2013. október 6.

A rézkígyó

Lekció: IV. Móz. 21,4-9.

Textus: Jn 3,9-19

Svábhegy

Kedves Testvérek!
Nem csak a hittel éppen ismerkedőktől, hanem sokszor már régi gyülekezeti tagoktól is hallom, hogy az ószövetséget olyan nagyon nem szeretik olvasni, mert abban annyival erőszakosabbnak, könyörtelenebbnek, kegyetlennek látszik Isten. Meg annyi vér folyik azokban a történetekben. A korai egyházban bizonyos eretnekek odáig is elmentek, hogy nem lehet ugyanaz az isten akit a Bibliánk két fele bemutat. A mai prédikációnak több pontján látni fogjuk, hogy mégis mennyire szervesen összekapcsolódik az Ó- és Újszövetség, mennyire Újszövetségi gondolatok vannak már az Ószövetségünkben is megbújva, és hogy Isten bizony ugyanaz.

Azon túl, hogy a kalauz szerint haladva is foglalkoztunk éppen tegnap a rézkígyóval, kicsit folytatása is ez a mai történet az őszi hétvégénk gondolatiságának, ahol az Izrael kiszabadulását és pusztában járását tanulmányoztuk, és figyeltük meg általa az egyes ember hitbeli fejlődését, mint aki egy szer megtér: Az isten kihozza az idegen hatalom fogságából, majd rálép a megszentelődés – sokszor rögös – útjára.

A felolvasott ige alapján három dologról szeretnék beszélni: először a kitérőkről, majd Isten pedagógiájáról, harmadszor pedig a feltekintésről.

A kitérők

Kitérőt kell tenni. Mennyire tud ez engem is frusztrálni. Jövök hittanról, tele a táskám húzza a vállam, és anyukám felhív, hogy még ugorjak el a munkaidő utáni csúcsforgalomban ezért vagy azért az apróságért. Jaj de neheztelek akkor. Nem szeretjük a vargabetűket. Ez a világ arra nevel bennünket, hogy mindent a lehető legrövidebben legcélirányosabban leghasznosabban. Egy kis kitérő is már időpocsékolás, nem beszélve az erőnk pazarlásáról.

Ez a nép, amely már azért nem egy meg két hete vándorol a pusztában, körbe-körbe jár, pedig lehetne nyíl egyenesen is menni. Ebben a kitérőben elcsüggednek és újra, mint a kivonulásuk óta refrénszerűen – elkezdenek panaszkodni, zúgolódni, lázongani. Egy identitását vesztett sokáig rabszolga nép, akit Isten kihoz Egyiptomból. Minden szervezettség nélkül, önálló felelősségvállaló gondolkodás nélkül, és Isten a pusztai eseményeken át próbálja őket nevelni, késszé tenni arra, hogy elfoglalhassák majd a Kánaánt, a nekik kijelölt és elrendelt helyet. Emiatt nem mehetnek csak úgy, nyílegyenesen be az ígéret földjére. Mert még sok mindent kell tanulniuk, mert még önállótlan csürhéből néppé kell szerveződniük, sok belső átalakulásra van szükség, elsősorban az Úrban való bizalomra.

A mi hitfejlődésünk sem egy lineáris, nem halad légvonalban, legrövidebb úton A-ból B-be, azaz az Isten nélküli életből a mennybe. Ezen az úton is vannak kitérők, göröngyök, sőt, krízisek. De aki egy kicsit is utána olvas a gyermekek, fiatalok lelki fejlődésének, az tudja, hogy a krízisek, a válságok azok olyan fordulópontok, melyekben benne van a növekedés lehetősége. Sőt: elsősorban nem azért vannak, hogy belebukjunk. Ilyen krízisek, megpróbáltatások hiányában nem is következne be fejlődés. Ha nem jönne néha olyan feladat, amitől kétségbeesünk, akkor min mérnénk le az erőnket? Ha nem jönnének nehéz döntések néha elénk, honnan tudnánk azt hogy na, ez egy jó választás volt, vagy épp hogyan látnánk be azt hogy legközelebb bölcsebben kell megítélni a helyzetet. A nehézség, a próba lehetőség arra, hogy abban Isten tanítson valamit.

Isten a jó pedagógus

Amikor a gyermekünk hisztizik és lehámozza magáról az őt ölelő, az őt óvó, az őt visszatartó szülői kart, akkor a szülő engedi. Valószínűleg a következő lépéssel elesik és lehorzsolja a térdét meg a könyökét. Az a gyerek, akit sosem hagyunk elesni, hanem mindig mindentől megóvjuk, sosem lesz tudatában a saját tetteinek a következményeinek. Meddig leszünk ott, hogy a kezét fogjuk? Nem fog-e sokkal nagyobb bajba keveredni akkor, amikor már éppen nem tudunk rá vigyázni? Van olyan ismerősöm, aki bár kamasz korától balhés gyerek volt, a szülei mindig de mindig megvédték, mindig elsimították, sose kellett elviselnie a következményeit a tetteinek. Mondanom se kell, hiába múlnak fölötte az évek, ő továbbra is csintalan gyerek, aki mostmár egyre durvább és nagyobb mérvű csínyekbe megy bele. 

