2013.05.26.

Kincs a cserépedényben

Textus: 2. Korinthus 4,6-9.

Svábhegy-Konfirmáció

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! A hátul ülők nem láthatják, ezért elmondom, hogy az Úr asztalára ma nem­csak az úrvacsorakor szokásos edények, és nem is csupán a konfir­mációkor szokásos ajándék Bibliák és em­lék­la­pok kerültek, hanem minden konfirmandus számára egy kis mázas kerámia csésze is, amelyen az az ige, vagy annak rö­vidített változata szerepel, amellyel életükre Isten áldását fogjuk kérni.

Ez a kis bögre szeretne ugyanis emlékeztető jellé válni számukra. Tea, vagy kávé kortyolgatás közben eszükbe jut­hat erről ez a gyülekezet, amely lelki otthonukká lett az elmúlt években, s reméljük az is marad. Eszükbe juthatnak a va­sár­nap kora reggeli előkészítők, amelyeknek ezzel vége, de a­mely alkalmakról talán nemcsak az álmosság és a sok ne­vetés él bennük majd tovább, hanem az is, hogy Isten hogyan for­málta a gondolkodásukat, hogyan próbált az ő szí­vük­ben is lelki világosságot gyújtani. És eszükbe juthat mindenekelőtt ez a mai ünnepi alkalom is, amelyen Isten igéje ar­ról szeretne szólni hozzájuk és mindannyiunkhoz, hogy az életünk olyan, mint egy cserépedény, melybe az Úr vi­lá­gos­ságot, drága kin­cset akar tölteni.

Kedves konfirmandusok! Nem tudom, hogy hová fog­játok tenni otthon ezt a kis szimbolikus ajándékot, a szo­bá­tokban egy polcra, vagy a konyhaszekrénybe, a többi bögré­hez, netán egy fiók mélyére, de ennél sokkal fontosabb is az, hogy hová kerülhet az ige az életetekben! Az is, amit ma a Szentlélek segítségével elmondok nektek és az is, amely eze­ken a cserépedényeken szerepel. Hová hull a mag? Akár ez a mai, akár az eddigiek, akár az amelyet áldó igeként, ke­zemet fejetekre téve mondok majd. Olyan kemény, sziklás, gyomos talajba, mint amilyet itt kint, a templomkertben lát­tok? Vagy olyan puha, jó földbe, mint amilyet nekünk drága pénzért kell majd hozatni, ha ezt a kertet, széppé, ter­mé­kennyé szeretnénk varázsolni? Azért kérdem ezt, mert ez a bögre leeshet, megre­pedhet, eltörhet, de ha a rajta lévő ige a ti lelketekben jó föld­be eshet, akkor az nem vész el, csak átalakul. Szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jó­ság, hűség, szelídség, önmeg­tartóztatás nevű gyümölcsökké, a Lélek gyümölcsévé válik. - Három képet, három jel­ké­pet használ az apostol a fel­olvasott igében, ezt a hármat szeretném röviden elétek hoz­ni: a világosságot, a kincset és a cserépedényt. Emlékeztetőül újra ol­va­som Pál szavait: „Isten ugyanis, aki ezt mondta...” (2. Kor. 4,6-7.)

