2013.07.21.
Boldogmondások 5. - Boldogok az irgalmasok
Lekció: Lukács 10,25-37.
Textus: Máté 5,7.

Svábhegy

  Talán vannak néhányan a testvérek közül, akik olvasták vagy színházban látták Bertolt Brecht Jóembert ke­re­sünk cí­mű színművét. A darab - rövid ismertetője szerint - arról szól, hogy három Isten érkezik egy nagy szegény­ség­ben élő város­ká­ba, azért, hogy próbára tegyék az emberek jóságát. A próba egyszerű: találniuk kell valakit, aki szállást ad nekik. Az iste­nek­nek azonban csalódniuk kell, mert hosszú útjuk során sen­ki sem akad, aki befogadná őket. Csak egy pénztelen utcalány lát­ja őket szívesen akit a jótéteményért megajándékoznak, ab­ban bízva, hogy az ő példája be­bi­zo­nyítja majd, hogy jó em­be­rek is élhetnek emberhez méltó életet a Földön. Az ajándék segít a lánynak talpra állni, de köz­ben az istenek kísérletének ala­nyá­vá is teszi: kérdés, hogy képes lesz-e jó maradni egy o­lyan világban, ahol ha­tal­mas a szegénység, és mindenki csak a sa­ját, önző érdekeit tartja szem előtt, vagy tigrissé kell vál­nia, hogy megvédje ma­gát. – Talán ez a darab ihlethette a Médiaunió A­la­pítvány kurátorait, akik a közelmúltban pályá­zatot hirdettek „Jó em­bert keresünk - Keressük Magyarország példaképeit” cím­mel. A leírásában szerepel, hogy olyan emberekre vár­nak je­löléseket, akik önzetlenül segítenek egy közösségnek, időt ál­doz­nak arra, hogy mások élete jobb legyen, tá­mo­gatnak má­sokat tudásukkal, munkájukkal vagy adománnyal, vagy akiknek é­let­szemlélete, kitartása, a mód, a­hogy é­le­tüket, sa­ját sorsukat irányítják, tanulságos lehet má­soknak, példaként állítható má­sok elé. Olyanok jelölését vár­ják, a­kik nem is­mer­tek az ország nyilvánossága előtt, ám a­kikre mindannyian felnézhetünk, a­ki­ket példaképnek választ­ha­tunk.

   Kedves testvérek, kedves gyülekezet! E bevezető nyo­mán úgy tűnhet, hogy csak a XX. század első felében, vagy nap­jainkban keresi a világ az ún. „jóembereket”. Ám a jól is­mert jézusi példázat arra enged következtetni, hogy so­ha nem volt természetes és széles körben elterjedt az a fajta magatar­tás, amely az irgalmas samaritánust jellemezte. Az önzetlen­ség, az áldozatkészség, a tettekben manifesztálódó szeretet, a viszonzást nem váró jóság. Az ókori zsidó em­ber Jézus korá­ban az ir­galmasságot legfeljebb csak saját fajtájával, s ezen belül is csak saját kasztjával szemben gya­ko­rolta. A nem zsi­dóra, a po­gány­ra úgy tekintett, mint eltiporni való mérges kí­gyóra. Jellemző: egy pogány asszonynak még szülése alatt sem volt szabad se­gíteni. Vagy gondoljunk arra az irgalmat­lan üldözésre, amellyel a zsidók Ázsiától Eu­rópáig Pál apos­tol nyomában loholtak. Ám az ún. „pogányok” sem voltak különbek. Emlékezzünk a jól ismert görög drá­mákra. Minde­gyikben jaj volt a le­győ­zöt­tek­nek. Nem ismerték az irgalmat, csak az istenek véres és kegyetlen igaz­ság­szolgáltatását, – melyet emberek hajtottak vég­re. Olyan nagy szellemek, mint Platon, Aristoteles vagy Seneca egy­a­ránt azt ajánlják, hogy a gyöngének született kisgyer­me­ket úgy kell elpusztítani, mint egy kismacskát. Az a kor az ir­gal­masságot nem ismerte, leg­feljebb a legszűkebb családi vagy ba­ráti körben gyakorolta, – egyébként megvetendő gyön­geségnek tartotta.

