2013.12.15.

Adventi felkészülés

Lekció: Lukács 3,1-14.

Textus: Lukács 1,16-17.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Gondoltatok-e már va­laha arra, hogy amikor mi itt hétről-hétre a Bibliát ol­va­s­suk, az igét tanulmányozzuk, prédikálunk, akkor voltakép­pen valami olyat teszünk, amire a mai világ rásüthetné a bé­lye­get: ret­ró?! Hiszen egy régi, több ezer évvel ezelőtti könyvet idé­zünk, egy félévezredes gyökerekkel rendelkező szervezet ha­gyo­má­nyait követjük, s még az énekes könyvünk legfiatalabb darabja is több, mint nyolcvan éves! Hát nem retró dolog is­ten­tisz­te­letet tartani, temp­lomba járni? De vajon hogyan vi­szo­nyulunk általánosságban ahhoz, a­miről a világ egyből ki­ki­áltja, hogy ret­ró? Maga a szó, retró, a retrográd kifejezésből e­red, ami pedig azt jelenti: a Föld for­gásával ellentétes irá­nyú. Ebből jön a ret­ró szó, ami pedig a múltbéli divat vagy szokás szerintit, múltba való vissza­te­kin­tőt jelent. Mond­hat­nánk, hogy akkor a ret­ró valami ósdi, el­avult, ideje múlt do­log, amit a haladó ember nem követ, nem szeret, sőt lenéz. Viszont azt tapasztaljuk, hogy úton-út­fé­len hódít a retró: a di­vatban, a zenében, a művészetekben. Mos­tanában indul, vagy már el is indult az a te­le­ví­zi­ós köz­csa­tor­na, amelyik csak régi, archív felvételeket, kabaréje­le­ne­te­ket, sportközvetítéseket su­gá­roz. A nosztalgia erejét fel­is­me­rő szerkesztők ugyanis rá­jöt­tek, hogy e­zek a régi szóra­koz­tató műsorok a mi meg­ke­se­r­e­dett, csüg­gedt vilá­gunk­ba, szo­morúságunkba vala­mi kevés örömet csö­pögtetnek. Ezt ne­ve­zik retrónak.

Az e­vangélista természetesen nem azért írja le olyan részletesen, olyan hosszan Keresztelő János fellépésének a kö­rül­ményeit: pró­fétai szolgálatának a kezde­tét, a társadalmi, poli­ti­kai kör­nye­zetet, hogy ki volt akkor a római csá­szár, és hány é­ve ural­ko­dott, vagy hogy kik voltak a tartományi hely­tar­tók, ki volt a főpap és kik voltak a negye­des fejedelmek, mert nosz­tal­gikus, retró művet akar írni, hanem azért mert Ke­resztelő János fellépését, s ezzel együtt Jézus megjelenését is hiteles tör­té­nelmi adatokkal szeretné alátámasztani. És Ke­resz­telő János kapcsán sem puszta nosztalgiából idézi a még ré­gebbi pró­fé­tát É­zsaiást is, hanem mert van valami, ami össze­köti őket. – Mi köze az ószövetségi időkben, száza­dok­kal János előtt élt É­zsa­i­ás­nak Keresztelő korához? S va­jon mi közünk van nekünk, itt és most advent harmadik va­sár­nap­ján min­dehhez? Mi kap­csol­ja össze ezt a három kort, a ba­biloni fog­ság időszakát, amikor Ézsaiás vigasztaló üzenete fel­hang­zott, Jézus nyilvános meg­je­le­nésének idejét, amikor Ke­resz­te­lő János prédikált, és 2013. adventjét? Egyetlen kife­je­zés: a felkészülés. Márpedig fel­ké­szül­ni akkor kell, ha va­la­mi vár az emberre, s nem akkor, amikor már nincs jövője, ami­kor már csak a múltba révedve látja ér­tel­mét az életének. Aki­nek fel kell készülnie, azzal történni fog valami, annak re­mé­nye, jövője, holnapja van! Az nem retró han­gulatban él. – Három gondolatot járjunk hát körül ennek apropóján ma, ked­ves testvérek. Egyrészt azt, hogy mit jelentett a régi idők­ben: Ézsaiás és Keresztelő János idejében ez a felkészült­ség, másrészt azt, hogy mit is jelenthet ma konkrétan a mi szá­munk­ra, végül pedig, hogy miért van erre szükség?

