2013. szeptember 1.

Alkalmak

Lekció: Mt 25,1-13

Textus: Mk 14, 3-9

Svábhegy

Kedves Gyülekezet!

A mai igénkben a szenvedés történet peremén járunk, közvetlenül a júdási árulás előtt. Jézus együtt eszik a tanítványokkal egy helyen. Valószínűleg inkább férfitársaságról beszélünk. És akkor bejön egy nő, és beleavatkozik „a nagyok dolgába”. Megkeni Jézust kenettel. Nem is akármilyennel és nem is akármennyivel. Szoktak egy-egy csepp illatos valamit kenni a vendégre, node nárdust? Meg az egész mennyiséget, ami abban a tartóban volt? Az asszony valóban túlmegy a szokásos kedvesség és gesztus határain. Még a tartót is összetöri. Két oka is lehet ennek az írásmagyarázók szerint. Az egyik hogy akarta mutatni, hogy mindent rákent, hogy nem őrzött meg benne egy cseppet sem, hogy ez az egész Jézusnak volt szánva, és semmit nem tartott meg. A másik ok pedig az lehet hogy amikor a halottakat kenték meg, akkor is összetörték az olaj edényét és annak a darabjait szokás volt a holttest mellé temetni. Ezt meg is erősíti Jézus magyarázata, miszerint a temetésére kenték meg a testét.

A körülötte állók pedig kritizálnak – más igehely szerint egyenesen Júdás szólal meg – hogy ez a kenet 300 dénárt ér, micsoda pazarlás, ezt a pénzt a szegényekre is lehetett volna költeni. 300 dénár valóban nagy összeg, egy dénár egy napi bér volt. Tehát ez az asszony kis híján egy évi fizetést ráken Jézusra. A budapesti éves átlagbér 3 millió forint körül van – csak hogy tudjunk mihez hasonlítani. Azok, akik pedig Jézussal jártak, és tudták mennyire szerény, hogy a rókáknak is van barlangjuk, de ennek az embernek nem kottyan meg ha nem kap szállást és nincsen hol lehajtsa a fejét, hogy nem is tartja nagyra a földi javakat, hát ennek a társaságnak szemet szúr. Ha elfogadjuk, hogy János evangéliuma is ugyanezt a megkenés történetet írja le, akkor a narráció azt is hozzáteszi, hogy azért Júdás áll elő ezzel a kritikával, mert ő szeretett félretenni magának a tanítványi kasszából annak kezelőjeként. 

Úgy terveztem, hogy három dologról fogok beszélni ma, az időről, a pénzről és a szeretetről, ami ebben a történetben megjelenik. De végül mégis arra vezetett Isten, hogy ma csak az alkalmakkal foglalkozzak, azzal, ahogy ez az asszony megragadja az alkalmat, hogy Jézus közelében lehessen, neki szolgálhasson, neki mutathassa ki a szeretetét.

Az alkalmak megragadása szeretet-esemény, mely felrúgja a konvenciókat
Ha megfigyeljük Jézus az alkalmakat, meg az időket sosem olyan értelemben emlegeti, hogy na, mikor lesz alkalmad bosszút állni, vagy bemószerolni valaki, aki utadban van, hanem az mindig a szeretetről, az ünneplésről, a közelgő vőlegény fogadásáról, Jézus jelenlétéről szól.

Az alkalmak megragadása valamilyen szeretet-cselekmény. Márpedig ez a szeretet, a váradalom, a lelkesség és az ünneplés, az hajlamos túllépni a szokásos kereteken. Néha kifejezetten udvariatlan. Azért, mert nem befolyásolja az, hogy ki mit fog szólni, és nem bizonytalankodik, hogy jaj szabad-e ezt nekem… Hanem, mint a 12 éve vérfolyásos, feltesz mindent egy lapra. Vagy mint Dávid király, aki táncol, amikor visszaszerzik az Úr ládáját, amiért a felesége jól le is dorongolja, hogy mennyire ciki volt.

Ez a szeretet kizár minden egyéb tényezőt, mert most van erre lehetőség. Egy kommentár amit olvastam ezzel a címmel látta el a történetet: az extravagáns szeretet. Az elvárásoknak nem megfelelő halk, tisztelettudó csöndes szeretet, hanem kiabáló, harsány, meghökkentő. Ezt állítja elénk példának Jézus ebben az asszonyban, aki nem vár, aki nem meghúzódva titokban keni meg, hanem mindenki szeme láttára mutatja ki a szeretetét. Épp pár nappal Jézus kereszthalála előtt. Nem hiszem, hogy tudta – hiszen nem olvassuk, hogy próféta lett volna –, de talán érezte, hogy nincs hova halasztgatni, hogy itt az idő.

