2013.11.03.

Jézus a betániai temetőben

Textus: János 11,33-44.

Svábhegy

Az elmúlt napokban valószínűleg sokan megfordultak a ked­ves testvérek közül valamelyik temetőben és virágot vit­tek el­hunyt szeretteik sírjára. De ha még nem is jutottunk el oda, bizonyára akkor is eszünkbe jutottak azok, akik a leg­in­kább hi­á­nyoz­nak nekünk. Tudom, hogy vannak, akiknek friss a seb a lelkükön, és vannak, akik már évek, évtizedek óta él­nek együtt a gyász fájdalmával. Ilyenkor a temetőkben, a csa­ládokban és a médiában is több be­szélgetés is elhangzik a ha­lál témájáról. Ezek­ből sajnos meg­döb­ben­tően sok csüg­ge­dés, tudatlan­ság és reménytelenség á­rad. Hiszen kénytelen meg­ál­la­pí­ta­ni mindenki, hogy a halál nagyhatalom, amely fogva tartja rabjait. Ve­le szemben mindig átéljük a tehetetlenségün­ket. Nem csoda, hogy so­kan nem szeretnek temetőbe járni, és nem is elsősorban azért, mert nem akarnak emlékezni, ha­nem mert nem szeretnek szem­be­sülni a maguk mulandóságá­val, a halállal szembeni kiszolgáltatottságával.

Én mégis egy temetőbe szeretnélek elhívni most ben­ne­te­ket kedves testvérek! Egy olyan temetőbe, ahol egyszer Jé­zus mondott és tett valamit, ami méltán lehet alapja a mi ben­ne való bizalmunknak is, meg annak is, hogy remény­ség­gel és bizonyossággal nézzünk a halálra és a jövőbe. Ez a temető Betániában volt, egészen közel Jeruzsá­lem­hez. A most olvasott ese­mé­nyeket megelőzően négy nap­pal a falu egyik ismert és tisztelt lakosa, Lázár, meghalt. Ami­kor hirtelen beteg lett, testvérei üzentek Jézusért, de hiába vár­ták, nem érkezett meg idejében. Lázár meghalt, és a kor szo­kása szerint begöngyölték gyolcs­lep­lek­be, azokat átkötöt­ték vászoncsíkokkal. A holttestet elhelyezték egy domboldal­ba vájt barlangba, kis sírkamrába, aminek a be­járatát lezárták egy nagy lapos kővel. Így temettek akkor. A negyedik napon az­tán megérkezett Jézus tanítványaival e­gyütt. Már­ta és a hú­ga Mária azonnal ke­serű szemrehányást tettek neki: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Jé­zus kiment a temetőbe megnézni a sírt. Gyorsan híre ment ennek, jönni kezdtek az ismerősök, rokonok, s rövid i­dőn belül az e­gész fa­lu ismét ott volt Lázár sírja körül, u­gyan­úgy, mint négy nap­pal ezelőtt. Mindenki lesi, mit csinál Jé­zus. Jézus pedig sír. Összesúgnak az emberek: mennyire sze­rette őt! Megszó­lal­nak a nagyokosok: ha annyira szerette, miért nem jött e­lőbb? Ez, aki a vakot meggyógyította, Lázárt is meg tudta vol­na gyógyítani. Jézus viszont, mindenki meglepetésére azt ké­ri, hogy vegyék el a követ a bejárattól. Márta, aki praktikus asszony volt, azonnal tiltakozik: már szaga van, ilyet nem sza­bad és nem helyes tenni! Mégis elhengerítik a követ. Jézus rö­viden imádkozik, és utána fennszóval beszól: Lázár, jöjj ki! És mielőtt felfognák az ott ál­lók igazában, hogy milyen kép­te­lenséget mondott, megjelenik a halott a sírkamra szájában, és mintha valami mindennapi ese­mény történne, Jézus szól az embereknek: szedjétek le róla a kötelékeket és engedjétek el­men­ni, nem tud miattuk járni.

