2013.09.15.

Bátorítás templomszentelés előtt

Lekció: Haggeus 2.

T: Efézus 1,13-14.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Krisztus előtt 520-ban vagyunk. 18 évvel ezelőtt hang­zott el Círusz perzsa ki­rály dekrétuma, amellyel a fogságban é­lő zsidóknak meg­ad­ta a lehetőséget a hazatérésre, Jeruzsá­lem­be, valamint meg­bíz­ta ő­ket azzal, hogy építsék fel a Na­bu­kodonozor babilóniai ki­rály által lerombolt templomot. A ha­zatérők - élükön Ze­ru­b­bá­bellel, a későbbi helytartóval, vala­mint Jósua főpappal - ne­ki­kezdtek a templom felépítésének az elhagyott romokon. Az építkezés a­zonban külső és belső okok miatt hamar ela­kadt. A környező népek min­dent megtettek annak érdekében, hogy el­csüg­gesszék a népet és meghiúsítsák szándékukat. Csel­lel, ha­zug feljelentéssel, erő­szakkal akadályozták a mun­kát. Ők pedig erre hi­vatkozva inkább a saját egzisz­ten­ci­ájuk megerősítésén dolgoztak. Az Úr háza szégyenszemre csak az a­lapokig készült el, a­míg ők faborítású házakban, luxusban lak­tak. Aztán meg csodálkozni kezdtek azon, hogy gyenge a ter­més, hogy nincs áldás az életükön, hogy semmi se sikerül, mi­vel Isten akarata és ügye a értékrendjük sorában az utolsó hely­re csúszott. 16 éven ke­resz­tül állt Is­ten házának építése. De 520-ban az Úr megszólította Haggeus prófétát, a­ki­nek a fe­l­a­data az volt, hogy az élő Is­ten üzenetét közve­tít­se egy lel­ki­leg megfáradt, közömbös és közönyös népnek, va­la­mint ve­ze­tőinek.

Haggeus prófétáról keveset tudunk. Személyes életéről, csa­ládjáról - szemben számos más prófétával - nem beszél az Ószövetség. Könyve is rövid, még az ún. kispróféták között is inkább a kicsikhez tartozik: mindössze 2 fejezet. Szolgálata pe­dig, legalábbis, amiről a Bibliában szó esik, mindössze 4 hónapon keresztül tart. Mégis egyes bibliamagyarázók szerint ő az egyik legsikeresebb próféta. Isten arra hívja, hogy újra­in­dít­sa a templom elakadt építkezését, valamint hogy megerő­sít­se Ze­rubbábelt, Júda kormányzóját. Könyvének első feje­ze­tében szembesíti Jeruzsálem lakóit azzal, hogy Isten ügyé­nek már csak alig-alig van helye életükben. Jeruzsálem lakói hall­gattak az Úr szavára - nem pusztán Haggeuséra! - és neki­lát­tak az épít­kezésnek. Nem volt már mindegy, hogy Isten há­za romokban hever. Odaszánták magukat az Úrnak. Ez pénzt, időt és ene­rgiát jelentett, de készek voltak áldozatot hozni. Az épít­kezés elindult.

Elindult, ám azután majdnem elakadt újra. Ez a háttere a ma olvasott résznek, amelyben Haggeus Istentől való böl­cses­séggel és világossággal bátorítja népét. Mai gyü­le­ke­zet­é­p­ítő istentiszteletünkön, - amely az október 5-i templom­szen­te­lé­si istentisztelet előtti utolsó prédikációm - ebbe a bátorí­tás­ba tekintünk be, miközben kérjük Is­ten Szentlelkét, hogy el­akadt, vagy elakadóban lévő dolga­ink­ban bátorítson, erő­sít­sen, újítson meg. Az első üzenet az, hogy:

