2014.01.04.

Korsó, kút, forrás

Textus: János 4,1-26.

Azok számára, akik hétről hétre összegyűlünk ebben a temp­lomban, - legyünk akár olyanok, akik hitben nevelked­tek, a­kár o­lya­nok, akik felnőttkorban jutottunk hitre, vagy még csak az óvatos keresés, az érdeklődés fázisában - az e­gyik leg­meg­le­pőbb élmény újra meg újra, hogy a bibliai tör­té­netek mennyire maiak. Vajon mi ennek az oka? Egyrészt az, hogy a Bib­lia re­a­lis­ta mű - nem időtlen, örök érvényű míto­szok gyűjteménye, hanem történelmi események dokumentu­ma. Abban a vi­lágban tör­tént mindez, amiben mi is élünk, an­nak a világtörténelemnek a részeként, ami ma is tart. A másik ok, hogy bár a bib­liai tör­té­ne­tek legalább 2000 évvel ez­e­lőt­ti­ek, s egészen más kultúrákban, a világ más részein estek meg, mégis minden em­berben van­nak alapvetően közös vonások, sőt, lényegileg az ember minden korban és minden helyen u­gyanaz. Ezek a le­í­rá­sok azonban nem­csak annyiban maiak, hogy a mai kor helyzetével és emberével kapcsolatban adnak meg­lá­tásokat. Ennél több­ről van szó, új­ra meg újra ismétlődő, cso­dálattal teli meglepetésünket más okozza: az, hogy a tör­té­net ró­lunk szól, a tör­té­net bennünket szó­lít meg, a történet a szá­munkra elevenedik meg. Abban mai, hogy magunkat talál­juk megszólítva Isten ál­tal itt és most. Így áll e­lőttünk Jézus és a samáriai asszony találkozása is a mai napon.

Azok kedvéért, akik nem ismerik az előzményeket, el kell mondani, hogy a zsidó Jézus és a samáriai asszony sze­mé­lyé­ben két, egymást évszázadok óta gyűlölő nép kép­vi­se­lő­je találkozik. A korabeli zsidóság a samáriaiakat rosszabb­nak tar­tot­ta még a pogányoknál is. Ekkor már több évszá­za­dos volt a gyűlölkö­dés a zsidók, és a samáriaiaknak nevezett szin­tén zsi­dó gyö­ke­rű népcsoport között. Az ellenszenv olyan e­rős volt, hogy Samária területére zsidó ember nem tette be a lá­bát, még ak­kor sem, ha ez nagyban megnehezítette a közle­ke­dést. Az ország nagyrészt észak-déli kiterjedésű, és Sa­má­ria kö­zépen he­lyez­kedik el, majdnem teljes szélességében el­fog­lal­va az ország területét. Tehát, ha valaki a délen fekvő Je­ru­zsálemből az é­sza­ki Ga­li­le­á­ba indult, nem egyenesen Sa­má­ri­án keresztül ment, hanem keleti vagy nyugati irányban egy ha­talmas ke­rü­lő­vel mellette el­ha­ladv­a jutott csak célba.