Ez maga az esemény. Ez történik a felszínen. Az ese­mé­nyek mélyén azonban iszonyatos erők csapnak itt össze. Aki fi­gyel­mesen, lassan elolvassa az egész történetet, az szin­te fizikálisan érzi, hogy itt a halál és az élet erői mérkőznek. El­szánt harc folyik egy ember életéért. A halál bir­tokon belül van, hiszen megállapították, hogy Lázár meg­halt. Be is gön­gyölték, össze is van kötözve, betették oda, a­ho­va a holttesteket kell. Jól le is zárták a sírkamrát. Szegény Lá­zár, onnan már so­ha többé nem jön ki! De akkor meg­állt ez e­lőtt a sír előtt va­laki. Néhány egyszerű mon­datot mondott. Sem­mi ü­gyeskedés, sem­mi varázslat, semmi hó­kuszpókusz. Nincs nagy ne­ki­rugaszkodás, aztán kudarc, aztán még egy­szer meg­pró­bál­juk, csak pár ha­tározott mon­dat: „Vegyétek el a követ.” - „Lázár, jöjj ki!” - „Oldjátok fel, és hagyjátok el­men­ni.” Három mondat, három fel­szó­lí­tás, három ma is érvé­nyes jézusi parancs. – Miért mondta ezeket ott és akkor Jé­zus, s vajon mit jelentenek ma itt és most szá­munk­ra?

1./ Az első mondat így hangzott tehát: „Vegyétek el a kö­vet.” Ahogy már említettem abban az időben Palesztiná­ban i­lyen mészkőbarlangszerű, falba vájt üregekbe temetkez­tek az em­berek. A barlang bejárata elé általában egy nagymé­re­tű la­pos kö­vet hengerítettek, amelyet több férfi bírt csak meg­moz­dí­tani. Néhány nappal Lázár feltámasztása után ma­gát a ke­resz­ten meg­ölt Jézust is egy ilyen sírba helyezték, s az elé is egy hatalmas követ görgettek. Amikor húsvét haj­na­lán ki­men­tek a Jézust gyá­szoló asszonyok, hogy megkenjék a hol­t­tes­tét, későn jutott eszükbe, hogy a férfi tanítványoknak nem szóltak, ezért azon so­pán­kodtak, hogy ki fogja nekik el­hen­ge­rí­te­ni a követ? Nyilvánvaló, hogy három-négy asszony­nak is túl nehéz lehetett ez. Eb­ből következik, hogy Jé­zus itt nem Mártának és Mári­á­nak mondta ezt a mondatot, ha­nem a ve­lük lé­vő, falubeli fér­fiaknak. – De hát milyen alapon mond Jé­zus i­lyet? Hogy jön ő ahhoz, hogy egy halott nyugalmát meg­za­var­ja? Hiszen a zsidó hit szerint a ha­lot­tak a holtak ha­zá­jában, a Seolban várták a majdani testi feltámadást, amely a Mes­siás el­jövetelekor lesz valósággá. Kép­zel­jé­tek csak el, ha egy fris­sen eltemetett hozzátartozótok, vagy ismerősötök sír­já­nál azt mondta volna egy ismert tanító most a ha­lot­tak nap­ja során, hogy szedjétek le a sírról a koszorúkat, s han­tol­já­tok ki a ko­por­sót, vagy hogy nyissátok fel a kripta be­já­ra­tát! Mi­cso­da meg­rökönyödést váltana ki egy ilyen mondat manap­ság! Hát nem halottgyalázás ez a javából? „Vegyétek el a kö­vet.” Ta­lán magunk elé tudjuk képzelni a drámai jelenetet ott a betá­ni­ai te­me­tőben. Minden szem Mártára és Máriára sze­ge­ző­dik. Mit szólnak ehhez? „Szó bennszakad, hang fenna­kad, lehelet megszegik.” Márta, az örök realista meg is szó­lal: „Uram már sza­ga van, hiszen negyednapos.” Biztos vagy ben­ne Jézus? Ezt mégse kéne erőltetni. De Jézus nem azért nem érkezett meg i­dő­ben, nem azért hagyta meghalni a ba­rát­ját Lázárt, akit szeretett, nem azért fakadt könnyekre a sírjá­nál, hogy most azt mond­ja: „Ó, Márta igazad van! Nem is tu­dom, hogy jutott ilyen ostobaság az eszembe! Hiszen már tény­leg oszlásnak indult. Vele, saj­nos már én sem tudok mit kez­deni, hiába kap­tam hatalmas gyógyító erőt a mennyei A­tyá­tól, azért erre én sem vagyok ké­pes.” – Nem. Jézus semmi i­lyet nem mondott, de nem is gondolt. Nem is hagyja ennyi­ben a dolgot. „Nem mond­tam-e neked, hogy ha hiszel meglá­tod az Isten dicső­sé­gét?” - kérdezi Mártától, aki erre talán a sze­mével, talán a fe­jé­vel int, s a férfirokonok ne­ki­gyürkőznek a kőnek.