  Ha azonban könnyedén és nagyképűen azt mondanánk, hogy micsoda barbár korszak volt az, vagy hogy mi­lyen sö­tét is volt a középkor, s milyen jó, hogy ma már civilizált, felvi­lágosult, humánus világban élünk, jusson eszünk-be, hogy nap mint nap milyen borzalmas, iszonyatos hírek ömlenek ránk a médiából az emberi irgalmatlanságról, vagy i­dézzük fel ma­gunk­ban azokat a helyzeteket, amikor velünk bántak el irgal­matlanul mondjuk a munkahelyünkön abban a pozícióharc­ban, a­hol senki nem ismer könyörületet, ahol nem számítanak az íratlan törvények, sokszor még az írottak sem, ahol ember em­ber­nek farkasa. Érthető hát, hogy az a kifejezés, amely a soron következő boldogmondás központi sza­va, az irgalmas­ság a Bib­li­ában is szinte csak Istennel kapcsolatban szerepel. Alig tudunk olyan szentírási sze­rep­lő­ről, akire ráillene az ir­galmasság szó le­xikonbéli meghatározása: „Egyfelől az ellen­séggel vagy gonosztevővel szemben el­néző magatartás mely­nek során el­te­kin­tek a büntetés kiszabásától, másrészt együtt­érzés, amely a betegek, szegények, gyen­gék iránti segítésre ösztönöz.” – Mivel min­dig is a kaini bosszúállás volt a természetes a világban, s ennyire ritka je­lenség az irgalmasság, elő­ször azt kellene ma test­vérek megvizsgálnunk, hogy:

  1./ Mit jelent irgalmasnak lenni? Így is kérdezhet­ném: kiről mondható el, hogy irgalmas? Induljunk ki a ki­fe­je­zés e­redeti, bibliai megfelelőinek a rövid tisztázásából. Az „irgalom” régi szó. Hosszú története során nagyon gazdag je­lentésre tett szert. Az újszövetség nyelvében az ógörögben megfelelője az eleos. Ez a szó ismerősen cseng a Kyrie e­le­i­son imából, a­mellyel Isten irgalmasságát kérjük a magunk számára. Az Újszövetség görög változatában az eleos rend­szerint a héber hesed szó megfelelője. Ez az egyik legszebb szó a Bibliában - gyakran fordítják egyszerűen sze­re­tet­nek. A hesed, Isten szem­szö­gé­ből nézve a feltétel nélküli szeretet megfelelője: amikor valaki képes fenntartani egy kap­csolatot tekintet nélkül arra mi törté­nik. Mivel Isten népével kötött szövetsége már a kezdetektől fogva nem más, mint megtört ígéretek és új kezdetek sorozata, egy­értelmű, hogy egy ilyen feltétel nélküli szeretet magában foglalja a meg­bocsátást, és szükségszerűen irgalmas is. A görög e­le­os-t gyakran használ­ják a héber rachamim szó fordítására is. Ezt a szót gyakran használják a hesed-del együtt, de sokkal több érzelmet hordoz magában. Szó szerint a „belsőségek” szó fordítása, ami az a­nyaméhet jelenti. Irgalom és könyörület - az anya mélységes szeretete kisgyermeke iránt, az apa gyön­gédsége utóda iránt, s a fivérek és nővérek közötti átható szeretet.