Jézus, tanítványaival együtt egy helyhez ért, amit Já­kób kútjának hívnak, Sikár városához közel. Jézusról azt ol­vas­suk, hogy elfáradt. Tanítványai elmentek, bementek a vá­rosba, hogy élelmet szerezzenek. Jézus tehát egyedül ma­radt, ma­gá­nyos. Já­kób kútja ma már egy kiépített szentély, de a XX. század elején még romokban állt. Érkezik egy asszony, aki min­den­napi mun­ká­ját végzi. A közeli városból jön, hogy vizet merítsen a kútból. Ő otthon van, nem fáradt és merítő edénye is van. Ez a két em­ber találkozik. A fáradt, szomjas magányos utazó az ide­gen­ben, merítő edény híján an­nak az asszonynak a segít­sé­gé­re szo­rul, aki­nek minden esz­köze adott ahhoz, hogy segítsen ne­ki. Ez a valóság. Vagy mond­juk így, ez a valóság a fel­szí­nen, ez a látszat. És részben i­gaz is. Ezért mondja Jézus: „adj innom”. A találkozás azonban nemcsak e­zért rendkívüli. Jézus egy is­mert ván­dor­ta­nító, egy próféta, egy szent ember hírében ál­ló személy. Az ilyen zsidó férfi nyil­vános helyen szóba se állt vol­na egy nővel. Kü­lönösen nem egy pogány­nak tekintett el­len­séges népből származóval. Rá­adásul ez a nő igencsak ké­tes er­köl­csi háttérrel ren­del­ke­zett, hiszen már öt férje volt, s aki­vel most él, az nem férje, csak az élettár­sa. S mégis vagy tán épp e­zért az áll a történet ele­jén, hogy Jézusnak Sa­má­rián kel­lett átmennie. Azaz: a Jézust is irá­nyító mennyei A­tya a­ka­ra­ta az volt, hogy ez a minden szem­pontból remény­te­len hely­zet­ben lévő asszony megtérjen, é­letre jusson, sőt: hi­teles ö­römmondó le­gyen abban a város­ban!

Jézus tehát egy hatalmas távolságot lép át minden elő­í­télet nél­kül, amikor így szól: „adj innom”. Az asszony pedig jog­gal lepődik meg. Jézus szeretete és együttérzése sokkal erő­sebb, mint korának faji, társadalmi, vallásos előítéletei. U­gyan­ak­kor ez nem jelenti azt, hogy az asszony felismerné , hogy kivel áll szemben. A látszat az, hogy Jézus az asszony se­gít­sé­gé­re szorul. Van azonban egy mélyebb való­ság, a­mely­ről mi már tudunk, vagy legalábbis, amit János e­van­gélista az ol­vasó elé a­dott ko­ráb­ban, és amit látnunk kell. Jézus, ugya­nis nem pusztán egy ember, egy közülünk, hanem aki János sze­rint a a testté lett Ige, az em­berré lett Isten. Ő az é­let, a vi­lá­gosság, a világ kezdetének az oka; aki azóta is ke­zé­ben tart­ja a világot. Az asszony pedig ve­le szemben egy kép­viselője az egész emberiségnek, amely emberiség éppen et­től az Is­ten­től elszakadva szom­júhozik, ta­pasz­ta­la­tában átéli a káoszt, és a sötétséget, az élet és világosság ellentétét.

Ki szorul hát kinek a segítségére? A mélyebb valóság szint­jén az asszony szorul Jézus segítségére. Éppen ezért a be­szél­ge­tés két szinten folytatódik. Jézus az is­teni valóságot lát­ja, az asszonynak életre van szüksége. Az asszony a másik va­ló­sá­got lát­ja, - hiszen látszat szerint ítél - ez az ember az ő se­gítségére szorul. „Adj innom!” - „Ho­gyan, te zsidó létedre in­ni kérsz tő­lem?” Jézus újra, az isteni va­lóság szintjén: „ha is­mernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki inni kér tőled, ak­kor te kértél vol­na tőle, s ő adott vol­na neked élő vizet”. Az asszony a saját értelme szerint: „U­ram, merítő edényed sincs, a kút is mély, hon­nan adnál te élő vi­zet?” - Lássuk meg, ez nem az ártatlan csodálkozás hangja. Az, hogy Jézus átlépte a ha­talmas tá­vol­ságot, már ön­magában na­gyon furává teszi őt az asszony szemében. Utána Jézus azt mond­ja, hogy ő tud in­ni adni az asszony­nak, pedig nincs nála me­rítő edény. Rá­a­dá­sul arról beszél, hogy élő vizet fog adni. Az „élő víz” kifeje­zés pedig for­rás­vizet jelent. Jákób kút­ja a­zon­ban egy cisz­ter­na, amit Jákob ásott ki, amelynek az alján gyű­lik össze a víz. „Nagyobb vagy te atyánknál, Jákobnál?” - mondja az asszony. - „Nincs edényed, Jákob is itt itatta meg a családját, a jó­szágait, azóta is ide já­runk vízért. Te pedig azt gon­dolod, hogy forrást fogsz itt találni? S ebből a forrásból olyan víz fog fa­kad­ni, amelyből ha i­szom, soha többé meg nem szom­ja­zom?” - Az asszony ironikusan, cinikusan kérdezi Jézust. Mi­ről be­szél ez az ember? Ho­gyan tudna valami olyat csi­nál­ni, na­gyobbat tenni, mint a nagy pátriárka, Jákob? Az asszony bo­lond­ság­nak tartja mindazt, a­mi­ről Jézus beszél, mert az ő szint­jén, abban a valóságban, ahol ő jár, egyelőre tel­jesen ér­tel­metlen mind­ez. Jézus azonban ki­tartó, türelmes, és foly­tat­ja az asszony­nak önmaga kijelentését. De még mi­e­lőtt meg­néz­nénk, ho­gyan folytatódik ta­lál­ko­zá­suk, álljunk meg egy pil­lanatra.

