2013.10.13.

A kenyércsoda jele

Lekció: János 6,1-15.

Textus: János 6,51.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! A világhírű angol drá­maíró William Shakespeare így vall egy híres szo­nett­jé­ben sze­relmének: „Az vagy nekem mint testnek a kenyér”. – De hogy valójában mit jelent a testnek a kenyér, azt csak az tudja a­ki megdolgozott érte. A kenyérnek az a titka, hogy rá kell ten­ni érte az egész életet. Akkor is ha a saját ve­rejtékes mun­kám­mal szerzem meg, s akkor magam kell, hogy meg­dolgoz­zak érte, és akkor is, ha mások fáradságos munkájá­nak ered­mé­nye az, hogy az ő áldozatuk árán az asztalomon lehet. Csak az tudja, hogy mi a kenyér értéke, aki meg­ta­pasztalta már, hogy minden erőfeszítésünk mellett is, Isten adja azt ne­künk ingyen. Hiszen a világon hány em­ber dolgo­zik a ke­nyér­ért, és mégsem kap munkájáért semmit. Elvégzi a fe­la­da­tát, de a munkahelye megszűnik, a vál­la­lata csődbe megy, a tu­laj­do­nos pedig munkabér és végkielégítés fizetés nélkül el­tű­nik, s máris nincs kenyér százak és ezrek aszta­lán! Hány és hány em­ber kínlódik ezen a Földön, hogy elő­teremtse va­la­hogy a na­pi betevő falatját, a ma­rék rizst, vagy a szelet ke­nye­ret, de köz­beszól egy szárazság, egy áradás, egy háború, s egy csa­pás­ra elvész min­de­ne. Vagy épp ellen­kezőleg, hány o­lyan em­ber van, aki nem dolgozik, s mégis bőséges kenyere van! Mert a kenyér épp o­lyan isteni aján­dék mint a víz, a fény, s ma­ga az élet! Csak az tudja, hogy mit jelent a min­den­na­pi ke­nyér áldása, aki át­élte már annak hiányát. Aki tudja, mit jelent fű­részporból és kukoricaliszt­ből készült „kenyér­rel” úrva­cso­rázni a ha­difogságban, aki kénytelen volt kígyózó so­rokat vé­g­igállni az ötvenes évek­ben, ha kenyérhez akart jutni a fővá­ros­ban, vagy aki most is a kukát túrja penészes, szá­radt ke­nyér­végekért. Az ilyen em­ber tisztában van vele: ha nincs ke­nyér, nincs élet! – Testvérek, mindezt figyelembe kell vennünk, ha meg a­kar­juk érteni, hogy mit jelent az, amikor Jézus az ö­rök élet­re meg­maradó, a mennyből alászálló, lelki kenyérről beszél. Te­hát amikor önmagáról szól: testéről, amely igazi étel, s véré­ről, a­mely igazi ital, s amelyet aki hittel eszik és iszik, örök é­le­tet nyer.

Bibliaolvasó Kalauzunk újszövetsé­gi beosztását követve Já­nos evangéliumát olvassuk ezekben a hetekben. Ma kez­dő­dött el a hatodik fejezetet, melynek egyetlen központi té­mája van: a kenyér. Jézus kenyeret ad ötezer éhezőnek, más­nap a so­kaság mennyei kenyeret kér tőle, mivel azonban ar­ról be­szél, hogy Ő az élet kenyere, s aki nem eszi ezt a lel­ki kenye­ret, abban nincs meg az élet, ezért a tömeg sértődötten elfor­dul Tőle, s csak legkitartóbb tanítványai ma­rad­nak vele. Te­hát az egész 6. rész a kenyérnek és Jézusnak a titkát bon­col­gat­ja. Annyira fontos János evangélistának ez a kérdés, hogy egy e­gész fejezetet szentel neki! De nemcsak ő tartja ilyen lé­nye­ges­nek ezt a témát, hanem a többi e­van­gélista is, mivel ez az e­gyetlen jézusi csoda, ami mind a négy evangélium­ban szere­pel. Mi a magyarázata ennek az egy­beesésnek pont az ötezer em­ber megvendégelése esetében, s mégis mi az, a­mi mégis sa­já­to­san jánosi ebben a le­í­rás­ban? Erre a két kér­désre ke­res­sünk vá­laszt most Isten Szentlelkének segítségé­vel, de ne csu­pán a­zért, hogy bib­lia­is­me­retünk gazdagodjon és teológiai lá­tá­sunk tisztuljon, hanem azért, hogy mi magunk is eljus­sunk a mindennapi ke­nyér­gondok kérdésétől az örök élet kér­dé­séig!

