2013.06.23.

Boldogmondások 1. „Boldogok a lelki szegények”

Lekció: Lukács 18,9-14.

Textus: Máté 5,3

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Egy héttel ezelőtt a jól ismert Hegyi Beszéd még jobban ismert boldog­mon­dá­saival kezdtünk el foglalkozni, hiszen a tanév vége, a vakáció és a nyári szabadság ténye már önmagában is so­kunk­ban vált­ja ki a boldogság érzését, vagy ennek legalábbis az illúzióját. Egész évben kergetjük a boldogság soha fész­ket nem rakó kék madarát, de ilyenkor sokkal intenzívebb a boldogság utá­ni vágy bennünk. Hiszen a napsütés, a jó idő, a szabadság, a pihenés, a családtagokkal együtt töltött idő, az utazás mind-mind azt sugallják, hogy most végre bol­dogok leszünk! Hogy most talán visszaidézhetjük vagy megragadhatjuk azt a gyor­san múló érzést, állapotot, amit bol­dogságnak nevezünk. Ám ahogy a múlt vasárnap is hallhattuk, azért is nehéz ez, mert az emberi élet leg­szub­jek­tí­vebb érzelmi élménye a boldogság.

Bagdy Emőke, református pszichológus írja a „Hogyan lehetnénk boldogabbak?” című könyve bevezetőjében, hogy az a bizonyos kék madár az öröm pillanataiban, néha óráiban röppen elénk. S innentől idézem: „Öröm mindaz, a­mi egy hiány vagy akadály megszűnésének, egy-egy vágy, törekvés, cél elérésének kapcsán úrrá lesz rajtunk. Az ilyen öröm tartós fennmaradása sajnálatosan nem lehetséges, mert a boldogság érzése az úgynevezett „hedonisztikus al­kal­maz­kodás” (gyors hozzászokás és érzelmi hőfokcsökkenés) miatt nem hosszan tartó.” Éppen ezért keres és hajszol az em­ber mindig újabb és lehetőleg mindig magasabb hőfokú örömforrásokat akár a­nyagi-tárgyi dolgokban, akár érzelmi él­ményekben, akár em­beri kapcsolatokban. Ha megvan az új ruha, az új autó, az új lakás, az új házi kedvenc előbb-utóbb kell az újabb, mert ki­nőjük, kimegy a divatból, elromlik, megunjuk. Mi szülők hiá­ba mondjuk a gyermekeink­nek: kisfiam, kislányom örülhet­nél, mert más gyereknek fele annyi sincs mint neked, ettől ő még nem érzi magát bol­dog­nak. Hiába tudjuk, hogy Afriká­ban vagy Ázsiában tízmilliók éheznek, szenvednek különféle betegségekben vagy nincs fedél a fejük felett, önmagában et­től az ismerettől mi felnőttek sem érezzük magunkat jobban. Az Egyesült Ál­la­mok­ban, a Kaliforniai Egyetemen folyó ún. „boldogságpszichológiai” kutatócentrum munkatársai évtize­deken ke­resz­tül vizsgálták a különböző földrészek és társa­dalmi csoportok embereinek boldogságfokát. Nem meglepő módon arra a meg­állapításra jutottak, hogy a „tárgyi és anya­gi ellátottság, a birtoklás, a tulajdon, a vagyon, azaz a „van valamink” ér­zéstől csak tízszázaléknyi boldogság várható. Banglades szegénynegyedeiben is találtak magas boldogság­fokot mu­ta­tó szegényeket, és az amerikai felső tízezerben is voltak boldogtalan gazdagok.” S ezzel máris mai témánknál va­gyunk kedves testvérek, az első boldogmondásnál: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek or­szá­ga.”

