2013.08.11.

Boldogmondások 8. Boldogok a Jézusért üldözöttek

Lekció: Jn. 15,18-21 + 16,1-4.

Textus: Máté 5,10-12.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! A Hegyi Beszéd jézusi boldogmondásait több dologhoz is hasonlították már az i­dők során. Volt aki azt írta róla, olyan ez, mint egy gyönyörű lánc, amelyiknek nyolc szeme van, s mindegyikben megcsil­lan Is­ten szeretete, Jézus megváltó hatalma, de visszatükröző­dik bennük a mi emberi gyarlóságunk is. Az elmúlt hetekben mi is lát­hattuk, hogy van igazság ebben a hasonlatban. Mások azt írják, olyan ez a nyolc boldogság meghatározás, mint egy cso­dá­la­tos hegyre vezető meredek ösvény nyolc állomása, a­melyeken ha elidőzünk, akkor Isten életünkkel kapcsolatos üdvtervét pil­lanthatjuk meg a horizontot kémlelve. Én nem tudok ilyen szép és frappáns hasonlattal előhozakodni most, amikor az utol­só boldogmondáshoz érünk, de az igaz, hogyha egy lánchoz hasonlítjuk a boldogmondásokat, akkor talán ez az utolsó csil­log a legfényesebben. Vagy a másik hasonlattal élve, tényleg ez a csúcspontja a Jézus által nekünk kijelölt út­nak. Ez az utolsó lé­pés, amelyik a legnehezebb a hegyre ve­zető ösvényen. Viszont közös mindkét képben, hogy a sze­münkbe tükröződő, vagy vi­lágító fény itt válik a legélesebbé.

Hiszen itt válik a leginkább kontrasztossá, élessé a kü­lönbség a világi boldogság értelmezések és Jézus boldogság fel­fogása között. Hétköznapi értelemben persze sem a lelki szegénységben, sem a tiszta szívűségben, sem a szelídségben, sem a többi Jézus által említett dologban nem talál az átlag­ember semmi boldogítót. De az - valljuk be - első hallásra ne­künk is elég hajmeresztőnek tűnik, hogy miért boldogság az, ha valakit az igazságért üldöznek? Miért boldog az az ember, akit hát­ra tétel, gyalázás és hazugság ér? Hihetetlenül éles hát a kontraszt, - ha emlékeztek az egyik korábbi képemre, - igen ha­tal­mas a szakadék Jézus és a világ között ebben a kérdés­ben, s a távolság itt nő a legnagyobbra. Egyszerűen tiltakozik az ér­tel­münk is, az érzelmeink is az ellen, amit Jézus mond. Ugyan miért öröm üldözöttnek lenni? Jó dolog szenvedni? Ki élvezi a megpróbáltatásokat? Talán lelki mazochizmust hirdet itt Jézus? Az Ő követőinek boldogságot kell érezni azért, a­mitől min­den más normális ember irtózik? Nem, ez – valljuk be – még nekünk is sok.

Pedig semmi kétség testvérek, Jézus egyértelműen be­szél. Tényleg arra gondol, amit mi helyből elutasítunk ma­gunk­tól. Muszáj hát belepillantanunk az utolsó láncszem va­kító csillogásába is! Muszáj nekigyürkőznünk ennek az utol­só néhány mé­ternek, hogy felérjünk a hegytetőre! De milyen jó, hogy ehhez az utolsó lelki-szellemi erőpróbához is segít­ségül hívhatjuk Őt, aki - ha meghallottuk hívó szavát – most is Lelkét adja nekünk ehhez a küzdelemhez!

1./ Az üldözöttség kiváltó okai. – Legyen szó először az üldözöttség kiváltó okairól. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy milyen üldöztetésről van itt szó, s hogy azt mi váltja ki. Szögezzük le rögtön az elején, hogy Jézus nem azt állítja, hogy min­denki boldog, akit üldöznek a világon. Sehol nem mondja, hogy önmagában örömteli tény, ha valakit valamiért szen­ve­dés ér. Sőt még azt sem hirdeti, hogy már az boldog­ság, ha valakit az igazságért való küzdelme miatt ér bántás, vagy bármi hát­ra tétel. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen i­gazságról van szó. Ezen a világon milliók haltak és halnak meg a maguk vélt, vagy valós, kis betűs igazságáért. Készek voltak vállalni a harcot akár fizikailag is, mert meg voltak ró­la győződve, hogy igazuk van egy vitában. És milliók szen­vedtek már üldöztetést mások igazságaiért is. Így váltak már­tírjaivá egy esz­mé­nek, egy ideológiának. De Jézus nem erről beszél. Nem a mi kis igazságainkról. Hanem önmagáról. Az egyetlen végső való­ság­ról. A nagy betűs igazságról. Ezt nem csak abból tudjuk testvérek, hogy az eredeti görög szövegben itt ugyanaz a di­ka­o­szü­né, azaz igazságosság, megigazulás szó szerepel, mint ami a negyedik boldogmondásban is, ahol lát­tuk, hogy ez az Isten e­lőtti megigazulást jelenti, hanem abból is, hogy a folytatásban Jézus konkretizálja és részletezi is ezt az utolsó bol­dog­mon­dást: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek...” (Máté 5,11.) Tehát ezzel máris le­szűkíti Jézus azok körét, akik boldogok lehetnek, ha üldözte­tést kell szenvedniük.