I. Nos, az eredeti prófécia így hangzik Ézsaiás könyvé­nek 40. részéből: „Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak!...” (Ézsaiás 40,3-5.) - Krisztus születése előtt 540 kö­rül vagyunk. A zsidóság, Júda népe már évtizedek óta a ba­bi­lo­ni fogságban van. Már gyermekeik is születtek az 586-ban Jeruzsálemből elhurcoltaknak. Reményük sem volt arra, hogy va­laha véget ér a szenvedés. Ám Isten másképp gondol­ta. Ezért küldte el Ézsaiást, a remény prófétáját, aki vigaszt és e­rőt ön­tött a foglyokba. Ez a 40. fejezet így kezdődik. „Vi­gasz­taljátok, vigasztaljátok népemet!...” (Ézsaiás 40,1-2.) S ez­után jön a fel­hí­vás az útkészítésre, a felkészülésre. Nyil­ván­való tehát, hogy a szabadulásra, a fogságból való haza­té­rés­re kell fel­ké­szül­ni­e a júdaiaknak. De mégse azért kell utat készíteni, hogy a nép hazatérhessen, hanem - figyeljük meg: hogy az Úr meg­ér­kez­hessen! „Mert megjelenik az Úr dicső­sé­ge.” Királyi út nem az embernek, hanem az Istennek jár. Az Úr az, aki meg akar ér­kezni, mégpedig először népe szívéhez, hogy aztán velük együtt mehessen majd haza Jeruzsálembe. Ezért folytatódik így az ézsaiási prófécia: „Az én Uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik...” (Ézsaiás 40,10-11.)

Azt jelenti ez kedves testvérek, hogy az Úr bárányokra szeretne találni népe körében. Olyan emberekre, akik szelí­den és örömmel fogadják Őt, aki a jó Pásztoruk. Olyanokat keres, akiket kézbe vehet, akiket vezethet. Akik elismerik maguk fe­lett az Ő hatalmát. Akik nem azzal vádolják, hogy miért en­ged­te meg a fogságot, a bajt, a próbatételt az é­le­tükben, ha­nem a­kik már előre örülnek az Ő közelgő szaba­dí­tásának. A Ba­bilóniában lévő zsidóság csak részben volt i­lyen. Nem min­denki hitt ott sem a prófétai beszédnek. Sokan nem a­kar­tak kiszabadulni. Megszokták a fogságot, berendez­ked­tek a rab­ságban, ki­pár­názták a börtönt. Ézsaiásnak nagyon komoly fe­ladata volt közöttük. S mégis, amikor 538-ban eljött a sza­ba­dulás i­deje, a­lig több, mint ötvenezer zsidó in­dult vissza a ro­mos országba.

Ugorjunk most körülbelül 6 évszázadot előre az idő­ben Tiberius császár uralkodásának 15. évére, azaz Kr. u. 29-re. A Jordán folyó partján ott áll egy különös alak, a teveszőr ruhát hordó, ítéletes hangvételű próféta, Keresztelő János, akiről itt Lu­kács evangélista, a másik evangéliumban, Jánosnál pedig ő maga állítja, hogy: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: ké­szít­setek egyenes utat sz Úrnak...” (Já­nos 1,23.) Testvérek, ha valaki, hát János biztosan nem retró prédikációt tartott ennek a­lap­ján ott a folyónál. Ő nem a régi szép idők felett nosztal­gi­á­zott, hiszen nem sok kedves emléke lehetett Izraelnek a ba­bi­lo­ni fogságból. Hanem azért értelmezi magára Ézsaiás sza­vait, mert pontosan tudja, hogy az igazi megszabadulás, a va­lódi vál­to­zás, a gyökeres fordulat, az most, hamarosan várha­tó. János tisztában van vele, hogy mi a feladata: bűnbánatra, megtérésre, a régi élettől való elfordulásra hívni a népet. Utat készíteni a Messiásnak a szívükben. Eltakarítani mindent ami nem odavaló. Min­dent, ami akadályozná az Úr érkezését. Hi­á­ba volt ugyanis a fogságból való szabadulás, ugyanoda estek vissza, ahol vol­tak. A külső körülmények megváltoztak, de az emberek szíve nem. Minden maradt a régiben, mert a belső, a lelkük maradt a bűn fogságában. Ezért van szükségük az Is­ten Bárányára, aki elveszi a világ bűneit. De az Ő eljövetelét, a méltó fogadást is meg kell előzze az illő felkészülés.

