2013.12.01.

Advent a mélységben

Lekció: Zsoltárok 130:1-8.

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Az első tengeri mélységmérésre utaló feljegyzés a Kr. e. 135-51 között élt ó­ko­ri Po­szeidóniosztól maradt ránk. E szerint Szardínia kö­ze­lé­ben megmérték a víz mélységét, és az méterre átszámítva 1800 m-nek a­dó­dott. Ma már sokkal modernebb esz­kö­zökkel végzik az i­lyen ku­tatómunkát, mint az ókorban, de a mélység tit­ka­i­nak fel­tá­rá­sa ugyan­o­lyan iz­gal­mas kihívás az ember szá­má­ra. A tudomány azonban viszonylag későn kezdte fel­fedezni, hogy mély­sége nem­csak a tengereknek, óceánok­nak, vagy épp magának a földnek van, hanem az emberi lé­lek­nek is. A XIX. szá­zad második fe­létől kezdte el kutatni a pszic­hológia az emberi lélek, az emberi élet mélységeit, s fe­dez­te fel benne az ösz­tö­nök, a bűntudat, az ego, vagy épp az is­tenkeresés titkait. Ugyanakkor a Biblia már ősidők óta tudja és be is mu­tatja nekünk e­ze­ket a belső, lelki össze­függéseket, mélységeket. Éppen a Zsoltárok könyve az, amelynek olvasá­sa közben mi magunk is rá­is­merhetünk a saját lel­künk, a saját szívünk titkaira, mélységeire. Az a 130. zsoltár, amely tegnap volt napi igénk a Bib­li­a­ol­va­só Kalauz szerint, s a­mit az előbb hallottunk, ezt a címet vi­seli: „Kiáltás a mélységből.” Ez alapján ma arról szeretnék be­szél­ni kedves testvérek, hogy milyen az, amikor egy isten­hí­vő em­ber mély­ség­ben van. Ezért kapta ez a prédikáció ezt a cí­met: advent a mélységben.

1./ Mélység. – Semmi újat nem mondok azzal, ha azt ál­lí­tom: min­den­ki­nek az életében vannak jobb és rosszabb i­dők. Min­denkinek megvannak a ma­ga hul­lám­he­gyei és hul­lám­völgyei. Amikor az ember hul­lám­he­gyen van, ak­kor jó a ked­ve, derűs és barátságos, ami­kor pe­dig hul­lám­völgy­be ke­rül valaki, akkor rosszkedvű és elke­se­re­dett. Min­dnyájan sa­ját ta­pasz­talatból is­me­r­jük az emberi kedélynek ezeket a hul­lám­zá­sait. Azt gondolhat­nánk, hogy a 130. zsoltár mint a mély­ségből ki­áltó ember imád­sága nyilván a hullám­völgy­ben lé­vő ember könyörgése. Pedig ennek a zsoltárnak sem­mi kö­ze sincs az em­ber hangulati hul­lámzásaihoz. Itt nem a ke­dély­ál­lapot változásai által keltett mélység-érzetről, ha­nem va­ló­sá­gos mélységről van szó. Nem csak arról tehát, hogy va­la­ki­nek éppen rossz a kedve, mint ahogy a XXI. szá­zadban sze­ret­jük ezzel megtölteni lel­künket; nem csak ar­ról, hogy va­la­ki­nek üres a szíve: szomorú vagy éppen csa­ló­dott; hanem ar­ról, hogy valaki a lét és a nem­lét határára, va­gyis az igazi mély­ségig jutott. Olyannyira, hogy az eredeti szó, amit itt a Bib­lia a mélység megjelölésére al­kalmaz, hé­be­rül úgy hang­zik, hogy Seol. A Seol pedig az alvilágot, a holtak ha­záját, az el­múlás helyét jelöli. Amikor a zsol­táros azt mond­ja, hogy a mély­ségből kiáltok hozzád Uram, akkor való­já­ban ezt mond­ja: nem tudom, hogy van-e értelme az éle­tem­nek, nem tu­dom, hogy vi­szek-e valamit magammal az örök­ké­valóságba, hogy volt-e hasz­na, hogy itt voltam, im­már semmi sem bizonyos a szá­momra, még a létem való­sá­ga felől is kétségeim vannak.