De ha már elhatárolódásokkal kezdtük, tegyük teljessé ezt a sort. Mert Jézus nem is önmagáért tartja jónak a szenve­dést. Tragikus tévedése volt, s talán olykor még ma is az né­hány keresztyénnek, hogy az önsanyargatást, az önkínzást, az ön-kor­bácsolást, vagy bármi más hasonlót Jézusnak tetszőnek, Istennek kedvesnek, vagy a bűneiért való vezeklés céljából szük­sé­gesnek gondolt. Jézus maga is megborzadt emberileg a Gecsemáné-kertben a rá váró gyötrelmektől, pedig azok nem is ön­ma­gukért, hanem értünk történtek. A bűneinkért azért vi­selte Ő a keresztet, hogy nekünk ne kelljen. Mint ahogy az is egy ször­nyű tévedés, amikor valaki összetéveszti a maga bű­nei miatti szenvedést, az igazságért, Jézus nevéért való szen­vedéssel. Aki goromba és sértő másokkal, s ezért nem kedve­lik a munkahelyén az ne beszéljen arról, hogy „lám, az iga­zaknak szen­ved­ni kell.” Aki pökhendi és lekezelő másokkal a családjában, s ezét elfordulnak tőle, az ne mondja, hogy „én a hitvallók és mártírok sorsára jutottam.” Akinek kibírhatatlan szokásai vannak, amivel a szomszédainak az idegeire megy, az ne higgye azt, hogy Jézusért szenved, ha nem állnak vele szóba a házban! Vagy akit a maga pletykás, okoskodó, vagy sértődékeny ter­mé­szete miatt nem kedvelnek a gyülekezet­ben, az ne képzelje azt, hogy ezzel ő Krisztus keresztjét hor­dozza! Jézus sosem á­rult zsákbamacskát. Soha sem állította, hogy az Ő követőinek eseménytelen, mindig békés és szenve­désmentes lesz az élete. Sőt azt állította, hogy csak az követ­heti Őt, aki naponta felveszi a keresztjét. De testvérek a ke­reszthordozás egyedül és ki­zá­ró­lag az, amikor valaki Jézusért szenved, a hitéért szenved. Nem kereszthordozás az, vagyis nem Jézusért viselt szenvedés, a­mi­kor egy hívő ember pontat­lanul végzi a munkáját, és ezért fegyelmiben részesítik, vagy megszidják. Nem kereszt az sem, a­mikor egy idő asszony mondott: „Nagy kereszt nekem a fiam felesége.” Ez nem kereszt. Nem kereszt az sem, amikor valaki a saját bűnei kö­vetkezményét aratja. Sokan úgy gondolják, hogy minél többet szenved valaki testileg, vagy minél betegebb, s ezt felajánlja Krisztusnak, akkor ez Krisztusért hordozott kereszt. Nem. Jé­zus fakír sem volt, s tőlünk sem várja ezt.