II. De mit is jelent felkészültnek lenni ma arra, hogy az ember az Úr elé állhasson: erről szól ez a mostani ige­hir­de­tés. Ezt a kérdést azért is kell feltennünk, mert ha nem vagyunk fel­ké­szülve, az lehetetlenné is teheti a találkozást ővele. Ré­gen a ki­rályokelőttútkészítőkjártak, ahogyan ma sem uta­zik egy mi­niszterelnök vagy államelnök úgy idegen országba, hogy ezzel foglalkozó hivatalnokok gondosan elő ne készí­te­nék út­jának szinte minden lépését. Az ókorban ez úgy történt, hogy szolgák mentek a király előtt egy-két nappal, és gondos­kod­tak a zavartalan utakról. „Kiáltó hangja szól a pusztában” - így kezdte tehát János a prédikációját. Én nem tudok úgy ki­ál­tani, mint a próféta. De lehet, hogy úgy is pusz­tába kiáltott szó len­ne az egész. De az is lehet, hogy van­nak ma közöttünk em­berek, akiknek élete pusztaság, s akik épp ezért mégis meg­hall­ják majd a prófétai szót.

1./ Az első, amire kér minket az Ige, hogy „készítsétek el az Úr útját.” Meggyújtottuk az adventi koszorú harmadik gyer­tyá­ját, s ez azt jelzi, hogy ennek a felkészülésnek itt az i­de­je. De egyáltalán nem mindegy, hogy mihez kezdünk, mire ké­szü­lő­dünk. Valaki azt mondta egyszer, hogy ilyenkor de­cem­ber közepén számára már megkezdődik a sza­lad­gálás, a ké­szü­lő­dés, mert nála gyűlik össze az egész nagy­csa­lád. Min­dig sokan vannak, s ez mindig sok készülő­dés­sel jár. Elkezdi a ta­ka­rí­tást, a bevásárlást, az a­ján­dé­kok be­sze­rzé­sét, s mire az ő­rült karácsony előtti haj­szá­ban mindennel elkészül - így mon­dta: - ad­digra töké­le­tesen ki­készül.

Talán nem ő az egyedüli. Egy másik asszony mesélte, hogy karácsony szent este olyan fáradt volt, hogy egyszer csak ar­ra lett figyelmes, hogy nagy nevetés veszi körül a kony­hában. Az történt ugyanis, hogy a halálos kimerültségtől el­aludt a szé­ken. Volt olyan, hogy félig felborult a karácsony­fa, a férje elkapta ugyan, s nem gyulladt ki semmi, de jól ösz­sze­vesztek az összetört díszek miatt. Máskor meg a kocsonya e­sett le a szőnyegre, és egész szenteste azt tisztította a család. Ő így fogal­ma­zott: „Alig volt még olyan karácsonyunk, ami­kor valami rossz ne történt volna. Ez készít ki, mire elkészü­lünk.” - Mire min­den bekerül a karácsonyi asztalra félő, hogy onnan Jézus Krisztus kikerül. Ezért nem mindegy, hogy mivel telnek el az ad­venti készülődés napjai számunkra!? Az Úr út­ját fogjuk készíteni magunk és mások szívéhez, vagy csu­pán a magunk út­ja­it: a vendégjárá­sok útjait, a bevásárló kör­u­ta­kat, a téli síutakat?!

