2013.06.30.

Boldogmondások 2. - Boldogok a sírók

Lekció: Zsoltárok 6.

Textus: Máté 5,4.

Svábhegy

Egy héttel ezelőtt június 24-én, vasárnap délután az Arizona állambeli Navajo-területen a 34 éves, többszörös Guinness-rekorder amerikai kötéltáncos Nick Wallenda bizto­sítókötél nélkül kelt át a Grand Canon fölött. A 457 mé­te­res utat nem kevesebb mint 450 méteres magasságban tette meg egy öt centiméter átmérőjű sodronyon 22 perc alatt.

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Harmadik hete tanulmányozzuk már Jézus boldogmondásait, s érezzük, hogy amire Ő hív bennünket, az lelki értelemben tulajdonképpen egy szakadék feletti kötéltánc. A part egyik oldalán van mind­az, amit a világ boldogságnak tart, a másik oldalon pedig az, amit Jézus kínál nekünk. Hiszen a lelki sze­gény­ség, a sírás, a szelídség, az igazság utáni olthatatlan vágy, a tiszta szívűség, az irgalmasság, vagy az üldözöttség a világ sze­mében semmi esetre sem lehet a boldogság forrása. Sőt, épp ezek ellenkező­je a gazdagság, a nevetés, a hatalom, a má­sokkal szembeni közöny, az ügyeskedés, a törtetés és a békés langymeleg kis­polgári lét tűnik a világi értékrend sze­rint a boldogság feltéte­lének. Ezért minden egyes boldogmondással egyre mélyül a szakadék a tanítványok és a nép kö­zött. Egyre láthatóbb lesz a tanítványi seregnek szóló jézusi kihívás. Vajon elindultunk-e már ezen a kötélpályán mi is? S ha eddig nem, vajon rá me­rünk-e lépni akár ma? Vajon hiszünk-e Jézusnak, amikor erre a kockázatosnak tűnő út­ra hív? Talán segíti a válaszadást, ha két előzetes megállapítást teszek. Az egyik, s ezt nem lehet elégszer hang­súl­yoz­ni: Jé­zus nem állítja, hogy a szegénység, a sírás, a szelídség, vagy bármely más általa említett dolog önmagában e­gyen­lő lenne a boldogsággal. Minden boldogmondásnál rendkívül fontos e­zért megvizsgálni az indoklást, a magyará­za­tot. A másik meg­jegyzés, hogy egyik Jézus által megnevezett lelki állapot sem jellemző állandóan senkire. Nem kü­lön csoportokról beszél Ő itt, nincs szó a szegények, a sírók, a szelídek és a többiek kü­lönálló kasztjáról. Emberekről be­szél, azokról, akik Őt hall­gatták akkor és ott, és itt és most, akik készek voltak tanít­ványként elfogadni amit mon­dott, s akik elindultak vele ezen a szakadék felett vezető úton. Őket, a Jézussal úton lévőket jellemzik ezek a vonások kü­lönböző helyzetekben. Ennek az útnak a második lépése a sírás: „Boldogok, akik sírnak, mert ők meg­vi­gasz­tal­tat­nak”. – Ahogyan a múltkor, úgy most is az legyen a kérdésünk, hogy kikre, azaz milyen sírásra gondolt itt Jézus, il­let­ve, hogy miért boldogok az így síró emberek?

1./ Milyen sírásra vonatkozik Jézus állítása? Testvé­rek, ha látni szeretnénk, hogy pontosan hova kell ezen a kép­zeletbeli kötélpályán lépnünk, akkor vizsgáljuk meg először röviden, hogy hova nem! Mert bizony elég könnyen el le­het véteni a lépést, a Jézus által említett sírást össze lehet keverni mással. Gondoljuk csak végig, milyen sok szavunk van a sí­rásra! Elpityeredik, eltörik a mécses, itatja az egereket, zo­kog, bőg, ömlik a szeméből a könny. Vajon maga a sí­rás is i­lyen sokféle? A funkciója mindenesetre ugyanaz: egy kiadós sírás sokszor segít úrrá lenni a tehetetlenségen, a dü­hön vagy a fájdalmon, és lassan újra nyugalom költözik a lelkünkbe.