Mit mond Jézus? Azt mondja, hogy az kereszthordo­zás, és akkor vagytok boldogok, ha énértem, az evangélium­ért, az Isten ügyéért szenvedtek hátra tételt vagy háborúságot. Világosan mondja ezt, - hallottuk alapigénkben - ha engem gyűlölt a világ, titeket is gyűlölni fog, mert nem nagyobb a szolga az uránál. Tehát tartsuk ajándéknak - azt mondja a Szentírás -, ha ar­ra méltat minket az Isten, hogy az Ő ügyéért szenvedést kapunk. A 2.Timótheus 3,12-ben azt olvassuk: A­kik kegyesen, vagy­is Istennek engedelmes életet akarnak élni, azokat üldözni fogják. Vagy megint csak alapigénkre utalok: „Ha e világból va­lók volnátok, a világ szeretné a magáét. De mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki magamnak ti­te­ket e világból, azért gyűlöl titeket a világ.” (Jn. 15,19.) - Mi az oka tehát annak, hogy a nem hívők előbb vagy utóbb gyű­löl­ni kezdik a keresztyéneket a közelükben? Az, hogy mások a hívők, mint a világ. Ha valóban, igazán Krisz­tus gyermekei, ha az egész életüket odaszánták Istennek - új­ra mondom -, nem a mulasztásaik, bűneik, természetük mi­att, hanem valóban hí­vő keresztyénként élnek a világban, ak­kor ez a fajta másság előbb utóbb gyűlöletet hoz magával.

Miért gyűlöli a világ a keresztyéneket? Azért, mert aki Krisztus követőjeként él, az akarva, akaratlanul megmutatja a má­siknak, hogy milyen annak az élete. Milyen az erkölcse, gondolkodása. Idő- és pénz beosztása és így tovább. Aki tisz­tán és szentül akar élni - s az Isten segítségével időnként sike­rül is -, annak az életére nézve a másik meglátja, hogy a saját élete mi­lyen. S az első keresztyének valóban ilyen mások voltak. Egyszerűen előbb-utóbb irritálja a nem hívő embere­ket az, ha va­lódi keresztyének kerülnek közéjük. Hiszen sen­ki nem szereti, ha tükröt tartanak elé, senki nem szívesen néz bele egy olyan tükörbe, amelyik azt mutatja, hogy lehetne ér­telmesebben, tisztábban, boldogabban élni, mint ahogy ő él.

Testvérek a bibliamagyarázók kiemelik, hogy ez az u­tolsó boldogmondás nem véletlenül követi az előzőt. Nem e­set­le­gesen kerültek ezek egymás után. Hiszen tényleg boldo­gok vagyunk, ha békét teremtünk, de mi van akkor, ha min­den jó­sá­gunk, szeretetünk, önfeláldozásunk ellenére sem si­kerül békét teremtenünk, mert mindig vannak olyanok, akik nem akarnak bé­kében élni velünk. Akiknek irtózatos az az i­gazság, amire mi keresztyének éhezünk és szomjazunk. Isten igazsága, tisz­ta­sá­ga, és bűngyűlölő szentsége nemcsak vonzó erővel bír, amelyre a lelke mélyén vágyik az ember, hanem taszító erővel is. Az ördögi természetet az jellemzi, hogy min­dig szembemegy Jézussal és el akarja küldeni, kergetni Őt. E­lég ha csak a ga­da­rai ördöngős esete eszünkbe jut. Nincs hát abban semmi meglepő, ha a vak, fanatikus, minden jogszerű alapot nélkülöző gyű­lö­lettel találkozik a hívő ember. Nem kell meglepődni rajta, hiszen Jézus előre figyelmeztetett erre, hogy ne botránkozzunk meg, ne döbbenjünk meg ezen.

De mondd csak: te találkoztál már ezzel az elementáris gyűlölettel? Neked volt már részed, még egyszer mondom: nem a magad bűnei, hanem Jézus személye miatti lenézés­ben, megvetésben? Vagy talán azt sem tudják rólad a munka­társaid, a barátaid, a szomszédaid, hogy „elvileg” keresztyén vagy? Netán azért nem fedted még fel a kiléted, mert érzed, hogy mennyire csodálkoznának rajta, ha kiderülne, hiszen is­mernek és tudják, hogyan élsz akkor, amikor nem a templom­ban vagy? – Nem szeretnék persze könnyelműen moralizálni, és ítélkezni senki felett. Mindenkinek magának kell Krisztus előtt meg­vizsgálnia magát, egyszer pedig majd megállnia az Ő színe előtt. De talán megkönnyíti ezt a vizsgálódást, ha másodszor ar­ról beszélünk, hogy mennyi ennek az üldözött­ségnek a realitása?

