2013.11.10.
Az egyházfegyelem

Lekció: 1 Tim 3, 1-12.

Textus: 1 Tim 5, 1-2.

Svábhegy

Kedves gyülekezet!

A konfirmandusokkal vettük az egyház ismérveit, és akkor ütött szöget a fejembe az a kifejezés, hogy egyházfegyelem. Hogy ez nekem magamnak is olyan homályos kifejezés. Meg valljuk be, hogy már maga a szó is olyan taszító: valami helyzet, ahol viselkedni kell, ami kötelező, ami kötöttség, ez nem éppen szimpatikus. A Matula jut róla eszembe az Abigélből a csattogós tornatanárral. Fegyelem… brrrr! Hiszen mind szívesebben csinálunk dolgokat, amik csak úgy jólesnek. Ami csak úgy jön spontánul, amit magam választottam.

Mégis, miért van szükség fegyelemre általában? Hát nem vagyunk mi katonák! Ezt leginkább a saját hittanórai gyakorlatomból tudom megvilágítani: a csoport érdekében van szükség a fegyelmezettségre, a közösségért. A gyerek maga sem érzi jól magát, ha rosszalkodik, ha nem tud részt venni a közös témában, játékban, történetben – és a társai sem érzik jól magukat tőle. Természetesen ez a fegyelem nem azt jelenti, hogy fölöslegesen sok szabályt terheljünk a gyerekekre, hiszen az a cél, hogy együtt megtapasztaljuk Isten szeretetét. De ezt nem tudnánk megtenni, ha mindenki azt csinálná, ami éppen eszébe jut.

Aztán közelítsünk a fegyelemtől az egyházfegyelemig: itt is hasonlóan a hittanórához a békés együttélés és együttes tanulás érdekében, a hitgyakorlásunk érdekében szükség van arra, hogy ne csinálja mindenki azt, ami csak az eszébe jut. Ez vonatkozik arra, is, hogy hívek ne sikkasszunk, vagy hirdessünk olyan tanokat, amelyek nincsenek a Bibliában, de arra, is hogy a gyülekezetben minden szép rendben történjék, a közös munkától az egymással való beszélgetésig. Így tudnánk röviden definiálni az egyházfegyelmet: rend. Norma a közösség védelmére és épülésére.

Egy amerikai kálvinista írótól olvastam kicsit az egyházfegyelemről, aki kifordítva magyarázta az egyházfegyelmet, annak hiánya által, egy létező gyülekezet életpéldáján keresztül: „Mary otthagyta Bill-t, és kijelentette, hogy el akar válni tőle. Mr. és Mrs. Jones minden vasárnap ebédre hívják a gyülekezet vezetőit, hogy meggyőzzék őket, hogy az egész gyülekezettel együtt lépjenek ki felekezetükből, és lépjenek át egy másikba. Viharos és hosszas veszekedés után Sally és Jane kijelentették, hogy többé nem hajlandóak egymással beszélni; már eltelt négy hét, de elutasítják a megbékélés lehetőségét. Peggy nincs férjnél, de tudja magáról, hogy állapotos. Harry tudomására jutott, hogy a gyülekezet orgonistája – homoszexuális. Mi a közös ezekben az emberekben? Így vagy úgy, mindnyájan híjával vannak az egyházfegyelem áldásának és gyógyírjának” Tőlünk nyugatabbra nem is olyan meglepő, ha létezik már ilyen gyülekezet és bármennyire is ellenkezünk, igazából kimutathatóan errefelé tendálunk mi is.