A sírás a kapcsolatteremtés egyik első eszköze: a cse­csemő így jelzi szükségleteit, s így adja szülei tudtára az ér­zéseit. Ez a „kisbabanyelv”, melyet a baba a hangerő és a hang­nem változtatásával egészen kifinomulttá tud tenni. Ál­lítólag hatféle csecsemősírást lehet megkülönböztetni: a fájdalom, az éhség, a hascsikarás, az unalom, a ké­nyel­met­len testhelyzetek által kiváltott sírást, illetve azt, amellyel a baba levezeti feles­leges energiáit a nap végén. A sírásról per­sze később sem szokunk le teljesen. Igaz, a férfiaknak a nyugati kultúrákban „nem illik” könnyezniük. Pedig nem volt ez mindig így: az őskorban ugyan valóban nem volt kifizetődő kimutatniuk a szándékaikat és az érzelmeiket, ám az ókorban, a középkor­ban és a reneszánsz idején a férfiak is sírtak anélkül, hogy ez a gyengeség jelének számított vol­na! Pedig születéskor a fér­fiaknak bizonyára pont annyi könnycseppet osztanak ki, mint a nőknek. Mivel azonban ne­künk tilos könnyet ejtenünk, jó­val a nők előtt halunk meg; a szívünk felmondja a szolgá­latot, a vérnyomásunk az e­ge­kig emelkedik, vagy a májunkat fel­falja az alkohol, mert nincs rá mód, hogy bánatunk tava túlá­radjon. Mi, férfiak, a­zért halunk meg, mert nem áztatja elég könny az arcunkat. Aki tud sírni, annak jó.

A sírás természetes emberi reakció, a test, a lélek és a szellem együttes válasza valamire, amire szavakkal ne­héz fe­lelni. A sírás az emberi psziché védőmechanizmusa. Oldja a feszültséget, ellazít, átmossa a lelkünket. Sírni o­lyan, mint át­élni egy záport: miután hagyjuk, hogy lezúduljon az eső, újra kisüthet a nap. Szinte katartikus ereje, te­ra­pe­utikus hatása van. Egyes tudósok azt is állítják, hogy a könnyezés fokozza a boldogsághormon, az endorfin kép­ző­dé­sét! De vajon erre gondolt-e itt Jézus? Hiszen tényleg sokféle sírás létezik már a Bibliában is. A teljesség igénye nél­kül említek néhány példát. Meghatódottságában sírt József, amikor 20 év után találko­zott a testvéreivel. Delila, Sám­son szeretője napokon keresz­tül sírdogált, hogy kiszedje Sámsonból ereje titkát. Veszedel­mes női praktika, igazi pszic­ho­lógiai hadviselés volt ez. Anna tehetetlenségében sokáig sírt a silói szentélyben, mert a ve­télytársa bosszantotta őt, mi­vel nem született gyermeke. Jai­rus, a kapernaumi zsinagóga vezető házánál hivatásos sirató­asszonyok hisztérikus je­lenetet rendeztek, pedig Jézus világo­san megmondta, hogy a gyermek nem halt meg, csak alszik. Mint ahogy Jeru­zsá­lem leányai Jézust siratták a Via Doloro­sán, holott maguk és gyermekeik miatt kellett volna sírniuk. Sőt maga Jézus is sírt barátja Lázár sírjánál, látva a gyászolók fájdalmát, virágvasárnap pedig megsiratta Jeruzsálemet is, mert előre lát­ta a város közelgő vesztét. Vajon ezek közül az emlékezetes sírások közül mindegyikre igaz, hogy ők boldo­gok vol­tak és hogy meg is vigasztaltattak? Nyilvánvaló, hogy nem. A sírás ugyanis az emberi bűn, az érzelmi manipuláció, a meg­tévesztés, a hazugság eszköze, álarca is lehet.