1./ Kiket nevez Jézus „lelki szegényeknek”? Kik e­zek az emberek? Azért is kell tisztáznunk ezt, mert alig van a Bibliának olyan mondata, amit annyiszor félremagyaráztak, félreértettek és gúnyoltak, mint ezt. Pedig semmi e­set­re sem a szellemi fogyatékosokról van szó, amint azt a mi sötét kor­szakunkban leggyakrabban értelmezni szokták. Jé­zus nem a az együgyű lelkeket, a szellemileg alacsonyabb rendű embe­reket, a bugyutákat nevezi áldottaknak, erről szó sincs. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire nem ezt jelenti a „lelki szegény” kifejezés.

A Bibliában többféle kifejezést is találunk, amelyek a szegénység különböző fokait fejezik ki. Újszövetségi ma­gya­rázók utalnak arra, hogy a görög nyelvben a paraszti rétegre a „tapeinoi” szót szokták alkalmazni; de Máténál és Lu­kácsnál itt nem ezt találjuk. Ők a „ptochoi” kifejezést használják, a­mely nem a társadalom nyolcvan százalékát je­len­tő paraszto­kat jelenti, hanem a tisztátalanokat és nincsteleneket. A „ptoc­hoi” szó szerint azt jelenti: „koldus­sze­gé­nyek, egészen üre­sek, összegörnyedtek”. Ők a világ mélyen meggörnyedt kol­dusai, parányi senkik, akik után semmi sem marad. Akiknek semmije sincs. Akik képesek és készek ajándék elfogadására. Nyitott kézzel várnak és nem gő­gö­sen összezárt karral.

Érdemes ezért a „lelki szegény” kifejezést a „szegény” szó irányából megközelíteni. A párhuzamos részben, Lu­kács evangélista leírásában, az ottani Hegyi Beszéd változatban nem is szerepel a „lelki” jelző, csak szimplán a „sze­gények” szó. Szegény az, akinek valamiből hiánya van. Valamiből nincs elegendő. Jézus tehát épp azokat nevezi bol­dogoknak, akiket a társadalom sajnált vagy megvetett, mert szerencsét­lennek és boldogtalannak ítélt.

Amikor valaki gazdag, könnyen azt hiszi, hogy nincs is szüksége Istenre, meg a másik emberre, elég az, amije ne­ki magának van. A gazdagság hatalmat jelent, a pénzzel tekin­tély jár együtt, meg függetlenség. Nem kell senkitől sem kér­nie az embernek. Tud maga is segíteni magán. Nincs ráutalva senkire, sem Istenre, sem emberre. A gazdagság e­zért gőgössé önelégültté tesz. Feleslegessé válik az Isten. A gazdag erős­nek érzi magát azáltal, amije van, előkelőnek, má­sok fölött állónak, többnek, mint egyebek és így könnyen válik bekép­zeltté, keménnyé, irgalmatlanná. Mindenki, aki alacsonyab­ban áll nála, csak mint egy sötét háttér, arra való, hogy ő még jobban csillogjon, kitűnjék. A gazdag rend­szerint nem úgy ér­zi, hogy gazdagsága a gazdag Isten kegyelmi ajándéka a szá­mára, amivel másoknak kellene szol­gálnia, hanem úgy, mint egyéni teljesítményét, ami őt méltán emeli mások fölé. Ami őt magasabb rendű emberré te­szi. Természetesen ugyanez a kísértés nemcsak az anyagi, a pénzbeli gazdagságra érvényes, hanem a kulturális gaz­dag­ságra is. Például amikor valaki nagy művészi adottságokkal van megáldva, vagy nagy tudás­sal, tehetséggel ren­del­ke­zik és ezt a gazdagságát magától ér­tetődőnek tartja, oknak arra, hogy önmagát mások fölé emel­je, s nem úgy tekinti, mint adományt, olyan feladatot, mellyel még több szolgálatra van kötelezve mások számára.

