2013.10.20.
A nagy vacsora

Textus: Luk 14, 15-17.

Svábhegy

Kedves Testvérek!

Ez az egyetlen példázat több igehirdetést is megérdemelne, mert Krisztusnak ezek a szavai láthatólag nagy súllyal bírnak, valami nagyon fontosat próbálnak elmondani: egy asztalközösségben ülve tanít asztalközösségekről. Mi most a misszió, a meghívás szempontjából fogjuk ma vizsgálni ezt a példázatot.

Ebben az időben a meghívás úgy folyt, hogy először kaptak egy meghívót, de abban nem volt időpont. Arról csak akkor kaptak értesítést szolgákon, küldöncökön keresztül, ha a vendégváró ház már készen állt a vendégek fogadására. Tehát itt a példázatban olyan vendégeket látunk, akik az előzetes meghívót elfogadták. Egy elméleti döntés már született, hogy ott akarnak lenni, a szándékot kinyilatkoztatták. aztán amikor arra kerül a sor, hogy indulni kéne, mégis többen visszamondják a dolgot. Ez az egyik legnagyobb tiszteletlenség volt akkoriban.

Létezett a zsidóságban egy kép arról, hogy hogyan fog kinézni az, amikor majd Isten belép a történelembe. Ez a kép egy szimbolikus történet, mely arról szólt, hogy Isten egy nagy lakomát rendez, ahol az ő meghívottjainak fölszolgálja a megölt leviatánt. A leviatán, amit Jób könyvében, Ézsaiás könyvében és a talmudban is megtalálunk, általában vagy a világ kezdetének leírásánál, vagy a világ végének, az apokalipszisnek a leírásakor találkozunk vele, és mint az ilyen szövegei a bibliánknak sűrűn használnak képeket, gondoljunk csak a jelenések könyve szörnyeire. Valószínűleg mezotopotámiai vagy egyiptomi eredetű kép a leviatán, ami a káoszt jelképezi. Mindazt, ami Isten rendjével ellenkezik, egyúttal mindazt, amit Isten legyőz. Valószínűleg erre a lakomára céloz az az ember, aki a perikópánk elején megszólal. Ezzel együtt a megszólaló ifjú a hithű zsidókra gondol, mint akik erre a lakomára – egyedül – hivatalosak.

Jézus maga is elbeszéli a királyi menyegző (Mt. 22) a nagy vacsora képét, de egy kissé kiegészíti, áthelyezi a hangsúlyokat.

A mi szempontunkból először is arra figyelmeztessen bennünket ez az ige, hogy a misszió sose a missziói bizottság munkája, vagy a lelkészé, vagy a svábhegyi gyülekezeté. A meghívó, a házigazda mindig Isten. Ő terít asztalt, ő vár oda minket mellé. Isten fia a világ kezdetétől annak végéig gyülekezetet gyűjt magának írja a káténk. Nem én. Nem az ember.  Nem mi vagyunk a győztesek, akik lakomát készítünk, akik bármi jóban is tudnánk részeltetni egymást, vagy akiknek bárhova is lenne jogunk meghívni egymást.

Mi maximum futárok lehetünk, akik a meghívást visszük. De a meghívás Istené. Sokan keresztények beleesnek abba a hibába, hogy itt tesznek is egy pontot. A meghívás Istené. Akit kiválaszt, kiválaszt, akit nem, nem, nekünk itt semmi dolgunk, elég, hogy itt vagyunk mi gyülekezet, várjuk azokat, akik ide akarnak jönni. Ez azért nem így van. Más egyéb példázatokból, például a tálentumok példázatából, vagy a kereszteléskor felolvasott missziói parancsból egészen pontosan tudjuk, hogy Isten bizony nagyon is nagy feladatot bízott ránk. A futárnak nagyon is nagy a felelőssége. Továbbadni azt, amit maga kapott. Nem elvenni belőle, nem hozzátenni, megtalálni azt, akit a házigazda ránk bízott. Máté evangéliumában is megtalálható a nagy vacsora példázata, ahol azt is leírja Máté, hogy nem elég, hogy sokan nem hallgattak a meghívásra, de még bántalmazták is a meghívást kézbesítő futárokat, küldötteket. Az Úr nevében eljárni, neki eszközének és megbízottjának lenni nem kis dolog, ezért nem lehet félvállról venni. A legnehezebb a küldönc feladata, mert lehetőleg a tartalmat kell átadja. Például azt, hogy azért lesz a lakoma, mert Isten győzött. A misszióban sem a hitem kereteit kell hajtogatnom, a hitgyakorlásom formáit – elvégre nem a hitemben hiszek – hanem a tartalmát átadni. Az, hogy Isten a meghívó épphogy nem csökkenti, hanem növeli a felelősséget, a feladat súlyát.