Húsz-harminc évvel később ugyanis Pál apostol, aki ar­ra tette az é­le­tét, hogy Jézust mutassa be másoknak, u­gya­n­ezzel ta­lálja magát szemben. A korintusi gyülekezetnek ír­ja, ne cso­dál­kozzanak azon, hogy az evangélium befogadha­tat­lan és ért­he­tet­len a kívülállók számára. Arról beszél, hogy Jé­zus, az evangélium, a görög embernek bolondság. Ahogy bo­londság volt a sa­má­riai asszonynak, hogy ez az ember élő vi­zet, for­rás­vizet adhat neki. A görög ember számára bolond­ság - hi­szen hogyan le­het­ne egy zsidó ácsmester kivégzett, meg­fe­szí­tett fia a világ megváltója? Egészen felfoghatatlan, bo­lond­ság és botrány.

Nem u­gya­nez történik ma is? Ha mi azt vall­juk, hogy Is­ten megszólal és megszólít a Biblián keresz­tül, akkor a mai em­ber u­gyanezt vá­laszolja: á, nem lehet, ez bo­londság! Hogyan lehetne egy öreg, poros, elavult világkép szerint íródott, ellent­mon­dá­sokkal teli könyv Is­ten­nek az esz­kö­ze vagy az útja mihozzánk? Vagy ha azt mondom, hogy itt és most az élő Isten szól hoz­zád és hív té­ged ma­gá­hoz, mire gondolsz? „Ugyan kérem! Hogyan lehetne, hogy egy vasá­r­nap dé­lelőtt egy egyszerű temp­lomban a min­den­ható Isten kö­zeledne hoz­zám egy istentiszteleten, pláne egy beszélő em­be­ren ke­resztül, aki ugyanolyan em­ber, mint én?” Bolondság, ért­he­tet­len, felfoghatatlan. S ha netán valaki arról beszélne az is­merősének, hogy amióta Jézust meg­is­mer­te valóban el­kez­dett megváltozni az élete, valószínűleg ezt hallaná: „Mese hab­bal. Önszuggeszció. Te magadat csa­pod be, de en­gem nem tudsz!” Ez az egész nem úgy néz ki, mint­ha a mai ke­resz­tyénségben az élő Isten munkálkodna.