1./ Isten bátorítja az elcsüggedteket. Az olvasott pró­fé­cia a munka újbóli el­kezdése után majdnem két hónap­pal hang­zik el. Isten a szí­vük­be lát, amikor így szól: „Ki van köz­te­tek olyan, aki még látta ezt a templomot régi dicsőségé­ben? És milyennek látjátok most? Ugye, szerintetek ez sem­mit sem ér ahhoz képest?” Az épülő templomot a Salamon ál­tal épí­tet­tel hasonlítják össze. Úgy tűnik, annak pompáját, hi­he­tet­len gazdagságát meg sem fogja közelíteni. Az ország is sok­kal ne­he­zebb gazdasági helyzetben van. De ha nem lesz o­lyan, mint amit Na­bu­kodonozor lerombolt, érdemes egyálta­lán dolgozni raj­ta? Érdemes pénzt, munkát, időt ölni bele? Már most látszik, milyen hiábavaló… Egy hónap alatt elszállt a lelkesedés, s te­ret nyert a csüggedés. Pedig Isten hívta ő­ket, ne­ki engedelmeskedtek, amikor nekikezdtek az építés­nek.

Más dolog ugyanis lelkesedni és más hűségesnek ma­rad­ni! Ezek az emberek, amikor kiszabadultak a fogságból és ha­zatérhettek atyáik földjére, tele voltak lelkesedéssel. A leg­töb­ben közülük már a fogságban születtek. Nem látták a temp­lo­mot, csak hallottak a virágzó kultuszról, azokról a gyö­nyörű városokról, amiket Nabukodonozor romba döntött, és alig vár­ták, hogy megláthassák őseik földjét. Tele voltak lel­kesedéssel. Csakhogy amikor jöttek a nehézségek, akkor fo­kozatosan le­lo­hadt a lelkesedés. Az akadályokat nem tudták már ilyen közös elhatározással venni. Elfeledkezett ez a nép ar­ról, hogy ne­kik egy közös érdekük van. Ebben a kritikus hely­zetben nincsenek egyéni érdekek, és nincsenek csoport­ér­de­kek és nem le­het­nek pártérdekek, mert itt vagy az egész nép­nek, a nemzetnek a jövőjét nézik, és ennek a célnak ren­del­nek alá minden e­gyé­ni és magáncélt is, vagy pedig nem lesz jövőjük. Ki-ki elkezdte a saját pecsenyéjét sütögetni, a maga há­zát építeni, a ma­ga villáját komfortosítani, és nemcsak az Úr temp­loma állt romokban, hanem Jeruzsálem falai is romok­ban voltak. Addig nem tekintettek városnak egy települést, a­míg nem volt fallal körülvéve. És még sok minden más ro­mok­ban maradt, mert a leg­többen csak a maguk egyéni önző céljait tar­tot­ták szem előtt.

Ugyanis a lelkesedés gyakran csak addig tart, amíg nem kell áldozatot hozni a célért. A hűséget viszont az jellem­zi, hogy mindig a célt tartja szem előtt, és keresztüllép az a­ka­dá­lyokon. Kerül, amibe kerül, meg akar érkezni oda, amit cé­lul tű­zött ki magának azért, mert előzőleg átgondolta, meg­fontol­ta, és nem óhajtja módosítani azt a döntést, amit hozott. A hű­ség o­lyan döntés, amit az ember akkor sem módosít, hogy­ha ennek ára van. Kész áldozatot is hozni a célért.

A júdaiak csüggedését és keserűségét azonban csak erősíti, hogy a próféta szavai az öröm napján hangzottak el. A VII. hó 21. napja az ún. lombsátorok ünnepének az utolsó nap­ja volt, a­mely egyrészt arra való emlékezés, hogy Isten mi­ként táp­lál­ta Iz­raelt a pusztában, másrészt az őszi termény­be­takarítás ün­ne­pe. Az öröm helyett azonban keseregnek: hi­á­ba minden, az, a­mit mi építünk nem lesz olyan, mint amely Sa­lamon ko­rá­ban épült. Ez a templom „semmit sem ér ahhoz ké­pest...”