Nem csak afféle hetente megrendezésre kerülő szokásos kerti grillezés, hanem egyszeri lehetőség részt venni a győzelmében. Megajándékozottnak lenni. Vajon a mi életünk, a mi beszédmódunk sugározza-e ezt az örömöt, ezt a különlegességet azok felé, akiket Isten hívni szeretne? Vajon érződik-e rajtunk az, hogy Istenhez jönni, vele asztalközösségbe kerülni felbecsülhetetlen érték és különleges lehetőség? Vagy úgy adjuk át a hívást egymásnak, mintha bírósági idézést, vagy végzést kézbesítenénk, fapofával és kelletlenül? A mi jelenlétünk, az általunk átadott hívás vajon vonzó-e azoknak, akikhez Isten küldött?

A másik nagy kérdés viszont sok őszinteséget igényel: Én ki vagyok ebben a történetben?

Az vagyok aki hívogat? Vagy az vagyok, akit hívnak? A missziónak melyik végén állok? A hívogató munkatársak között, vagy igazából még én magam is inkább hívogatásra szorulok? Talán én magam még missziós terület vagyok? Vagy az Úrnak szolgája, küldöttje? Jó ezzel szembenézni. Még magam sem tudom, hogy engedek-e a hívásnak? Vagy azon töröm magam, hogy minél hűbben tudjak hívni? És ha esetleg el tudom ismerni, hogy én bizony még nem munkatárs vagyok a misszió munkájában. Akkor vajon melyik meghívott csapathoz tartozom? Azokhoz, akik mindenféle földi ürüggyel kiszabadkoznak? Vagy beláttam már a nincstelenségem és szívesen, odaadással rohanok oda, ahol szeretetet remélek, ahol kapni remélek? Sok kérdést szegez nekünk ez a példázat.

Az asztalközösség az ókori ember számára nagyon fontos volt. Nagy tisztesség volt, ha valaki magasabb rangú egy alacsonyabb rangúval ilyen közösséget vállalt. Megtiszteltetés valaki fontos, valaki rangos ember vendégének lenni, vele egy asztalhoz ülni. Hatalmas gesztus. Isten azután a sok bűn után melyet ellene elkövettünk Krisztus áldozatáért újra a közösségébe akar fogadni. A szövetségét kínálja. Kész összeköltözni veled, kész veled menni a családodba és segíteni az egyetértésben, megáldani a házasságodat és segíteni a gyermekeid nevelésében. Kész veled menni a munkahelyedre és oldani a sok feszültséget, bölcsességet adni nehéz döntésekhez és erőt adni, hogy elbírd a terhét a munkának. Kész veled járni egész életedben, hogy ne légy olyan elveszett. Kész a te életedben is legyőzni a káoszt, a leviatánt, legyen az bármi is. Ez a meghívás. Erre szól a meghívás. Latolgatod-e még azt, hogy ez vajon az életed fontossági sorrendjében hol áll, hogy kötélnek állsz-e a hívásra? Vagy esetleg már kész vagy a szolgája küldöttje is lenni a meghívás szolgálatában? Fontos az önvizsgálat, nincs is keresztény élet nélküle.

Ha úgy érezzük, hogy bizony mi még inkább a hívogatásra szorulók vagyunk, akkor szóljon nekünk a példázat figyelmeztetése: nehogy ürügyek, nehogy kicsinyes folyó ügyek miatt kihaggyuk életünk nagy lehetőségét! A sátán egyik nagy csele, hogy éppen akkor, amikor nagy szükségem lenne rá, akkor érezteti úgy, hogy most éppen nincs itt az idő, hogy Istennel foglalkozzak. Mert olyan sok a munka, vagy éppen nem érek rá most igét olvasni vagy templomba menni, mert leköt az, hogy egyben tartsam valahogy a házasságom. Vagy: olyan lent vagyok most lelkileg. Becsapás ez a javából, mert éppen ezekben a helyzetekben különösen is szükséged van arra a győztes Úrra, aki hívogat. És bár kieső időnek tűnik, de többszörösét adja vissza. Ne hidd el a kísértőnek ezt a cselét. Nem megkímélni akar, hanem elveszíteni. Az egyetlen, aki valóban adni szeretne és ezért is hív, azaz Úr.

Ha pedig úgy érezzük, hogy inkább azok között vagyunk, akiket Isten mások hívogatásában használ, akkor tudjuk, hogy a lehető legnagyobb a felelősségünk: az Ő nevében kell eljárnunk, továbbadni a tartalmat: azt az örömöt, azt a lehetőséget, amit megismertünk, és az életünkkel is tanúskodni mellette, vonzani, hívni! A saját életemen demonstrálni azt, hogy igenis ezért a vendégségért egy-egy időre oda kell tudni hagyni a munkát, mi több, még a családot is – vagy még jobb magammal vinni őket. Egyszerűen azért, mert megláttuk az ajándék mögött az ajándékozót. Mert már nem vakítanak el, mert megismertük azt, aki mindezek mögött van és akitől mindez az életünk díszlete van.

Ennek a megterített, kész asztalnak az előízét a kóstolóját, az erre emlékeztető kiábrázolást van módunk átélni az úrvacsorában is. De kívánom, hogy egyszer majd mind vendégei lehessünk, amikor majd már színről színre látunk, nem csak tükör által homályosan. Kívánom, hogy bármennyi vereséget is kell elszenvednünk a földön, végül mind részesüljünk Isten győzelmében!

Ámen!