Kikről beszél hát, kikre gondol hát Jézus? Testvérek, az egyértelmű, hogy a mondat hangsúlya nem a sírókon, ha­nem a megígért vigasztaláson van, amely még az elkeseredettség állapotában is a remény szikráját adja a szomorko­dó­nak. Azt kell megértenünk, hogy kik vigasztaltatnak meg, s ki által? A mondat passzív szerkezete nyilvánvalóvá te­szi, hogy a vi­gasztaló nem más, mint Isten. Ahogyan az első boldogmon­dásnál a mennyek országát nem adhatja más ö­rökségül a lelki szegényeknek, mint a világ Ura, éppen úgy az igazi vigaszta­lás sem jöhet mástól, csak Istentől. Pál ezt írja ugya­nis a 2. korintusi levél első fejezetében: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Aty­ja...” (2. Kor. 1,3-4.) Tehát a mennyei Atyát nevezi minden vigasztalás Istené­nek. Jézusban ez az Isten öltött testet, s je­lent meg közöttünk. Aki csak azért képes volt egy népes tömeg élén Kapernaum­ból a félreeső Nain városába menni, hogy megvigasztalja az özvegyasszonyt, akinek egyetlen fia is meghalt. De nem úgy vigasztalta, mint ahogy mi tudjuk egy­mást vigasztalni, hanem úgy, hogy feltámasztotta a gyermekét. Ez a Jézus ígérte meg a tanítványoknak, hogy pün­kösd­kor a másik Vigasztalót, az Ő Szentlelkét küldi el maga helyett erre a világra.

Nem lehet tehát kérdés, hogy Jézus ígérete csak azokra a sírókra vonatkozik, akiket valami módon maga Isten vi­gasztal meg. Akiknek a könnyeit Ő szárítja fel. Akár úgy, hogy elvégzi a szívükben Szentlelke által ezt, mert mond­juk a gyász idején felemeli a tekintetüket önmagára, a halál utáni folytatásra, az örök élet reményére, akár úgy, hogy küld, indít valakit, aki az Ő vigasztaló szavát adja tovább nekik. De aho­gyan egy édesanya, vagy édesapa is csak akkor tud­ja megvi­gasztalni a gyermekét, ha az elmondja neki a bánatát, úgy a mennyei Atya is csak azokat tudja meg­vi­gasz­tal­ni, akik hozzá fordulnak a könnyeikkel. Akik neki sírják el a fájdalmukat. Vajon mi ezek közé tartozunk-e? Szok­tuk-e olyan ma­gától értetődő természetességgel megosztani az Úrral a nega­tív élményeinket, ahogyan mondjuk Dá­vid tette azt számtalan zsoltárában? Pedig ő harcedzett férfi, hatalommal uralkodó király volt, de mégse szégyellt így imádkoz­ni alapigénkben: „Belefáradtam a sóhajtozásba. Egész éjjel könnyekkel ázta­tom ágyamat...” (Zsolt. 6,7-8.) Ha tényleg sze­retnénk kö­vetni Jézust ezen a szakadék felett átívelő úton, akkor azt kell ma megvizsgálni először ma­gunk­ban: szok­tam-e én Isten elé vinni a fájdalmaimat, a bánatomat, a könnyeimet? Szoktam-e én kiönteni előtte a szí­ve­met? Ha nem, akkor miért nem? Mi hiányzik akkor a szívemből? A bizalom, hogy meghallgat és nem a süket fa­lak­nak be­szé­lek? A lelki szegénység, az alázat, hogy beismerjem gyengeségemet, Őrá szorultságomat? A hit, hogy Ő ké­pes a ja­vam­ra fordítani a rosszat? Bárcsak ilyen ő­szinte önvizsgálattal jönnénk ma ide az ő asztalához! Bárcsak a mi­énk le­het­ne az Úr által megvigasztalt sírók boldogsága!

