés. Hát persze, hogy meg akar gyógyulni, hiszen azért van ott. Pedig nem is olyan egyértelmű, hogy az ember meg akar gyógyulni betegségéből. Karinthy Betegek és Bolondok című művében hosszan sorolja, miért nem akar orvoshoz menni. Csak hármat idéznék ezek közül:

„azért nem megy az ember, mert már régen menni kellett volna, de mindig halasztottam, és most mit fog szólni, hogy így elhanyagoltam a dolgot, külön erkölcsprédikációt kapok, holott én a hasamat fájlalom és nem az erkölcseimet; mert félek, hogy az orvos komolyabban veszi a dolgot, mint magam, ijesztgetni kezd és mindenféléről le akar szoktatni, lévén neki a betegségem fontos, nekem meg az egészségem; mert alapjában véve megszerettem a betegséget, szükségem is van rá, kifogásnak, önmagam és mások előtt, a lustálkodásra (felnőtt ember csak a betegsége révén jut egy kis gyöngédséghez és szeretethez) s félő, hogy az orvosi kezelés aláássa a betegségemet…”

Akarsz-e meggyógyulni? Vagy van esetleg neked is a lelked mélyén egy sor ilyen kifogásod. Talán tényleg elhanyagoltad a dolgot? Már régen jönni kellett volna? Tudtad is, hogy kihez kell jönni, de valami mindig közbejött, valami mindig fontosabb volt? Vagy félsz, hogy az orvos tényleg komolyabban veszi a betegséget, téged, az életed, mint te magad teszed? És esetleg neked is el kell kezdened felelősséget vállalni? El kell kezdened lemondani az édes kis rossz szokásokról, amik már úgy hozzád nőttek? Vagy már megtanultad eszközként használni a betegséged? Hogy kihasználhass másokat? Hogy mindig te lehess az, akit sajnálni kell, akinek a közelében nem lehet felhőtlenül örülni, mert a nyomorúságod árnyékát szándékosan vetíted mindenkire? Akarsz-e igazán meggyógyulni? Képes vagy-e beismerni, hogy beteg vagy, és azt is, hogy egyedül képtelen vagy változtatni a helyzeteden? Mert ez az első lépés, a beismerés. Meglepő, de Jézus elsőként nem hitet vár tőled, hanem a beismerést, hogy beteg és tehetetlen vagy.

2. Engedelmesség

A megszólított férfiban megcsillant a remény. Nem is igazán Jézus kérdésére válaszol, azt mondja el, mire lenne szüksége a gyógyuláshoz. Egy emberre, valakire, aki segít eljutni a vízhez. Talán ebben a mondatban benne volt a könyörgés is, vagy a remény, hogy esetleg Jézus irgalmat gyakorol az irgalmasság házában, és segít neki, hogy ő legyen az első, aki a gyógyító vízbe lép. Az mindenesetre kiderül a válaszból, meg akar gyógyulni, de egyedül képtelen rá. Segítségre van szüksége.

És Jézus segít. „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” Hitről még mindig nincs szó. Ez az ember, azt sem tudja, ki az, akivel beszél, de engedelmeskedik. Szó nélkül megteszi azt, amit Jézus kér tőle. Pedig kezdhetett volna magyarázkodni: „Uram, beteg vagyok, nem tudok felállni, még ezt a könnyű ágyat se vagyok képes felemelni, hogy kérheted tőlem, hogy járkáljak? 38 éve képtelen vagyok rá!” Hányszor reagálunk így. Jézus azt mondja, ne a munkád legyen az első a sorban, erre mi: de Uram, csak még most, egy rövid időre, amíg mindenünk meglesz, neked is be kell látnod, hogy most nem tehetek másként, majd ha a gyerekek kirepültek, ha mindenki révbe ért. Vagy Jézus azt mondja, hagyj fel a szenvedélyeddel, legyen az alkohol, drog, szerencsejáték, pletykálkodás, viszályszítás: jó Uram, de csak még ez az egy pohár, még ez az egy játszma, még ez az egy hír, még ez az egy veszekedés. Jézus azt mondja, bocsáss meg azoknak, akiket már évek óta gyűlölsz: nade pont én? Miért nem ők bocsátanak meg elsőként? És még lehetne hosszan sorolni tovább.

Pedig a beismerés után Jézus engedelmességet vár. És igazán nem nagy dolgot kér. A nehezét ő intézi, ő teszi meg, csak egy kis mozdulatot vár. Az engedelmességnek egy kis jelét, és kezdetnek ennyi elég. Sokan számolnak be arról, hogy amikor megtértek, nem is igazán tudták, hogy mi történik velük. Csak hallottak egy hívást, egy felhívást, és engedelmeskedtek.