Jézus korában egy „szellemi elit” réteg gondolta magá­ról, hogy ők bővelkednek a lelki javakban. A farizeus imá­ja jól kifejezi az akkori közgondolkodást: „A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, paráz­na, vagy mint ez a vámszedő is.” (Lk. 18,11.) Jézus a­zonnal leleplezte ezt az önelégült hamis felfogást. Ma is hódít egy hamis állítás, ami az ördög műve: tömegek gon­dol­ják azt, hogy az igazán életre való emberek sikeresek és boldogok, akik pedig nem bírják a versenyt, azok frusztráltak lesz­nek, és kell valami pótszer, ami a Biblia vagy Isten.

Tehát az a gazdagság, ami ellen Jézus a szegényeket mondja boldogoknak, tulajdonképpen nem is vagyoni ál­la­pot, hanem lelkület. Önmagában nem bűn az, ha valakinek vagyo­na, akár nagy vagyona van. Mint ahogy nyilván a sze­génység sem önmagában boldogság. Jézus nem azt állítja, hogy a nincstelenség, az éhezés vagy a puritán élet bol­do­gít. A lelki szegénység is lelki természetű állapot. Lelkiség mind a kettő, a léleknek egy bizonyos beállítottsága, ál­la­pota, amely azt je­lenti, hogy vagy tele van a lelke, nincs hely benne az Isten és a másik ember számára, vagy nem. Így érthető helyesen a „lelki szegénység” kifejezés. Nem társadalmi értelemben sze­gény, nem is szellemi értelemben vé­ve fogyatékos, hanem ez is egy bizonyos lelkület. Az a lelki szegény, aki tudja, érzi, hogy magában véve senki és sem­mi, még ha világhírű mű­vész is, vagy mesés gazdagság birtokában van is, vagy elis­mert tudós is egyébként, nem kü­lönb másoknál, hiszen ő ma­ga, önmagában véve koldus, senki, és csak Isten által az, aki.

Luther Márton utolsó, leírt mondata, amelyet halálakor az asztalán találtak: „Wir sind Bettler, - hoc est ve­rum.” „Koldusok vagyunk, ez az igazság”! Hogyan írhatta ezt? Hi­szen nem egy pusztai remete vagy egy meg nem ér­tett zseni asztalán találták ezeket a szavakat, aki nyomorgó utódokat hagyott maga után. Amikor Luther életére és arra a színes, eleven korra gondolunk, amelyben élt, csupa gazdagság jut az eszünkbe. Egy gazdag élet eseményei. A csá­szár előtt elmon­dott hitvallás, kinyomtatott könyvek és röplapok, a német nyelvre lefordított Biblia, a Luther-házban nyüzs­gő élet, gye­rekek, diákok, királyi vendégek, Lucas Chranach festményei, Luther himnuszai. Luther mégis így bú­csú­zott az élettől: Bi­zony koldusok vagyunk. Mire gondolhatott? Arra, hogy én magam koldus vagyok, szegény, de o­lyan koldus, akit Isten arra méltóztatott, hogy nálam tartja a kincseit: akár anyagi, a­kár szellemi, akár lelki értelemben vett javait. De azok a kin­csek nem az enyémek, nem én termeltem ki azokat. Istentől vannak, Istenéi. Mire legyek hát gő­gös, hiszen mindenestől fogva Istentől függök. Értitek már? A lelki szegénység egy bizonyos lelkület. Az a lelkület, a­mely mindent Istentől vár, Istentől tesz függővé, és amely üresen hagyja magában a legfőbb helyet Isten számára, hogy Ő uralkodhasson benne. Tehát: egy nagy va­gyo­nú em­ber is lehet lelki szegény, meg egy világhírű művész is lehet lel­ki szegény. Megfordítva is igaz: egy társadalmi ér­telemben vett nincstelen is lehet olyan, aki egyáltalán nem lelki sze­gény, mert elég önmagának, mert nincs szüksége Is­tenre.

