2013.09.08.
Tanévkezés bálványrombolással

Lekció: Bírák 6:25-32.

Textus: Róma 8:31.

Svábhegy

Gyülekezetünkben hagyomány már, hogy szeptember elején tanévnyitó istentiszteletre hívjuk a hittanra beí­ra­tott gyermekeket és szüleiket, hogy Istent segítségül hívva kezd­jünk bele az új tanévbe. Most is ezért vagyunk együtt. E­lő­ször a legkisebbekhez, az ovisokhoz és alsó ta­gozatosokhoz szeretnék szólni pár szót, azután ha ők kimentek a gyer­mek­megőrzőbe, a nagyobbak és a felnőttek nyelvén is elmondom azt, amit a Bibliának ebből a történetéből meg­ér­tet­tem. Azért vettem elő Gedeon történetének ezt a részét, mert a gyermek-istentiszteleteken is róla van szó a mostani va­sárnapo­kon. Mit érthetnek meg ebből a legapróbbak? > Gyermektanítás...

Kedves nagyobb gyerekek, kedves felnőttek! A kisebb gyerekek számára a szófogadást, az engedelmessé­get e­mel­te ki a Szentlélek Isten ebből a történetből, számunkra azonban va­lami máson lesz most a hangsúly, mégpedig a bál­ványo­kon. Mielőtt ugyanis Gedeon a midjaniták uralmát meg­döntené, e­lőbb Baal és Aséra uralmát kell megdön­te­nie. Mert hiába sza­badulna meg Izrael népe a külső ellenségtől, ha a belső el­len­ség továbbra is a trónon ül. Hiába ker­get­nék a midjanitá­kat a határon kívülre, ha a szívük, a lelkük, az életük felett a mid­ja­niták istenei uralkodnak. Amíg a bál­ványok nem dőlnek le az ő életükben, hiába döntik meg a pogányok uralmát. Ez az el­ső lépés. Ha Gedeon tényleg meg akarja sze­rez­ni a szabadu­lást a népének, amire Isten elhívta őt, akkor azt bálvány­rom­bo­lással kell kezde­ni. Miért? Mert Izrael népe kezdett úgy gol­dolni az Úrra, Jahvéra, mint aki a pusztai ván­dorlás Istene volt, és kezdte úgy tisztelni min­denekelőtt Baalt és Asérát, mint akik a letelepedett életforma istenei, s akiket nem árt a­zért tiszteletben tartani, ha azt akarjuk, hogy legyen elég csa­padék, napfény és termés. Hiába figyelmeztette ennek veszé­lyére már a honfoglalás kez­detén Józsué őket, a Bírák köny­vében mégis szinte refrénszerűen ezt halljuk viszont: „ Izr­ael fiai azt cselekedték, a­mit rossznak lát az Úr, mert a Ba­a­lokat tisztelték.” (Bír. 2:11.) Ennek pedig az lett a követ­kezménye, hogy Isten ma­guk­ra hagyta őket, a közöttük és kö­rülöttük élő pogány törzsek szabad prédájává lettek. Gedeon idejében is pon­tosan ez tör­tént. Hét éve sanyargatták már ak­kor őket a mid­jániak, akik elhajtották az állataikat, elrabolták a gaboná­ju­kat, mint a sás­kák lelegeltek mindent, ahogy az Ige írja. Végső elkeseredettségükben jutott csak eszükbe teremtő és sza­badító Is­te­nük, akihez segítségért kiáltottak, és aki elő­ször egy ismeretlen próféta által tudatta velük nyomorúságuk okát, majd pe­dig egy an­gyal által elhívta a fiatal Gedeont, hogy sza­badítsa meg népét az ellenségtől. Gedeon, - aki jellemző mó­don ép­pen egy prés­ház­ban csépelte a megmaradt kis bú­zát, hogy megmentse azt a mid­janiták elől - először persze sza­bad­ko­zott. Gyengének, alkalmatlannak érezte magát az ó­ri­ási feladatra, és emberileg igaza is volt. Ő volt a legkisebb fiú ap­ja házánál, az ő nem­zetsége volt a legkisebb a törzsön be­lül, s egyébként se tanult sehol fegyverforgatást. Az Úr a­zon­ban bátorságot öntött a szí­vébe szavával, és egy csodás jel­lel megbizonyította számára, hogy valóban Ő szólt hozzá, hogy tényleg vele lesz, és általa győzelemre segítheti az ö­vé­it. Mert Isten győztes életre hívott el minket, amelyben min­de­nekelőtt önmagunk: bűneink, kí­sértéseink, rossz ter­mé­sze­tünk fe­lett arathatunk diadalt Ővele. Gede­onnak is el­ső­ként a kis­hitűsége, a bátortalansága, a kétségei fe­lett kellett győznie, az­az hagynia kellett, hogy Isten meg­győz­ze őt. Mai igénk azonban arról szól, hogy a folytatásban egy sokkal nehezebb pró­bát kellett kiállnia, mielőtt az Úr a végső, dön­tő ütközetbe küld­te volna. Az elvi elhatározás, az elvi el­szánás után most a tet­tek mezejére kell lépnie ennek a fia­tal­embernek.