Mark Gungor prédikátor mesélte el, hogy egy alkalommal, amikor még fiatalon egy amerikai nagyvárosban folyamatos, éjjel-nappal tartó evangelizációt szerveztek egy sportcsarnokba, rengeteg szórólapoztak a városban. És az ő egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy egy szex-shop előtt osztogatta ezeket a lapokat, és azon kuncogott magában, hogyan reagálnak egy ilyen üzletbe be vagy kifelé tartó emberek egy ilyen meghívásra. Mindenki úgy tett, mintha eltévedt volna. Az üzlet forgalma pedig egy idő után megcsappant. A tulajdonos pedig megelégelte a dolgot, és felfogadott egy bérgyilkost. Abban az időben, és abban a városban ezt nem volt nehéz megtenni. Az illető elment egy esti alkalomra a sportcsarnokba, ahol akkor éppen Gungor volt az igehirdető. Csakhogy a kezdés előtt Gungor rosszul lett, és kérte, hogy a dicsőítést, imádkozást kezdjék el nélküle, ő csatlakozik, amint tud. Emberünk erre nem számított, ahogy arra se, hogy amikor megérkezett többen örömmel köszöntötték, megölelték, és örömmel vonták be a közösségbe. Hogy ne tűnjön ki a tömegből, neki is éneklést is imádkozást kellett mímelnie. Amikor Gungor megjelent, nem volt elég közel hozzá, így tovább kellett várnia, meghallgatta az igehirdetést, és az alkalom vége felé, amikor az ottani szokás szerint előre hívták azokat, akik újonnan tértek meg, a tömeg elkezdte őt Gungor felé sodorni. Ilyenkor minden megtérő mellett áll egy segítő, aki erősíti, bátorítja őt. Ahogy előre, ért a pódiumhoz, a bérgyilkos lerogyott, és kabátja alatt, kezében a pisztollyal azt hajtogatta magában, félig hangosan, „nem tudom megtenni” – a gyilkosságra gondolt. Mire a segítő, aki társult hozzá, gyorsan a segítségére sietett, „dehogynem, sikerülni fog, csak bátran”. Végül rövid huzavona után a pisztolyt átadta a segítőnek, és elmondta miért is ment oda. Nem úgy indult, de hallotta a hívást, és engedelmeskedett.

3. Kitartás

A meggyógyult férfi zavarában és örömében elfelejtette megkérdezni, ki az, aki meggyógyította őt. Ki az, aki irgalmas volt vele. De mennyire beszédes, hogy erre a választ a templomban kapja meg. Valószínűleg azért ment oda, hogy hálaáldozatot mutasson be a gyógyulásáért, és ott találkozik Jézussal, ott tudja meg, ki is ő valójában, és mit kell tennie ezután. Sokan vétik el éppen ezt a lépést. Megvan a találkozás Jézussal, a kezdeti lelkesedében van gyógyulni akarás, beismerés, engedelmesség, és itt megáll a folyamat. Nincs tovább. Sosem tudják meg, kivel is találkoztak valójában, sosem tudják meg, kicsoda Isten, kicsoda Jézus, hogy mit tanított nekünk arról, hogyan kell élnünk. Nem jönnek el a templomba. Sokféle okból. Mert messze van, mert ott nem ismernek, mert nem ismerem szokásokat, biztosan kinéznének, nem tartom jónak az egyházi rendszert, nem tetszik az a templom, ahova járhatnék, ódonok az énekek, a barátaim majd begyöpösödöttnek tartanak, nem szimpatikus a lelkész, az egyik haragosom is oda jár, és lám milyen ember stb.

Pedig a beismerés és az engedelmesség után is ki kell tartani. Ki kell tartani a megismerésben, és ki kell tartani a tiszta életben, a hitben. Péter leveléből azt olvastuk, „ő – azaz Krisztus – isteni hatalma által megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket… éppen ezért igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.” Jézus ezt röviden így foglalja össze: „íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz” – se Isten se ember ellen.

Befejezés

Végezetül egyetlen gondolat. A meggyógyult férfi nem tartotta magában, ki volt az, aki meggyógyította. Amint megtudta, hírül vitte. Beismerés, engedelmesség, kitartás, és bizonyságtétel. Képesek vagyunk-e végigjárni ezt az utat? Nem csak egyszer az életben, hanem minden egyes nap? Tudjuk-e őszintén énekelni majd: „Igaz utat mutass nékem, szegényednek, Járhassak kedvére te szent Felségednek”? Adja Isten, hogy igaz legyen. Ámen.