Testvérek nagyon világos és határozott az Ige parancs fe­lénk: „Készítsétek el az Úr útját!” Ezt nem teszi meg he­lyet­tünk senki. Sem Isten, sem egy másik ember. Tehát most ne arra gondoljunk, hogy adventben Isten jön hozzánk, ha­nem arra, hogy­ha mi nem készítjük az Úr felénk vezető útját, akkor Ő nem jön el hozzánk, tehát nem lesz adventünk. „Kö­ze­ledjetek Is­ten­hez, és Ő is közeledni fog hozzátok!” - olvas­suk az Igében. S hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Ézsaiás pró­féta további pa­rancsai ezt mutatják meg.

2./ A másik ugyanis, amire kér bennünket az Ige: „te­gyé­tek egyenessé ösvényeit”. Azaz: „minden szakadékot...” (Lu­kács 3,5.) – Gyerekkoromban egyszer, december 24.-re vir­ra­dó­ra nagy hó esett, s emlékszem olyan furcsa volt látni, hogy szin­te az egész környék havat lapátolt: ha este jönnek a ro­ko­nok, a vendégek meg tudjanak állni a ház előtt, be tud­ja­nak jönni a kapuig. Buzgón lapátolták a havat, készítették a ven­dég útját. Igyekeztek elbontani a hóbuckákat, és feltölteni a mélyedése­ket. Szó szerint: egyenessé tették ösvényeit. Va­jon telik-e tőlünk ennyi: egy kis útkészítés a szívünkben?!

Mert bizony vannak olyan hegyek, és vannak olyan völ­gyek, amik lehetetlenné teszik az Úr érkezését. Más­kép­p szól­va ezt úgy mondhatjuk, hogy el kell takarítani az útjából mind­azt, ami méltatlan őhozzá. A felkészülés ezzel veszi a kez­de­tét. „Minden szakadékot töltsetek fel!” – Jaj, de sok sz­a­ka­dék van köztünk, testvérek! Lelkészek, tanárok, orvosok, jo­gá­szok, emberekkel hivatalból foglalkozók látják ezt legin­kább. Láttam egyszer egy svájci házasság-lélektani szak­könyv cím­lap­ját, amelyre egy megdöbbentő fotómontázst he­lyez­tek a szerkesztők. Egy franciaágy van rajta, melyen egy fér­fi és egy nő egy­mástól a lehető legtávolabb húzódva, egy­más­nak hátat fordítva fekszik, de az ágyat középen ketté­ha­sít­ja egy irdatlan mély szakadék. Szakadékok választanak el, va­laha egymásnak szerelmet vallott embereket egymástól. Az ön­zés, a keserűség, a boldogtalanság, a kiábrándultság, a re­mén­y­te­lenség szakadékai. De szakadékok feszülnek a gene­rá­ci­ók között is. Vannak fia­talok, akik arra spekulálnak, hogy mi­kor lehet már kiebrudalni az öregeket a lakásukból, hogy mi­előbb övék legyen az örök­ség, amire már nem tudnak töb­bet várni. Vannak felnőttek, akiknek terhes a gyermeknevelés ál­dozata, s ezért vagy meg sem szülik őket, vagy ha mégis a vi­lágra jönnek a kukába dobják őket. Megvan ennek persze a ke­vés­bé véres változata is, a­mi­kor közös családi program he­lyett ajándékokkal akarjákmegvásárolni a szeretetüket, vagy a­mi­kor beszélgetés, oda­fi­gye­lés helyett a tévét nézetik velük.

Hogyan is öntötte versbe ezt a költő, Tóth Árpád: „Ó, csil­lag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a föl­di szivek! A Szíriusz van tőlem távolabb, Vagy egy-egy tár­sam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt su­ga­rát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” – Pedig talán - a szem csüg­gedt sugara helyett - elég lenne csak egyetlen jó szó is: a bocsánatkérés, a megbocsátás, az újrakezdés szava. Vagy egy szót­lan kézfogás, egy őszinte ölelés néma gesztusa. Sza­kadékokat hidalhatna át lélektől lélekig!