Testvérek azt hiszem, hogy a csüggedésnek ez a formá­ja nekünk sem ismeretlen. Gondoljuk végig, mibe fogtunk be­le Istentől felbátorodva, és mi­vé lett az elindulásunk. Akár a templomépítés, akár a gyülekezetépítés, akár családi dol­ga­ink vo­natkozásában is vannak, lehetnek ilyen elakadt ügyeink. Itt ez a templom, amelyet Isten segítségével több, mint tíz éve épí­tünk. Belekezdtünk nagy hittel, nagy lelkesedéssel, nagy reményekkel, s bizony még messze nincs kész. Hiányzik töb­bek kö­zött a hőszigetelés a külső homlokzatról, a mészkőbur­kolat ugyanerről az utcai homlokzatról, a torony lábazatáról és ol­da­lá­ról, hiányzik a teljes toronysisak, itt a főhajó mögött a külső elő­tető, s a kert parkosítása is. Több tíz millió forintba kerül még, miközben már azon kell küzdenünk, hogy az eső ne folyjon be az ablakoknál. Hát nem elkeserítő ez?

Vagy lehet, hogy talán a gyülekezeti életben is vannak ilyen elakadásaink. Gondoljunk csak a házas-és családos kör­re, amelybe annyi család járt hűségesen, és amelynek olyan gyér volt a látogatottsága az első félévben. Biztos mindennek meg­van az oka, biztos mindenre van magyarázat, biztos le­het­ne sokkal jobban is csinálni, de biztos, hogy az az Isten a­ka­rata, hogy - nem, hogy egyetlen hétközi alkalomra, biblia­ó­rá­ra, bibliaiskolára, nyugdíjas órára, imaórára, vagy baba-ma­ma körre

sem, hanem - a gyülekezeti közösség megélését je­lentő hétvégi, vagy nyári hetekre se jöjjenek el olyanok, akik egyszer elkö­te­lezték magukat Isten és a gyülekezet mellett? Hiszen voltak, akik már ko­ra ta­vasszal megkérdezték: mikor lesz a többge­ne­rá­ciós nyá­ri tá­bor, mert ahhoz igazítják a csa­lád nyári programját, mert az na­gyon fontos. És voltak, akiket hí­vtunk szere­tet­tel, és még a csendeshetet megelőző napok­ban is azt mondták: majd meg­lá­tom. Ha éppen marad a nyár vé­ge felé egy-két nap, akkor e­setleg. Minek mi a fontossága, mi a rangja? Hát nem elkeserítő ez is?

De a templom-és gyülekezetépítésen kívül a családi vagy a magánéletünkben is lehetnek ilyen elakadá­sa­ink. El­ha­tá­roz­tá­tok például, hogy a családban bevezettek va­la­mit, ami ko­ráb­ban nem volt jelen. Jobban figyeltek az i­mád­ság­ra, vagy ép­pen a közösen töltött időre házastár­sa­tok­kal. Többet fogtok játszani a gyerekekkel. Gyakrabban láto­gat­já­tok meg a nagy­szü­lő­ket. S ha őszintén visszanéztek azt lát­játok, hogy a kezdeti lelkesedés gyorsan elmúlt. Vagy talán a személyes éle­tünk­ben kezd­tünk el valami újat felépíteni. Is­ten­től megszólítva elhatároztuk, hogy valamit másképpen fo­gunk gyakorolni, mint ed­dig. Nem szólunk vissza indulattal a sértegetésekre, meghívjuk egy teára az elviselhetetlen szom­szédot, sokkal komo­lyab­ban vesszük a hivatásunkat, vagy a tanulást az iskolában, de hiába minden, mert a tűz, az odaszá­nás hamar elpárolgott be­lőlünk.

Mi az, amiben Isten hívására válaszolva elindultál, és­ aztán elakadtál, elcsüggedtél? Lehet, hogy te is remény­te­len­nek látod, amibe belefogtál. Egy rövid ideje még hittél ben­ne, meg voltál arról győződve, hogy Isten hívott el rá, most pedig úgy látod: kár volt az egészbe belefogni. Összeha­son­lítod ma­gad másokkal, akiknek úgy látod, jobban megy. O­lya­nok­kal, a­ki­ket Isten másra, talán többre hívott el, és azt mon­dod: ha azt nem tehetem, amit ő tesz, akkor semmi ér­tel­me az e­gész­nek. És úgy döntesz, itt vége, nincs tovább. Egy­sze­rűen nem érdemes. Én ezt így nem folytatom. S így, a­he­lyett, hogy Isten sza­vá­nak engedve építenéd az Ő országát úgy, ahogy azt Ő neked adta, saját szíved kishitűségének és büsz­keségé­nek rabjává let­tél. Isten azt mondta nekik, hogy é­pít­s­enek, hogy Ő gyönyörködjön a templomban, és az az Ő di­cső­ségét szol­gálja, de a je­ru­zsá­lemiek azt mondogatják, hogy ami itt ké­szül, az semmi. Nem így van velünk is? Istennek ked­ves len­ne amire elhívott, de a te büszkeséged vagy éppen kis­hi­tű­sé­ged megfosztja Őt ettől.