Testvérek, bárhol nyissuk is ki a Bibliánkat, újra meg újra azt látjuk, hogy amikor Isten csodát tesz, akkor mindig pa­ran­csol valami furcsát az embereknek. Csak néhány példát hadd említsek. Már az Ószövetségben olvassuk Naámán, a leprássá lett arám hadvezér különös gyógyulásának történetét. Mit is üzent neki az Úr Elizeus prófétán keresztül? Eredj el, és fürödj meg hétszer a Jordán folyó vizében, akkor meg­tisztul a tested. Ő meg elment felháborodottan, s ha a katonái nem beszélik rá a fo­lyóparton, hogy talán mégis érdemes len­ne kipróbálni a receptet, hamarosan leprásan halt volna meg, és nem ismeri meg Is­ten hatalmát. Vagy ha már a leprásoknál tar­tunk, ott van a tíz leprás példája, akiknek azt parancsolja Jézus, hogy menjenek el és mu­tassák meg a papoknak, - akik akkoriban az orvosi igazolást kiadták - hogy meggyógyultak. És elindulnak betegen, de mire o­da­érnek, megszabadulnak a nyomorúságukból. Vagy eszünk­be juthat a vakon született története, akinek megkente a sze­mét Jé­zus sárral, majd el­küldte a Siloám tavához. Ő pedig lebotorkált vakon több száz métert a vízhez, s mire megmosta a sze­mét már látott. A csodához, a gyógyuláshoz ugyanis mindig szükség van va­la­mi­re. Hitre és az ebből fakadó enge­del­mes­ségre. „Vegyétek el a követ.” Ha Márta és Mária nem feltéte­le­zi azt, hogy Jézusnak talán mégis van hatalma még a halál fe­lett is, akkor minden marad a régiben. Lázár a sírban, a nő­vé­rei meg a gyászban és fájdalomban. Ne értsük persze félre test­vé­rek! Nem arról van szó, hogy Jézus ne lett volna képes is­teni ere­jé­vel akár a sziklát is arrébb hajítani, de arról igenis szó van, hogy ha nem hiszünk benne, akkor ő a mi meggyő­ző­désünk ellenére is csodát tesz. Azt olvassuk egy helyen, hogy a vá­ros­ban a­hol felnőtt, Názáretben nem tudott sok cso­dát tenni az ott lakók hitetlensége miatt. – Ezért kérdezi most tőlünk ez az ige, hogy ne­künk mi­lyen különös, furcsa dolgot kéne mondania Jézusnak ahhoz, hogy hatalmát a mi életünkben is megbizonyítsa? Mi­lyen kö­vet ké­ne, és honnan elhengeríteni ahhoz, hogy te is csodát lát­hass? Mi az, ami le van zárva, ami le van pecsételve, ami el van már az életedben régen temetve? Talán az emberekkel kap­csolatos bi­za­lmad? Hiszen annyit csalódtál, annyiszor be­csap­tak már! Vagy a jövőbe vetett reménység, hogy egy­szer te is bol­dog le­hetsz még? Netán az a hited, hogy van ér­tel­me az éle­ted­nek be­tegen, magányosan, szegényen is? Esetleg az ál­mod, hogy a te családod is összetartó, szerető közösség lesz egy­szer? – Mi­lyen keserűség, fájda­lom, frusztráció-sziklákat ké­ne elhen­ge­ríteni a te szíved bar­lang­járól? Nem lenne jó meg­nyitni ma a lel­ke­det Jézus szava előtt? Nem volna jó, ha fény és élet á­rad­na a halál helyébe? Hiszen ha megnyílik a sír Jézus ma is be­kiált, úgy mint ott a betániai temetőben.