Hiszen azt hallottuk, hogy „ugyanazon az éjszakán ezt mondta neki az Úr...” (Bírák 6:25-26.) Most vizsgázik Ge­de­on elméleti hite és engedelmessé­ge, a bálványromboláson. De mi is az, hogy „bálvány”? A modern, felvilágosult em­ber nem i­mád már ilyeneket. Legalábbis ezt állítja magá­ról. Talán e­gyi­künk udvarán sem áll ilyen oltár és szobor, te­hát nyu­god­tan mondhatnánk, hogy lehet, hogy ez 3000 évvel eze­lőtt prob­léma volt az akkori Izraelben, de mi közöm ne­kem eh­hez? A Biblia azonban mást mond. Azt állítja, hogy bármi és bárki lehet bálvánnyá az életünkben, amit, vagy a­kit Isten he­lyett az ember vallásos tisztelettel, rajongással tisztel. Aki, vagy ami olyan jelentőségre tesz szert az éle­tünk­ben, hogy ész­revétlenül odanő Isten mellé, vagy fölé. Bálvány az, ami­től, vagy akitől már annyira függővé, ki­szol­gáltatottá válik az életünk, hogy uralkodni kezd rajtunk. Nézzünk néhány ilyen bálványt! Sokat mondó az első két kép. E­zek sze­rint nemcsak évezredekkel ezelőtt voltak Baalok és Asérák, hanem ma is van­nak. Még akkor is, ha a­zóta sokat vá­ltoztak a korok és az ízlések. Persze vannak olyan bálványok is, a­melyeket ma is szobor formában tisz­telnek és i­mád­nak a világon milliók. A legnagyobb bálványokon ugyanis úgy tű­nik nem fog az idő. A ked­ven­ceikért sokan ma is tűzbe mennének. Legyen az ártatlan kedvtelés mint a sport, vagy veszélyesebb bálvány, mint például az autó, vagy akár a mindennél hatalmasabbnak tűnő pénz, a tűzben az ember egé­szen eléghet. Vannak per­sze újkori, modern bálványaink is, a­melyek lehetnek amúgy hasznosak sőt, sok jóra is lehet használni ezeket, és a mindennapi éle­tünk­ben tűnhetnek nél­kü­löz­hetet­lennek is, attól még válhatunk a foglyaikká, ők pedig a bál­vá­nya­inkká. S bizony még egymás rabjai is le­he­tünk, hiszen hány családban bálványozzák például a gyermeket is. Az idő is mindent meghatározó tényezője a mi 21. századi életünknek, pedig Salvador Dali híres képe óta tud­hatnánk, hogy egyszer ez a bálvány is ledől. A kérdés csak az, hogy a legnagyobb bálvány, a magát Is­ten nél­kül mindig isteníteni hajlamos ember bálványa mikor hull a por­ba?