2./ Az üldözöttség realitása. – Jogosan merülhet fel a kérdés bennünk ugyanis, hogy itt és most mennyi a valósága­lap­ja, mennyi az esélye annak, hogy Jézusért szenvednünk kell. Hiszen nem mindenkit üldöznek ma sem az igazságért, aki a­sze­rint él. Keresztyének tömegéről tudunk, akiknek sem­milyen hátrányos megkülönböztetést sem kell elszenvedniük amiatt, hogy teljes szívükkel a Krisztusnak szentelik az életüket. Régebben ezt viszonylag egyszerűen lehetett nyomon kö­vetni, hi­szen a római korban a hűséges keresztyéneket orosz­lánok elé vetették, a középkorban, az ellenreformáció idején gályára hur­col­ták, a kommunizmus idején Gulágra vagy épp Recskre vitték, ma azonban bárki bármikor eljöhet a temp­lomba, vannak or­szágos keresztyén fesztiválok, bárki megve­heti, vagy akár ingyen megszerezheti a Bibliát, széleskörű ke­resztyén irodalom áll rendelkezésre. Kérdezhetnénk hát, hol van ma az üldöztetés? S vajon miért van az, hogy sok keresz­tyén embernek nem volt még kellemetlen élménye a hite mi­att? Nem túl sematikus az a válasz, hogy azért, mert igazából még nem is tértek meg? Ak­kor talán nem elég látványos a ta­núságtételük, vagy esetleg olyan toleráns közegben élnek, a­mely nem csupán eltűri, de bé­késen el is fogadja, hogy az ő életük vezércsillaga Jézus? És egyáltalán, mindenkinek fizi­kai üldöztetést kell szenvednie, aki az Igazság szerint él? Nos, erről nem szól Jézus. Helytelen lenne tehát az a követ­keztetés, hogy biztosan boldogtalanok, aki­ket nem üldöznek halálra Őmiatta. Mint ahogy az sem következik Jézus mondá­sából, hogy akit nem üldöznek az Igaz­ság­ért, annak nincs kö­ze a mennyek országához. – Mi következik ebből?

Először is helyesnek látszik megállapítani, hogy a nagy betűs Igazság, Jézus szerint élőket nem az üldözöttségük te­szi boldoggá, hanem az a krisztusi szeretet, amely átjárja a szívü­ket. Az üldözés csupán következmény, egyfajta ,,visszajel­zés”', hogy Jézus bennük élő értékrendje milyen látványosan ellenszegül a szeretetlen világ legfőbb igazságának: az önzés tör­vényének. Ez érthető módon bosszúra hergeli a sötét erő­ket. Ugyanakkor meg kell nyugtassam mindazokat, akiket még nem ért üldöztetés Jézus igazsága miatt, hogy ne érezzék magukat boldogtalannak. Hiszen az Igazságot nem az üldöz­tetés mér­téke, hanem Isten szeretetének az a mélysége minő­síti, amely még az ellenséget is képes szeretni.

Nem minden időben és nem minden keresztyénnek kell az evangéliumért, a hitéért szenvednie úgy, mint a három ba­rát­nak Nabukadneccar tüzes kemencéjében. Vagy mint Jó­zsefnek Potifárné miatt a börtönben éveken át, vagy mint Pál apos­tol­nak évekig igazságtalanul Róma börtöneiben. Ma­gyarországon ma nincs szervezett, hivatalos keresztyén üldö­zés, leg­a­lább­is fizikai értelemben. Volt amikor volt, de ma nincs. Még Európában sincs. Mégis figyeljünk testvérek jól Jézus szavára. Ho­gyan is fogalmazott? „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak ró­latok.” Tehát nemcsak fizikai szenvedés, nemcsak testi kínzások és borzalmak várhatnak a hívőkre, ha­nem lelkiek is! Alap­ta­lan vádak, igazságtalan mellőzöttségek, szellemi-lelki támadások, verbális megalázások is beletartoz­nak ebbe a körbe. S bi­zony ebben az értelemben mégiscsak jogos feltenni magunknak a kérdést, hogy megtörtént-e az már velünk, valamilyen szin­ten, módon, hogy a Jézus Krisz­tusba vetett reménységünkért üldöztetést és hátra tételt szen­vedtünk? Talán pont ezért nem kap­tunk meg egy állást? Ami­kor elmondtuk, hogy mi hívő keresztyének vagyunk, és ezért azt mondták: Köszönjük szépen, ne­künk ez a másság - mi­közben tiszteljük a másságot - nem kell. S emiatt valaki egy állást nem kapott meg. Vagy amikor a­zért mosolyognak össze a hátunk mögött, mert nevetségesnek tartják, hogy valaki ko­molyan veszi a 21. században a Bibliát, és ezért nem csalja meg a társát, ezért nem káromkodik, mint a kocsis, ezért nem terjeszt hazug rágalmakat másokról, vagy e­zért nem vállal ké­tes pénzügyi manővereket, mert Isten Igéje ezt nem engedi meg neki. És ilyen lehet az, amikor egy ke­resz­tyén diákot ki­nevetnek az osztálytársai, ha ő még nem feküdt le fűvel-fával, vagy ha egy hívő fiatalt azért gúnyolnak, mert nem szégyelli, hogy templomba jár. – Mondjátok testvérek, ezek a nem fizi­kai üldöztetések sem ismerősek nekünk? Soha sem­mi ehhez hasonlóban nem volt még részünk? Létezik, hogy ma, ebben a világban semmilyen szinten nem derül az ki egy em­berről, hogy „elvileg” keresztyén? Senkinek sehol nem tűnik fel az ő jézusi mássága? Ugye, ezt ti sem hiszitek?! Fél­re­ér­tés ne es­sék, nem kell keresni a konfliktust a körülöttünk élő nem hí­vő emberekkel. De hogy ezt a konfliktust egy életen át meg lehet úszni, azt kétlem. Ott tényleg valami alapvető baj van még az emberrel. Ott tényleg az a kérdés, hogy egyáltalán Jézus ta­nítványa lett-e már az az ember?