2./ Mert a második jézusi parancs már a halottnak szól: „Lázár, jöjj ki!” – Testvérek, ha eddig megbotránkozhattak az ott jelen lévő zsidók azon amit Jézus mondott és tett, ak­kor ezt a mondatot hallva, azt hiszem tátva maradt a szájuk. Ki hallott már olyat, hogy egy oszlásnak indult holttest meghall­ja, ha szól valaki hozzá? Ez teljes fizikai képtelenség! Ilyen csak a me­sék­ben van! Ez azért tényleg nagyon bizarr, sőt szin­te horrorisztikus do­log! Aki halott az nem lát, nem hall, nem érzékel semmit! Ezt minden­ki tudja. Mit képzel Jézus, hogy ki ő? – Az, akinek a két parancs között elmondott imádságban mondja magát: a mennyei Atya Fia, az Isten Fia. Mert ő köz­ben is folyamatos párbeszédben volt az Atyával. Nem furcsa, hogy egy ilyen nagy vál­lalkozás előtt, mint Lázár feltá­masz­tása, nem kezd el könyörögni, hogy jaj, Atyám, most ne hagyj cserben, most mutasd meg a te hatalmadat. Itt van ez a nagy tömeg. Sírnak, rínak. Tudom, hogy fel fog támadni Lá­zár, de ugye fogsz adni hatalmat? – Nem! Hogy hangzik az i­mád­sága? „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál en­gem. Tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló so­ka­ság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél en­gem.”

Érdekes dolog az, kedves testvérek, hogy Jézus szinte minden csodatételénél nemcsak valami furcsát, különöset kér a­zoktól, akiknek az életén segíteni akar, hanem valami lehe­tet­lent is. Valami olyat, amire mi azt mondjuk: nem, ez képte­len­ség! Azt parancsolja a bénának, akit a barátai bo­csá­tottak le elé kötélen, hogy „kelj fel, és járj!” Vagy azt mondja a sor­vadt kezűnek, hogy „nyújtsd ki a kezedet” Vagy így szól a 38 éve beteghez a Betesda tavánál: „vedd az ágyadat, s menj ha­za!” És Jairus halott lá­nyának is parancsolt, nemcsak Lázár­nak! „Leányka, neked mondom, kelj fel!” Hát van ebben va­la­mi logika? Nem, az nincs. De van benne isteni, teremtő ha­ta­lom, amely hitet szül az adott emberben, hogy elhiggye azt, amit már az ószövetségi ember is tu­dott: Istennek semmi sem lehetetlen, s amely új lábat, új kezet, új szemet, sőt új életet is teremt számára. Jézus szava ugyanis so­sem pusztába kiáltott szó, sosem üres emberi beszéd, sosem csupán hangok és be­tűk összessége, hanem isteni ige, teremtő ha­talom. – Ézsaiás könyvében olvassuk: „...ahogyan az eső és a hó lehull az ég­ből, és nem tér oda vissza...” (Ézsaiás 55,10-11.) Lá­zár feltá­masztása az egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka annak, hogy Jézus valóban Isten Fia, aki még a halottaknak is pa­ran­csol, a­hogy azt már korábban megmondta a zsidóknak: „Ne cso­dál­kozzatok ezen, mert eljön az óra...” (János 5,28.)