  Amikor Isten irgalmáról van szó, akkor gyakran azt ol­vassuk kiegészítve a mondatot, amit a 103. zsoltárból is-me­rünk a legjobban, hogy „nem bűneink szerint cselekszik ve­lünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint.” Nem olyan a fogadj Isten, amilyen az adjon Isten - ahogy mondani szokták. Nem úgy viszonyulok a másikhoz, ahogy ő vi­szo­nyult hoz­zám, ha éppen megbántott, vagy rosszul bánt velem. Jobban. Jót ad annak is, akitől rosszat kapott. Hadd i­déz­zek még néhány mon­datot ebből a zsoltárból, mert ez tele van az erről való bizonyságtétellel: „Irgalmas és ke­gyelmes az Úr, türelme hosszú, sze­retete nagy...” (Zsoltárok 103,6-13.) – Mi­keás könyvének a végén egyenesen azt ol­vas­suk, hogy az Úr abban leli örömét, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, és a tenger mé­lyére dobja min­den vétkünket!” (Mik. 7,18-19.) Vagy eszünkbe juthat, hogy amikor Jónás duzzog akkor azt veti Is­ten szemére, hogy tud­tam én azt, hogy te ir­gal­mas és kegyelmes vagy, és még a go­nosz miatt is bánkódsz, ezért nem a­kar­tam elmenni Ninivébe. Jézusról is többször ol­vas­suk: elnézve a sokaságot, szemlélve az embereket megszánta őket, kö­nyörületességre indult. Itt mindenütt az irgalmasságot ki­fejező szó fordul elő. Mindeb­ből teljesen nyilvánvaló test­vérek, hogy a bibliai gondolkodás szerint az irgalmasság első ren­den sosem emberi tulajdon­ság. Nyugodtan kimond­hat­juk tehát, hogy az irgalmasság jel­legzetesen Isten tulajdonsága. Sőt azt is, hogy az irgalom bib­liai értelemben sokkal több, mint Isten szeretetének egy sze­letkéje. Az irgalom igazából maga Isten.

  Mit jelent irgalmasnak lenni? Ki az irgalmas? Röviden így szokták mondani: az, aki segít a másikon. Ezt a­zon­ban ki kel­lene egészíteni legalább azzal, hogy az, aki érdek nélkül segít a másikon. Irgalmas az, aki nem úgy bánik a má­sikkal, a­hogy az megérdemelné, hanem jobban. Isten ilyen Úr. Ezzel szemben viszont azt kell látnunk, hogy az Is­ten­től elszakadt em­ber irgalmatlan. Mindjárt az első esetben kiderült ez. Káin agyonütötte az édestestvérét, s ez az ir­gal­matlanság azóta csak nö­vek­szik. Ma már nemcsak szerzésvágyból, uralom­vágyból vagy bosszúból irgalmatlan va­la­ki, hanem újra elter­jedt az a tel­je­sen öncélú, haszon és értelem nélküli kegyetlen­kedés és irgalmatlanság, amiről Rad­nó­ti így írt: „Oly korban éltem én e föl­dön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy ön­ként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, be­fon­ták életét vad kényszerképzetek.” –   Az értelmetlen károkozás kö­vet­kezményeivel mi is nap mint nap találkozhatunk, de az irgalmatlan közöny különböző formáival, a másik meg­szé­gye­nítésének, megalázásának az élvezetével is. És ami külö­nö­sen szomorú, hogy a hozzánk legközelebb állókhoz is o­lyan irgalmatlanok tudunk lenni. A család gyengébb tagjaihoz, a gye­rekekhez, az öregeinkhez, a szomszédokhoz. A­zok­hoz a munkatársakhoz, akik fölé he­lyezhetjük magunkat akármilyen szem­pontból. Ott van a szí­vünk mélyén a ke­gyet­lenség, az irgalmatlanság. Nem véletle­nül kiált fel József Attila így: „Fogadj fi­adnak, Istenem, Hogy ne legyek ke­gyet­len árva!” Mert az Isten nélkül maradt ember árva, atyátlan. Érzi a ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát, ezért fél. Félelmé­ben ag­resszív lesz, és aki agresszív, az nincs tekintettel má­sokra, irgalmatlanul cselekszik.