Persze van olyan szakadék is, ami nem emberek kö­zött, hanem az emberen belül húzódik. Egy völgy, vagyis egy mély­ség. Valaminek az égető hiánya, amely hasadtá teszi a lel­két. Sok minden hiányozhat az ember életéből: meg­be­csülés, si­ker, egészség, társ, gyermek, de a legmélyebb völ­gyek azok, amikor az embernek azért kell keseregnie, mert ér­tel­metlen, ki­látástalan, reménytelen az é­lete. Az öröm­hír ma az, hogy az ilyen völgyeket fel lehet töl­te­ni. Mivel? Hit­tel, re­ménnyel, sze­re­tettel. Azzal, ami nem ben­nünk, ha­nem abban az Istenben van, aki készséggel tölt el min­ket ön­ma­gával. Fog­junk hát hozzá test­vérek, imádsággal, csendes­ség­gel, bibliaolvasással feltölteni a völ­gyeket, a­melyek az Úr ér­kezésének útját áll­hatják!

3./ „Minden hegyet és halmot hordjatok el!” - olvassuk to­vább, hogy mit is jelent készíteni az Úr útját. Valamit, ami na­gyon is kiemelkedik, ami túlságosan is ott van elhordani. Ami nagyon szem előtt van és magától értetődő, mint a hegy. Csak éppen útban van, és elzárja az utat őelőle. Túlzott ambí­ció például. Amikor mindenáron megakarjuk mutatni, kerül, a­mi­be kerül - főnöknek, férjnek-feleségnek, rokonoknak és szom­szédnak, régi és új riválisainknak - mit is? Hogy mi, a te­het­sé­günk, a munkánk, igenis ér annyit, amit mások nem be­csülnek. Vagy ilyen hegy lehet az emberi gőgből és hiú­ság­ból össze­gyúrt büszkeségünk. A fogcsikorgatva elért ered­mé­nyeink, a gondosan felépített egzisztenciánk, a mások által cso­dált ké­pes­sé­geink és adottságaink, vagy a kínkeservesen meg­őrzött erkölcsi erényeink. Mindaz, ami bálványként fö­lénk nő, s elválaszt Is­tentől. Leginkább önmagunk. Jegyez­zük meg: bálványdöntögetés, bűnbánat nélkül nem lesz talál­ko­zá­sunk a hozzánk kö­ze­le­dő Krisztussal! De lehetnek ügyek is, a­melyek úgy feltornyosulnak, betöltik az életünk horizontját, hogy már nem látunk túl rajtuk, s szinte már nem is várjuk az Úr ér­ke­zését, mert hát ilyen hegyen át Ő úgysem jöhet el hoz­zánk. Jézus azt mondja: Ha akkora hitetek volna, mint egy mus­tármag, azt mondanátok ennek a hegynek, ugorj a tenger­be és megtörténne. Hát le­gyen annyi hitünk, mint egy mus­tármag! S egyszercsak elmennek a hegyek előlünk, és ott lesz az út, amelyen érkezhet az Úr.

4./ És van még egy dolog: „legyen a görbe út egye­nes­sé, a göröngyös simává.” Talán érezzük, hogy ez a félmondat nem köl­tői eszköz Ézsaiás próféta, illetve Keresztelő János ré­szé­ről, mert ez itt nem az eddigiek művészi fokozása, ha­nem a ki­sebb akadályok eltávolítására vonatkozó parancs. Hi­szen ha már nem választ el az Úrtól hegy, vagy szakadék, ak­kor könnyen abba az illúzióba ringathatjuk magunkat, hogy min­den rendben van velünk, készen állunk az Úr fogadására. Csak­hogy ettől még tele lehet az életünk görbe és göröngyös u­takkal. Talán nem olyan horderejű dolgokkal, amelyek az üd­vös­sé­gün­ket fenyegetnék, „csupán” elveszik a békességün­ket, megrontják a közérzetünket, felőrlik az idegrendszerün­ket, szürké­vé, örömtelenné teszik a mindennapjainkat. S vég­ső­ soron akár meg is gátolhatnak abban, hogy idén tartalmas, boldog, áldott ka­rácsonyunk legyen. Görbévé és göröngyösséte­hetik Jézus hozzánk vezető útját. – Milyen dolgokra gondo­lok? Szívünk mé­lyén hordozott és ápolgatott tüskékre. Sza­vak­ra, gesztusokra, ellenünk elkövetett tettekre, amelyeket nem tudunk, s talán nem is akarunk elfelejteni másoknak. Ne­tán nyugtalan lelkiismeretünkre, egy jogilag korrekt, de er­köl­csileg kétséges lé­pé­sünk miatt. Vagy gondolok ennek a vi­lág­nak, benne a mi népünknek a helyzetére. Arra amit a tévé­ben látunk, amit a munka­he­lyen hallunk, amire az orvosi vá­ró­teremben leszünk figyelmesek, vagy amit a közlekedésben ta­pasztalunk. Bennetek nem ér­lelnek ezek az élmények dü­höt, agressziót, frusztrációt? S mondjátok, lehet így csend­ben, el­mélyülten Jézusra várni?