Test­vérek, ha mi élünk Jézus mércéje szerint, akkor az ő szava számunkra ma is, minden időben Isten Igéje. Akkor ne­künk mindegy, hogy ki hirdeti azt, hiszen jó reformá­tus­ként azt valljuk a Második Helvét Hitvallással, hogy:„Mi­dőn te­hát ma­nap­ság Istennek ezt a beszédét, törvényesen hí­va­tott pré­dikátorok hirdetik az egyházban: hisszük, hogy Is­ten­nek tu­lajdon be­szé­de hirdettetik és azt fogadják be a hí­vek, s nem szükséges Istennek más igéjét költeni vagy várni az ég­ből; és nyilván a hir­de­tett igére kell ügyelni, nem az azt hir­dető lel­ki­pász­torra, aki ha gonosz és bűnös is, mindazáltal Is­ten igéje i­gaz és jó marad.” S akkor nyilván komolyan is vesszük azt, s a szerint élünk is, hiszen az ő szava, az Isten Igéje. Ez esetben nincs szükségünk ar­ra, hogy a Lázárnak elkiáltott szót ma­gunk­ra vegyük. Ám, ha mégsem lenne pont így, akkor lehet, hogy ma nekünk szól a pa­rancs: „Lázár, jöjj ki!” Akkor lehet, hogy mi vagyunk a lelkileg halottak. Akik nem hallanak a fü­lükkel, mert nem működik ez az érzékszervük. Nem hallják meg Isten Igéjét, lepereg róluk, mint kutyáról a víz. De néha már egymást sem hallják, mert kívül -belül állandó zajban él­nek. Akkor lehet, hogy nem látnak a szemükkel. Nem veszik észre Isten hatalmának és szeretetének nyil­vánvaló jeleit sem a teremtett világban, sem az egyházban, sem mások életében. De néha már egymást sem látják, mert min­denki csak a maga érdekét tartja szem előtt. Halottak, még akkor is, ha mozog­nak, esznek, isznak, alszanak, mert csak bio­ló­giai életük van, s nincs életük Jézus szerint. Ő ugyanis éppen ebben a törté­net­ben mondja Mártának és nekünk: „Én vagyok a fel­táma­dás és az élet.” Aki tehát nem ismeri őt, aki nem hisz benne mint Isten Fiában, akinek nincs kapcsolata vele, abban nincs is Élet. Az halott.

Mondd csak: élet az, amit élsz? Tényleg élsz, Jézus sze­rint is? Vagy csak megélsz úgy, ahogy a mai gaz­dasági vál­ság­ban le­het. Talán csak át­élsz, újabb és újabb ka­landokat, de min­dig üres ma­radsz leg­belül. Vagy csupán túl­élsz, ha tudsz min­den meg­próbáltatást, fájdalmat, szenvedést, hogy meg­mu­tasd téged nem olyan fából faragtak, aki könnyen fel­adja? „Lázár, jöjj ki!” – Ki­nek szól ez a parancs ma? Nem lehet, hogy Jézus ma a te életed sírkamrájába kiált be? Meghallod?