Néhány napja autóvezetés közben hallottam a rádióban egy beszélgetést egy keresztyén pszichológussal, aki többek kö­zött azt mondta, hogy mennyire elértéktelenednek komoly tartalmú szavak is, amikor könnyelműen használjuk őket. E­gye­te­mi hallgatóit arra szokta kérni, hogy ne dobálózzanak pél­dául azzal a kifejezéssel, hogy olyan „depis” vagyok, ami­kor csak ar­ról van szó, hogy bal lábbal keltek fel, vagy rossz a kedvük a borult idő miatt. A depresszió ugyanis rendkívül sú­lyos, testi-lel­ki, idegrendszeri betegség, amely orvosi fe­lü­gye­letet kíván. Nos, a 130. zsoltár írója nem „depis” volt, a­mi­kor ezeket a so­ro­kat le­írta, hanem egy rendkívül mély élet­vál­ságban szenvedett. Talán abban, amire az emberek akkor jut­nak el, amikor é­le­tük de­le­lő­jén, vagy azon túl felteszik az ő­szinte kérdést maguknak: mire jutottam eddig? Ezt akartam? Mi vár rám ez­u­tán?

Sokféle mélység lehet az ember életében. Mélység az em­beri életben a betegség. Sokat járunk orvoshoz, ahol gyak­ran tel­jesen kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat, és még en­nél is több pénzt költünk gyógyszerekre, de így sincs sem­mi ga­ran­cia arra, hogy helyre jövünk, hogy újra egészségesek le­szünk. Mélység az is, amikor valakinek a koporsója mellett ál­lunk, és a köz­hely már nem közhely többé, miszerint nem tudni, hogy mennyi van hátra. Mélység a megélhetési válság. So­kan szen­ved­nek amiatt, hogy dolgoznának, de nincs mun­ká­juk. Fiatalok, akik reménységgel vágnak neki az életnek; é­ve­kig ko­molyan ké­szül­tek, és egyszerűen nem találnak olyan mun­kát, amiben örömüket lelnék. De nagyon sokan félnek at­tól is, hogy a meglévő mun­ká­ju­kat elveszítik. Szorongva jár­nak dolgozni, mert nem tud­ják mi­kor mondanak fel nekik. Em­beri kap­cso­lataink meg­rom­lá­sa is komoly mélység. A­mi­kor a családban nem tudunk kö­zös ne­vezőre jutni egymással, s inkább az ag­resszió vagy a kény­szer­pályák útját választjuk. De mélység az egyedüllét is, ha azt nem tudatosan választja az ember. Mély­ség a ma oly jól is­mert el­idegenedés érzése is, és a sort legalább annyi min­den­nel lehetne folytatni, ahányan most itt va­gyunk. Mert va­ló­színűsítem, hogy mindannyiunk éle­tében van va­la­mi fájó pont. Amit szeretnénk, ha nem úgy len­ne, aho­gy je­len­leg van, ami ránk telepszik, a­mi úgy é­rez­zük, hogy meg­fojt min­ket, és amiből egyedül képtelenek va­gyunk ki­mászni.