S még egy szempont testvérek az üldözöttség realitását illetően. Miközben mi hálát adhatunk, hogy jelenleg a világ­nak ezen a részén nincs fizikai értelemben keresztyén üldö­zés, aközben ne feledkezzünk meg azokról a testvéreinkről, akik ma is az életük kockáztatják azzal, hogy Jézushoz tarto­zónak vallják magukat. A Nemzetközi Keresztény Szolidari­tás nevű szer­vezet folyamatosan figyelemmel kíséri a keresz­tyének jogait a világban. Felmérésük szerint ma minden tize­dik Krisztus-hívőt - 200 millió embert - elnyomnak, üldöznek vagy halállal fenyegetnek. Algériában például elfogadták, és két elnöki ren­de­lettel meg is erősítették „a nem iszlám feleke­zetek vallásgyakorlásának feltételei” nevű törvényt. Ez meg­tiltja a keresz­té­nyek vallásgyakorlását, és engedélyezi a kis keresztény közösség kényszerlakhelyre telepítését. Szabá­lyozták a templomok és imahelyek számát is. A törvény értel­mében a keresztények vezetőit gyakran hittérítéssel és isten­káromlással vádolják, ezért bebörtönözik vagy pénzbüntetésre ítélik őket. Az egyiptomi kopt keresztények hátrányt szenved­nek az oktatásban, vagy ha lakást keresnek, esetleg állami cégnél, illetve a hadseregben akarnak elhelyezkedni. Temp­lomépítésre vagy felújításra a leg­ritkábban kapnak engedélyt. Kopt nők százait rabolják el, és előbb az iszlám hitre kény­szerítik őket, majd egy vadidegen musz­lim férfihoz kell fele­ségül menniük. Az emberrablók sokszor a rendőrség és az i­gazságszolgáltatás védelmét élvezik, így a bűncselekmények­re nem derül fény. Iránban törvényi szinten üldözik Jézus kö­vetőit. Az áttért muzulmánokat és a hitté­rí­tő keresztényeket halálbüntetés fenyegeti. Hindu szélsőségesek szabályos nép­irtást folytatnak évek óta az indiai Orissza ál­lam­ban. Sok nőt megerőszakoltak, több ezer házat, templomot leromboltak, vagy 300 faluból elüldözték a keresztényeket, több helyen pe­dig megmérgezték az ivóvizet. Ötvenezren hajléktalanná vál­tak, és legalább 30 ezer keresztény a dzsungelbe me­nekült. É­szak-Koreában amikor a kommunisták átvették az uralmat 1948-ban, háromszázezer keresztény eltűnt. Ma a 20 mil­liós országban 200 ezer keresztény él, szinte mindannyian mun­katáborokban. Nem is folytatom a sort, csak halkan meg­kér­dezem azt, amit az egyik testvérünktől hallottam: Ha ma itt az istentisztelet elején berontott volna néhány csuklyás, gép­pisz­tolyos fegyveres és azt kiabálták volna, hogy akik igazán hisznek Jézusban, azok maradjanak itt, mert őket kivégezzük, a töb­biek elmehetnek, vajon mennyien maradtunk volna?Is­tennek hála, ez a mi hazánkban jelenleg csak utópia, de sok helyütt va­lóság. – Mire lennénk képesek azért, aki mindenre képes volt értünk? Jézus odaadta az Ő engedelmes, s bűntelen életét. Meg­ölték azért, mert tisztán és hamisítatlanul az Atya akaratát élte meg közöttünk. S végül szóljunk még a legizgal­masabb kér­désről is: miért is boldogság akkor Jézusért szen­vedni?