Testvérek, valójában annyiféle bálványa van a modern embernek is, hogy felsorolni sem lehet. Kálvin ezért mondja, hogy az ember szíve: bálványgyár. Mert bálvánnyá lehet nem csak egy ártatlannak tűnő szenvedély, akár a be­vá­sárlás is, ha boldogságpótlékká válik, hanem egy kifejezetten hasznos te­vé­kenység is, mint például a munka. De bál­vánnyá válhat egy eszme, egy ideológia is, amit mindenkinek követni kell, még ha a fél világ belepusztul is. Gon­dol­junk csak a kü­lönböző iz­musokra. Vagy bálvánnyá lehet egy használati tárgy is, ami­nek az lenne a rendeltetése, hogy szol­gálja az életünket, ehe­lyett meghatározó hatalommá lép elő, és uralkodni kezd fe­let­tünk. Lehet ez telefon, tévé, au­tó, számítógép, pénz, vagy a­kár a lakásunk, bármi. Mint a­hogy bálvánnyá válhat egy sze­mély is az életünkben, akinek a jelenléte, vagy a hiánya ha­tá­roz­za meg a gondol­ko­dá­sunkat és a cselekedeteinket. Sokan imád­ják bizony ma is a tár­su­kat, a gyermekeiket, vagy az ún. sztá­rokat, s amikor az imá­dott személyről kiderül, hogy ő is em­ber, vagy amikor ez a személy meghal, akkor csak üresség és boldog­talan­ság ma­rad utána. Sőt, kedves testvérek, még az o­lyan nemes és az é­let­ben fontos érzelmek és gondolatok is vál­hatnak a bál­vá­nyunk­ká, mint a hazaszeretet, a vallásosság, vagy az élet tisz­te­lete, mert ha az első helyre lépnek, akkor óha­tatlanul is iste­nünk­ké lesznek. És persze ott van a leg­na­gyobb bál­vány, az ami­től a legnehezebb megszabadulni, saját ma­gunk. Az én önérzetem, az én becsületem, az én igaz­sá­gom, az én szenvedéseim, az én sorsom, én, én, én... Isten azonban épp ettől akar megóvni ma minket. Attól, hogy a bálvá­nya­ink­ban, a státuszszimbólumainkban, ön­ma­gunk­ban bízva el­vesszünk. Ezért hív ma minket is bál­vány­rom­bolásra. Négy rövid, tömör felhívásban sze­ret­ném most összefoglalni, hogy mit is értettem meg ezzel kapcsolatban ebből az Igé­ből.

1./ Először is azt, hogy a bálványrombolást otthon kell kezdeni! – Pedig biztos, hogy sürgős lett volna Ge­de­on­nak sereget toborozni, mert az ellenséges erők már mélyen be­nyomultak az országba. Mégsem ezzel kezdi az Úr. Ha­nem azzal, hogy otthon tegyen rendet. Mert kié az oltár, amit le kell rombolni? Ezt az oltárt nem egy midjanita kis­ki­rály ál­lí­totta, nem egy ellenséges hatalom tette oda, az nem olyan, mint minálunk volt a felszabadító csapatok emlék­mű­ve, mely előtt minden április 4-én politikai istentiszteletet kellett tar­ta­ni, s aztán a­mi­kor elmentek a felszabadító csa­pa­tok, a törté­ne­lem sze­mét­dombjára, vagy a szoborparkba kerültek. Itt va­la­mi egész másról van szó! Ez az oltár, ez a ha­mis isten ol­tá­ra, ez a bál­ványoltár - ez Gedeon apjáé! Ez egy házi oltár. Nem kívül van a baj, nem történelmi-ide­o­ló­giai kénysze­rek­ről van szó, immár belül van a hamis isten, Baal.

Baal tehát a termékenység istene, a bőség istene, a sze­rencse is­tene volt a kánaáni népeknél. Mai nyelvre így tud­nám le­for­dí­tani: a jólét istene, a fogyasztás istene. Ő volt a kora­beli kon­zum-is­ten. Akkor a Baal-papok, ma a gaz­da­sági guruk, a titokzatos londoni elemzők, a reklámszakemberek, vagy a politikai ideoló­gu­sok mondják azt, hogy ad­dig é­let az élet, amíg növekszik a fogyasztás. Azért élünk, hogy fo­gyasszunk. A világ pedig kétségbe esik, ha a fo­gyasz­tás egy ez­re­lékkel csökken, a világ csődöt kiált, ha az em­be­rek azt mond­ják, hogy nem akarom a kocsimat, vagy a ru­ha­tá­ramat három évenként kicserélni, jó lesz az tíz évig is. Ezért kell a fiatalok és a gyerekek tömegeinek az új cucc, a menő kütyü, a leg­di­va­to­sabb ruha, mert nem maradhatunk le semmiről. Baal a fo­gyasz­tás, a bőség, a kényelem is­te­ne. De nem akár­milyen ez az isten, akit elég csak nézni. Baalnak áldozni is kel­lett, még­pe­dig - ha úgy hozta a sora - em­bert is kellett ál­doz­ni neki. Ez az isten csak ak­kor adott, hogyha adtak neki, csak akkor volt bő­ség, ha az em­ber a vé­rét csorgatta érte. És ez az isten van most ott a kö­zé­pen. Gedeon apjának házi oltárán imádják.