De a 130. zsoltárban mégsem ezekről az emberi mély­sé­gekről van szó. A zsoltár egy másfajta mélységről beszél a­mely min­den emberi mélységünk alapja és kiindulópontja, ez pe­dig az, amikor az ember távol van Istentől. A tékozló fiú bol­do­gan és büsz­kén ment el otthonról, mert azt gondolta, hogy az lesz az igazi szabadság, ha hátat fordít, és mindent ott­hagy. De a messze­ség­ben, a disznók vályúja mellett rájött ar­ra, hogy a legnagyobb nyomorúságot akkor éri el az ember, a­mi­kor nincs otthon, ami­kor nincs az apja közelében, amikor nem érzi az otthon védelmét és melegét. Ezt az állapotot ne­ve­zi a Bib­lia bűnnek. A bűnös vol­tunk szakít el minket az Is­ten­től. És itt nem kell kirívó dolgokra gondolni. Pont elég, ha ki­hagyom Is­tent az életemből. Ha nem figyelek rá, ha nem Ő az életem vezérfonala, ha nem beszélgetek vele, ha nélküle a­ka­rok mindent meg­oldani, ha egész egy­szerűen nélküle a­ka­rok élni. Emellett mondhatom magam vallásosnak, még az is le­het, hogy a temp­lom­ba is eljövök, de ha nem vagyok otthon Isten mellett, ha nem élek vele, akkor létrejön egy sza­ka­dék, egy nagy és áthidal­ha­tat­lan távolság köztem és a szent kö­zött. Ez a legnagyobb mélység. Ezért kiált így a zsoltáríró: „Ha a bű­nöket számon tar­tod, Uram, Uram, ki marad meg ak­kor?” – Sokféle emberi mélysé­günkön túl, a sok nehézség mel­lett, a­mi az életünk­ben van és megkeseríti a mindennapja­in­kat, a vég­ső kérdés az, hogy milyen a kapcsolatunk Is­ten­nel. Együtt va­gyok-e ve­le? Kö­zös­ség­ben vagyok-e vele? Me­rek-e bízni ben­ne? Rá tu­dom-e hagyni az életemet iga­zá­ból?

A zsoltáros tehát nem elsősorban a körülményeinkben meg­jelenő mélységről beszél, s nem ebből kiált az Úrhoz, ha­nem a bűn mélységéből. Abból a mélységből, amely nem­csak azt ismeri, hogy miért nehéz, fájdalmas, rossz nekem, ha­nem azt is, hogy miért vagyok én mások számára nehezen el­hor­doz­ható, én hogyan okozok fájdalmat másoknak, és mi­ért, ho­gyan vá­laszt el mindez Istentől. Aki csak arról a mély­ség­ről hajlandó tudni, amibe őt mások taszították, könnyen ta­lál­ja magát az ön­saj­ná­lat feneketlen kútjában, melyben nem tud iga­zán és valóságosan találkozni a testté lett Istennel, a meg­vál­tó Jézussal. Azért nem, mert amíg másokat vádolsz és ön­ma­gad siratod, nem fogod meglátni és elismerni a te fe­le­lős­sé­ged, a te bűneidet. Az em­ber­ré lett Isten csodájának befogadása a „mély­ség­ben” kezdődik. Úgy is mondhatnám, hogy vagy a mély­ség­ben fo­gad­juk be, a mélységben találhatjuk meg, vagy e­gyál­talán nincs közünk hozzá. Ennek oka pedig ket­tős. Az Úr a mélységbe ér­kezett, és a mély­ségben talál­ha­tó meg. Csak a mély­ségben jutunk oda, hogy igazán meg­nyíl­junk az Úr előtt.

Egyszer egy rabbitanítvány elment a rabbihoz, és azt kér­dez­te tőle: „Rabbi, a régi írásokban azt olvassuk, hogy Is­ten ta­lálkozott az emberekkel, beszélgettek egymással, s ki-ki hallotta és értette az Úr szavát. Ma miért nem talál­ko­zunk így az Is­ten­nel?” A rabbi egy percig elgondolkodott, majd így felelt: „Mert többé senki nem akar már olyan mé­lyen meg­ha­jol­ni!”