Testvérek, ebben a helyzetben hangzik el Isten bátorító, meg­ele­ve­nítő, biztató szava. „Azért most légy bátor Ze­rub­bá­bel!...”  (Haggeus 2,4.) Ez Isten sz­ava. Ne csüggedj, légy bá­tor, foly­tasd, amit elkezdtél. Majd a következő versekben Is­ten ér­ve­ket is ad ehhez. Miért is ne csüggedjenek? Azért, mert először is Isten a jelenlétét ígéri nekik. Veletek vagyok - mondja az Úr. Sőt, felhívja népe figyelmét arra, hogy amikor né­pévé fogadta őket, az egyiptomi szabaduláskor, azt ígérte ne­kik, hogy Lel­ke köztük marad. Miért kellene tehát csüg­ged­ni? Félni? Rettegni? Velünk az Isten! Jézus Krisztus neve: Im­mánuel. A Szent­l­élek: Isten bennünk. „Ha Isten velünk, ki­cso­da ellenünk?” - kérdezi Pál apostol. Ne csüggedj, ne félj, ne tartsd magad se­m­minek! Másrészt azért, mert ezé az Istené min­den hatalom és gazdagság. „Megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szá­razföldet. Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a népek, ezt a házat pedig betöltöm di­cső­ségemmel.” Ez mu­tat­ja Isten hatalmát. Megrendíti a népe­ket, azaz megrendíti és felborítja a fennálló rendet. Ami egy ki­csiny és szegényes kez­det ma, Isten hatalma és gazdagsága által az Ő nagy dicsőségévé lesz. Ebben a - prófétáknál több he­lyen is előforduló - kép­ben az is benne van, hogy eljön az i­dő, a­mikor Isten minden ellensége elismeri Őt, amikor min­den népből eljönnek az Ő há­zá­ba ajándékokkal, azaz minden nép­ből fogják Őt tisztelni, imádni Amikor beteljesedik az Áb­ra­hámnak tett ígéret: általad nyer áldást a föld minden nem­zet­sége. Jézus Krisztus az, aki felépíti, betel­je­sí­ti az Ő orszá­gát és uralmát, amit semmi meg nem akadá­lyoz­hat. Ő az, a­ki­hez előbb a napkeleti bölcsek személyében, később a meg­térő pogányokban eljöttek a népek, hogy neki adják kincseiket. Ezért, ha elakadásaink, bajlódásaink során úgy éreznénk ma­gun­kat, mint a szembe széllel küsz­kö­dő tanítványok a Gene­zá­reti tavon, soha ne feledjük el: Krisztus győzött, dicsősége mindenek felett való, és ezért bár­mi­ben is munkálkodunk érte - látszólag hiába és reménytelenül - az semmiképpen sem az! Ha Őrá figyelünk, ha az Ő aka­ra­tá­ban járunk, akkor Pál­lal e­gyütt vallhatjuk: Nem hiábavaló a mi munkánk az Úr­ban! – Isten tehát bátorítja az elcsüggedt temp­lomépítőket: ve­le­tek va­gyok, s annak, amit ti építetek a dicsősége nagyobb lesz, mint az előző templomé! – A második üz­enet az, hogy:

2./ Isten menet közben megtérésre hívja az Ő dol­gá­ban fáradókat. – Hiszen napra pontosan két hónappal Isten bá­torító szava után az Úr újra feddő, ítélő módon szólal meg Hag­geuson keresztül. Elküldi ugyanis a prófétát a papokhoz két szá­munkra furcsa kérdéssel: ha valaki szentelt húst visz ru­hája ujjában, és azzal valami más ételhez hozzáér, vajon meg­szen­te­lődik-e az? A papok azt mondták, hogy nem. A má­sik kérdés: ha egy holttest érintése miatt tisztátalan ember ér hoz­zá mind­ezekhez, tisztátalanná lesznek-e ezek az ételek? I­gen! - hangzik a válasz Mózes törvénye szerint. És ezután hang­zik el Is­ten feddő szava: „Ilyen ez a nép, ez a nemzet e­lőt­tem, és ilyen minden munkájuk, sőt, amit áldozatul hoznak ide, az is tisz­tá­talan.” (Haggeus 2,14.) – Először is azt mond­ja itt Haggeus, hogy az emberek általi tisztaság nem terjed to­vább.

Hogyha valaki hitre jutott, és már Istennel jár, ezt nem tud­ja továbbadni. Így is szokták mondani, hogy a hit nem ö­rö­köl­hető. Nagyon mély tanítása van ennek a pár mondatnak itt a Szent­írásban, hiszen azt mondja ez által, hogy a hívő életet nem lehet átörökíteni és átadni, viszont minden ember kivétel nél­kül úgy születik erre a világra, hogy tisztátalan, és az Isten szem­szögéből nézve halott. Lelki értelemben halott. Van bio­ló­giai élete, de nincsen örök élete, amellyel bejut Isten orszá­gá­ba. Alaptanítása az a bibliának, hogy az ember élete nem tisz­ta. Nem úgy kezdődik, nem úgy folytatódik, és ha Isten nél­kül hal meg valaki, akkor nem úgy fejeződik be, hogyha nem találkozik Istennel, hanem marad abban a tisztátalan, is­ten­telen ál­la­potban, aminek a vége ennek az állapotnak a ki­tel­jesedése, amit a Biblia kárhozatnak nevez. Mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy a szívünk nem szent, vagyis nincs Isten számára elkülönítve. Nem tehet ve­lünk az Isten azt, amit akar, mert nem engedjük meg neki. Er­re csak a hitben járó emberek képesek, de ők sem mindig te­szik ezt. Időnként ők is engedetlenek Is­ten­nel szemben, és en­nek aratják aztán a maga következ­mé­nye­it.

Nagyon sokan felháborítónak tartják azt, még a gyü­le­ke­zetbe járók közül is, hogy az ember nem alapvetően jó. Ez bi­zonyos ideológiák és filozófiák tanítása volt, hogy az ember a­lapvetően jó, csak tisztítsunk le róla bizonyos dolgokat, te­gyük közösségi emberré, javítsuk meg az életkörülményeit, és megfelelő nevelést, s aztán majd az ember megjavul. Pedig ez

egy­szerűen nem igaz. Az Ige szerint nincs ember, aki jót cse­lekedne. Ez kemény beszéd.

Az volt az is, amit Haggeusnak kellett hirdetnie. Hi­szen a kul­tikus életből vett analógia lényege, hogy rámutas­son: az, hogy ők szent helyen és szent ügyön munkálkodnak, még nem teszi őket szentté, ugyanakkor, ha bűnben élnek, az tisz­tá­ta­lanná teszi az épülő templomot, és bemutatott áldoza­tu­kat. Arról van szó, hogy a szívben lakozó bűn határozza meg az ember Isten előtti helyzetét, és nem a szent helyekkel, em­be­rekkel való érintkezés. A szívből való bűnbánatot várja Is­ten még azoktól is, akik érte munkálkodnak. A szív tisz­ta­sá­ga sok­kal fontosabb minden szolgálatnál, mert minden Isten­ért va­ló ál­dozat semmis ott, ahol nincs rendezett kapcsolat az Úr­ral. A jeruzsálemiek azt gondolhatták, hogy most, amikor az új­já­é­pü­lő templomban dolgoznak, annak puszta jelenléte biz­to­sítja nekik azt, hogy Isten előtt rendben vannak. Ehelyett a­zon­ban azt kell hallaniuk, hogy Isten még a munkájukat is tisz­tátalannak, azaz elfogadhatatlannak nyilvánítja.