Ez az isten, kedves testvérek az ember vágyainak a ki­ve­tí­tése, ez az isten egy hamis elgondolás, hogy úgy jutok e­lő­rébb, hogy feleszem magam elől a saját életemet. Ez az is­ten feléteti ve­lünk a saját jövendőnket! Ezért kell lerom­bol­ni ezt az oltárt. Különben belepusztulunk. Feláldozzuk az egész­ségünket, az erőnket, az időnket, a kapcsolatainkat, min­dent ennek az istennek a kedvéért. Hány ígéretes tehetség, hány há­zasság, hány család folyatta már a vérét Baál ol­tá­rán, és vált áldozatává a mohóságnak, a sosem elég-nek, a mindig többre törekvésnek! – A szerető, élő Isten, ma arra hív: rombold le ezt a bál­ványt a szívedben, az életedben, a családodban! Azaz: ne­vezd a nevén, hogy ez meg ez bűn, mert elválaszt engem és minket Istentől! Mondd ki Isten előtt, hogy Uram én ezt to­vább nem csinálom, nem csináljuk, mert ebbe bele fogunk pusztulni! –Az első felszólítás tehát így hangzik: kezdd ott­hon!

2./ A második ez: keress hozzá társakat! – Hiszen itt Gedeonról is azt olvastuk, hogy „tíz embert vett maga mel­lé a szolgái közül”. Isten nem mondja ezt meg neki, erre magától jön rá Gedeon, hogy ez bizony nem fog egyedül men­ni. Szó szerint akkora fába kell vágnia a fejszét, amihez társakra van szüksége. Le kell vágnia azt a hatalmas bikát, ami­nek a pusz­ta lefogása is becsületére vált volna még Toldi Miklósnak is. Ki képes erre egyedül? Eszembe jut egy ré­gi magyar film slá­gere: „egyedül nem megy”. De testvérek, ez a bálványrombo­lás­ra is igaz! A meg­kö­tözöttségeinktől, a rög­eszméinktől, a má­niáinktól nem tu­dunk egyedül megválni, ehhez segítség kell. Ehhez kellenek a hívő testvérek, eh­hez kell a gyülekezet, ehhez kell a közösség. Ehhez nem elég a vasárnapi templomba járás. Hi­szen itt csak együtt hall­gat­juk a prédikációt. Ehhez szükség van egymással gyakorolt lelki együttlétekre. Otthoni, családi ima­közösségre, gyü­le­kezeti kiscsoportokra, bibliatanulmá­nyo­zó házi körökre, hét közbeni bibliaórákra, ifjúsági alkal­mak­ra. Ahol én is, meg te is elmondhatjuk, hogy nekünk mit ne­héz megtagadni, miről nehéz lemondani, mivel küszködünk és hogyan si­ke­rült néha mégis győznünk. Ahol számon tart­hat­juk egymást, ahol egy­más terhét hordozhatjuk, ahol egy­má­sért imád­koz­hatunk! Mert egyedül nem megy! – Vajon vannak neked ilyen társaid? Akik, ha kell segíte­nek neked a bálványrom­bo­lás­ban? Akikkel nem szégyelled az Úr elé vinni még a bűneidet sem? Ha pedig nincsenek, kész vagy-e megszólítani, meg­keresni őket?

3./ A harmadik felhívás így hangzik: számolj az ellen­ségeskedéssel! – Gedeon nyilván számított rá, hogy amit tett, az nem marad következmények nélkül. Az apja haragját biz­tosan kivívja, talán még ki is tagadja őt ezért a csa­lád­ból. Azt le­rombolni, ami a legfontosabb volt neki szellemi értelemben, a Baal oltárt, és azt elpusztítani, ami a leg­fon­to­sabb volt neki a­nyagi értelemben, a hétéves bikát, - ezt nem lehet követ­kez­mé­nyek nélkül megúszni. De hát Isten azt mond­ta neki, hogy Ő vele lesz, és ezt a parancsot is Tőle kapta, akkor biztos meg is védi majd őt. Igen, valószínűleg mind­ez megfordult Gede­on fejében. De arra, hogy egész város jön ellene, hogy a vá­rosbeli férfiak támadnak neki, talán er­r­e még ő sem számított.