Testvérek, ha Jézusban a bűn, az is­ten­elle­nes­ség mély­sé­g­é­be jött el Isten, akkor csak úgy nyíl­ha­tunk meg előtte, és úgy fo­gadhatjuk be Őt, hogy felismerjük sa­ját el­veszett­sé­günk. Nemcsak úgy általában, dogmatikai igaz­ság­ként, ha­nem sze­mé­lye­sen, konkrétan, egzisztenciális meg­ren­dü­léssel. A­mikor a bűneim rám szakadnak, nem azért ha­tal­ma­sak, mert rosszabb va­gyok, mint mások, hanem azért, mert Is­ten jelen­lé­tében és szentségében találom magam. A­mi­kor egy­szer csak felismered, hogy mi la­kik a szívedben - ha­rag, gyű­lölet, i­rigység, büszkeség, - belerendülsz. Ha ismer­ed a mély­séget, a­melyből a zsoltá­ros megszólal: „A mély­ség­ből ki­áltok hoz­zád, Uram!”, akkor elkezdhetsz imádkoz­ni, meg­nyíl­ni a testté lett Isten előtt. Em­be­ri erővel mi nem ér­hetjük el Isten nagy­sá­gát és fenségét. Aki meg akarja ismerni Őt, ott kell ke­res­ni­e, ahol Ő maga a leg­es­leg­mélyebben meg­a­láz­ko­dott és meg­ha­jolt: a kereszten.

2./ Kiáltás. – Azt is hihetnénk kedves testvérek, hogy a­mikor vala­ki­nek ilyen súlyos gondolatai támadnak, akkor tel­je­sen termé­sze­tes, hogy fohászkodik, imádkozik, Istenhez ki­ált. Hiszen azt mondják, hogy „a zuhanó repülőn nincs a­te­is­ta em­ber”. Ám erről szó sincs! Az ember el tud jutni a léte ha­táráig, a ki­fosz­tottságnak, a meg­semmisülésnek a pereméig úgy, hogy nincs a szívében imádság, hanem csak süket csönd, üresség van benne, s mégsem jut eszébe, hogy va­la­mit vál­toz­tatnia kellene, meg kellene térnie. Isten nevét pe­dig legfel­jebb káromkodás formájában veszi a szájára. S ez nem­csak a mo­dern kor minden esz­ménytől, ideától meg­fosz­tott szí­vű em­berére igaz, - gondoljunk csak arra a golgotai la­torra, aki u­tolsó órá­ján is Jézust gya­láz­ta. A Jelenések könyvében azt olvassuk egy helyén, hogy a végítélet előtt a föld egyharmada megég, a ten­geri élet egy­har­ma­da elpusztul, az emberek olyan szenvedéseket élnek át, hogy elharapják fájdalmukban a nyelvüket, de: még­sem tér­nek meg! Nyu­godtan hozzátehetjük az apokaliptikus képek mai megfelelőjét: az embereknek felbomlik a házas­sá­ga, szét­e­sik a csa­ládja, fe­les­legessé válik a munkája, tönkremegy az e­gészsége, de még sem térnek meg! Nem csen­de­sed­nek meghá­bor­gá­sa­ikból, nem hagy­nak fel mesterkedéseikkel, nem ad­ják föl keményszívűségüket, marad minden a régiben! Nem ki­ál­tanak Is­ten­hez, nem en­ge­dik, hogy imádság szülessen a szí­vük­ben, inkább küszködnek a mélységben tovább e­gye­dül.