I.) Mi az oka annak tehát, hogy János evangélista is le­ír­ja ezt a történetet? Ő, aki a másik három evangéliumot is­merve ír­ta meg művét, miért veszi át ezt az elbeszélést? – A vá­lasz így hangzik: azért, mert Jézus számára a mu­lan­dó, földi ke­nyér kérdése is hallatlanul fontos volt!

1./ Ez látszik először is a kenyérszükség felismerésé­ből. Azt olvastuk, hogy jeru­zsálemi látogatása után, Jézus vissza­tért Galileába. A Beth­esda tavától a Genezáreti, vagy más­képpen Tiberiás tavának partjára. Ez azért fontos, mert tud­nunk kell, hogy Galileában az országnak ezen az északi ré­szén, különösen nagy földte­rületek voltak Jézus idejében gaz­dag birtokosok kezén. Hiá­ba volt itt jobb minőségű a ter­mő­föld, mint délen, a nép na­gyobb része így mégis szük­sé­get szen­vedett. Errefelé sokkal nagyobb volt a nyomor, és sokkal mé­lyebb volt a gazdagok és szegények közötti sza­kadék, mint Pa­lesztina más vidéke­in. Jézus, aki ezen a tájon nőtt fel, biz­tos, hogy jól ismerte az egyszerű galileai em­berek nyomorát. Ta­lán ezért is írja azt a másik három evangélistától eltérően Já­nos, hogy maga Jézus veszi észre az Őt követő, Hozzá ér­ke­ző tömeg elesett állapo­tát. És ez döntő különbség. Hiszen Má­té, Márk és Lukács szerint a ta­nít­vá­nyok kezdeményezik a so­kaság megetetését, ők kérik Jézust, hogy engedje el az em­be­re­ket, hadd vegye­nek ke­nye­ret maguknak. Itt azonban ezt ol­vastuk: „Amikor Jézus...” (János 6:5.) – Testvérek, nyilván­va­ló ebből, hogy o­lyan Meg­vál­tónk van, aki a kenyerünkről is gondoskodik, mert ismeri a kenyér szükségeinket is! Nem­csak azt akarja, hogy min­den ember üdvözüljön és az igazság is­me­retére el­jusson, hanem azt is, hogy mindenkinek meg­le­gyen a napi be­te­vő falatja! Ezért helyezi a Miatyánk közepére a minden­napi kenyérért való könyörgést, s ezért kapcsolja össze a bűn­bo­csánatért való kéréssel! Mert Isten olyan Úr, aki nem­csak a lelkünkkel törődik, hanem a gyomrunkkal is. Az em­ber u­gyanis test és lélek. Anyagi és szellemi valóság egy­szer­re. S Jézus mindkettőnek, az egész embernek Megváltó­ja! – Per­sze terített asztal mellett, fűtött lakásban, tiszta ruhá­ban, bankbetéttel a tárcánkban tudom én, hogy kevésbé vá­lik át­ütő e­re­jűvé az az örömüzenet, hogy gondviselő, jó A­tyánk tud a mi kenyérgondjainkról is, és hogy őt nem hagyja hi­de­gen a mi anyagi szükségünk sem. De ha hirtelen rok­kantsági, vagy öz­ve­gyi nyugdíjból, esetleg munkanélküli se­gély­ből, vagy csa­lá­di pótlékból kellene fenntartani jelenlegi életszínvona­lun­kat, akkor bizony vigasztaló hatalma len­ne ennek a tény­nek számunkra!