Nem furcsa ez, hogy hazajön a fogságból a nép, és ak­kor Isten azzal kezdi, hogy ti tisztátalanok vagytok. Micsoda biz­tatás ez, nem? Hazamentek egy lerombolt országba, egy ki­fosztott városba, a megperzselt szentély kövei ott vannak e­lőt­tük. Nem az kellene, hogy odanyúl a hónuk alá, felemeli az ál­lukat, elkezdi őket simogatni, jó, nincs olyan nagy baj, majd e­gyütt felépítjük... Nem biztatást kellene adni? Haza­men­nek szerencsétlenek 70 év fogság után - már, aki meg­ma­radt, meg aki ha­zament -, és akkor azzal kezdi a pél­dá­zatban a próféta, hogy ti nem vagytok tiszták. Tisztátalanok vagy­tok. Hát micsoda lel­kigondozás ez? Nyugodtan fel­hábo­rod­hatnak né­melyek, hogy igen, hát ez jellemző az Istenre. Ha tíz cen­ti­re kiáll a fejem a föld­ből, még hármat üt rá, hogy eg­é­szen be­men­jen. Ahelyett, hogy dicsérne meg simogatna, pü­föl.

Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok testvérek, de ez i­gen is bátorítás. Bátorítás arra, hogy azok, akik hazatértek, tisz­títsák meg a szívüket és a kezüket! Neki lehet látni a mun­ká­nak, a szent város és a szentély felépítésének, de nem lelki­leg be­szennyezett kezekkel. Nem szennyes lélekkel és tisztá­ta­lan gondolkodásokkal. A szent Isten dolgaihoz nem lehet szennyes lé­lekkel, szennyes élettel nyúlni, mert a kettő nem vi­seli el egymást. A szent Isten, meg a szentségtelen emberek, ez sehogy nem megy együtt. Ezért kezdi ezzel, és ez igen is bá­torítás és lelkigondozás. De ezzel kezdi, hogy álljanak meg és gondolják vé­gig, hogy miért kerültek fogságba? Majd ha be­látják, megbánják, akkor tudunk együtt újat kezdeni. Én, a szent és tiszta Is­ten, és ti, akik tisztátalanként születtetek, és tisz­tátalanságotok miatt kerültetek fogságba. Isten akkor tu­dott újat kezdeni a fog­ságból hazajött né­pé­vel, amikor azok ezt a lépést megtették, amikor bűnbánattal oda­borultak eléje.

Azt nehéz lenne eldönteni, hogy amikor két hónappal ko­ráb­ban a munkának nekifogtak, rendben voltak-e Isten e­lőtt, és menet közben sodródtak el, vagy pedig hozzákezdtek u­gyan az építéshez, de azt nem ismerték fel, hogy a szívük­ben van a baj, mert nem őszinték Isten előtt. Nem Istent ke­res­ték, ha­nem csak egy feladatot láttak el. Azt, aki Isten ügyé­ben mun­kál­ko­dik gyakran fenyegeti ugyanez: az Úrral való ren­de­zett kapcsolat elsikkad, helyét a Krisztusért vállalt akti­vi­tás ve­szi át. Ez a­zon­ban zsákutca, amit Isten felfed az övéi e­lőtt az­zal, hogy megtérésre hívja őket. Máskor pedig lehet­sé­ges, hogy mindjárt a kez­deteknél baj van: ahelyett, hogy va­laki i­ga­zán megtérne, - azaz elismerné, hogy egész valójá­ban rom­lott, Istennek nem le­het kedves, s ezt látva Krisz­tus­ba ka­paszkodna, akiben Isten megújítja, újjáteremti - belefog min­den­féle dologba, jó-cse­le­ke­det­be, Isten ügyének gyak­ran fél­reértett módon való képviseletébe, pedig Is­ten először őt magát szeretné rend­be tenni.