Mai első adventi vasárnapunknak épp az a legfonto­sabb üze­nete, hogy szabad és kell a mélységből is - sőt onnét iga­zán - kiáltani az élő Istenhez. Ne higgyünk a bennünk lévő hi­tet­lenségnek - ezt mondja ez a zsoltár. Ne higgyük el azokat a sza­va­kat, gondolatokat és érzéseket, amiket az élet ellen­sé­ge, aki „emberölő volt kezdettől fogva, és hazug és hazugság aty­ja” - így ne­vezi a Sátánt a János evangéliuma, sugdos a fü­lün­kbe, lelkünkbe, mikor ezt mondja: úgyis mindegy, úgyis hi­ába. Ne higgyünk ezeknek a szavaknak! És ne higgyünk a vi­lág módszerének, amikor arra biztat: ha üres vagy, te­reld el a fi­gyel­med a ba­jokról. Menekülj felejtésbe, szó­ra­ko­zásba, bá­muld a tévén valóságshowkat és esztrád­mű­so­ro­kat, csak ne gon­dol­kozz! S ne higgyünk a sok önál­tatás­ra be­rendez­ke­dett, ma­gát mentegető embertár­sunk mód­szeré­nek, hogy amíg má­sok bű­ne­i­vel foglalko­zunk, ad­dig sem a mieinkről van szó! Hanem kiáltsunk! Igenis, legyen végre szavunk, mond­juk ki legalább Isten szí­ne előtt, hogy hol állunk. A mélység­ben vagyok, Uram! Ott vagyok, ahonnét már nincs sokkal lej­­jebb: az értelmetlenség és a végső üres­ség határán. Igen, oda ju­tot­tam! És Isten meg fogja hallani ezt a kiáltást. Mert Ő meg­hallja szavunkat, számon tart­ja só­ha­ja­in­kat, - megszám­lál­ja könnye­inket - mondja egy helyen az Ószövetségben. Nincs olyan mélység, ahonnan nem jut­hatna hozzá a ki­áltás! S ennek a ki­áltásnak az legyen a tartalma, hogy megmond­juk, hol vagyunk. Ahogy a zsoltáros teszi. Mond­jam ki, fog­lal­jam össze, fo­gal­mazzam meg a helyzetemet, állapotomat. Tapasz­tal­ni fogom, hogy Isten komolyan veszi ő­szin­teségem. Csak ne­hogy meg­maradjak az önáltatásban, hogy nincs itt semmi nagy baj. Vagy nehogy túlozzak, magamat saj­náltas­sam! Le­gyen a ki­á­l­tá­som őszinte, becsületes, igazi. Akkor Is­ten is i­lyen választ fog rá adni. Mert a mélységben lévő em­bert csak mé­lyebbre vi­szi, ha a belátás, a tisztességes önvizs­gálat hi­ány­zik a szívéből. Milyen jó, hogy a zsoltáros imájá­ból nem hi­ányzik ez, hiszen így fogalmaz: „Ha a bűnöket szá­mon tar­tod Uram, Uram, ki marad meg akkor?” Úgy lehetne ezt más­képp mondani, hogy tu­dom Uram, a magam számláját is ter­he­li, hogy idejutottam, ahol vagyok, nem takargatom már e­lőt­ted, részes vagyok benne; de ha az egészből csak ez de­rül ki, hogy bűnös vagyok, mint ahogy tényleg az vagyok, ak­kor hát kicsoda maradhat meg? Ha már ki­ált az ember, akkor er­ről ne feledkezzünk el: akihez ki­áltunk, az irgalmas, nagy ke­gyel­mű, nála van a bo­csá­nat, s a sza­ba­dí­tás.

Az embereknek na­gyon tud fájni, amikor eljut­nak odá­ig, hogy vé­tet­tek, bűnö­sök, de nem tud­ják, ho­gyan szabadul­ja­nak meg ettől a nyo­masz­tó lelki te­her­től, a sö­tét árnyaktól, az ismeretlen mély­sé­gek­től, ame­lyek megkö­tö­zik őket. Hadd mond­jam hit­tel min­den­kinek, hogy Isten ki­vé­tel nélkül min­den bűnt meg­bo­csát, a­mit igazán megbántunk és el­hagy­tunk. A­mit nem bá­nunk meg és nem hagyunk el, a­mi­hez két kézzel ra­gaszkodunk, az to­vább­ra is bűn őelőtte. „Ná­lad van a bo­csá­nat.” Igen, de aki „kö­szöni, nem kér belőle”, an­nak ho­gyan adja ezt a bocsá­na­tot? Mert a bocsánatot kér­ni kell! Nem csak em­berek kö­zött tör­vény ez, s a dolgok ren­des me­ne­te, de még inkább így van ez Isten színe előtt. Még a­zok­kal a bűnökkel is, a­me­lyek­kel egy­mást bántottuk meg, tu­laj­don­képpen Őt bántottuk meg a leg­job­ban! Amiről viszont azt mondjuk, min­den­ki így te­szi, nem va­gyok rosszabb, mint bár­ki más, azzal is Őt sér­tjük meg leginkább. Nem­csak egy­más­sal van elrendezni va­lónk - bár ez mindig na­gyon fon­tos - ha­nem még inkább Ő­ve­le, aki ir­galmas és nagy ke­gyel­mű. De hát, még egyszer hadd mond­jam, akinek nincs szük­sége az Ő bo­csánatára, aki nem tud­ja és nem akarja kérni azt, az viheti to­vább a terheit meg­tisz­tu­lás nélkül. Viszont boldog az az em­ber, aki bármilyen mély­ség­ben fel tud kiáltani ahhoz az Is­tenhez, akiről Miekás pró­fé­ta köny­ve ezt írja: „Kicsoda o­lyan Is­ten, mint te...” (Mi­ke­ás 7,18.) A kiáltó ember innentől vár, bi­zakodik, remél.