Felkészülni azt jelenti, hogy ne maradjon minden úgy, ahogy volt, történjen változás. Lelki-szellemi téren ez a vál­to­zás a megtérés. Azzal lehet felkészülni a vele való találko­zás­ra, hogy megfordulunk: eddig mentünk tőle elfelé, most pe­dig el­indulunk az Ő irányába. Ilyen egyszerű dolog ez.

Keresztelő János erre hívta az embereket, és ma sincs jobb evangélium, nincs nagyobb örömhír, mint hogy meg le­het tér­ni, oda lehet fordulni Őhozzá. Nekünk, akikmindnyá­jan elfordultunk Tőle. És ami méltatlan Őhozzá, azt eltakarít­hatjuk, ami völgy azt föltölthetjük, ami hegy és útját állja, azt hittel elhordjuk, így készülünk az Úr érkezésére. Ha elol­vas­suk Ke­resz­telő János pusztában mondott igehirdetését, egé­szen kézzelfogható utalásokat is találunk benne, hogy mi­ben lát­szik meg az, ha valaki tényleg megtért. Ilyeneket mond: A­ki­nek van két köntöse egyiket, adja annak, akinek nincs, és aki­nek van enni­va­lója hasonlóképpen cselekedjék. Vagyis az em­ber tanuljon meg adni. Ma az emberi jogoktól és azok han­goz­tatásától han­gos a világ és a mi országunk kü­lönösen is. E­zekben a jogokban mindig arról van szó, hogy nekem jo­gom van ehhez, jogom van ahhoz, nekem jár az élettől, meg az emberektől, meg a közösségtől ez is, az is, amaz is. De ha az emberek csak kapni ta­nul­nak, és csak kapni akarnak, csak jogokat hangoz­tatnak, míg kö­te­les­sé­gekről nem akarnak tud­ni, ha csak azt tartják szá­mon, mivel tartoznak nekik a töb­bi­ek, akkor vala­mi nagyon hiányzik, tud­niillik az, hogy megta­nul­junk adni. A közvetlen em­ber­társa­inknak, a nagyobb kö­zös­ségnek és a hazának, a köz­jó­nak is!

De van János igehirdetésében egy másik üzenet is. A vám­szedőknek azt mondja, semmi többet ne követeljetek, mint a­mi elő van írva számotokra. Vagyis ne dolgozzatok a sa­ját zsebetekre. A katonáknak meg ezt mondja: senkit se há­bor­gas­sa­tok, elégedjetek meg a zsoldotokkal. Vagyis a mind­nyá­junkban meglévő ragadozó ösztönt, a szerzési vágyat, és itt nem csak a­nyagiakról van szó, ezt kell önfegyelemmel me­der­be szorítani. Tartózkodni minden jogtalan határátlépés­től, mér­ték­vesz­tés­től, telhetetlenségtől. Ilyen dolgok készítik az Úr útját! Ezek a megtéréshez méltó gyümölcsök. Ahol ezek meg­vannak, tud­ni­il­lik megtanuljuk az önkorlátozást, és meg­ta­nulunk adni, ott jól készülünk az Úr érkezésére.