2./ De miben is áll az ilyen sírók boldogsága? Hiszen igencsak elgondolkodtató, miért volt fontos Jézusnak bol­dog­nak mondani a sírókat? Mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha az örömhír közvetítőjeként ezt mondta vol­na: ,,Boldogok az örvendezők, mert ők a vigasztalás fiai.” Mert az is meg­hökkentő, hogy egy lapon, egy mondatban em­líti a boldogsá­got és a szegénységet. De az, hogy a boldogságot és a sírást, a boldogságot és a szomorúságot nem­csak egymás mellé teszi, mondván, hogy akit szomorúság ér, még lehet boldog, hanem azt állítja, hogy a kettő elvá­laszt­hatatlan egymástól, ez telje­sen idegen és elfogadhatatlan számunkra. Nincs igaza mégis Nietzschének, aki szenve­dé­lyesen harcolt „a sápadt Názáreti” ellen, mert szerinte megfagyasztotta az emberek arcán a mo­solyt? S nincs-e iga­zuk azoknak, akik gyakran vádolják a ke­resztyéneket örömtelenséggel, életidegenséggel? – Nos, nem ismerik Jézust, akik az öröm ellenségét látják benne. Az Ő el­jövetele: evangélium, azaz örömhír. Születésekor ez a szó töl­ti be az eget és a földet. Mária azt hallja az angyaltól: „Örülj, kegyelembe fogadott!” A pásztorok ezt hallják a betlehemi éj­szaká­ban: „Íme hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz!” Legszomorúbb estéjén így búcsúzott tanít­vá­nyaitól: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek és örömötök teljessé legyen.” (János 15,11.) Jézus öröme persze nem állandó vigyorgás, nem idétlen ame­rikai keep smiling volt, hanem megszentelt öröm. Is­tennek tetsző öröm. Mint ahogyan az Ő szomorúsága is szent volt. Nem önsajnáltató világfajdalom, nem két­ség­be-e­sett jajveszé­kelés, nem reménytelen siránkozás, hanem Isten szerinti szo­morúság. Van ugyanis világ szerinti szo­mo­rú­ság is, amely az ige szerint halált hoz, míg az Isten szerint való szomorúság megtérést, életet, üdvösséget ered­mé­nyez.

A teljes igazságot amúgy sem lehet egyetlen mondatba foglalni. A teljes élet nem életigenlés, vagy élettagadás, ha­nem életigenlés és élettagadás, együtt. A keresztyén élet nem öröm, vagy fájdalom, hanem megszentelt öröm és meg­szen­telt fájdalom egyszerre! Minden, ami ezen a világon magán hordozza Isten keze nyomát, egyszerre viseli mind­két erő te­remtő hatalmát. Hiszen ha csak azt hagynánk meg az iroda­lomból vagy a zenéből, amit az öröm ihletett, ak­kor mennyi minden elpusztulna! Ha csak azt őrizné meg az emberi civili­záció, aminek a mosoly volt a múzsája, va­jon mi maradna? A legnagyobb tudományos felfedezéseket sokszor keserves kí­sérletezés, reménytelennek tűnő pró­bál­ko­zások sorozata előzi meg! Hála legyen Istennek, aki nem veszi el az életünkből se az örömet, se a bánatot! Mert a bol­dogsághoz mind a kettőre szükség van! Ahol mindig nyár van, ahol mindig süt a nap ott nem tudják értékelni a me­le­get, a jó időt. Ahol minden földi öröm rendelkezésre áll, ott mihez képest legyenek boldogok az emberek? Viszont mennyi szépség, mennyi érték, mennyi tudás és ismeret született vérből, verejtékből és könnyekből!

Másfelől gondoljuk meg azt is, hogy a boldogság min­dig feltételez valamilyen kapcsolatot. A lélek sohasem le­het boldog egyedül. Az önzés a legbiztosabb út a boldogtalanság felé. Ezért az egyetlen fájdalom, amit biztosan bol­dog­talan fájdalomnak nevezhetünk, a magára maradt, önző ember fáj­dalma. Aki nem szeret senkit csak saját magát, az vé­gül kíno­san fogja érezni magát a legrosszabb társasággal: önmagával. A boldogság ezért nem létezhet szeretet nél­kül. A szeretethez pedig lényegileg hozzátartozik a fájdalom is. Hisz annál gaz­dagabb a szíved, minél jobban szeretsz. S ahogy tágul és nő a szíved, annál több sebet hordozol rajta. Aki a szívében hor­dozza például gyermekeinek a sorsát, az megismeri a szeretet fájdalmát is. Aki a szívében hordozza egy gyülekezet, az egy­ház vagy egy szegény nemzet sor­sát, az érezni fogja, hogyan nő a szeretettel együtt a szomorúság is a szívében.