De Jézus sem úgy nézett ki Jákob kútjánál, mint Isten Fia, aki minden emberi kérdésre végleges és valóságos vá­laszt ad. Sőt, úgy nézett ki, mint egy magányos, elgyötört, fá­radt utazó az idegenben. És mégis ő volt az, mert úgy tetszett Is­ten­nek, hogy emberként jöjjön el, hogy egy ilyen könyvön keresztül jelentse ki magát, hogy emberi be­szé­den keresztül je­lentse szó­lít­son meg, emberi eszközön ke­resz­tül jöjjön hoz­zánk. Éppen ezért közöttünk is bárki lehet ér­tetlen, lehet ci­ni­kus, lehet gú­nyo­ló­dó, vagy egyszerűen le­het csak közömbös, őszintén kételkedő, vagy fásult. De még­is ezt halljátok meg: Jé­zus itt és most arra mu­tat, hogy te szo­rulsz az ő segítségére. Te szorulsz őrá, és nem ő, vagy az egy­ház, vagy bárki más te­rád. Hogy mi­ért? Ezt sze­ret­ném három szó kapcsán, három gondolatban kifejteni most nektek. Az első a:

1./ Korsó. A korsó az alapvető emberi szükségletek, az igények, a vá­gyak, és hi­á­nyok szim­bó­lu­ma a történet alapján szá­munkra. Mindannyian különböző számú, méretű és mi­nő­sé­gű jelképes korsóval születünk. A jól ismert Maslow-féle szük­ség­let-piramis ábrája ezt így mutatja be... Minden em­ber­nek szüksége van, vagy lenne egész élete során ezeknek az igé­nyek­nek a minél teljesebb betöltésére. Azokat tartja ma bol­dog­nak a társadalom, akiknek a fizikai, érzelmi, kapcsola­ti, értelmi, esz­tétikai és kreatív igényei többé-kevésbé kielé­gül­nek. A gond csak az ezzel, hogy még az ilyen ember is ü­res­nek és é­r­tel­met­lennek tart­hat­ja az életét. A Biblia kímélet­len őszinteséggel arról beszél, és - ha látó szemmel nézünk kö­rül a világban, ak­kor - az em­be­ri tör­ténelem is azt mutatja, hogy hiába elégülne is ki min­den igé­nyünk, vágyunk, hiába is vál­na valóra min­den ál­munk, lé­nyünk mé­lyén továbbra is szom­jaznánk valami más­ra. Ahogy Ady írja: „Pogány rímek, s muzsikák között, szom­jazok vala­mi örököt.” Kor­sóinkból új­ra meg újra elfogy, elfolyik a víz. Szom­jasak maradunk. – Jé­zus így mondta ezt az asszony­nak: „Aki ebből a víz­ből i­szik, ismét meg­szom­ja­zik.”

Aki Já­kób kútjából iszik, hol­nap újra ide fog jön­ni, hi­szen hol­nap új­ra vízre lesz szük­sége. De az a szomjúság, a­mi­ről Jé­zus be­szél, másfajta szomjúság. Va­lami olyan szomjú­ság, a­mi a leg­több em­bernek tapasz­ta­la­ta. Van aki úgy hívja: ki­ürese­dett­ség, kiégettség. Mély vágy az é­let je­len­té­se, ér­tel­me, egy­sége, vagy harmóniája után. A tel­jes­ség, a meg­elé­ge­dés vá­gya. Meg­fog­hatatlan és de­fi­ni­ál­ha­tat­lan ez, hi­szen amíg min­den em­berben jelen van, minden em­ber más­hogy fogal­maz­ná meg. Van, aki azt mondja, én bol­dogságra vá­gyom, bé­kére, nyu­galomra, örömre. Valamire, a­mi velünk ma­rad, hi­szen a leg­több do­log ideig és rész sze­rint való az é­le­tünkben. A sze­re­lem csodálatos érzés, és na­gyon jó dolog, de elmúlik. Jól e­sik megenni egy tál ételt, de már ott van a fé­le­lem, hol­nap ta­lán már nem lesz az az étel. S az ember szá­má­ra a leg­több do­log, ami fontos, van is, meg nincs is. Lehet, hogy ma van, de ott a félelem, hogy holnap már nem lesz.