Reggel, amikor látják, hogy lerombolva az oltár, ki­vág­va a szent berek, és a fái éppen parázslanak egy másik ol­tá­ron, s azon a másik oltáron az élő Istennek való áldozatot mu­tattak be, akkor mindenki felbőszül. Hát nem lehet csak úgy Ba­alt megsérteni, a mindenható-fogyasztás istennek nem le­het az orrára pöckölni! Mi az hogy nem járhatunk többé

plá­zázni, mi az, hogy nem törhetjük magunkat, hogy nem gá­zol­ha­tunk át a másikon, hogy nem onthatjuk a vérünket ezért a cso­dálatos rendszerért? Ki tette ezt? Nem kell sok idő, ki­de­rül, Gedeon volt a tettes. A fiú lerontotta az apja ol­tá­rát. Kérik is az apját: add ki, meg kell halnia, mert ezt cselekedte. Meg­sértette a vallásos rendet.

De hát nem az volt a halálos vétek Izraelben, ha valaki bálványt imádott? Hát nem volt az a halálos vétek, ha va­laki hamis istennek állított oltárt? Nem annak kellett kivágattatnia az Ószövetség szigorú szabályai szerint, aki az egy örök Isten tiszteletétől eltért? De most így kiabálnak: add ki a fiadat, meg kell halnia, mert ezt tette, mert lerom­bol­ta Baal oltárát és kivágta a szent fát. Feje tetejére állt a világ, s hogy képzeli ez a kis mitugrász, hogy csak úgy megpró­bál­ja a talpára fordíta­ni? Még hogy a város „védőszentjét” csak úgy megbecstele­níteni? – Látjátok, ekkora a sötétség, hogy a város nem örül a bálványai pusztulásának, s kész lenne érte embert is ölni. Sok ilyen város volt már a törté­ne­lem során, amelyik megsiratta a fogva tartóit, amelyik fellázadt amikor istenei a porba hulltak. – Testvérek, aki a maga sze­mé­lyes életében hajlandó erre a nagy változtatásra, erre a lel­ki-szellemi nagytakarításra, az előbb-utóbb óhatatlanul szem­be fogja magát találni ezzel az ellenségeskedéssel. Ahol meg­je­lenik a világosság, ott azonnal feltűnik, hogy eddig sö­tét­ség volt, és ez irritálni fogja a sö­tét­ség­ben lévőket. – Péter apostol így ír erről: „Bizony elég volt ab­ból, hogy a múlt­ban...” (I. Pt. 4:3-4.) Ezen nincs mit cso­dál­kozni! Haragszanak majd rátok, mert érzik, hogy ti mássá let­tetek. De ti ne haragudjatok rá­juk, hanem még jobban sze­res­sétek őket. Lehet, hogy a mun­kahelyeden, a csa­ládodban, vagy az osz­tály­társaid között tapasztalod majd meg ezt az el­len­ségeskedést, de nem kell sem kiprovokálni, sem nem kell e­zen meg­lepődni. Aki a mai minden mértéket el­v­eszítő világ­ban Isten gyermekeként van jelen a környe­ze­té­ben, az nem tud nem kitűnni szavaival, habitusával, véghez­vitt, vagy el nem követett tetteivel. - Ugye te is átélted ezt már?

4./ Mert ha igen, akkor meg fogod tapasztalni Isten vé­delmét, segítségét is. Ezért: bízz az Úr védelmében! Még ha ez olyan nem várt módon, vagy helyről érkezik is, mint Ge­de­onnál. Hisz nem más, mint az apja, Jóás kel a vé­del­mére, s erre biztosan nem szá­mított ez az ifjú . Er­ről az apa-fiú konfliktusról is szeretnék még néhány szót szól­ni.