2./ De abból is látszik, hogy Jé­zusnak mennyi­re fontos a föl­di, fizikai kenyér megléte, hogy tanítványai­nak fe­le­lős­sé­gét és tehetetlenségét felébreszti! Felviszi őket egy hegy­re, de nem azért, hogy elkülönítse, ki­emelje őket a vi­lág­ból, ha­nem hogy onnan tekintessen velük végig a sokaságon, s kér­dezze meg őket: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek e­hes­senek?” – Jézus ugyanis azt szeretné, hogy az övéi messzebb lássanak a maguk egyéni szükségei­nél, azt akarja, hogy mi az Ő együtt érző, szánakozó, segíteni vágyó szemé­vel nézzünk a nélkülözőkre. Nem költői tehát a

kérdés részé­ről, hanem arra kíváncsi, hogy a kánai menyeg­zőn teremtett bor csodája után, a kapernaumi királyi tiszt­vi­selő gyermeké­nek meggyógyítása után, a 38 éve beteg em­ber jeruzsálemi meg­gyógyítása után, tudják-e végre tanít­vá­nyai, hogy kihez for­d­uljanak? – „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehes­se­nek?” Igen, ezzel a kérdéssel kelti fel ben­nük a felelőssé­get! Mert az, hogy a kenyér mindenkihez el­jusson nem olyan föld­hözragadt, evilági kérdés, amely a hí­vő embert, az egyhá­zat nem érinti, hanem éppen ellenkezőleg: ha valakire, akkor ránk, keresztyénekre tartozó kér­dés ez, hi­szen mi tudjuk e­gye­dül, hogy a kenyér minden érte hozott erőfeszítésünk elle­né­re is Isten ajándéka marad! Oly­annyira, hogy Jézus itt lát­szó­lag teljesen a tanítványok hatáskörébe utalja ezt a problé­mát, mintha a sokaság jól­tar­tá­sa egyedül az ő felelősségük lenne! Fülöp és András pedig legalább azt megteszik amire ké­pe­sek: gondolkoznak és szá­mítanak: „Kétszáz dénár árú ke­nyér sem lenne elég nekik, hogy min­denki kapjon valami ke­veset.” – Tudni kell, hogy egy dénár egy napszámos napi bé­re volt, tehát olyan sok pénzre lenne szükség, ami egy em­ber tíz hónapi fize­té­sét jelentette akkor. Ami pedig rendelke­zés­re állt, az semmire sem volt elég: öt árpakenyér és két hal. Ez a galileai nap­számosok legínsége­sebb eledele volt néhány nap­ra. A tanítványok kénytelenek szembenézni saját tehetet­len­sé­gük­kel, lehetőségeik korlátai­val, s az igények hatalmas mé­retével. De Jézus nem azért ébreszti rá őket a felelősségre és tehetetlenségre, hogy elke­serítse őket, hanem hogy egye­dül Benne reménykedjenek, Tőle várják a segítséget! Hogy át­éljék: teljesen az Ő kegyel­mére vannak utalva!

Hazánkban, ahol a leggazdagabbak és a legszegényeb­bek köz­ti gazdasági különbség csak mostanában kezdett va­la­me­lyest csökkenni, nem kell különösebb szociológiai is­meretek­kel rendelkeznünk ahhoz, hogy felelősségünket és te­hetetlen­sé­günket felismerjük. De vajon meddig jutottunk el ebben a fo­lyamatban? Csupán a szánakozásig, a számol­ga­tásig, a meg­lévő készletek felméréséig, vagy pedig annak belátásáig, hogy minden jó szándékunk mellett is Jézusra va­gyunk utal­va!? Mert nélküle nem tudjuk etetni a családun­kat, nem tud­juk támogatni pályakezdő gyermekeinket, vagy idős szülein­ket, nélküle nem tudjuk felvenni az egyház ter­heit, a gyüleke­zet templomépítésének ügyét! Aki ugyanis nemcsak a szüksé­ge­it tartja számon, hanem azzal is tisztá­ban van, hogy minde­nek előtt magára Jézusra van szük­sége, az tapasztalhatja meg a kenyérszaporítás csodáját.