Jézus azonban nem elégszik meg azzal, hogy ezt a só­vár­gást, szomjúságot mint egyetemes emberi tapasztalatot fel­i­dé­zi, ha­nem magyarázza és tényként állítja mindenki elé. Ar­ra utal, hogy függetlenül attól, hogy érzed-e a hiányt, az je­len van az é­le­ted­ben. Azt is mondja, hogy ez nem más, mint vá­gyakozás Isten után. Ez az űr: az Isten-hiány. Ennek a vá­gyó­dásnak ma­gya­rá­za­ta az ember teremtmény voltában és Is­ten­től való el­sza­kadásában található. Isten az embert vele va­ló kapcso­lat­ra te­remtette. A kapcsolat megszakadásával a­zon­ban ott ma­radt annak a hiánya, az űr. Isten alakú űr van min­den ember ben­ső­jé­ben, amit két­ség­beesetten próbál minden­fé­le pót­szerrel betölteni - sikertelenül. Szent Ágoston így ír er­ről: „Nagy vagy Uram és igen-igen mél­tó minden di­csé­ret­re. Nagy a Te ha­tal­mad és bölcsességednek nincs határa. Di­csé­re­tedre só­vá­rog az ember, te­remtésed kicsi pa­ránya. Mert ma­gadnak te­rem­tettél bennünket és nyugtalan a szí­vünk, míg meg nem nyug­szik benned.” – Mi­lyen korsókkal jöt­tél ma i­de? Mire vágytál, amikor átlépted a küszöböt? Egy kis béké­re, néhány perc nyugalomra, egy rö­vid fellélegzésre az ő­rült ro­ha­nás­ban? Pár jó szóra, emberi gesztusra, a közösség él­mé­nyé­re? Ezek a korsók betelhetnek i­de­ig­lenesen vízzel, de az csak olyan lesz, mint amikor egy állott kútból merítesz, utána újra csak szomjas leszel. – Legyen hát szó másodszor ezek­ről, a kút­jainkról!

2./ Kút. – A kút az általános emberi lehetőségek, esé­lyek, keretek meg­ta­lá­lási helyének szimbóluma. Mindannak a jel­ké­pe a történet alapján számunkra, amely úgy tűnik, hogy kielégítheti az ember veleszületett lelki-szellemi szomjúságát. Mind­az, a­mi azt ígéri nekünk, ha engem megszerzel, ha én a birtokodban leszek, megtalálod életed értelmét, boldog leszel. Nem akarom le­szólni ezeket a kutakat, ezért hallgassunk meg in­kább va­lakit, aki igazán sok mindenből kortyolt, mie­lőtt ta­pasz­ta­la­ta­it össze­gez­te volna.