Mert micsoda mély konfliktus ez! Ne feledjük test­vé­rek, hogy a tör­ténet egy tradicionális világban megy vég­be. Itt törzsek, nemzetségek, nemzetségfők kezén forog minden. Az apa szava mindenről elkötelezően szól. Az apa a ház ura, ő a nemzetség feje, és amerre megy, arra megy minden gyer­me­ke is, ahogyan dönt, úgy kell viselkednie min­den­kinek. Nagy konfliktus hát ez, hiszen gyermek és szülő között tá­mad. Ez is ismerős talán! Mégis, kedves szülők és nagy­szü­lők, engedjétek csak gyermekeiteknek és unokáitoknak, hogy az élő Istenre emlékeztessenek! S ha nem em­lé­kez­tetnek erre, akkor se neveljétek őket arra, hogy a Baalnak áldozzanak, ne su­galljátok nekik, hogy akkor lesznek bol­do­gok, sikeresek, ha a fogyasztás versenyében dobogós helyet szereznek. Mert en­nek tragikus következményei vannak. S a magyar nép jól is­meri ezt. Először jött az egyke, aztán jött az egy se. Ne ne­veljétek a gyerekeiteket arra, hogy ka­parj kurta, neked is jut! Ne engedjétek a gyerekeket abban gondolkozni, hogy csak po­fon kell csapni a másikat, és el kell tőle venni, mert úgy­mond, az élet egy nagy törtetés. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy az emberi tár­sa­dalom csak úgy mehet e­lőbb­re, ha az erősebb meg az ügyesebb le­győ­zi a gyengébbet, és csak az marad fönn, aki ezt a nagy túl­élő játékot a másikat a­gyon­taposva csinálja. Gedeon most a sa­ját apjával kerül konfliktusba. Neki az élő Isten je­lent meg, amíg az apja egy bál­ványistent imádott. Gedeon az élő Istennek állított oltárt, míg a családban, a háznál, a vá­ros­ban ott volt a hamis isten. De hogy Isten Gedeont szemelte ki sza­badítónak, azt az is bi­zo­nyítja, hogy azon az éj­sza­kán még egy csodálatos megtérés is bekövetkezik. Joás meg­tér, és ilye­ne­ket mond: ti akarjátok meg­menteni a Baalt? Az ember védi is­tent? Őrséget kell fon­ni egy oltár körül, és meg kell védeni azt a néhány követ? Nem fordítva van ez in­kább? Hát nem Is­ten a mi oltalma­zónk, nem Isten a mi hűséges Urunk? Hát védje meg magát Baal, ha olyan nagy is­ten ő, véd­je meg magát, hogyha úgy gondoljátok, hogy ezt a nem lé­te­ző valamit meg lehet sérteni! Pereljen az én fi­am­mal Baal - mondja az apja. S rögtön kap Gedeon egy ragadványnevet: Je­rubbaal: pereljen vele a Baal. S a fiú életben ma­rad, és kez­dőd­het majd a felszabadítás nagy munkája is. Mert aki Isten mi­att kerül bajba, veszélybe, az min­dig szá­mít­hat az Ő vé­del­mére! Lehet, hogy nem úgy, a­hogy ő eltervezte, hanem annál sokkal csodálatosabb módon. Talán úgy, hogy akitől a leg­job­ban kellett volna rettegnie, vagy akitől a legkevésbé remél­te volna, az fog mellé állni, az lesz a se­gít­ségére. Lám, itt nem az idősebb nem­zedék ad­ja át az élő Isten hitét az u­tána jövő nem­ze­dék­nek, hanem for­dítva.

Négy rövid, egyszerű felhívás, bátorítás hangzott el a­zok számára, akik nemcsak elvileg, hanem valóságosan is ké­szek engedel­meskedni Isten szavának: kezdd otthon, a saját é­le­tedben, kör­nyezetedben a bálványrombolást! Keress hoz­zá társakat, lelki testvéreket! Számolj az ellenségeskedéssel, és ne háborodj fel rajta! S végül: bízz annak az Is­ten­nek a vé­del­mében, akié minden hatalom mennyen és földön!

Hadd fejezzem be azzal a mozzanattal, amit nem emlí­tet­tem eddig az Igéből. Gede­onnak egy új oltárt is építeni kel­lett az Úrnak. Mit jelent ez nekünk? Hiszen mi nem tudunk o­lyan áldozatot hozni, ami Istennek igazán kedves vol­na. Nos, a jó hír az, hogy nem is kell. Mert az a golgotai oltár, melyen az Isten egyszülött Fia feláldozta értünk az éle­tét, az elegendő és megfelelő áldozat volt Isten számára a bűneinkért, minden bálványimádásunkért. Ott szerezte meg ne­künk a szabadsá­got, hogy mi személyes kérésünkként énekelhessük: „Jézus nyájas és szelíd, láss meg engemet...” (469:1-3.) Ámen.