III. S végül, amiről ma érdemes gondolkodnunk az, hogy vajon miért is kell nekünk felkészülnünk. Azért, mert o­da a­karunk állni Őelé, személyesen! Az angyali prófécia Ke­res­z­telő János születését így hirdeti meg: „őelőtte jár az Illés lel­ké­vel és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez, az en­gedetleneket az igazak lelkületére térítse, hogy felkészült né­pet ál­lítson az Úr elé.” Igen, az a felkészülés értelme, hogy mi valóban odaáll­has­sunk az Úr színe elé. Azt szoktuk mondani, s ez így is van, hogy Isten mindenütt jelen van. Mégsem magától értető­dő do­log, hogy mi mindig az Ő színe előtt állunk. Elvileg tud­juk, hogy Ő mindenütt jelen van, de nem élünk mindig azon a lel­ki színvonalon, a hozzá méltó áhítaton, a meg­szen­telt­ség­ben, ami az Ő jelenlétéhez méltó. Valóban úgy kell „oda áll­nunk” az Úr elé, sokszor még itt a templomban is. Mert még itt is zakatolnak bennünk a gondjaink, a félelmeink, az elége­det­len­sé­geink, a kitűzött céljaink, sok-sok minden. Pedig az Úr e­lőtt állni a világon a legnagyobb dolog. Ezért születtünk, hogy ide eljussunk! Ez az emberélet legfontosabb magaslata. Üres an­nak az embernek az élete, még ha sikeres, be­futott, má­soktól irigyelt életet élne is, aki nem jut el az Úr szí­ne elé. „Va­jon színed eleibe mikor jutok, élő Isten?” - kérdi az egyik leg­szebb zsoltárunk.

Saját tapasztalataim alapján ezeket mondhatom: ha az új szövetség népéhez tartozva, vagyis Krisztus szeretetét elfo­gad­va odaállok az Úr színe elé, akkor először is megbékél a szív. Bajok és veszedelmek között is biztos alap van a lábam a­latt, ez az Ő szeretete. És lecsendesednek a hullámok, elhall­gat a vihar, és megbékél a lélek. Mert ha arra gondolok, mi­lyen na­gyon szeretett Ő engem, amikor önmagát adta értem a kereszten, akkor megnyugszik bennem minden háborúság, és bűn­től, jövőtől, emberektől való félelem. Aztán, így tapaszta­lom, hogy lesz világos irány a kusza, felfordult, összekevere­dett vi­lág­ban is, ahol élünk, és ahol semmi és senki sincs a helyén. Egyértelművé válik, merre tovább. Hiszen ezt mond­ta magáról: Én vagyok az út. Az életet választom, amikor felé in­dulok: lesz világos irányom. És végül: lesz erő, a Szentlé­lek ereje. Amire ma­gam képtelen voltam eddig, arra képes le­szek Ővele együtt. Mert Ő önmagát közli, Szentlelkét adja ne­kem, Aki az erő, a vég­hezvitel képessége.

Készül­jünk hát így az Úr ér­kezésére. Takarítsuk el mindazt az út­ból, ami méltatlan hoz­zá. Legyen az völgy, vagy hegy, le­gyen az telhetetlen hab­zso­lás, vagy adni nem tudó szűk­mar­kú­ság, bezárt szív, sze­re­tet­len­ség. Felké­szül­ve, meg­tisz­tul­va áll­junk oda az Ő színe elé, mert ez az emberi élet leg­nagy­szerűbb lehetősége. S lesz be­lő­le meg­bé­kélt szív, világos i­rány, és a Lé­lek e­re­je. Ne a retró hangulatot, a múlt nosz­tal­gikus meg­e­le­ve­nítését, a gyerekkorunkat ke­ressük minden ad­vent­ben és ka­rá­csony­kor, hanem azt Urat, aki közel van és aki újra el­jö­ven­dő! – Ő adja meg, hogy mind­ez ne pusztába kiáltott szó ma­radjon szá­munk­ra! Ámen.