Hadd idéz­zem őt, a bibliai Prédikátort, mai nyelvre át­ül­tetve több ezer­é­ves szavait: „Én, a prédikátor, Izrael királya vol­tam Je­ru­zsá­lem­ben. Föltettem magamban, hogy böl­cses­sé­gem­ben min­dent meg­vizsgálok és kikutatok, ami az ég alatt tör­té­nik. Így szól­tam magamban: Megpróbálom, milyen az ö­röm, és élve­zem a jót! Mindent kipróbáltam, amiről a legtöb­ben még csak ál­modni sem mertek. Egy időben borral vidítot­tam ma­ga­mat. Nem vesztettem el a fejemet, végig magamnál vol­tam, de az él­ve­ze­tet kerestem. A legjobb borokat a legelő­ke­lőbb he­lye­ken. Sok boldog órát okozott, de a hiábavalóság és az ü­res­ség ér­zetét nem vette el. Belevetettem hát magamat az al­ko­tásba és a vállalkozásba. Házakat és palotákat épí­tet­tem. Si­ke­res üz­letember let­tem. Gyönyörű szőlőket és pa­ra­di­cso­mi szép­ségű ker­teket szereztem: megtermett bennük min­den eg­zo­tikus gyü­mölcs és virág, me­lyeket messzi földről ho­zattam. Bará­ta­im még a nevüket sem ismerték ezeknek. Me­se­beli gazdag­ság­ban és pompában éltem, gon­dom sem­mi­re se volt. Ta­va­kat építettem a sivatagban, oázisokat a pusz­tá­ban, nem volt szá­momra le­hetetlen. Szolgák serege néz­te fe­szül­ten ke­zem min­den rezzenését. Csak intettem, és meg­tet­ték, amit kí­ván­tam. Palotáim kö­rül luxusautók, terepjárók, sport­kocsik. U­taz­hattam vízen, szélsebesen száguldhattam a le­vegőben, nem volt számomra tá­vol­ság. A föld minden zu­gá­ba bár­mikor el­me­hettem. Nem volt senki, akinek bármiből is több, szebb, na­gyobb lett volna. Messze földön híres ze­né­sze­im és éne­ke­se­im voltak. Művészetükkel semmihez nem fog­ha­tó szép­sé­gek­kel és él­ményekkel a­ján­dékozták meg vá­gyó­dó és ke­reső lel­kemet. Bá­rmikor, amikor intettem, jöttek, és mennyei kó­rus­sal eny­hítették szívem fáj­dal­mait. Nem ta­gad­tam meg ma­gam­tól azt sem, ami a férfiakat gyönyörködteti: a szép nőket. A­kit csak megkívántam, ma­gam­hoz vettem, hogy é­desítsem é­le­tem. Ám a­mi­kor végig­néz­tem mindezen, vissza­néz­tem a sok gyö­nyörre, a má­sok­nak soha meg nem adatott bő­ségre, ü­res volt a szívem. Mind­ez olyan volt, mint a füst, mint a pára, mint a köd; olyan volt, mint amikor va­laki meg a­karja fogni a sze­let, de hiába kap­kod, üres marad a keze: hi­á­bavalóság és hasz­talan eről­ködés. ­Minél töb­bet lát­tam, annál job­ban nőtt a fáj­da­lom a szívemben. A­mint eg­yre világo­sab­ban értettem a nagy összefüggéseket, annál job­ban át­él­tem szí­vem ma­gá­nyát, s a tudás hiábavalóságát. Hi­szen ugyan­úgy elpusz­tu­lok, sem­mivé leszek, mint az, aki még írni-ol­vas­ni sem tud. Min­den gon­do­la­tommal ugya­n­úgy el­mú­lok, mint az, aki csak a­zon gon­dol­ko­dik, hogyan lopja meg a má­si­kat. Ha­marosan u­gya­núgy nem emlékszik rám senki, ahogy nem emlékeznek ar­ra sem, aki egész életében semmit sem tett. A hi­á­ba­va­ló­ság­tól való sza­badulás lehetetlensége miatt ele­gem lett az egész­ből. Meg­u­táltam az életet.”

Milyen kutaknál keresed még mindig az élő vizet, ked­ves testvérem? „Repedezett falú víztartóknál, amelyek nem tart­ják a vizet” - ahogy Jeremiás könyvében olvassuk? Pénz, vagyon, siker, karrier, hírnév, család, kényelem, tudás, vallás, vagy a­kár az élve­ze­tek mind-mind állott vizet adó, repedezett falu kutak csu­pán. Még nem próbáltad? Vagy még nem csa­lód­tál ben­nük? Át­élted már annyira a Jézusra szorultságodat, a nyomorúságodat, a menthetetlen állapotodat, mint ez a sa­má­riai nő? Ha igen, ak­kor tiéd is lehet az a valami, ami egyes egyedül oltani tudja kínzó szomjúságodat, a:

3./ Forrás. – Testvérek, ha Jézus ezt a hiányt, a képes nyel­vet használva, szom­jú­ságnak nevezi, akkor érthető, hogy mi­re gon­dol, amikor így szól, „Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök élet­re buz­gó víz forrása lesz benne”. Ez a víz tehát nem más, mint Isten élete, Isten Lelke, Isten maga. Olyan, mint egy for­rás. A for­rás képe ar­ra utal, hogy ez a kapcsolat nem apad ki, é­lő, dinamikus valóság az ember életében. Örök életre buzog fel, azaz a halál sem vesz hatalmat rajta. Ezt kínálja Jézus a sa­máriai asszonynak.