Az alkalmak megragadásának akadálya lehet, ha a múltban, vagy a jövőben élünk
Az idők gonoszak írja az efézusi levélben Pál (5,16). Az idők gonoszak, mert alkalmak jönnek és elmúlnak, akkor is, ha éltünk velük, de akkor is, hanem. Sokszor nem élünk velük. Pedig ahogy azt a konfirmandusokkal sokszor átismételtük, nem csak gondolatban, szóban és tettben tudunk vétkezni, hanem éppen ezek hiányában is, azaz a mulasztásban. Mert nem vesszük észre az alkalmakat.

Éppen a múltkor összeakadtam bevásárlás közben egy ismerőssel, aki kivételes őszinteséggel a „hogy vagy?” kérdésre elmondta, hogy nincs jól. Én pedig annyira el voltam magammal azzal, hogy mit kell vennem és hova kell sietnem, hogy eljöttem a boltból anélkül, hogy megkérdeztem volna, hogy mégis miért. Hazafelé ütött belém a felismerés, hogy itt én mit szalasztottam el.  Hála az égnek: az idők gonoszak, de az Úr kegyelmes, egy hétre rá találkoztam ezzel az ismerőssel és bocsánatot kérhettem tőle, meg kicsit pótoltuk is azt, ami akkor elmaradt.

Elszaladunk a számunkra elkészített alkalmak mellett, mert vagy épp a jövőben járunk és azt tervezzük és rendezzük, vagy éppen a múltban révedünk el. Ki mire hajlamosabb: a múltban élni, az emlékekben, vagy pedig épp a jövő előkészítésébe szokott beletemetkezni. Én ez a második vagyok inkább. De minden ember számára izgalmas feladat éppen ott lenni teljes figyelemmel, ahol éppen jelen van. Képzeletben még nem megfőzni az ebédet, vagy letárgyalni a jövőheti tárgyalást, vagy berendezni a lakást, vagy befizetni a csekket, meg nem is az emlékekben kutatva a magam tanulságai után. Jelen lenni.

Nem tudjuk, hogy ez a nő valóban sejthette-e Jézus halálát, és emiatt ment-e oda, vagy esetleg valaha segített rajta, vagy valakin, akit szeret. Nem tudjuk, hogy ennek a tettnek van-e oka a múltban, vagy a jövőben, de Márk evangéliumának hangsúlyai szerint nem is fontos. Ami biztos, hogy ez a nő megragadja az alkalmat, hogy Jézus éppen ott van. Nem hessegeti el. Megragadja a lehetőséget.

Az egyik akadálya lehet annak, hogy felismerjük a kínálkozó, számunkra elkészített alkalmakat, az az, ha a múltban, vagy a jövőben élünk. Vajon számodra milyen alkalom kínálkozik? Talán épp most hasonlóan az asszonyhoz, te is az Isten iránti szereteted kimutatására kapsz alkalmat. Vagy, hogy a családban helyreálljon egy kapcsolat. Megragadod-e?

Az alkalmak felismerésének akadálya lehet a rutin

A szülőfalumban jártam nemrég egy istentiszteleten és a lelkészem elmesélte, hogy nyaralásuk alatt elmentek egy kis vidéki vándorcirkusz előadására. Két kisgyerekük van, egész héten tervezték hogy melyik este lesz az, amikor elmennek. Ki is választották, el is készültek, de amikor odaértek, akkor nagyon meglepődtek, mert az egész nagy sátor alatt mindössze tízfőnyi közönség gyűlt össze. A lelkészem elkezdett aggódni, hogy talán valami pocsék előadásra jöttek és azért nincs közönség, mert ezt mások már tudták. De nagyon kellemesen csalódott, mert mind az artisták, mind a bohócok, mind az állatidomárok pont olyan lelkesen és akkora erőbedobással voltak jelen a produkcióban, mintha telt ház lett volna. Mondta, hogy nagyon hálás, mert az ő gyermekei először láttak cirkuszt, és nem volt mindegy, hogy mit őriznek meg magukban erről. Az előadóknak talán ez csak rutin, amin minden este túl kell lenni, de ennek a két kisgyereknek az életében egy fontos alkalom, ami ezentúl meghatározza azt, hogy hogyan fognak gondolni a cirkuszra, és elmennek-e majd később, és a saját gyermekeiket elviszik-e majd annak idején.  Vajon mi a magunk rutin munkáiban meglátjuk a másik számára ott rejlő alkalmat? Ami neked rutin, lehet, hogy a másiknak fontos alkalom az életében.

Ahogy mondtuk 300 napi bér ára ez a kenet, amit az asszony elken Jézusra. Valóban rengeteg pénz. 