3./ A harmadik felszólítás már Mártának és Máriának szól: „Oldjátok fel, és hagyjátok el­men­ni!” Hiszen a két nő­vér, a­mikor Lázár egyszer csak megjelent a leplekkel körül­vett testében a sír bejáratánál, nyilván azt se tudták első döb­be­netük­ben, hogy mi tévők legyenek. Jézus pedig mennyire tudja, hogy mit kell csinálni. „Menjetek oda, oldozzátok ki a leplekből, hiszen így nem tud mozogni.” Ő nem tudja ma­gá­ról, belülről lefejteni a gyolcsokat. Akit betekertek a zsidó e­lő­írások szerinti módon, az csoda, hogy valahogy eltotyogott a sírbarlang széléig. Ezért is fontos az a részlet test­vérek Já­nos evangélista húsvéti be­szá­mo­lójában, hogy amikor Jézus feltámadt, akkor a sírjába behajoló tanítványok milyen rend­ben, összehajtogatva találták ott a ha­lotti lepleit. Mert ebből nyilvánvaló, hogy nem ő bugyolálta ki magát, valahogy nagy nehezen a szoros lepedőkből, hanem hogy az Atya támasztot­ta fel őt! Lázárt viszont a testvéreinek kellett kioldozni a lep­lek­ből. De azzal is tisztában volt Jézus, hogy a döbbenet utáni má­sodik reakció, nyilván a határtalan, euforikus öröm, az uj­jongás és a körbe ajnározás lesz. Mint a­mi­kor valaki hosszú évek után hazatér egy nagy útról. Lázárnak viszont nem erre van szüksége, hanem ruhára és szabadságra. E­le­-

­get volt a ha­lál ölelésében és a leplek szorításában.

Testvérek, sok mai keresz­tyén jelképesen olyan, mint Lá­zár. A Biblia úgy beszél rólunk, mint akik Krisztus nélkül lel­ki ha­lálban vagyunk. Aki hajlandó megnyitni a fülét és a szí­vét, azaz kész elvenni a követ, az hallhatja meg Jézus éle­tet teremtő sza­vát. Az ilyenekre igaz az, amit Pál apostol az e­fézusi levélben így ír: „Titeket is életre keltett, akik halottak vol­tatok vét­ke­i­tek és bűneitek miatt...” (Efézus 2,1-2.)  De a fi­zikai és érzelmi te­rü­letet illetően mégis igaz, hogy a régi éle­tünk­ből, a lelkileg ha­lott létünkből magunkkal hozzuk a ha­lot­ti ruhánkat. Például a szokásainkat, a beidegződé­se­in­ket, a szóhasználatunkat, vagy az ízlésünket. Szükségünk van ezért arra, hogy a lelki testvéreink feloldozzanak ezekből ahhoz, hogy teljes mérték­ben él­vez­hes­sük új életünket. Ami azt je­lenti, hogy a gyülekezetben, a Jézusban hívők közösségében lehet azt megtapasztalni, hogy mennyi­vel jobb az új életben, az új ember ruhájában járni, mint a régiben. Nem uniformis­ban, nem katonai egyenruhában, nem sab­lonosan, hanem sza­badságban, de mégis Jézushoz méltóan. Nem véletlen ám az, hogy a gadarai ördöngős is, aki a sír­bol­tok­ban lakott, amikor Jézus megszabadította felöltözve és ép értelemmel ült Jézus lábainál, s már nem őrjöngött meztelenül. A hit­re jutott, újjá­szü­letett ember, ahogyan Márta és Mária által Lázár, a lelki testvé­rei körében nyeri el ezt a szabadságot és ezt az új hí­vő külsőt. Új szokásokat, új reflexeket, új szóhasználatot, sőt ta­lán még új ízlést is. – Ezért ez az utolsó jézusi felszólítás ma a ré­góta temp­lom­ba járókat, az évtizedek óta igét hallgatókat kérdezi: fel­old­juk, vagy megkötözzük a közöttünk új­já­szü­le­tet­te­ket? Mit biztosítunk nekik: szabadságot, vagy rabruhát? Előírjuk nekik a jó re­for­má­tus szokásokat, vagy készek vagyunk eset­leg bele érezni magunkat az ő helyzetükbe? Kinézzük őket a gyüleke­zet­ből illetlen kül­sejük, furcsa szóhasználatuk, miénktől el­té­rő ízlésük miatt, vagy elhisszük, hogy a Szentlélek majd el­vég­zi bennük a maga ide­jében a szükséges külső változásokat is? „Old­játok fel, és hagyjátok el­men­ni!” Aki feltámadt a lel­ki halálból, aki megismerte Jé­zusban az igazi Életet, az úgyse akar el­men­ni tőle soha többé. Az Péterrel együtt vallja: „U­ram, hová mehetnénk? Örök élet be­széde van nálad...”