Pár hete a lányunk meghívót kapott egy osztálytársától egy szülinapi buliba. Mi szülők hosszan törtük a fe­jün­ket, hogy vajon minek örülne az a kislány? Mert az a kislány a vi­lág legdrágább helyeire jár nyaralni, annak a kis­lány­nak min­dene megvan, amiről ma a legtöbb magyar gyerek csak álmo­dik, annak a kislánynak a szülei három luxus au­tót használ­nak egyszerre, - ugyan mit vehetnénk mi neki? Minek örül­ne? Mitől lenne boldog? – Mennyivel egyszerűbb lett volna a dolgunk egy olyan osztálytárssal, aki szegény, aki mindennek örül, akinek üres a szobája és akinek üres a szíve, és a keze.

Azt kérdezi ezen az igén keresztül most tőlünk Isten, hogy mi vajon szegények, vagy gazdagok vagyunk? De Jé­zus nem a bankszámlánkra, vagy az ingatlan tulajdoni lapunkra kíváncsi, hanem a lelkünkre, a szívünkre. Hogy az mi­vel, ki­vel van tele? Ővele, vagy valami, valaki mással? Megajándé­kozhatóak vagyunk-e lelki értelemben, vagy ön­e­lé­gültek? Is­ten mondhat-e, adhat-e nekünk még bármit, vagy ha nem len­nének a családi bajaink, az egészségügyi prob­lé­máink, az a­nyagi nehézségeink, a munkahelyi feszültségeink, akkor kösz szép, egész jól el lennénk nélküle is? Igaz-e ránk az első bol­dogmondás? Nem azért, mert mi szubjektíve boldognak érez­zük magunkat, hanem azért, mert illik ránk a „lelki szegény­ség” meghatározása?

2./ Miért boldogság a lelki szegénység? – „Boldogok a lelki szegények.” Micsoda kezdőgondo­lat! Testvérek ez a mondat Jézus nyilvános fellépését kö­ve­tő első beszédét vezeti be. Ez döntő, ez a kulcs Jézus minden ta­nításához; e­gyéb­ként nem mondaná mindjárt az ele­jén. Isten előtt szegénynek lenni azt jelenti, hogy nem tartjuk magunkat Isten e­lőtt kifogástalannak és támad­hatat­lan­nak. Isten előtt szegénynek lenni annyi, mint üresnek lenni, és nem mutatni töb­bet, mint amik vagyunk. Jakab, „Jézus test­vére” ugyanezt a szót használja levelében: „Ugye az Isten éppen azokat vá­lasz­totta ki, akik a világ szemében sze­gé­nyek, hogy gazda­gokká tegye őket a hitben, sőt örököseivé is annak az or­szág­nak, melyet az őt szeretőknek ígért?” (Jak. 2,5.) Jézus és Ja­kab ezt a bölcsességet talán saját családjukban, annak é­letstí­lusából tanulták. – Mi ebben az állapotban a jó? Hiszen annak a felismerése, hogy akár min­den vagyonom, akár val­lásos csúcsteljesítményeim, akár szép és kerek egész életem ellenére is rászorulok a se­gít­ség­re, nem tudom magam meg­váltani, ez önmagában még nem boldog­ság. A lelki szegénység önmagában még nem bol­dogság, de annak for­rá­sá­vá válhat. Manapság sok lelki szegény keresi fel a pszichológiai rendeléseket, de csak az lesz boldog és része­sül az ígé­retből, hogy övé a mennyek országa, aki Krisztust behívja az életébe.

A lelki szegények azért boldogok, mert a mennyek or­szága az övék. A mennyek országa pedig ott kezdődik, a­hol az ember látja a bűneit és elfogadja az Isten által kínált bűn­bocsánatot. A gondolkodásunk megváltozására, bib­liai szó­val megtérésre van szükség, mert akik érzik, hogy önmagukat nem menthetik meg, saját erejükből nem sza­ba­dul­hat­nak meg a bűneiktől, azok értékelni fogják a kegyelmet, amelyet Jézus nyújt. Ezek a lelki szegények. Azt kell be­lát­ni, hogy kevés vagyok önmagamban, kell az Isten segítsége, rászorulok az Úrra!

