2013.12.22.

„Felkelő fény a magasságból”

Textus: Lukács 1,78-79.

Svábhegy – Gyermekkarácsony

Szeretettel köszöntöm a kedves testvéreket, gyerme­ke­ket és felnőtteket ezen a karácsony előtti csa­lá­di is­ten­tisz­te­le­tün­kön. Több éves gyülekezeti hagyományunk szerint az u­tol­só adventi vasárnapon még a leg­kisebbek is itt vannak kö­zöt­tünk, hogy velük együtt dicsérjük Jézust. Ezért az én bib­lia­magyarázatom i­gyek­szik majd amennyire lehet a leg­kiseb­bek számára is érthető lenni. Hiszen ha Isten tudott al­kalmaz­kod­ni hozzánk em­be­rek­hez, és ezt éppen kará­csony­kor, Jézus szü­letésével bizonyította, akkor nekünk is kell tud­nunk iga­zod­nunk a ki­csi­nyekhez.

Kedves gyerekek! Tudjátok-e, hogy milyen nap van ma? Ma van az ún. téli napfor­du­ló utáni el­ső nap! Mi az a téli nap­forduló? Mit je­lent ez számunkra? Nem tudom, hogy ti hogyan éreztétek ma­ga­tokat az el­múlt napokban, hetekben, de én talán még so­ha nem vártam annyira, hogy felragyogjon végre a Nap, mint az el­múlt két hétben! Hiszen minden reggel sötétség, köd, szürkeség fogadott, amikor kiléptem az aj­tón. E­gész Bu­da­pest a sötétség, a köd foglya volt hosszú napokon keresztül. Persze volt olyan, ami szép volt e­zek­ben a szo­morú, bo­ron­gós napokon is, például a zúzmarás fenyőágak, vagy a dér­től fe­hérlő kerítések. Mégis úgy éreztem magam, a­hány­szor csak kint jártam az utcán, hogy ez a hideg, nyir­kos pá­ra, még a kabátom alá is be­veszi magát. Most a hét kö­ze­pén már arra gon­dol­tam, hogyha ez még ka­rácsonykor is így marad, a téli szü­net­ben autóba ülünk, és felmegyünk a csa­lád­dal olyan magasra, ahol már a felhők felett ragyog a Nap. Hiszen lát­tam az interneten, hogy még Pécs városa felett is, a TV-to­rony­ból ilyen kilátás tárul az emberi szem elé. Szik­rázó napfény, a felhő-szőnyeg, mint egy hatalmas hó­fe­hér gyapjú takaró, s alul valahol a vá­ros. De itt Bu­da­pes­ten hi­á­ba is men­tünk volna egyre feljebb, hi­szen még a János-he­gyi ki­lá­tó­ból is csak a kö­döt láttuk volna. Milyen jó a­zoknak, - mond­tam pénteken már magamban - akik most Gyön­gyösön lak­nak, vagy va­lahol a Mát­ra magas hegyeiben pi­hennek, mert ők pár perc a­latt fent vannak a Kékestetőn, s on­nan, az or­szág legmaga­sabb pontjáról ilyen csodálatos pa­no­rá­ma tá­rul­hat eléjük. Friss a levegő, messzire el­látni, s ragyog a Nap.

S akkor tegnap reggel valami csodálatos élménnyel aján­dé­kozott meg engem, és mindannyiunkat Isten. Hi­szen ami­kor elhúztam a hálószobánk függönyét, kéken ragyogó eget, a fel­kelő Nap fényét, s végre va­la­há­ra de­rűs időt láttam. Le is fény­képeztem gyorsan. Ez a gyönyörű karácsony előtti a­ján­dék, - hogy épp a té­li nap­forduló után, amikortól kezdve egy­re rövidebbek az éjszakák és egyre hosszabbak a nappa­lok így in­dul­hat az új időszak, - nagyon boldoggá tett.

Aztán mégis arra gondoltam, hogy hiába a szép idő, hi­á­ba a ragyogó Nap, hiába a kék ég, attól még sok em­ber szíve bol­dogtalan lehet. Egy kisgyermek is érezheti ma­gát szomo­rú­nak, ha mondjuk az óvo­dá­ban nincs barátja, vagy ha a na­gyobbak bántják. Egy iskolás is lehet nagyon bánatos, ha például nem úgy si­ke­rül egy dolgozata, ahogy szerette vol­na, pedig annyit tanult rá! Ilyenkor nem vigasztal az senkit, ha süt a Nap és kék az ég. Mert az emberi szívben is lehet, és bizony van is sokszor nagyon sötét. A fel­nőt­tek jól tud­ják, hogy hiába utazik nyáron, vagy akár télen is olyan helyre a család, ahol gyönyörű az idő, a­hol mindig süt a Nap, at­tól még legbelül, a lelkünkben lehetünk nagyon magányosak és bol­dogtalanok.