3./ Mert harmadszor, ebben a valóságos jézusi megol­dás­ban látszik igazán, hogy mennyire fontos Neki a mi föl­di ke­nyerünk is! – Pedig figyeljétek meg testvérek, milyen egy­sze­rűen megy végbe minden. Jézus leülteti a so­ka­sá­got, elő­ké­szítve őket a nem mindennapi lakomára, s mindent a legna­gyobb lelki nyugalommal tesz, mintha minden tel­je­sen rend­ben volna. S aztán fogja azt a néhány darab kenyeret és halat, há­lát ad ér­tük az Atyának, majd pedig ta­nít­vá­nyai segítsé­gé­vel kiosztja az ötezer embernek. Nincsen varázsige, sem­mi hó­kusz-pókusz, Jézus egy szót sem szól, csak bekö­vet­kezik a le­he­tetlen, megtörténik a csoda! – Honnan ez a végtelenül egy­sze­rű leírása az eseményeknek? On­nan, hogy János evan­gé­lista az egész történetet Jézus szemszögéből látja, s ebből a né­zőpontból minden úgy tör­té­nik, ahogy Ő akarja! Mert a­hol Jé­zus Krisztus van, ott az Isten országa van jelen, amely­nek a tör­vényszerűségei nem iga­zodnak a mi földi, emberi elképze­lé­seink­hez! Mindez nem jelenti azt, hogy ez a csoda teljesen az emberi ha­tó­kö­rön kívül következik be! Sőt! Van két em­be­ri feltétele is!

Az egyik az, hogy azt ami van, teljesen bele kell tenni Jé­zus kezébe! A csodához szükség volt arra az öt ke­nyér­re és két halra is! A kevés ugyanis csak Jézus kezében szaporo­dik meg. A kevés fizetés, a minimálbér, és a kevés nyug­díj egy­a­ránt. Az, amiből sokszor nem futja kosztra, ruhára, köz­leke­dés­re, gyógyszerre, egyházi adományra. De pró­báld csak meg Jé­zusnak megköszönni, az Ő kezére bízni, és Tőle kapott böl­cses­séggel és felelősséggel beosztani, s meglátod: megsza­po­rod­hat! Isten országában egy egészen más mate­matika van u­gyanis érvényben, ami pont az el­len­kezője a miénknek. A mi­énk szerint, ha valamit elosztunk, az fogy. Öt halból és két ke­nyérből nálunk soha nem la­kik jól nem­hogy ötezer, de ta­lán még öt ember sem! De amit Jézus oszt el, az megsok­szo­ro­zódhat az Ő kezében! – A cso­da másik emberi feltétele pe­dig ez: hálát adni a kevésért! Hiszen ami­kor Jézus kezébe vet­te a halat és a kenyereket, nem panasz­kodni, nem sopán­kod­ni kezdett, hanem hálát adott! Mert a kevés is Isten aján­dé­ka, még ha sokszor el is fe­lejt­kezünk er­ről! Aki soha nem tud hálát adni, annak a sok mindig kevés! A hálás embernek vi­szont a kevés is min­dig elég! Így fogal­mazta meg ezt a ta­pasztalatát az ószövetségi példabeszéd szerzője: „Jobb a ke­vés az Úr fé­lel­mé­vel...” (Péld.15:16.)

Ó, de jó, hogy olyan Urunk van, aki ismeri kenyérszük­sé­günket, aki felelősséget ébreszt bennünk mások nyo­mo­rú­sá­ga láttán, aki tehetetlenségünk ellenére is használni tudja azt a keveset, amit jó szívvel és köszönettel teszünk az Ő ke­zé­be! – Mégsem szabad azonban kedves testvérek, - félre­ért­ve ezt az igét - valamiféle üzleti kapcsolat szint­jé­re süllyesz­te­nünk ezt a csodát. Én adok Neked keveset, Te adjál cserébe so­kat! A csoda mindig kegyelem marad! Jé­zus sem lakatott jól minden éhezőt, nem gyógyított meg minden be­teget, nem tá­masztott fel minden halottat! Ma is meg­engedi, még híve­i­nek is a koplalást, a szenvedést, a gyászt! Miért? – Nos, itt kell megfogalmaznunk mai második fő kérdésünket!