Hasonlóan a mai időkhöz, a reformáció előtt is súlytalanná vált az egyházfegyelem kérdése, mert búcsúcédulákkal lehetett bűnöket törleszteni. Bármit el lehetett követni, hiszen utólag jóváteszi, kivásárolja magát az ember a pokol szájából. A reformáció újat vagy leginkább elfeledettet hozott elő a maga egyházfegyelmével. Az egyházfegyelem legnagyobb feladata Kálvin szerint a Krisztus dicsőségének védelme, „hogy Krisztust a gyülekezet kellős közepén káromlás és gyalázat ne érje.” Ez azt is jelenti, hogy minket látva keresztényeket, ne tudják a kívülállók azt mondani, hogy na, ha ez az Isten embere, akkor én nem kérek ebből az emberből. „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg őt!” Így Kálvin nyomán az úrvacsorától való elzárással, vagy kiközösítéssel büntették azt, aki egyszeri négyszemközti, aztán pedig a két tanú által is hallott intés ellenére sem változtatott az életmódján, lehetett bár kicsapongó, tolvaj, vagy olyan, aki nem tartotta meg a vasárnapot, vagy a lelkésze ellen ingerelt. Nem különben ha hűtlenkedett, vagy elhagyta a családját. Aztán persze várták, hogy bűnbánata után visszatérjen, ennek a bűnbánatnak is meg volt a menete.

A fegyelem sohasem öncélú dolog: mindig kettős célja is van: az egyik, amit Kálvin mond: hogy Krisztus meg ne csúfoltassék. Hittan órán is igyekszem mindig hangsúlyozni, hogy nem azért vagyok olyan hártlis arra, hogy az imádság alatt mindenki rendesen viselkedjen, mert ez a heppem, hanem mert ilyenkor nem csak velem, nem csak egymással vagyunk tiszteletnek, de az Istennel szemben is, és az  már egy egészen más tészta. A másik pedig az egyházat, a gyülekezet közösségét védendő. Mert az anarchia, a káosz senkinek sem jó. 

Így érünk el ide Pál apostol nagyon is gyakorlati tanácsaihoz, amit fiatal kollégájának Timóteusnak ad, akire fiatal kora ellenére rábízatott a hatalmas feladat: Efezus gyülekezetének a vezetése. És a felolvasott részekből az is kitűnik, hogy  nem csak az számít ám egyházfegyelmi kérdésnek, hogy nem tagadjuk a szentháromságot, vagy hogy nem kaláccsal vesszük az úrvacsorát kenyér helyett, hanem a gyülekezeti tagok, elsősorban az elöljárók családi és magánélete is idetartozik. Miért kérdezhetnénk? Elvégre nem magánügy, ami a négy fal között történik? Ki üthetné abba bele az orrát? Mi az, hogy egyházfegyelmi ügy a gyereknevelésem, vagy a házastársammal való kapcsolatom?

Miért: Nagyon egyszerű a válasz: hogyan háborúzna egy hadvezér idegen országban idegen emberek földjéért és jogaiért, ha közben otthon valaki támadja a saját népét a saját családját? Előbb megvédi, biztonságba helyezi a sajátjait, csak aztán megy bármilyen más ügyért!

„… Olyan, aki a maga házanépét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni az egyházra.?” – Ezt írja az apostol, először a püspöki tisztségről, ami nem azt jelenti, mint manapság: gyülekezeti felügyelő volt, de nem volt rangban feljebb, mint mondjuk a diakónusok. Nem nagyon tudjuk mai tisztségviselőnek megfeleltetni. A diakónusokról szólva is ezt olvassuk: „…akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek. Feleségük is hasonlóan tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, mértékletes mindenben hűséges. A diakónusok legyenek egyfeleségű férfiak, akik mind gyermekeiket, mind a maguk háza népét jól vezetik.”

De hagy tágítsuk ki ezt a kört az összes tanítványra - magunkra. Hiszen nincs külön mérce, csak a Krisztusé.  Ha otthon van valami baj, az sokkal jobban megterhel bennünket, mintha egyéb helyen. Viszont is igaz: ha a háttér-országunk erős, érzelmileg, biztonságot nyújt, akkor nagyobb bátorsággal, nagyobb lelkesedéssel tudunk akár a munkánkhoz fogni, akár a szolgálathoz. Ezért emeli ki Pál apostol a házasságnak, a családnak a tisztaságát és rendes voltát. A család tehát egyházfegyelmi terület, vagy ügy.