A bibliai vámszedő volt ilyen lelki szegény, aki igazán semmit sem képzelt önmagáról sem Isten előtt, sem az em­be­rek előtt. Nagyon úgy érezte, hogy nincs mivel dicsekednie, s mint egy koldus, - pedig nem volt az -, ke­gye­lem­ért könyör­gött. Egy mozdulatra kell itt gondolni. A koldus tenyérrel fölfelé kinyújtott, üres kezére. Erre a várakozó moz­du­latra, a­mely kifejezi, hogy önmagunkban semmink sincs, amire büszkék lehetnénk, amely mások fölé emel, má­sok elé sorol minket. Mindent ajándékba kaptunk, amink ebben az életben van, amiért csak hálával tartozhatunk. Az üre­sen kinyújtott kéz ellentéte a magabiztos és elzárkózóan összefont kar. Aki nem vár semmit a másiktól, senkitől, mert úgyis mindent tud. A koldus üres, kinyújtott kezével azonban nyitottságot fejez ki. Nyitottságot Isten felé és a má­sik ember felé.

Ez az a lelkület testvérek, amelyet a jól ismert énekünk kifejez, - persze hogy hányszor szoktuk komolyan ven­ni ami­kor úrvacsora közben énekeljük, nem tudom: „Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogódzva. Meztelen, hogy fel­ruházz, árván, bízva, hogy megszánsz.” El tudsz-e képzelni boldo­gabbat, mint egy koldust, egy nincstelent, egy u­tol­só útszéli hajléktalant, akinek egy gazdag király azt üzeni: gyere, meg­nyitom előtted a palotám ajtaját, mostantól ti­éd minden kin­csem, amire csak szükséged van megkapod, gyere, ne félj! A példázatbeli király szolgája így ment ki a ke­rítés mellé, és a városon kívülre, hogy hívogassa a bűnösöket, a vámszedőket, a koldusokat, a pogányokat, azokat, a­kik lelkileg szegények voltak, akiknek semmi dicsekedni valójuk nem lehetett Isten előtt! Micsoda boldogság ilyen kol­dusnak lenni! Nem vélet­lenül hasonlítja a Biblia az Isten-ember egymásra találásának örömét a szerelmesek egy­más­ra találásának öröméhez, - elég ha csak az Énekek Énekére gondolunk! Ezért merem idézni Shakespeare 55. szo­nett­jét: „Koldus-szegény királyi gazda­gon, Részeg vagyok és mindig szomjazom.” Vagy idézhetek egy modern dalno­kot, Ákost is, aki így énekel új lemezén: „Veled utazom Úttalan utakon Elkopott szavakon Elhagyott városokon át Ve­led utazom Veled élem a csodát Hogy sem­mim sincs De enyém a világ.”

Ismered-e te ezt a boldogságot? Nem a másodpernyi i­deig tartó öröm morzsákat, nem a percekig tartó jókedv da­rabkákat, s nem is az órákig tartó derű szeleteket, hanem ezt a szinte kimondhatatlan élményt, érzést, tudatot, hogy e­nyém a mennyek országa, mert enyém Jézus, mert én magamat Neki adtam, s ezáltal enyém mindaz amiért Ő jött, a­mi­ért meghalt és feltámadott! Enyém a bűnbocsánat öröme. Eltörölte álnok­ságaimat, mint felleget, és vétkeimről többé meg nem emlé­kezik! Többé nem terhel a halálos ítélet, mert Jézus levette rólam vétkeim terhét! Enyém az új életben já­rás öröme. Mos­tantól Neki kedves életet élhetek. Arra lehet gondom, ami az Ő szemében jó, nemes és dicséretes. Az vá­lik fontossá szá­momra, hogy mi az Ő terve velem. Ezért nem a magam feje után megyek döntéseimben, nem is kell e­zért sem a falnak, sem a Dunának mennem. Tudhatom, hogy Ő gondomat vise­li, egészen biztos lehetek afelől, hogy még egy hajszál sem eshet le a fejemről az Ő tudta nélkül, ezért nem rettegek a be­tegségtől, a magánytól, a haláltól, mert tudom, hogy Ő ezek­ben sem hagy magamra! És enyém lehet az üdvösség is! Az, hogy nem ér véget a létem itt a föl­dön, s hogy annak ellenére, hogy ez a külső törékeny cserépedényem egyszer majd össze­törettetik, van nem kézzel ké­szült örök sátorházam az Atyá­nál. Ugye ez téged is örömmel, boldogsággal tölt el? Ugye nem unod még ezt a jó hírt? Ugye lelkileg te is szegény vagy, akit meg lehet ajándékozni? A vámszedő átélte ezt, hiszen ő megigazulva, azaz bű­nei terhétől megszabadulva, hálás szív­vel ment haza a templomból, ellentétben a farizeussal, aki ab­ban a szilárd bi­zo­nyosságban ment el, hogy ő jó, igaz sőt sok­kal jobb és igazabb másoknál, mégis boldogtalanul, frusztrál­tan és kár­ho­zatban maradt.