  Amíg nem térünk meg, amíg nem fogadjuk el Istent életünk mindenek felett való Urának, amíg bűneinkkel bát­ran szem­besülve nem vágyódunk megfürödni az Úr jóságában, addig bármi, amit a könyörületről mondhatunk, csak ü­res o­kos­ko­dás lesz. Senki sem tud irgalmat gyakorolni, amíg maga  meg nem tapasztalta az irgalmasság gyógyító ere­jét. Azért bol­do­gok, akik szüntelenül vágyakoznak Isten irgalma után, mert életüket nyitott könyvként elé tárva napon­ként élhetik át a cso­dát, hogy Teremtőjük könyörülő szeretettel elfogadja és felemeli őket. Így töltődik fel a lelkük újra meg újra jósággal, hittel és bizalommal, amelyek az irgalmasság gyökerei. El­mondhatjuk tehát, hogy az irgalmasság az Is­ten szeretetében naponta meg­merülő ember kincse, a jóságtól túlcsorduló szív gazdagsága. Olyan kincs, olyan gaz­dag­ság, amely akkor gya­rapszik, ha ön­zetlenül megosztjuk azzal, aki hozzánk hason­lóan rászorul a könyörületre. – Va­jon mi ilyenek vagyunk? Minket is ez jel­le­mez? Ránk is ez illik leginkább? Rólunk is ez jut eszébe elsőre a körülöttünk é­lők­nek? Aki megkapta Istentől ezt az a­ján­dé­kot, az egy kicsit mindig idegennek érzi magát ebben a kegyetlen világban. Jé­zus is egyebek között ezért volt annyira más, annyira idegen. Viszont Ő mégis arra bátorítja a benne hívőket, hogy mer­je­nek irgalmasak lenni egy irgalmatlan közegben. Ő eh­hez erőt is ad azoknak, akik ezt vállalják. Az irgalmasság te­hát jelleg­zetesen Isten tulajdonsága, és akiket Ő újjáteremt Szent­lelke által, azoknak a tulajdonsága is lesz.