Kahlil Gibran, múlt századi libanoni keresztyén miszti­kus költő híres művében, a Prófétában így ír erről: „A­mi­kor a szeretet int felétek, kövessétek őt, Jóllehet minden útja nehéz és meredek. És mikor szárnyai átölelnek, en­ged­jé­tek át néki magatokat, Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok. S amikor szól hozzátok, higgyetek sza­vának, jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztá­vá sepri a kertet. Mert amiként a szeretet ko­ronával ékesít, a­zonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésete­ket segíti elő, azonképpen nyeseget is. Ami­ként felszáll ma­gasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat, azon­képpen száll le gyökereitekhez is, és meg­rendíti őket a föld­höz való kapaszkodásban. Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának. Kicsépel ben­neteket, hogy mezíte­lenné váljatok. Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától. Fehérre őröl ben­ne­te­ket. Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek, és azután szent tüzére vet ben­neteket, hogy szent kenyérré le­gyetek Isten szent lakomáján. Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek tit­kait, s e tudás által az Élet szí­vének egy darabjává váljatok. De ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek, akkor jobb, ha el­feditek mezítelenségeteket, és el­mentek a szeretet mezejéről az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem tel­jes szívből és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.” – Testvérek, volt Valaki, aki a szí­vében hordozta ezt az egész bűntől bemocskolt, kárhozatba rohanó világot. Mennyi, de mennyi sebet kapott ezért! Az Ő szívében ott volt né­hány kedves tanítványi arc, egy könnyes édesanyai arc, egy tagadó és egy áruló barát arca, egy elbu­kott nép arca, gyű­lölettől eltorzult ellenségeinek az arca, s ott van benne a te arcod és az enyém is. Milyen végtelenül gaz­dag: fáj­dal­mas és boldog ez a szív, Jézus szíve! Ezért tudott Ő is sírni. Ezért tudott elérzékenyülni a Lázárt siratókkal együtt, és e­zért tudott megrendülni szeretett népe jövője miatt! Mert Jézusnak volt szíve! Jézus nemcsak tanította, hogy „örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal”, hanem meg is élte ezt. Aki tud sírni, annak van szíve, az ember, s ha a könnyei Is­ten­hez viszik közelebb, akkor boldog ember is. Akár a maga, akár mások bűnei miatt sír, akár a maga, akár mások fáj­dal­ma indítja sírásra, ha az Úrhoz viszi közelebb, akkor nála találhat vigaszra.