Befejezésül vonatkoztassuk magunkra mint gyülekezet is, mai igénk üzenetét. Hiszen Jézus sem magányos far­kasok­hoz beszélt, hanem egy sokasághoz. Bár a hangvétele szemé­lyes volt, de nem egymástól különálló in­di­vi­du­u­mok­hoz szólt, hanem többes szám második személyben tanította őket. – Mi, mint Svábhegyi Református Gyülekezet, va­jon lelkileg sze­gé­nyek vagyunk? Anyagilag igen vegyes a kép. Hiszen mint gyülekezet szegények vagyunk, olykor ko­moly gondot jelent az épület és az élet fenntartása is, pedig Budapest talán leg­gazdagabb kerületében élünk, és kö­zü­lünk sokan a magyar át­lagnál sokkal jobban élnek. – De vajon lelkileg mi jellemez minket? Önigazult vallásosság? Fa­rizeusi képmutatás? Vagy az a fajta nyitottság, kegyelemre szorultság, alázatosság, ami a példázatbeli vámszedőt is? Elő­ször az Isten országát és i­gazságát keressük, vagy inkább azt többit, ami mulandó, amit megrág a moly, megemészt a rozsda, kiás és ellop a tolvaj, és leértékel a pénzügyi válság? Éhezzük és szomjazzuk az Isten igéjét, a közösséget, a lel­ki testvérekkel való együttlétet, azt, hogy hogyan szolgálhatnánk többet a gyülekezetben az Úr­nak? Bizony a kér­dé­se­imben benne van testvérek a lelkipász­tori látásom is. De mi van akkor, ha ez netán egyben Jézus lá­tása is? Mi van ak­kor, ha esetleg igaz ránk a laodíceai gyüle­kezetről szóló krisztusi látlelet? „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meg­gaz­dagodtam, és nincs szükségem semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a sze­gény, a vak és a mezítelen...” (Jel. 3:17-19.) Térj meg! Ez ma azt jelenti: az Isten előtti csendben, az imádság áhítatában te is gon­dolj végig néhány kérdést: – Mid van, amit ne úgy kap­tál volna!? – Mid van, amit Isten ne vehetne el egyetlen moz­du­lat­tal, mint Jóbtól is? – Mid van, ami elvehetetlen, lelki-mennyei kincs? – Mid van, ami túléli a halálodat? – Mid van, a­mit még ma le kéne tenned a golgotai kereszthez, hogy meg­szabadulj tőle? – Mid van, amiért ne tartoznál hálával? – Bol­dog vagy? Lelki szegény vagy? Bárcsak őszinte lenne most a szánkban az ének szava: „Jövök semmit nem hozva, ke­resz­tedbe fogódzva. Meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz. Nem hagy a bűn pihenést, mosd le, ó mert mege­mészt!” Ámen.