3./ Várakozás. – Erre az irgalomra, erre a megbo­csá­tás­ra vár az imádko­zó zsoltáros, s ilyen szépen mondja, hogy „Vá­rom az Urat, vár­ja a lelkem, és bízom ígéretében” (Zsolt. 130,5-6.) Ha ma­gunk elé képzelünk testvérek egy éjszakai őr­sé­get, ahol a sö­tétségben csigalassúsággal telnek a percek, a ne­gyedórák, a fél­órák és messzi van, nagyon messzi a reggel, ak­kor megért­jük, hogy a várakozás mindig feszültséget, elé­ge­detlenséget, tü­relmetlenséget kelt az emberben. Talán ez a nagy tü­relmet­len­ség, ami annyira jellemző a modern emberre, ez o­kozza, hogy sokan elfordulnak Istentől. Mert türelmetlen a szí­vük. Ha nem szól most rögtön, amikor én kegyeskedek ne­ki egy szót odavetni, akkor Ő már nincs is. Milyen sokan él­nek eb­ben a ka­tasztrofális lelki sivatagban!

Az advent időszaka, ez a karácsony előtti négy vasár­nap azért fontos és jó része az egyházi évnek, mert tanít min­ket vá­r­ni. Vegyük csak észre, egymás iránt is mennyit türel­met­lenkedünk! Néha egy fél percet sem képes az ember vár­ni: ha a má­sik késik, már ott a szemrehányás, a sértettség, a csa­ládi perpatvar. Hát még attól milyen messzire vagyunk, hogy ki tud­juk vár­ni, míg a másik ember életéből kihajt va­la­mi új, jézusi vonás. Kezdjük hát most a tü­re­lemmel várás lec­ké­jét azzal, hogy ta­nu­lunk várni az Úr ér­ke­zésére! Mennyit várt erre ószövetségi választott népe, Iz­ra­el! Évtize­deket, év­szá­zadokat, egy e­gész év­ez­re­det! Krisztus előtt 8-900 év­vel a pró­féták már könyörögtek az Úrhoz, hogy jöj­jön el az Is­ten Fia, aki igazán Em­ber­fia is. És az „idők tel­jessé­gében”, meg­hall­gatva az ezredéves imádságokat, el­jött! De meg kellett vár­ni eljöttét! – S ha már vá­runk, ha már megtelt a szívünk szent, adventi vára­ko­zással, ak­kor hittel várjuk, ami azt jelen­ti, hogy türel­mesen vár­junk. A hi­tetlen em­ber mindig türel­met­len, és a tü­rel­met­len embernek min­dig baj van a hitével. Aki hisz, az ta­nul vár­ni, mert tudja, hogy nem hiá­ba­való a vá­ra­kozása. Tud­ja, hogy nem vég­leges ál­lapot sem a bűn, sem sem­milyen más mély­ség: „Vá­rom az U­rat, várja a lel­kem, és bí­zom ígé­re­té­ben.” Ide jut a zsol­tá­ros is, sőt még tovább, a­mi­kor messze előre­szaladva, újszövetsé­gi han­got meg­ütve ezt mondja: „Bízzál Izrael az Úr­ban, mert az Úrnál van a ke­gye­lem, és gazdag ő, meg tud vál­tani, meg is vált­ja Iz­ráelt min­den bű­néből”!