3./ Az üldözöttség boldogsága. – Talán most már nem értjük félre Jézus szavait. Ezek után talán már nem gondoljuk azt, hogy a magunk igazságaiért, vagy bűneiért viselt szenve­dés boldogít, s talán azt sem, hogy nekünk direkt keresni kell a nyo­morúságot és az üldöztetést. De akkor mégis miért je­lent ez boldogságot? Két dolog miatt is. Egyrészt azért, mert ez jele és pecsétje lehet a valóban Krisztus mellett elkötele­zett életnek. Nem öröm kiesni egy állásból emiatt. Nem jó hallgatni má­sok gúnyolódásait. Nem élvezet elviselni a sok­féle alaptalan rágalmat, de mégis boldogság tudni ezek köz­ben, hogy ezt nem ne­kem szánják, hanem Jézusnak. Annak, aki bennem is él Lelke által. Láttam egyszer egy kedves ke­resztyén karikatúrát. Az el­ső rajzon egy hívő ember imádko­zik: Ó, Uram, védj meg engem! A másodikon látjuk, hogy imádság közben kövek zápo­roz­nak felé, de egy sem találja el. A harmadikon eltalálja egy kő, amire ő panaszosan reagál: Ó, Uram, mégsem vigyáztál rám! Az utolsón Jézust látjuk, amint őrá záporoznak a kövek, s közben hátrafordulva az imádkozó emberhez így szól: Ne ha­ra­gudj, egyet elvétettem. Azt hiszem sokkal könnyebben hordoznánk mindenféle szenvedést Jézus­ért, ha közben ezt tuda­to­sí­ta­nánk magunkban: nem engem cé­loztak, hanem Jézust, s a nagyja úgyis Őt érte és éri ma is. Hiszen amikor megállítja Jézus az öldökléstől lihegő Sault a damaszkuszi úton, mit is kérdez tőle: „Saul, Saul miért üldö­zöl engem?” Hát nem a keresz­tyé­ne­ket üldözte ő, hanem ma­gát Jézust? Ezek szerint Jézus azonosítja magát az övéi szenvedéseivel? Boldogság tehát Jézusért vál­lalni az üldöztetést, mert ez is mutatja, hogy jó helyen vagyunk. Másrészt pedig azért is boldogság ez, mert aki vállalja Jé­zus­ért a szenvedést, az a legjobb társaságba fog kerülni. Azok közé, akiket Isten­ért korábban üldöztek, s akár meg is öltek. Bol­dogok vagytok - mondja Jézus. Mert így üldözték a prófétákat, akik előttetek voltak. Beletartozhatunk abba sorba, amely el­kezdődött Ábel­lel, s amelynek az utolsó időkben egyre több tagja lesz. A teo­lógiai szóhasználat szerint az „ecclesia mi­li­tans”, a földön küzdő egyház részei vagyunk. Boldogság Jézusért hátra tételt szenvedni, mert lehet, hogy kinevetnek ben­nün­ket, lehet, hogy nem értenek meg - ahogyan annak idején a prófétákat, majd Jézust, később az apostolokat sem - de azt egé­szen biz­tosan tudhatjuk, hogy helyünkön vagyunk Isten tenyerén. S végül azért is boldogság ez, mert Jézus így folytatja: „ju­tal­matok bőséges a mennyben.” Ez azt jelenti, hogy a Mester és a tanítvány sorsa nemcsak a szenvedésben azonos, de azonos a sorsuk a dicsőségben is, az Atya jobbján, a mindenható Is­ten mellett, a többi hívővel együtt, az „ecclesia triumphans”-ban, a megdicsőült egyházban is. Olyan szépen foglalja össze ezt a boldogságot Pál apostol a római levélben: „Maga a Lé­lek tesz bi­zonyságot arról, hogy valóban Isten gyermekei...” (Róma 8,17.)

Ez a hegytető, a hegycsúcs, ez az a csodálatos panorá­ma, amely ott vár bennünket, ez az kristálytiszta fény, amely­ben minden földi, talmi csillogás elszürkül. Végigjártuk az el­múlt nyolc vasárnap során az utat. Végigjártad te is? Boldog em­ber vagy? Ha még nem, ma is elindulhatsz és Jézussal megérkezhetsz. Így legyen! Ámen.