Izrael országa olyan vidéken terül el, ahol az év legna­gyobb részében derült az ég, és süt a Nap. Na­gyon rit­kán tör­té­nik meg az, ami pár napja, hogy télen essen arrafelé a hó. Sokkal több arrafelé a nap­sü­tés, mint ná­lunk. Jézus szü­le­tése idején mégis hatalmas volt a sötétség. De nem azért, mert nem sütött a Nap, ha­nem azért mert nagy volt a sötétség az emberek szívében, lelkében. Azt hitték, hogy Isten nem gon­dol rájuk, nem törődik ve­lük. Úgy érezték magukat, mint egy kiszáradt farönk a parton, amelyik hiába nyúj­tózik fel­fe­lé. Re­mény­telennek látták az életüket, mert a hatalmas Ró­mai Birodalom uralkodott rajtuk. So­kan úgy érez­ték, hogy a mun­kájuknak sincs értelme, minden hiábavaló. Az em­berek szíve tele volt sok­fajta félelemmel, s ki­lá­tás­ta­lan­ság­gal. Tudták, hogy a saját királyukban sem bízhatnak, mert He­ró­des egy gonosz, fél­té­keny, ke­gyet­len uralkodó volt. Ám a legsötétebb, legreménytelenebb állapotban nem a po­litika, nem a gazdaság, nem a kul­túra volt, hanem az em­be­rek lelke. Sötét gondolatok, sötét in­du­la­tok, sötét tervek jel­lem­zik u­gyanis az embert a­zóta, hogy elveszítette Istennel a kap­csolatot lelki-szellemi sö­tétségben él. A szíve lett a bűn­nek a rabja. Pe­dig Isten az em­bert csodá­latos világos­ság­ba terem­tet­te, úgy, hogy mindent látott. Látta Is­tent is: az­az tudta, hogy Ő kicsoda s ezért bízott is benne. De látták az em­berek egymást is, nem mentek ne­ki egymásnak, hanem tisz­telték s szerették a másikat. Látták önmagukat is, s ezért nem gon­doltak sem többet, sem kevesebbet ma­guk­ról. Jól láttak ahhoz, hogy tájékozódni tudjanak az élet kérdéseiben. Eb­ben a lel­ki világosságban élt az ember az É­den-kertben. De egy­szer csak hirtelen sö­tét lett. Mint amikor váratlanul ki­megy az áram a lakásban, mert va­la­hol megszakadt a vezeték. Á­dám és É­va fellázadt Isten ellen, s az em­ber elszakadt Isten­től, mert azt mondta: tu­dok én nélküle is élni! Ne szóljon be­le a dolgaim­ba! Jól látok én őnél­küle is! Attól kezdve nem látjuk Is­tent, s e­zért mondják ma is sokan, még a gyerekek között is: nincs, mert nem látom. Attól kezdve nem vagyunk te­kin­tet­tel egy­másra, és okozunk sok lelki és fizikai karambolt az élet­ben: összeütközünk, nekiesünk egymásnak. Azóta van annyi ször­nyű ve­szekedés, háborúskodás a vi­lág­ban és a családok­ban. Sötét lett a világon, s ami a leg­ször­nyűbb az e­gész­ben: azt hisszük ez a ter­mé­sze­tes, s egész jól megszoktuk már ezt!

A Biblia szerint az em­be­riség Jézus nélkül sötétségben él. Szomorúan bizonyítja ezt ez a világ. Elég eh­hez bele­la­poz­ni egy újságba, vagy meg­nézni egy tévé híradót. Sőt talán e­lég, ha bemegyünk így a­rany­va­sá­r­nap a bel­városba: minde­nütt tülekedés, kiabálás, lökdösődés. Emberek szitkozódnak, men­tőautók szi­ré­náz­nak, gép­ko­csik dudálnak. Olyan sötétben jár­nak az emberek, hogy az orrukig sem látnak. Pont úgy, mint e­zen a rajzon... Zajlik a karácsonyi nagy­üzem, csak épp a lényeget nem vesszük észre, azt hogy több mint két­ezer éve el­jött, s azóta is velünk van Isten Jézus Krisz­tus ál­tal. Azt olvastuk az előbb a Bibliából, hogy Za­kariás, Ke­resztelő Já­nos édesapja megköszöni Istennek, hogy idős ko­rában fiúgyermekkel aján­dé­koz­ta meg őt, és feleségét, Er­zsé­betet. De amikor ránéz ez az idős zsidó pap saját újszü­lött gyermekére, ak­kor a lelki szemei előtt megjelenik egy másik Gyermek, aki hamarosan meg fog születni. És őróla, Jézusról mondja azt, hogy „meglátogatott a felkelő fény a magas­ság­ból, hogy világítson azoknak, akik sötét és a ha­lál árnyékában lakoznak.” Igen, kedves gye­rekek és felnőttek, az a ka­rá­cso­nyi örömhír, hogy a világ Vi­lá­gos­sága meglátogatott min­ket! Hogy a go­nosz­ság­nak, a hazugságnak, a szomorú­ság­nak, a bűnnek a sö­tét fel­hői között áttört az Isten napsugara: a betlehemi Gyer­mek megszületett! Az Úr megígérte már Jé­zus föld­re jötte előtt több száz évvel, hogy a „nép, amely sö­tétségben jár, nagy világosságot lát. A halál ár­nyé­kának föld­jén la­kókra világosság ragyog.” „Mert egy gye­r­mek szü­le­tik nekünk, fiú adatik nekünk...” (Ézs. 9,5.) - így olvassuk É­zsaiás próféta könyvében.