Pál apostol követi az Isteni példát, amit mi azóta több évszázadig elveszítettünk szem elől, és most kezdünk újra feltalálni, ez a példa pedig az, hogy a teljes embert kell nézni. Holisztikus szemlélet. Nem daraboljuk alkotóelemeire, hogy most csak a lelkével foglalkozunk, vagy csak a szellemével, de területenként sem különítjük el, hogy családi élet, privát élet, a munka világa, és egy külön szekció a gyülekezet. Ezek ugyanis szerves egészet alkotnak és hatással vannak egymásra. Mindezek egyszerre határoznak meg bennünket, és az otthoni frusztrációmat megszenvedi a munkám és a munkahelyi konfliktust is sajnos sokszor megszenvedi a család. Így működünk.

És nem csak azért kell figyelni a családunkra, hogy a szolgálatot, vagy a munkát meg ne mérgezze a velük való esetleges nehézség. Hanem, mert ők kicsiben a gyülekezetünk. Őket adta Isten arra, hogy rajtuk, velük is hívő életet éljünk. Nem idegennel, hanem azzal, aki csontomból való csont, és húsomból való hús. A házastársam azért, mert nekem ajándékozta Isten és engem pedig neki, a gyermekem meg még biológiailag is igazán csontomból való csont és húsomból való hús. Az enyéim. Amit velük megélek, az a szeretet, az a megbocsátás, az az egymást támogató bíztatás, azt kell az 5. fejezet első pár versének tanulsága szerint kiterjesztenem a gyülekezetre. Ők a minta, a kicsi, jobban átlátható, jobban megismerhető, jobban szerethető közeg, akikről a gyülekezeti kapcsolataimat is mintáznom kell. Gyökössy Bandi bácsi írja, hogy közöttük kell megmutatnom az alkalmazott agapét. Jézus maga is kitágítja a családi kötelékeket, mikor azt mondja, hogy ki az én anyám és kik az én testvéreim – aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Jézus ezzel nem Máriát meg a vérszerinti rokonokat fokozta le. Hiszen olyan fontos volt neki, hogy még a keresztről rendelkezett a sorsáról. Hanem mindenki mást, aki hitt az ő tanításában emelt hasonló rangra. Ez a példa előttünk.

Ja, hogy a másik időssel mindig morgok, csak anyukámra gondolok könnyes nosztalgiával? Ja, hogy a másik gyerekét mindig le tudom pisszegni, de az enyémet mindig megvigasztalom, ha ilyen méltánytalanság esik vele? Ja, hogy a másik párjáról meg vagyok győződve, hogy nem egészen egyenes, de az enyémmel úgy bánok, mint egy szenttel? A gyülekezet a tágabb családom. Minden gyerek kicsit az én gyerekem is (főleg, hogy a keresztelésekor én is tettem fogadalmat), minden idős kicsit az én apám, anyám is. Néhányuknak tényleg a gyülekezet a családja. Legyünk hát olyan családja egymásnak, mintha nem csak megszokásból mondanánk egymásnak azt, hogy testvérem!

Ne felejtsük el, hogy van mintánk is: a házastársi kapcsolatra az, ahogyan Isten az egyházhoz, mint menyasszonyához viszonyul. És a szülői mintára is van: ahogyan az Atya előbb a Fiú, majd a Fiú által megváltott tékozló fiúk felé, felénk fordul. Ez adjon mintát és erőt, hogy a családunkban békét és szeretetközeget teremtsünk, intim, bizalmas közeget, ahol kimondhatóak a gondok is, nem csak az örömök. Ahol nem kell titkolózni egymás előtt, vagy hazudozni, vagy átverni, vagy lerázni, vagy éppen szóba se állni. És ha ezt Isten kegyelméből sikerül ilyen légkört imádkozni, ilyen rendet teremteni az otthonunkba, akkor ezt hozzuk tovább magunkkal a gyülekezetbe is!