Az, aki a mélységből kiáltott, itt már a bizalom meg­nyug­vó hang­ján szól. Miután megszólította az Urat, legyőzte el­len­ál­lá­sát és belépett jelenlétébe, majd megvallotta, hogy min­den­nek alapja, hogy Ő megbocsátó Isten, felszabadult ar­ra, hogy Is­ten meg fogja hallgatni és meg fogja szabadítani. Ez a nap még nem jött el, ezért vár. A szabadulás még nem jött el, de az imád­ság­ban a vágyódó szív teljesen kinyílt Isten cso­dá­ja és szabadítása előtt, és megtelt bizalommal.

4./ Bizalom – De jó lenne idáig eljutnunk: ennek a hit­val­l­ás­nak a bol­dog reménységéig, öröméig. Addig, hogy mi­lyen gaz­dag a mi Istenünk! Elég gazdag ahhoz is, hogy min­ket a bűn eladósodottságából kiváltson. Ez a régi magyar szó, a­mit a Bib­lia magyar fordítói nem tudnak, talán nem is akar­nak mo­dernizálni, így szól: megváltani. Tartalmilag azt jelen­ti, hogy „ki­vá­sárolni”. Megváltó annyit tesz, mint aki kifizeti a vál­tságdíjat a rabszolgáért. Miért van szükségünk meg­vál­tó­ra? Mert ahogy egy énekünkben énekeljük rabszol­gák va­gyunk: „ a bűn szolgája gyáva rab”, s amíg nem va­gyunk sza­badok, szük­ségünk van meg­váltóra! Mennyi eladó­so­dott, rab­szol­gává lett ember nem akarja elhinni, hogy már sza­bad, hogy Jézus ki­fizette a vált­ság­dí­jat, kivá­sá­rolta őt a rab­ságból!

Legyen ez a mostani adventi vasárnap hitünk megúju­lá­sának ideje, hogy van Megváltónk. Van valakink, aki olyan gaz­dag, hogy nem sajnálta értünk a legnagyobb árat: önnön drága, tiszta, szent vérét. Elég gazdag volt ahhoz, hogy meg­vált­son min­ket! Elég nagy volt a szeretete, és „gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagod­junk”, a­hogy azt Pál apostol gyönyörű paradoxonban megfo­gal­mazza. Legyen fontossá ez a nagyon gazdag úr, aki na­gyon sze­génnyé lett éret­tünk, hogy kiszabadítson minket rab­szolgaságainkból. Egyik embert a rosszkedvének a rabszolga­sá­gából, a má­sikat az őt kény­szerítő belső gondolatok, kész­te­tések rabságából, harmadikat a félelmeiből, a negyediket a gőg­jéből, min­denkit abból, amit most élete mélységének é­rez. „Bízzál Izráel az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gaz­dag ő, meg tud váltani. Meg is vált­ja Izráelt minden bű­né­ből.” Ez Jézus Krisztus eljövetelének értelme és célja. Meg­mu­tatja az isteni ke­gye­lem és megváltás gaz­dag­ságát. Az Úr nem fukarkodik, amikor önmagát nekünk adja. Nem számítgat­ja, hogy milyen nagy ár a magasságból a mély­ség­be eresz­ked­ni azért, hogy bennünket a mélységből jelenlétének és or­szá­gának magasságába e­mel­jen fel a megváltás által. A­zért te­szi ezt meg, mert gazdag szeretetben, és gazdag kegyelem­ben. Minél inkább látod, mi­lyen gazdag vagy a bűnben - azaz mi­lyen szegény Isten dicsőségében, annál inkább látod, hogy mi­lyen gazdag az az Isten, aki egészen sze­génnyé tudott len­ni. I­lyen a mi Istenünk, ez a mi Urunk, Jé­zus Krisztus. Ő meg tud váltani, és meg is vált min­den bűn­ből. Nem talán, nem e­set­leg, nem csak másokat, hanem téged - itt és most. Ha hoz­zá kiáltasz ma, ha így beszélsz, hogy „a mély­ségből kiáltok hozzád, U­ram!”, ha megnyílsz ebben és ez­által előtte, akkor sze­retet meghatározó valósággá vá­lik ben­ned. Jézus Krisztus a Szentlélek ál­tal találkozik veled, meg­születik benned, la­ko­zást vesz életedben, és soha többé nem hagy el.