Az asszony azonban még mindig nem érti, miről van szó, de vá­laszol Jézusnak. Ha tényleg van ilyen víz, akkor: „U­ram add azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg és ne kell­jen ide jár­nom meríteni". Azt gondolja, akármiről is legyen szó, ez jó, hi­szen egy fizikai szüksége, vagy problémája meg­ol­dódik. A mai ember gyakran ugyanígy gondolkodik Isten­ről. Az a fe­la­data, hogy megoldja a különböző problémáimat és szük­sé­geimet. Beteg valaki? - gyógyítsa meg! Nincs laká­som?- ad­jon la­kást! So­kan azt gondolják, hogy ha Isten meg­ol­daná a na­pi szükségeiket, problémáikat, akkor megszűnne az üres­ség, a szom­júság is. Ez azonban nem igaz. Az asszony ez­zel fordul Jézushoz, aki nem utasítja el. Jézus te­hát foly­tatja vele a be­szél­ge­tést. És ez lesz a beszélgetésnek a leg­ke­mé­nyebb része. Jézus tudja, nem elég ha az asszony felis­me­ri, hogy segít­ség­re szo­rul, nem elég, ha tud­ja, ő, Jézus az élő víz forrása. Az asszonynak szembe kell néznie önmagával, s meg kell is­mer­nie ön­ma­gát. Ezért mondja: „Menj el, hívd a fér­je­det, és jöjj vissza”. És ez telitalálat. „Nincs férjem” - itt még meg­próbál az asszony el­rejtőzni. De Jézus foly­tatja: „Jól mond­tad, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed. Eb­ben iga­zat mondtál”. Ezek a sza­vak le­sújt­hatták az asszonyt. Életének nagy titka, fájdal­ma, kudar­ca jön a napvilágra. Az ami nem si­ke­rült, amiben ku­darcot val­lott. Miért kell Jézusnak erről beszélnie? M­iért kell a nagy titoknak és szé­gyen­nek a nap­világra jön­nie? M­iért kell boly­gatni a fájó pontokat? Miért ne le­hetne ezt a részét, csak ezt a részét, kihagyni a dol­gok­nak? - Ez a le­lep­leződés Jézus lényéből kö­vet­kezik. Ha ő a vi­lá­gos­ság, akkor előtte semmi sem maradhat sötétségben. A dol­gok vi­lá­gos­ság­ra jönnek. Ez elkerülhetetlen. Jé­zus azon­ban soha nem használja ellenünk a kudarcokat, az elrontott dol­gokat, ha­nem se­gít megoldani és helyreállítani a­zo­kat.

Ezen a ponton válik világossá a másik oka annak, hogy Jé­zus szem­besíti az asszonyt. Az elrontott dolgok felismerése e­lőtt nem tudjuk, hogy mi az, amit helyre kell tenni. Így is fo­gal­maz­hatom: amíg nem ismerjük fel, hogy mi az, ami alap­ve­tő­en el­romlott és nem ismerjük fel, hogy azt mi nem tudjuk rend­be hozni, addig nem látjuk, hogy szükségünk van, Jé­zus­ra. Jézus ér­tünk való váltsághalála felesleges tűnik addig, a­míg nem látjuk, hogy személyesen megváltásra szorulunk.