Jézus Krisztusban meg­jelent az igazi világosság. Az, ami nem éles reflektorfény, nem szúrós ne­on­fény, nem o­lyan va­kító lámpa, amilyeneket a rendőrségi kihallgatásokon hasz­nál­nak. Jézus világossága fényt gyújt az emberi szívekbe.

Ez történt, amikor egy 13-14 év körüli fiú megértette egy nyári táborban, hogy Jézusnak azért is kel­lett meg­halnia a kereszten, mert ő annyit bosszantotta a tanárait, annyit pisz­kálta a testvérét, mert annyiszor kel­lett sír­nia miatta az édes­any­jának. Próbált ő megváltozni, de csak ott folytatta, ahol ab­bahagyta. Amikor a­zon­ban el­hit­te, hogy az Úr Jézus kará­csony­kor épp a bűnösökért jött el erre a világra, akkor elha­tá­roz­ta, hogy Hozzá akar tar­tozni. Azt remélte, hogy az Ő segít­sé­gével megjavul. A családja vette észre először a vál­tozást: töb­bé nem bán­totta az öccsét, hanem segített neki a házi fela­dat­ban. Nem várta el, hogy mindent ké­szen tegye e­lé az édes­any­ja, hanem elkezdte hasznosítani magát a kony­hában. Egy­re ritkábban nyúzta az é­des­apját, hogy adjon neki több zseb­pénzt, viszont rájött: hogyan lehet abból a kevés­ből is, ami az övé, ajándékot venni és készíteni neki a szü­li­napjára. – Mi tör­tént vele? Világosságba került az élete, s igyeke­zett ő is a Jé­zustól kapott világossággal vi­lá­gítani másoknak. Ezért állhat ma itt előttetek.

A betlehemi pásztorokkal is ez történt. Az angyalok meg­jele­nése után, amikor körülöttük ismét nagy sö­tét lett, már ben­nük ragyogott a fény. Elhitték a nagy örömhírt, hogy az Üd­vözítő született meg a közeli fa­lu­ban, s el is mentek, hogy erről meggyőződjenek. Amikor pedig mindent úgy ta­lál­tak, ahogyan az angyal meg­ü­zen­te nekik, egészen meg­vál­to­zott az életük: elkezdték Istent dicsőíteni és magasztalni, s meg­telt a szí­vük ö­röm­mel és békességgel. Elkezdtek ők ma­guk világítani.

Kedves felnőttek és gyerekek! Tegnap volt a téli nap­for­du­ló. Mától egyre hos­szabbak a nappalok, és egy­re rö­vi­deb­bek az éjszakák. Mától kezdve a mi szívünkben is nőhet a vi­lá­gosság, és fogyhat a sötétség. Mert ma ne­künk üzeni Is­ten: „meg­látogatott a felkelő fény a magasságból, hogy vilá­gít­son a­zoknak, akik sö­tét és a halál ár­nyé­kában lakoznak.”

Gerhardt Pálnak szép karácsonyi énekét énekeltük már az igehirdetés előtt. Annak a 3. versszaka ta­lá­lóan fog­lalja össze a világosságot megtalált ember örömét: „Halálban, éj­ben vártam én: fölkelt a nap rám vé­led. Te­ró­lad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet. A lélek ékességei; belőlük hitnek mennyei szép tisz­ta­sá­ga árad.” (329,3.) - Isten adjon nekünk olyan karácsonyt, amikor fel­cserél­jük a sötétségünket a jézusi vi­lá­gos­sággal, és az­tán belőlünk is ez a szép tisztaság árad! Ámen.