Micsoda pazarlás, susogják a körülállók. Egy luxuscikkre, miközben sokan éheznek. Mikor ennél értelmesebben, hasznosabban is lehet pénzt költeni…? És hát tudjuk, hogy Jézus maga is ezt az értékrendet követte, segített a szegényeken, és maga nem sokat igényelt a saját részére. Gondolhatták a tanítványok, hogy itt van ez az asszony és szeretné lenyűgözni biztos Jézust, de hát szerencsétlen nem tudja, hogy Jézushoz ez mennyire nem illik. Hát szamárháton meg gyalog közlekedik, megmosta a lábunkat, nem vágyja a hivalkodást. Meg hát tőlük elvárta, hogy otthagyják a biztos megélhetést és napról napra a nép könyörületéből éltek.  Biztosan úgy gondolták, hogy Jézus meg fogja erősíteni ezt a gondolkodást, és kiderül, hogy ez az asszony valamit félreértett és ők ismerik jól a mestert.  De nagy meglepetésre Jézus mégsem mellettük foglal állást. Mégsem az ő tanításait már ismerő, őt követő tanítványok ismerik jól, hanem ez a nő?

Fenn áll a veszélye, hogy rutinná válik Jézus követése. Hogy elkönyvelem magamban úgy, mint a tanítványok, hogy úgyis tudom, mit fog mondani. Ismerjük jól, hát már évek óta vele vagyunk! Fenn áll a veszélye annak, hogy megszokottá válik, és nem fordulok oda Jézushoz, mint ahogy a tanítványok se tették és nem kérdezem meg, hogy Uram, Te mit gondolsz?

Egyúttal hasonló jelenetet látunk itt, mint a tékozló fiú hazatértekor. Az otthon maradt fiú, akik végig hű volt, nem érti a nagy teátrális hazatérést. A Jézussal járók nem értik a nagy felhajtást, amit ez az asszony csinál. Hát nem tudja, hogy mi ezt nem így szoktuk? Ők már belepuhultak a képzeletbeli fotelba, nekik ez már rutin hogy ott van velük a mester, nem értik mit kell itt kelteni a feszültséget. De mi van, ha ennek a nőnek nincs más esélye? Mi van, ha máskor nem tud? Neki most kell.

Sokszor idősebb hívek, rutinos templomba járók megbotránkoznak a frissen megtértek hevességén, lelkesedésén, gesztusain, vagy azon, hogy nem ismerik a közösség szokásait.  Pedig de jó lenne nekünk is magunkban úgy újra élni azt az első lelkesedést, amikor megértettük, amikor felfogtuk, hogy minket is akar, hogy szeret, hogy velünk is az üdvösség a terve. Amikor esetleg először merítettünk erőt átlépni a templom küszöbét, amikor először jöttünk rá arra, hogy a Biblia nem csak egy ókori irodalmi emlék, hanem valami nagyon is élő és ható. Hová lett belőlünk ennek az asszonynak a szeretete? Megszokássá és rutinná lett? Hát tessék emlékezni, tessék feléleszteni ezt a heves, lelkes, határokat nem mérlegelő szeretetet. Mert a vőlegényt akkor kell ünnepelni, amikor megérkezik. Ha addigra kifogyott az olaj, a lelkesedés, a szeretet, a türelem, a kitartás, akkor szinte mindegy, hogy valaha készültünk-e várni őt, vagy sem.

Mária és Márta történetében is megjelenik az alkalom megragadása: Mária leül Jézus lábához őt hallgatni, Márta pedig tovább tüsténkedik. Ekkor mondja Jézus, hogy Mária a jobb részt választotta és ezt senki nem veheti el tőle. Tudni kell a rutint feladni amikor Jézus szólni akar, amikor vele lehet kapcsolatba kerülni. Tudni kell a rutint feladni, amikor éppen ott a kairosz. Még a böjtöt is felülírja az alkalom, ezt mondja Jézus, amikor a farizeusok és Keresztelő János tanítványai arról faggatják, hogy az ő tanítványai miért nem böjtölnek. Ezt mondja: böjtölhet-e a násznép, amíg velük a vőlegény? Nem böjtölhet, hiszen éppen az öröm alkalma van.

Ha megnézzük ezelőtt a történet előtt is egy olyat olvasunk, amiben a Jézus iránti gyűlölet mutatkozik meg, utána pedig rögtön az elárulás momentuma következik, tehát a sok méltatlanságban egyetlen fénysugár ez a történet. Jézusnak magának fontos volt, ki is emeli, hogy erről az asszonyról még mi a 21. században is megemlékezzünk és példa legyen előttünk. Abban, ahogy felismeri az alkalmat. Abban, ahogy a pénzzel, az értékkel bánik és ahogy Jézus mérlegére helyezi azt. Abban a mértéktelen semmit nem sajnáló szeretetben, amit kimutat. A keresztyén embernek ilyen fénysugárnak kell lenni az őt minden körülvevő rosszindulat és gyűlölet ellenére.

Az úrvacsora is egy alkalom. Egy alkalom találkozni Jézussal, egy alkalom előtte megvallani és letenni a bűneimet, megvallani a hitemet, és hagyni, hogy feloldozzon és eggyé váljon velem a jegyekben. Alkalom a hozzá tartozásom, a szeretetem kifejezésére. A Kolossé levél így írja: a kedvező alkalmakat jól használjátok fel!