És végül, ha mindez nem jön napvilágra, akkor tovább mér­gez belülről. Ha életünkben marad a bűn, akkor lehetet­len­né te­szi azt, hogy az élő víz forrása felbugyogjon bennünk. Vizs­gál­juk meg, hogyan működik ez! Amit elrontottunk, a ku­dar­cunk, vagy a bűnünk nem más, mint amivel meg­pró­bál­juk be­tölteni a szívünkben lévő űrt. Az igazi bűn az Isten-pót­lék. A­mi­ben az élet értelmét, célját, önmagad valós iden­titását ke­re­sed. Azt a hiányt, amiről szó volt. Miközben a leg­kü­lön­bö­zőbb mó­don pró­bál­juk az űrt betölteni, egyre szomja­sab­bak le­szünk, és még nagyobb lesz a hiányunk. Ezt példázza en­nek a sze­ren­csétlen asszony­nak az élete, akinek már öt fér­je volt, és egy hatodik férfivel él együtt. Hacsak nem mind az öt meghalt, a szét­tört kap­cso­latai arra mutatnak, hogy elfo­ga­dást, szeretetet, bensőségességet keresett, mint minden em­ber - de nem járt si­ker­rel. Mind­e­gyik kapcsolat újabb fájdal­mak­kal és szívének még keményebbé válásával végződhetett. Az az élet, amit él, nem tölti be a szük­ségét, sőt egy­re szomjasabb lesz. Ám az asszony végül felis­meri Jé­zus­ban a Messiást, és korsóját ott­hagy­va szaladt be a vá­rosba hí­rül vinni ezt mindenkinek.

Jézus Krisztus ma rámutat a te szomjúságodra, üressé­ged­re is. Lehet, hogy a te életedben is a kapcsolatokban je­lent­ke­zett leg­fájóbban a szomjúság és a csalódás. Sokan tud­nak azo­no­sul­ni a samáriai asszonnyal. Válások, hűtlenségek, meg­csa­lá­sok kí­sérik az üres ember útját. Azt gondolja, hogy a má­sik személyben, a tiltott kapcsolatban, az extrém dolgok­ban végre meg­elé­ge­dést talál. Közben egyre szomjasabb, egyre magányosabb, s a legkülönbözőbb módokon keresi az űr betöltését. Ez le­het va­la­ki számára önimádata, hogy min­dig ő van a középpontban. Lehet a karrier, a hatalom és a be­fo­lyás, az ettől való meg­má­mo­ro­sodás. S hiába szereti min­den­ki őt, hiába népszerű az ilyen ember, mégis szomjazik va­la­mi másra. Lehet ez va­la­ki számára a mun­ka. Azt az embert, aki éjjel és nappal dolgozik és hajt, a teljesítmény, ami ta­lán megelégítené. De sosincs e­lég belőle. Lehet ez valami más me­nekülési eszköz - drogok, alkohol -, bármi, hogy ettől a szom­júságérzéstől szabadok le­gyünk. Lehet ez intel­lek­tuális hab­zsolás. Mindig többet, a legújabbat, a leg­klasszab­bat. S u­gyanúgy üres marad az ember. Jé­zus azért leplezi le a ku­dar­cot, az elrontott dolgokat és a hibákat, a bűnt, hogy szem­be­sít­sen az ürességgel, és meg­nyi­sson az ő jelenléte befog­a­dá­sá­ra.

De Jézus most úgy jön hoz­zánk, hogy ezt mondja: „Ha valaki szomjazik, jöjjön énhoz­zám és igyék”. Azért halt meg a ke­reszten és támadt fel a har­madik napon, hogy az élő víz, Isten Szentlelke eljöhessen az éle­tedbe. Hogy a bűneid ne vá­lassza­nak el Istentől, mert Jézus en­gesz­telő áldoza­tá­ban e­lég­té­telt nyertek. Nyisd meg magad e­lőt­te és engedd hogy ő meg­elé­gítsen! Hagyd itt most ennél a kútnál, ebben a temp­lom­ban, ahol Jézus beszélgetett veled a korsódat, s gyere lé­lek­ben ő­hozzá, aki a for­rás! Ez csak kezdet, de eb­ből kö­vet­ke­zik a ve­le való élet, amely nem könnyű, amely nem jár ál­do­zatok nél­kül, a­melyben nem igaz, hogy nincs pró­ba­té­tel, vagy ne­héz­ség, de amelyben mégis való­sá­gos, hogy az ö­rök é­letre buz­gó víz ott van az ember szí­vében. Így le­gyen. Ámen.