II.) Mi a sajátosan jánosi, a másik három evangéliumtól el­térő ebben a leírásban? Az testvérek, hogy a mulandó, föl­di ke­nyér megszaporítása mint jel, az örök, a mennyei, lelki ke­nyé­rre mutat! S ez utóbbi sokkal fontosabb Jézus szá­mára. Hi­szen az a jel nem más, mint a Vele való életközösség. En­nek a hatodik fejezetnek további verseiben maga Jé­zus így mon­dta ezt: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz nem szom­jazik meg so­ha.” Vagy, ahogy alapigénkből is hallottuk: „Én vagyok az az élő kenyér...” (János 6:51.) A ke­nyér­sza­porítás egysze­ri, rend­kívüli eseménye tehát jel, amelyet Jézus minden más cso­dával együtt azért tett, hogy akik lát­-

ják higgyenek Ben­ne. Ez az, amit kifejezetten János evangélista hangsúlyoz eb­ben a tör­ténetben. – De mire is utal ak­kor ez a jel?

1./ Először is Jézus messiási hatalmára. Ez derül ki ab­ból, amit a 6. versben olvastunk: „Ezt pedig azért tet­te...” (Já­nos 6,6.) Magyarán: Jézus nemcsak látja-tudja a galileai so­ka­ság éh­ségét-nyomorát, nem pusztán számon tart­ja a gazda­sá­gilag kettészakadt világ helyzetét, hanem előre tudja és ké­szí­ti a megoldást! Nemhogy nem éri vá­ratlanul a tömeg el­e­sett­sége és fizikai szükséglete, hanem kimondottan Ő szerve­zi így az eseményeket! – De messiási hatal­mát jelzi az is, - fi­gyel­jük csak meg - hogy mindent Ő irányít, még a részmun­ká­kat is! Maga osztja a kenyeret és a ha­lat, nem a tanítvá­nyok, mint a másik három evangéliumban. Ezzel is azt emeli ki János, hogy ez az eledel az Ő ke­zé­ben szaporodott meg! – És abban is messiási hatalma nyilvánul meg, ahogyan a tör­té­net vé­gén, felismerve a kísértő szán­dé­kot, határozottan eluta­sít­ja a királlyá választás politikai szándékát! Pedig milyen könnyű lett volna visszaélnie Is­tentől kapott erejével és a be­lelkesült sokaság bizalmával! Mit szeretne kapni ugyanis min­den kor minden tömege? „Pa­nem et circensem!” Cirkuszt és kenye­ret! Aki a kövekből kenyeret tud csinálni, aki hajlandó leug­rani a templom pár­kányáról, annak nyert ügye és válasz­tá­sa van! A szociális demagógián és bulvársajtón felnőtt tö­me­gek régen is, ma is vevők voltak az önjelölt gazdasági mes­siások ígéreteire. S ahogyan ma megsze­rezheti a sz­egé­nyebb és egyszerűbb em­berek szimpátiáját egy gazda­sá­gi cso­dát í­gé­rő hamis próféta, úgy Jézus korában, Galileában is min­den lehetőség meg­volt ehhez! – Csakhogy a mi Urunk nem emberi hatalmat, elismerést, szavazatokat akart szerez­ni, ha­nem mes­si­á­si hatalmának megmutatásával a Belé ve­tett hi­tet kívánta felébreszteni és erősíteni! Hadd kérdezzem meg: hi­szed-e, hogy életed zűrzavaros időszakaiban, anyagi mély­pont­jaidon, fizikai teljesítőképességed határán, ott van veled Jé­zus, s Ő szervezi azokat az eseményeket, Ő készíti azokat a meg­oldásokat melyekről te még nem is tudsz?! És hiszed-e, hogy Őt nem lehet és nem is kell királlyá tenni, mert Ő már az, - Király! Akinek országa nem ebből a világ­ból való, de a­mely országnak te is polgára lehetsz! Mert e­zért van minden: ke­nyércsoda, kereszthalál, feltámadás, ige­hirdetés, hogy mi él­jünk ezzel a lelki eledellel, a mennyei kenyérrel! Vajon ki­rá­lya, ura-e már az életednek?