  2./ Milyen lépései vannak az irgalmasságnak? Mi­lyen megnyilvánulásai vannak ennek az isteni tulajdonság­nak a min­dennapokban? Ez legyen a második kérdés, amit felte­szünk ma az ige alapján magunknak. – Mivel annyira szem­lé­letesen ír­ja le itt Jézus az irgalmasságot ebben a példázatban, szeretném felsorolni az irgalmasság jellegzetes moz­dulatait. Mit ol­va­sunk itt, ahogy ez a samaritánus odaérkezik? „...a­mikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; o­da­ment, olajat és bort öntött se­beire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és á­pol­ta. Másnap elővett két dénárt, oda­ad­ta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot...” Az irgalmasság hét gyö­nyö­rű mozdulata ez, a­miket most nem fej­tek ki, inkább csak felsorolom őket. –  Meglátta. Itt kezdődik. Ott kezdődik, hogy sokszor észre sem vesszük azokat, akik baj­ba jutottak körülöttünk. Vagy azért, mert egészen tele vagyunk a ma­gunk bajával, és van belőle bőven a legtöbbünknek, vagy azért, mert egyáltalán nincs be­állítva erre a lelkünk és a sze­münk, vagy azért, mert nem is a­karjuk észrevenni, mert e­set­leg még segíteni kellene. És ha azután nem segítünk, még rosszabb lesz a lelkiismeretünk. I­lyen ravasz lélektani mec­ha­niz­musok működnek bennünk a bűneset óta. Van a Pél­da­be­szédek könyvében egy gyönyörű mondat: „A jóságos tekintetű em­ber áldott lesz.” (22,9) Van ilyen, hogy jóságos, ir­gal­mas szem. Gyakran látom például a fiatalok között, de sajnos már a fia­tal felnőttek között is, hogy egyszerűen észre sem veszik - nem a mások baját, fájdalmát, szükségét - hanem a legalap­ve­tőbb, a közösség mindennapi életéhez szük­sé­ges teendőket sem. Külön kérésre, többszöri felszólításra letakarítják az asz­talt, fel­mossák a követ, de tényleg nem ve­szik észre, hogy ott van még egy piszkos tányér, vagy hogy fel kellene söpörni, mielőtt a papírszemetet elkezdenék fel­mosni. Nincs szemünk a látásra, mert a bűneset óta vakok vagyunk nemcsak Isten felis­me­ré­sé­re, de az emberi nyo­mo­rúságok meglátására is. A Viszont az irgalmas szemű ember azonnal észreveszi, mi baj van: sír, egye­dül van, valami bánt­hatja, leejtette, nem tudja felvenni, és a lehető legegyszerűbb módon megoldja és to­vábbmegy. A sama­ri­tá­nus meg­lát­ta. Kérjünk Jézustól irgal­mas szemet! – Azután megszánta, vagy az eredeti szöveghez közelebb álló Károli for­dí­tás szerint: „könyörületességre in­dult” iránta. Mert meglátta a pap és a lévita is, de őbenne meg is mozdult valami. Azt mond­ja a görög szöveg: „megmozdul­tak a belső részei”. Van neki szíve. Érző és együtt érző szíve. Nincs egészen tele a sa­ját gond­jaival, egy kicsi hely mindig marad a másik gondjának is. – Jellemző-e ez ránk? – Oda­ment és lehajolt hozzá. Ez a sa-má­riai tehát nem állt meg a puszta sajnálkozásnál, mert ő nemcsak a szenvedő ember szo­rultságát, hanem a rászo­rultságát is ész­revette. Hogy ez az ember az ő segítségére, szeretetére, áldozatára van rászorul­va. Tehát, hogy rajta kí­vül más nem tud ten­ni érte! Nem kí­vülről ad okos tanácsokat, mint ahogy gyakran mi szoktuk. Nem a közbiztonságot szid­ja, meg azokat, akik mi­att nincs közbiztonság, hanem mivel ő vette észre a bajt, ő megy oda, és lehajol. Erről is ér­de­mes lenne külön elmélkedni, hogy az irgalmas ember soha nem leereszkedően közeledik a másik­hoz, mert aki lee­resz­kedik, az őt alázza meg, aki lehajol, az magát alázza meg, s ez Jézusnak az útja és indulata. Megaláz­ta magát, ott­hagy­ta a mennyei dicsőséget, emberekhez ha­son­lóvá lett és így segített rajtunk. – Azután olajat és bort önt a sebekbe. A­mi azt jelenti: előveszi az elsősegélyes ládát és fer­tőt­leníti a sebeket. Az olaj és a bor volt akkor a legdrágább cikk. Me­gint nem véletlen, hogy Jézus hogy fogalmaz egy pél­dá­za­tot. Nem a feleslegéből vet oda valamit, a legdrágább­hoz nyúl. Ahhoz az olajhoz, amit talán ajándékba vitt annak, ahova ment, ahhoz a borhoz, amit a maga számára tett félre. A kin­cseiből ad, nem a feleslegéből. Áldozatot is kész hozni. Magától von­ja meg azt, amit odaad másnak. – Beköti a se­be­ket. Erről egy külön prédikációt kellene egyszer mondani. Mennyire az jel­lemez minket, hogy felfedjük mások se­be­it, és nem az, hogy elfedjük mások sebeit. Mások gyengeségei­ről, hibáiról, bot­lá­sa­iról, fogyatkozásairól milyen szíve­sen be­szélgetünk. De hogy hogyan keletkeztek azok a sebek, ki ü­tötte, nem tehetnénk-e va­lamit a gyógyulásukért, erről vaj­mi ritkán esik szó. Szeretjük feltakarni mások sebét. Az irgal­masság eltakarja, befedezi. Ez nem azt jelenti, hogy fa­laz a bűnnek, hanem azt jelenti, hogy védi a bűnöst és segít neki meggyógyulni. – Ezután felteszi a saját állatára. Ez is be­szé­des cselekedet ám! Ő eteti a szamarat, és más használja. A­zért hozta, hogy ő üljön rajta, és most ott kutyagol mel­let­te, s még tartja is a nyomorult sebesültet, hogy le ne essen róla. Ilyenkor kapnak az irgalmas emberek meg­jegy­zé­se­ket. Eze­ket a megjegyzéseket is szelíden el kell engedni a fülünk mel­lett. – A végén még pénzt is ad a fo­ga­dós­nak, hogy hosszú tá­von is gondoskodjék róla. Nem alkalmi segítségre volt csu­pán kész, hanem azt akarja, hogy rendbe jöj­jön a sebesült, s majd ha a saját lábán tovább tud menni, akkor engedjék csak el. – Talán a legnehezebben a pénz­tár­cánk csatjáig ér el a ke­zünk. Az ember szíve megmozdul, még valamit teszek-ve­szek is a másik érdekében, de a pénz­tár­ca mélyen el van rejt­ve, oda nehezen ér el a segítő kéz. Az irgalmasságba pedig ez is beletartozik. Időt, fáradságot, pénzt szánni a másik em­ber­re, akihez semmilyen viszony nem fűz, aki akár az ellensé­gem is lehet, aki lehet, hogy soha sem­milyen formában nem vi­szo­nozza. Bizony ez így van: időbe, fáradságba és pénzbe kerül. Az irgalmasságból fakadó sze­retetszolgálat teher, de ál­dott te­her. Még akkor is, ha sokba kerül időnként, mert meg kell egy utat szakítani, egy el­kép­zelést, egy tervet valaki más miatt, aki nyomorúságba jutott. Testvérek ez a samáriai úgy szeretett, hogy nem tar­tot­ta megalázónak megállni, leszállni, lehajolni, el­sősegélyt nyújtani, helyet cserélni, egy szóval: szolgálni! Sokan pedig még attól is irtóznak, ha az utcán ele­ső embert nekik kell felsegíteni, ha a buszról leszálló kisgyer­mekes, babakocsis a­nyukát nekik kell karon fogni, vagy az orvosi rendelőben rosszul lévő beteget nekik kell támogatni. Inkább nem néznek oda, vagy arrébb mennek, nehogy vélet­lenül segíteniük kell­jen! – Az afrikai leprásokért orgonamű­vészi, orvosi és lel­ké­szi karrierjét is feladó Nobel békedíjas Albert Schweitzer mondta egy­szer: „szeretni annyit jelent, mint egészen ren­del­kezésére állni valakinek!” Ez a samáriai így tett, s a keresztyéneknek is min­dig így kellene tenni.