S még valamit. Le szokták szűkíteni ennek a mondás­nak a tartalmát azokra, akik a bűneik miatt sírnak, de ez e­lég felszínes megközelítés. Hiszen azok, akik mint Péter nagy­csütörtök éjszakán a bűneik miatt kezdenek zokogni nem vi­gasztalást, hanem bűnbocsánatot kaphatnak Istentől. Persze a bűnbocsánatban is van megnyugvás, van fel­lé­leg­zés, de azért ez az ígéret nemcsak a bűneik miatt sírókra vonatkozik. Mint ahogy a keresztyén öröm sem csupán a bűn­bo­csánat elnyeré­se feletti öröm lehet. Felszínes általánosítás helyett ássunk ezért egy kicsit mélyebbre befejezésül. Mert ha jobban bele­gondolunk az emberi lélek legmélyén az öröm és a szomorú­ság gyakran úgy egybeolvad, hogy nem is tudjuk megkülön­böztetni őket egymástól. Vannak felületes örömök, amelyek a lelkünknek csak a felszínét sú­rol­ják. Ilyenkor nevetünk. De amikor valami mély, katartikus örömben van részünk, akkor a könnyeink is kicsor­dul­nak. Milyen érdekes dolog ez! Én sose felejtem el a pillanatot, amikor bennem az új ember, a Krisz­tus megszületett! So­se voltam boldogabb, pedig sírtam. És sose felejtem el amikor, a lányom megszületett! Akkor is sír­tam örömömben! – Vagy gondoljunk a legmélyebb szomorú­ságainkra! Amikor valami, vagy valaki akit szeretsz úgy meg­sebez, hogy ér­zed, ez a bánat talán a sírig elkísér. Annyira fáj, hogy nincs erőd, nincs kedved, nem látod értelmét sem meg­bosszulni, vissza­adni. Helyette sajnálat ébred a szívedben. E­lőször talán mint a zsoltárban Dávid, te is csak ezt mondod: „Tá­voz­za­tok tőlem mind, ti gonosztevők, mert meghallgatta az Úr hangos sírásomat!” Aztán talán hozzáteszed: „Megszé­gye­nül, és reszketni fog nagyon minden ellenségem, meghát­rál, és megszégyenül egy pillanat alatt!” (Zsolt. 6:11.) De vé­gül talán eljutsz oda, hogy imádkozz érte, hogy jót tegyél ve­le, hogy Jézus mércéje szerint szeresd, s akkor ez a sze­re­tet, ahogyan már mondtam, már a boldogság előszobája számod­ra. Ha ez tud betölteni, már tiéd is a jézusi boldogság.

Miért? Mert akkor tiéd az a közösség Istennel, „amitől sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem je­lenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem sza­kíthat el minket.” (Róma 8,38-39.) Vagy ahogy Heidelbergi Káténk el­ső kérdése fogalmaz: „Mi néked életedben és ha­lálodban e­gyetlenegy vigasztalásod? Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban...” – Van-e, kell -e ennél nagyobb vigasztalás? – Ezért „boldogok a sírók, mert ők meg­vi­gasz­tal­tat­nak.” Látjátok, itt tetőzik be minden. A sírás ugyanis több, mint szomorúság, több, mint egyszerű csüggedés. A sírás a vég­ső elkeseredés, az abszolút kiút­ta­lan­ság állapota. A világban ugyan a gyengeség jelének számít, ha valaki sír, főleg ha férfi az illető. Istennél azonban í­gé­ret fűződik hozzá, mégpedig a vigasztalás ígérete. Fontos azon­ban ez az egy apró szó: Istennél. Mert sokan sírnak, és egy kis időre talán meg is könnyebbül a lelkük, de milyen sokan vigasz­tal­ha­tat­la­nul sírnak. Igen, ha embereknek sí­runk, vagy még inkább siránkozunk, akkor nem sok esélyünk van arra, hogy vigasz­ta­lást találjunk. De Istennél valódi meg­nyugvás van, valódi boldogságra lehet találni mellette.

Nem arról van szó, hogy automatikusan boldoggá vál­nak, akik szomorúak, akik melankolikusak, vagy de­presszi­ó­sak. Nem azt tanácsolja Jézus, hogy légy szegény, zokogj naphosszat és boldog leszel. Nem! Itt a Szentlélek Is­ten mun­kájáról van szó. Arról, hogy aki Istenhez tartozik, azt Ő vég­telen szeretetéből kifolyólag, határtalan ke­gyel­me által még ezekben a nehéz helyzetekben is meg tudja őrizni, meg tudja óvni. Még ezekben a helyzetekben is bol­dog­gá tudja tenni azokat, akik a boldogságukat nála keresik.

Nehéz ez az út, keskeny ez a drótkötél, mély szakadék felett vezet át, de ellentétben Nick Wallendával, nekünk fogj­a Valaki a kezünket. Az az Isten, aki egy másik zsoltár szerint tömlőbe gyűjti, számon tartja könnyeinket, aki is­me­ri a fáj­dalmainkat, hiszen Jézusban a fájdalmak férfiává lett, aki Szentlelke által vigasztal, és aki ma is az igazi és mély boldogságot kínálja nekünk, mert arra hív, hogy legyünk az Ő asztalának a vendégei. Ámen.