A betániai temetőben tehát néma küzdelem folyt egy em­ber életéért. Miértünk is ugyanez a küzdelem folyik. Ez a harc el­dőlt akkor, amikor Jézus a kereszten halálával és fel­tá­ma­dásával meg­sem­misítette a halált és azt, aki azzal rabság­ban akar tar­ta­ni minket, az ördögöt. Csatákat még nyerhet, és sok kellemetlenséget okozhat, de a háború már eldőlt. A küz­de­lem azonban to­vábbra is folyik a halál erői és az élet erői kö­zött. Minden egyes igehirdetés al­kalmával is. Folyik a harc Hi­szen minden ige­hir­detés során odaáll Jézus mellénk, és va­l­a­mi módon beszól a mi kripta-életünkbe: Lázár, jöjj ki! Mer­jük-e komolyan venni az ő hívását, mennyire en­ge­dünk an­nak, amiről éppen szó van? Engedjük-e, hogy az ő életet tá­masz­tó igéje egészen a szívünk mé­lyé­ig érjen? Vagy pe­dig el­ma­gyarázzuk, hogy miért nem akarunk kijönni a ma­gunk sír­já­ból. Hogy ne azt magyarázzuk, ha­nem azt lássuk, mi­ért le­het kijönnünk onnan, szeretnék három egyszerű rövid mon­da­tot mondani végül bátorításul.

Az első így hangzik: Isten nem mondott le rólad. Rit­kán vesszük észre, hogy Isten valóban eget-földet megmoz­ga­tott an­nak érdekében, hogy ne pusztuljunk el a halál rab­sá­gá­ban. Jézus Krisztus testet öltésekor angyali seregek jöttek-men­tek menny és föld között, kereszthalálakor napfogyatko­zás, feltá­madása­kor földrengés volt. Valóban mindent meg­moz­ga­tott Isten a­zért, hogy minket Jézus által kiszabadítson a ha­lál rabságából. Mert az az állapot, amiben nélküle vagyunk, az olyan, hogy va­ló­ban már szaga van. Az a gyűlölködés, ami be­tölti ezt a földet, s ami ott van sokszor a szívünkben is, az a sokféle félelem, az a te­mérdek ínség, az önpusztításnak a sok formája, a békétlenségünk, az idegességünk, tehetetlen­sé­günk mind-mind olyan hulla­szag, ami arról árulkodik, hogy itt a ha­lál uralkodik. Jézus azért jött el utánunk és azért en­ged­te, hogy őrá is rázárják a sírt, hogy kiderüljön: milyen e­re­je van an­nak az életnek, aki ő maga. Ennek az életnek az e­re­je fel­pat­tantotta az ő sírját, dicső­sé­ge­sen feltámadott. És ezért ü­ze­ni ma neked is, hogy ő nem mondott le rólad.