  Ugyanis a Jézusban hívők megszabadulhatnak a velünk született irgalmatlanságtól, és felszabadulhatunk erre, hogy le­gyen szemünk meglátni a nyomorúságot, legyen együtt érző szívünk, mozduljon a kezünk, áldozzunk időt, fi­zi­kai erőt, ked­ves szavakat - ha kell, még pénzt is -, hogy lehessünk gyógyító eszközök Isten kezében. Hogy amint Péter a­postol írja, is­te­ni természet részeseiként járjunk ebben az irgalmat­lan világban. Hiszen aki újjászületett gyermeke Is­ten­nek, annak már van mennyei Atyja, az nem kegyetlen árva. Annak nagy öröksége van, és öröksége teljes tudatában kész adni azt amire szükség van. Tudom, nem egyszerű ezt megtenni. Ettől mi sokkal makacsabbak és büszkébbek va­gyunk. De aki meg­tapasztalta már, hogy egy olyan Isten hajolt le hozzá Jézus­ban, aki mindig „rendelkezésére áll”, mert a­ki Őhozzá megy azt Ő semmiképpen ki nem veti, az tud felebarátjainak is ren­delkezésére állni. Nem rohammunkában, nem humanista ak­ció formájában, nem tes-ti-lelki ambulanciát üzemeltetve, ha­nem életforma-szerűen, egész valóját meg­határozó módon és boldogan. S itt érünk el mai utolsó kérdésünkhöz:

  3./ Miért boldogság az irgalmasság? Mi a jézusi ígé­ret lényege: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmas­sá­got nyer­nek.”? – Nos, Jézus nem ígér mást az irgalmat gyakor­lóknak, mint azt, amit már eddig is éltek - irgal­mas­sá­got. A többi bol­dogság esetében az ígéret valami többletet is tartal­maz, távolabb mutat: akik sírnak, vigasztalást nyer­nek; a tisz­ta szívűek meg­látják Istent. De mi többet tud adni Isten azok­nak, akik irgalmasak? Az irgalom Isten teljes­sé­ge. A legtöbb, mi adható - mond­hatnánk a régi reklám szöveget idézve. Az irgalmat gyakorlók már most Istenben él­nek, s az ígéret sze­rint ez a vele va­ló közösségük megmarad az örök életre. De mi köze van az irgalmasságnak az üd­vös­ség­hez? Egyrészt az, hogy Isten bűne­in­ket Jézus érdeméért megbocsátó irgalmas­sága nélkül nekünk nincs örök éle­tünk. Halálunk után kitelje­sedik és véglegessé vá­lik az az irgalmatlan, könyörtelen világ amit már sokan most is pokol­nak neveznek. Másrészt viszont az is, hogy aki nem gya­korolja másokkal az irgalmasságot, az úgy jár, mint az a gonosz szol­ga, akinek a gazdája elengedte az emberi ésszel fel sem fogható adósságát, ám ő mégis beva­salta a saját tartozásá­hoz képest aprópénznek tűnő összeget a maga adósán. Ő irga­lom­ban részesült, de irgalmatlanul bánt a neki tartozókkal. Amikor ez a gazda tudomására jutott, átadta a hóhéroknak a go­nosz szolgát. Mert az irgalmatlansággal csak ir­gal­mat­lan­ságot lehet nyerni. Jakab levelében ez áll: „az ítélet irgalmatlan ah-hoz, aki nem cselekedett irgalmassá­got.”

  Nekünk, azonban testvérek ma még más lehet a távla­tunk. Jézus ugyanis erre hív: „Legyetek irgalmasok, amint A­tyá­tok is irgalmas”. Ha igazán belegondolunk abba a nagy kegyelembe, amelyben minket Isten részesít, abba a nagy ir­ga­lom­ba, amellyel minket megajándékozott, bár meg sem ér­demeljük, akkor lehetetlen, hogy ne induljon hálára a szí­vünk. Ha nem va­gyunk hálásak, akkor talán még nem éreztük meg ennek az irgalomnak a mélységét és magasságát. Hiszen ki állítsa meg a sze­retetlenség, a közöny, az irgalmatlanság ördögi körét, ha nem az a hívő ember, aki naponta ebből a jé­zusi szeretetből él?

  Ha azzal kezdtem, hogy idéztem a felhívást, „Jó embert keresünk!” hadd zárjam is ezzel: Jézus is jó embereket ke­res! Ma, itt és most köztünk. Olyanokat, akiket az Ő irgalmassága és szeretete jár át és éltet. Te vajon ilyen ember vagy?  – Se­gítse a válaszunkat, s akár az első, akár egy újabb elkötelező­désünket az irgalmas élet mellett Túrmezei Erzsébet „A har­ma­dik” című verse: „Valamit kérnek tőled. Megtenni nem kö­telesség. Mást mond a jog, mást súg az ész. Valami mégis azt kí­ván­ja: Nézd, tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadik­ra hallgass, mert az a szeretet. Messzire mentél. Fáradt vagy. Lép­tél százat. Valakiért még egyet kellene. De tested, véred lázad. Majd máskor! - nyugtat meg az ész. És a jog józanság­ra int. De egy szelíd hang azt súgja megint: Tedd meg, ha te­heted! – Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet. Valakin se­gíthetnél. Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg. Tán összetörte a szíved. Az ész is azt súgja: Minek? De Krisztus nyomorog ben­ne. És a szelíd hang halkan újra kérlel: Tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet! Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne és diktálhat­na, vonhatna, vihetne! Lehet, elégnél hamar. Valóban eszte­lenség volna. De a szí­ved békességről dalolna, s míg elveszí­tenéd, bizony megtalálnád az életet! Bízd rá magad arra a harmadikra! Mert az a sze­re­tet.” Ezért boldogok az irgalma­sok. Ámen.