A feddés második részében Isten rámutat arra, hogy ez az oka annak, hogy nem kísérte áldás a munkájukat, és arra hív­ja őket, gondolkodjanak el dolgaikon. Végül azonban az az Isten, aki a munkatársaivá tett minket, és aki rámutat szí­vünk tisz­tátalanságára, ennyit mond: „De ettől a naptól fogva ál­dást adok.” Ez Isten meg nem érdemelt kegyelme és jósága; i­gaz­sá­ga felett győz irgalma! De jó ezt szívébe zárni min­den­ki­nek, aki érte és vele akar élni! – Végül pedig:

3./ Isten felhatalmazza azt, aki az Ő munká­já­ban áll. – A prófécia harmadik része az, a­mit Haggeus Ze­rubbábel­nek, Jú­da helytartójának címez. Mi­u­tán újra el­hang­zik, hogy Is­ten megrendíti az eget és a földet, így szól: „Azon a napon ke­zem­be veszlek téged, Zerubbábel... ” (Haggeus 2,23.) – A pecsétgyűrű a hitelesítés eszköze, a hatalom jele. O­lyan, mint ma egy a­láírás egy hivatalos iraton. Egy országban a ki­rály pecsétgyűrűje a legfelsőbb tekintélyt jelezte. A király a pecsétgyűrű át­a­dá­sával felhatalmazhatta alattvalóit az ő ne­vé­ben eljárni. Amikor Isten kezébe veszi választott szolgáját, Ze­rubbábelt, hogy o­lyanná tegye, mint egy pecsétgyűrű, nem más­ról van szó, minthogy Isten felhatalmazza, felkeni őt. Sa­ját hatalmából ruház rá. Ez lesz a garanciája annak, hogy a temp­lom fel fog épülni.

Zerubbábel számunkra Jézus Krisztus előképe. Jézus Is­ten választott szolgája, akinek vér szerinti ősatyja volt a Dá­vid házából származó Zerubbábel. Isten Jézust az ő pecsét­jé­vel igazolta (Jn.6.27.), felhatalmazta és felkente a szolgálatra, az A­tya dolgaiban való foglalatoskodásra. Számunkra Jézus an­nak a példája, mit jelent egész lényünkkel Isten akaratát e­lő­térbe he­lyezni és az ő országát szolgálni. Jézus azonban nem­csak példa, sokkal több annál. Ő megosztja velünk felke­ne­tését, felha­tal­mazását, hiszen az Atyától megnyert Szent­lel­ket kitölti ránk.

A Heidelbergi Káté szerint felkenetésének részesei va­gyunk arra, hogy nevéről vallást tegyünk, magunkat élő hála­ál­do­zatként neki adjuk, valamint hogy a bűn és halál ellen har­coljunk. Alapigénkben így olvastuk: Krisztusban meg­e­rő­sít és fel­ken Isten: pecsétjével eljegyzett, a Lélek zálogát ad­ta a szívünkbe. Azaz Isten felhatalmaz arra a munkára, a­mi­re el­hív. A Szent­lélek Isten pecsétje, hitelesítése rajtunk, a ke­resz­tyén közösségen. Ő válik garanciájává annak, hogy a­mi­re Is­ten el­hí­vott, azt be is tudjuk tölteni, akár a templomépítésben, a­kár a gyülekezet építésében, akár a családi és egyéni hitéle­tünkben. „Nem erővel, nem ha­ta­lom­mal, hanem az én Lel­kem­mel - mondja a Seregek U­ra”, - ahogy azt a kortárs prófé­tá­nál, Za­ka­ri­ás­nál olvassuk.

Gondold hát végig az Úr előtt, ha megváltott, új é­le­tet élő ember vagy: miben hívott téged országa építésére. Ha el­csüg­gedtél, halld meg, veled van az Úr, a mindenható! Ha be­sá­rozódtál vedd komolyan, hogy a tisz­tátalan szív tisztátalan­ná te­szi a munkát is, ezért térj meg! Ha csak most döbbennél rá arra, hogy mennyi tisztátalanság van a szívedben, a gondo­la­ta­id­ban, a szándékaidban fordulj bűnbánatban ahhoz az Úr­hoz, aki a bűnbocsánattal együtt az áldást is adja! S végül: kérd és fo­gadd be Isten Szentlelkét, akivel Ő elpe­csé­telt a ma­gáénak, és fel­kent a szolgálatra. Ámen!