2.) Másrészt a kenyérszaporítás jele Isten országának lel­ki és fizikai növekedésére is utal! Talán nem min­den­ki­nek tűnt fel az a jézusi mondat, amit a 12. versben olvastunk: „Amikor pedig jóllaktak...” (János 6,12.) – Test­vérek, ez a meg­jegyzés is a messiási lelki birodalom terjedését hi­vatott je­lezni. Milyen lépésekből is áll ez a fo­lya­mat? A ta­nít­ványok pa­naszkodnak, hogy nincs semmi, de erőfeszíté­seik nyomán még­is rábukkannak egy kis ke­vés­re. Jézus há­lát ad ezért a ke­vés­ért, és ez általa megsokszorozódik. Aztán eb­ből a sokból min­denkinek jut elég, sőt meg­marad még ti­zen­két kosárnyi ma­radék! – Értitek? Semmiből kevés, kevésből sok, sokból e-lég, elégből maradék! Mert ez Isten or­szágának terjedésére u­tal! Ilyen a Jézus körül csoportosuló mindenko­ri emberek hely­zete! A semmiből egy­szer csak lesz egy ke­vés: tizenkét ta­nítvány, ősgyülekezet, ősegyház! A kevésből hamarosan sok lesz: 5000 jólla­kó, 3000 pün­kös­di megtérő, állam­egy­ház­zá terebélyesedő keresztyénség! De aztán ebből a sokból csak egy rész ma­rad meg, a ma­ra­dék: azok akik Jé­zus kemény be­szé­de ellenére is ezt vallották: „Uram, kihez mehetnénk? Ö­rök élet be­széde van ná­lad!” A jeruzsálemi ősgyülekezetet szét­kergetik, de egy kevés hívő megmarad! Az államegyház el­vilá­gi­asodik, de a re­formációban össze­gyűlik a maradék! – Testvérek, nem véletlen ám, hogy épp tizenkét kosárra va­ló ma­radékot gyűjtenek itt össze a tanít­ványok, hiszen ez Iz­rael tizenkét törzsének maradékára utal, azokra, akik Pál a­pos­tol szerint üd­vözülni fognak közülük.

S vajon nem ezt a lel­ki folyamatot látjuk érvényesülni ma­gunk között itt a gyü­le­kezetben is? Semmiből kevés: né­hány ember, aki a maga öt ke­nyerét és két halát Jézus kezébe tet­te! Kevésből sok: meg­ug­ró, magas létszám, új ar­cok, kíván­csi emberek! S aztán eb­ből a sokból mára maradt tizenkét kosár, amit meg kell be­csül­ni! Jézus így mondta: „sem­mi ne menjen kárba!” Mint a­hogy személyes életünk változásai is gyakran u­gyan­ilyen fo­lya­matot tükröznek: szü­letésünk előtt a semmi, gyermek­kor­ban a kevés, felnőttként a sok, s végül a ma­ra­dék! De ez a ma­radék Jézusnak na­gyon drága! Mert Jézus ezt a maradékot egy­szer maga fogja begyűjteni, össze­szed­ni, megbecsülni! Hadd hir­des­sem hát: becsüld meg te is a maradékot: mert az is nagy érték! Az is ajándék, az is sok­ra elég, Jézus által! Ma­ra­dék e­rő­det, amivel szolgálhatod Őt, maradék egészsége­det, a­mi még így is Őt dicsőíti, ma­radék anyagi tartalékaidat, a­mit új­ra az Ő kezére bízhatsz, mara­dék családtagjaidat, akik ta­lán a te maradék sze­re­te­ted, imádságod, békességed mor­zsá­i­ból él­nek! – Hová jutnak a te maradékaid? A szemetes­ko­sár­ba, vagy a kenyeres­ko­sárba?

Jézus ma is mennyei kenyérként kínálja magát nekünk: hogy Vele a semmiből kevés, a kevésből sok, a sokból pe­dig ma­radék legyen, s ez a maradék mindig elég legyen! Aki kész hálás szívvel elfogadni ezt a lelki eledelt, azaz hit ál­tal befo­gad­ni Jézust az életébe, hogy Vele élő közössége le­gyen, az Ne­ki mondhatja majd el: „Az vagy nekem, mint test­nek a ke­nyér!” Ő adja meg, hogy ez velünk is így legyen! Ámen.