 Ilyen a szabad akaratunk: ha lehámozzuk magunkról Isten ölelő, óvó, visszatartó kezét, akkor nem szabad csodálkozni, ha a következő lépéssel baj ér. Isten nem egy kényszerzubbony rajtunk, Isten nem egy despota, ő fog engedni, ha ki ily módon kihámozzuk magunkat a kezéből. Jönnek a kígyók. Jönnek azok az állatok, amelyek már az éden kertjében is a kísértő hangját hallatták. Azt, ami eddig csak belül volt bennük lázadás, elégedetlenség, kísértés, tömeghatás az most hirtelen nem csak bennük, de kívülük is megjelenik, mondhatnánk, hogy megérzik annak a méregnek a hatását, amit hagytak magukon, maguk között elharapózni. Mintha a belső lelki, gondolati marások egyszer csak megtestesültek volna sok ronda kígyó képében. A kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. – Írja Jakab levele a 1,15. Ez történik itt. Magukra hoznak, magukra idéznek egy csomó mérges kígyót.

Feltekinteni

Isten ugyan engedi az embert, de nem hagyja azért teljesen magára, nem hagyja segítség nélkül. Megadja a kimenekedést is. Nem azt mondja, hogy elveszem a rosszat, ami benneteket sújt, hanem azt hogy adok valamit, ami megmenthet ebben titeket. Nem elkergeti a kígyókat, hanem állíttat egy rézkígyót gyógymódnak. Mintha csak Jézus imádságát hallanánk, amiben azt mondja: nem azt kérem Atyám, hogy vedd ki őket ebből a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. (Jn 17,15) Krisztus imájában nem arra kéri Istent, hogy teljesen őrizzen meg bennünket minden rossztól, próbától, nehézségtől az életben, hanem hogy készítse el azt a kiskaput az ilyen szorult helyzetekben, ahol meg tudunk szabadulni.

És ha elképzeljük magunk előtt a póznán ezt a gyógyulást jelentő alakot, nem rémlik-e föl a keresztre feszített Krisztus?

Elképzelek magam előtt egy ilyen tömeget, egészen biztos voltak olyan hangok, hogy ugyan már, hogy segíthetne rajtunk egy ilyen rézkígyó? Ugyan mit tehet az, ha felnézek rá. Dehogy nézek. Nem hiszek én effélében. Pedig aki el merte hinni, vagy eléggé el volt keseredve és a büszkeségét legyőzte a félelem, az meggyógyult. Ugyanilyen lehetőség Krisztus keresztje, amire szintén sokat legyintenek, hogyan ugyan már, mit segíthet az nekem. De aki el merte hinni, aki fel tudta adni a büszkeségét, talán mert az élete forgott kockán, az bizony megtalálta, a maga szabadulását. Ez a lehetőség mindenki számára nyitott.

A kérdés, hogy feltekintünk-e. Vagy csak lenézünk. Magaslatból, néha lesajnálva szemléljük az eseményeket szarkasztikusan képet alkotva mindenről, vagy legalábbis előítéletet. Lekezelve mindent. Mintegy fölötte állva. Vagy néha elvakítva az orrunk előtt fekvő feladatoktól, amikből ki sem látunk. Fel tudsz-e tekinteni Krisztusra. El tudod-e hinni, hogy ő megoldás lehet az életed bajaira, a magad okozta kitérőkre, a saját vágyaid mardosására, vagy akár a kívülről jövő veszedelemre is?

Feltekinteni azért sem olyan egyszerű, mert olyan könnyű. Ha Isten azt mondja, hogy kígyómart ember emeljen fel egy ölnyi sziklát és fusson vele öt kört a legközelebbi hegy körül, lehet, hogy többen választják ezt a gyógymódot. Ma is inkább változtatunk életmódot, rendezzük át a lakást, kerüljük mg a földet, mint hogy egyszerűen Krisztusra emeljük a szemünket, és elfogadjuk az orvosságot. Mert bennünk van a görcs: kiérdemelni. Meg bennünk van az is, hogy ami ingyen van, az biztos annyit is ér. De Krisztus áldozatát mégsem lehet kiérdemelni, vagy megvásárolni, csakis elfogadni. Nincs egyéb kihívás, edzésterv, életprogram, teendő, mint föltekinteni. Mint megragadni az egyetlen kimenekedést az egyetlen megoldást.

Ámen!