Ebből egyenesen az következik, hogy akkor te se mondj le magadról. Olyan sok ember van, aki többször megpróbálta már, hogy változtasson az életén valamilyen formában, és nem sikerült. Ebből arra a megállapításra jut, hogy akkor nem le­het a­zon változtatni. Próbáltam újra kezdeni, de nem le­het… s akkor okoljuk a körülményeket, az örökséget, amit hoz­tunk, ritkán ön­magunkat. Megállapítjuk: nem lehet. Isten I­géje arra bátorít: ne mondj le magadról. Ha Isten nem mon­dott le rólunk, akkor mi se mondjunk le magunkról. Nekünk nem újra kell kezdenünk, hanem lehet egészen újat kezde­nünk azzal a Jézussal, aki pon­tosan azért jött, hogy ez lehető­vé váljék. Nem sodródhat olyan messze valaki Istentől, hogy ne találhatna vissza hozzá. Nem kö­vethet el olyan nagy bűnt, a­mire ne lenne nála bocsánat. Nem gabalyodhat bele o­lyan el­téphetetlen kötelékekbe, amiket Jé­zus hatalma és sze­retete ne tudna leoldozni róla. Engedjük a szívünkig en­nek az igének a biztatását: ne mondj le ma­gad­ról! Bíz­zál ab­ban, hogy ő egészen meg tud változtatni. Ő újjá tud terem­te­ni. Ennek az eszköze ma is az ő egyszerű be­szé­de. Az, ahogy ott megszólalt Lázár sírjánál, ahogy itt megszólal vasárnap­ról-vasárnapra, vagy ahogy a Bibliából meg tud szólí­ta­ni minket.

S végül az is következik ebből, hogy ne mondj le má­sok­ról! Olyan könnyen eljutunk oda sok csalódás, keserűség u­tán va­lakire gon­dolva: kutyából nem lesz szalonna! Azon még Isten sem tud segíteni! Jó lenne, ha megszabadulnánk et­től. Ha Is­ten nem mondott le rólunk, ha eljutunk oda, hogy nem mon­dunk le magunkról, hanem engedjük, hogy ő újat kezd­jen ve­lünk, ak­kor egymásra is úgy kell néznünk, hogy ő­ró­la sem mon­dok le. Bármennyi csalódás ért is eddig, bár­mennyire sem­mi jelét nem mu­tatja a változásnak. Egész más­ként i­mád­koznánk egymásért, ha szoktunk. Egész más re­mény­ség­gel néznénk egymásra és egy­más jövőjére. Más­ként gon­dol­koznánk egymásról és beszélnénk egymással, ha nem mon­danánk le róla. Jézusnál ugyanis csak kutyából lesz sza­lon­na! Neki nincs reménytelen eset, nincs megoldhatatlan prob­léma, nincs végleg elveszett ember. Mi is itt állunk Lázár sírja mellett. Ha csak népünk lelki helyzetét nézzük, akkor is azt kell mondani, ha az ifjúságunk állapotát néz­zük, még in­kább azt kell mondanunk. Sokszor, ha a magunk elrontott é­le­tét próbáljuk elemezni, akkor is azt mondjuk és érez­zük azt, hogy szaga van. Ha a családban körülnézünk. Isten ma azt ü­ze­ni nekünk: Ő nem mondott le rólunk, mi se mondjunk le ma­gunkról, és ne mondjunk le egymásról se.

A betániai temetőben Lázár feltámasztása messiási jel volt. Arra akarta felhasználni Jézus, hogy félreérthetetlen jel­zést ad­jon arról, hogy ki ő. Valóban ő a meg­í­gért Szabadító, a Messiás, a Krisztus. Ma ő nem a halot­ta­kat tá­masztja fel, de u­gyan­ezzel a szeretettel és hatalommal hív ki sokakat a bűn rabságából, szenvedélyek kötelékeiből, az ör­dög igé­ze­té­ből, a hi­tet­len­ség­ből és a gőgből, vagy a ma­gunk kétség­be­e­sett­ségéből és magányából. Ma ő ne­künk ü­ze­ni: vedd el a kö­vet! Jöjj ki, s légy sza­bad, ö­rök­re velem! „Éb­redj fel, aki al­szol, és támadj fel a halálból, és felragyog ne­ked a Krisztus.” Ámen.