De mi van azokkal akik nem érzik magukat egzisztenciális válságban? Ők mit gondoljanak erről a zsoltárról, és erről az igehirdetés­ről? Nos, nekik, de talán mindannyiunknak mondom, ez a zsol­tár egy zarándokének. Azok a zsidók énekelték, a­kik az e­gész or­szág­ból, sőt Izrael határain kívülről mentek a jeruzsá­le­mi temp­lom­ba, hogy együtt ünnepeljenek. Tehát egy kö­zös­ség, egy egész gyülekezet kiáltott a „mélységből” az Úrhoz! Mint a­hogy az utolsó versek bátorítása és ígérete is az e­gész nép­nek szólt: „Bízzál Izráel az Úrban”, „Meg is váltja Izráelt min­den bű­né­ből.” Mi következik ebből? Az a merész kér­dés, hogy vajon érezheti-e magát személyesen, saját szűk kis élet­ke­retei között ma­radéktalanul boldognak és elégedettnek az em­ber, ha a közösség, melynek ő is tagja, mélységben van? A bibliai kor hívő em­bere szerint nem. Mai, önistenítő, önzésre be­ren­dez­ke­dett felfogásunk szerint viszont sajnos i­gen. Pedig sokáig senki nem dug­hatja fejét a homokba. Az az erkölcsi, ér­ték­rendbeli és gazdasági válság is, ami­ben élünk, óhatatla­nul is minden csa­lád­ban érezteti a ha­tását. Ahol a bűn ural­ko­dik, ott tönk­re megy be­le a társadalom és az egyén. Ott egyre mé­lyebbre süllye­dünk. A keresztyén ember pedig nem te­heti meg, hogy a süllyedő vi­lág hajójának jól kipárná­zott, kel­le­mes ka­bin­jában ne vegyen tu­domást a közelgő el­merü­lés­ről. Ne­ki kö­te­lessége kiáltani, ha nem is egyes szám első sze­mély­ben, de azok nevében, akik nem kiáltanak, akik csak süllyed­nek, a­nélkül, hogy észre vennék. Test­vérek, nem vé­let­len, hogy amíg Erkel Ferenc meg nem ír­ta a Himnuszunk ma ismert, énekelt zenéjét, addig ennek a 130. zsol­tárnak a dal­lamára énekelte a mi hívő református né­pünk a Himnuszt!

„A mélységből kiáltok hozzád, Uram.” Igen, a mély­ség­ből kiáltó ember imáját olvastuk ezen az adventi vasárna­pon. E­ze­ket üzente: kiáltsunk, de őszintén! Legyen benne a leg­fontosabb, hogy hol állunk, hol vagyunk, hová jutottunk. Em­lé­kez­zünk ar­ról, hogy akihez kiáltunk, az megbocsátó Úr. Vár­junk ezért vád és keserűség nélkül, örömmel és olyan lé­lek­kel, mint a meny­asszony a vőlegényre. „Bizony, jövel U­ram, Jézus! Eljövök hamar!” Akire így várunk, az elég gaz­dag ahhoz, hogy „meg­vált­son”, kivásároljon minden bűn-a­dós­ságunkból, egészen és teljesen szabaddá tegyen minket. S ak­kor nem kell, hogy me­redek hul­lámhegyek és hullámvöl­gyek határozzák meg hangulatunkat, érzelmi állapotunkat, Is­tennel és egymással való kap­cso­la­tun­kat. Így legyen! Ámen.