1./ A világosság. Nem tudom, hogy így másodjára fel­fogtuk-e a maga jelentőségében azt, amit itt az apostol ál­lít? Nem kevesebbet mond ugyanis Pál, minthogy a hívő embe­rekben Isten ugyanúgy gyújtott lelki értelemben vi­lá­gos­ságot, ahogyan a szó fizikai értelmében is a teremtéskor azt mondta, hogy „Legyen világosság!”, és lett! Tehát ugyan­az a teremtő, mindenható Úr hoz létre valamit az emberben, aki minden lé­tezőt életre hívott! Ez a valami a „vi­lá­gos­ság”. Mi jellemezte a mindenséget a világosság megteremtése előtt? „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fö­lött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” - olvassuk a teremtés történet­ben. Az eredeti héber szöveg na­gyon szemléletes szavakkal fejezi ki ezt az őskáoszt: „tóhú vá bóhu” - össze-vissza. „Ki­etlen és puszta”. Ebbe szól be­le teremtő hatalommal Isten az Ő igéjével, hogy létrejöjjön az a színpompás, gyönyörű világ, amelyet mi emberek fe­lelőtlenül pusztítunk. Magyarul azt ál­lítja Pál apostol, hogy amíg Isten nem gyújt ugyanezzel az e­rővel világosságot az emberi szívben, addig bennünk is ilyen összevisszaság, ilyen rendetlenség, ilyen sötétség uralkodik. – Miért? Azért mert az a fény, amelyet az első emberpár szí­vében meggyújtott, kialudt. Ádám és Éva fellázadtak Isten el­len és szem­be­fordultak vele. Attól kezdve töltik be az embe­reket sötét félelmek, sötét indulatok, sötét gondolatok és sötét vágyak. Ádám ezért bújt el az Éden-kertben az Úr elől, és e­zért hárította tovább a feleségére a felelősséget. Káin ezért tette el láb alól az öccsét, és ezért szomorodott el Isten pár nemzedék után annyira, hogy özönvízzel akarta elsöpörni az embe­ri­séget a földről. Azóta van jelen a gondolkodásunkban és a tetteinkben a sötétség, hiába is képzeljük azt magunkról, hogy felvilágosodott, civilizált lények vagyunk. Elég egy fél órára bele hallgatni a híradóba, s elszáll minden illúziónk az ember eredendő jóságáról. Alig hallunk mást, mint megrázó történeteket halálra éheztetett kisgyermekről, szülei ál­tal a­gyonvert csecsemőről, rokonai által felbérelt, bérgyilkosokkal megöletett 11 éves fiúról.

Egy ilyen sötét világba küldte el az Atya karácsonykor a Fiát, a Világ Világosságát, hogy bemutassa és el­mondja ne­künk az evangéliumot, a jó hírt. Azt, hogy aki Őbenne, azaz Jézusban hisz, annak a szívében megszülethet ez a fény, ez a világosság, mert az bocsánatot nyer bűneire, az új életet kap tőle már itt a földön, sőt annak örök, halá­lon túl ívelő üdvös­ség lesz a része. Persze ez a Jézusba vetett hit nem egyenlő azzal, hogy sok mindent tudok róla, hogy időnként a temp­lomban hallgatom a tanításait vagy hogy nagy embernek tar­tom. Épp a konfirmációi órák elején ta­nul­tuk és elemeztük a Heidelbergi Káténak, református hitvallásunknak azt a tézi­sét, mi szerint az igaz hit nem csu­pán biztos ismeret és elmé­leti igaznak tartás, hanem „egyszersmind az a szívbéli biza­lom is, melyet a Szentlélek az evan­gélium által gerjeszt ben­nem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbo­csánatot, örök igazságot és éle­tet ajándékoz kegyelméből, e­gyedül Krisztus érdeméért.” Aki ezt hiszi, vallja annak gyúlt a szívében világosság. E­nél­kül sem Istent, sem egymást, sem önmagunkat nem láthatjuk világosan. Istenről homályos el­méleteket gyártunk, s vagy félelmetes, villámokat szóró bíró­nak, vagy vajszívű öregapónak képzeljük. Egymásról aszerint gondolkodunk, hogy hasznunkra vagy kárunkra van a másik ember, és csak ritkán látjuk meg a másikban az érző szívű, jó szóra é­he­ző, istenképűségre teremtetett lényt. Magunkra pe­dig - tisztelet a kivételnek - vagy értéktelen, szerencsétlen, re­mény­te­len esetként, vagy épp ellenkezőleg, mindenre képes, korlátlan hatalommal bíró, félistenként tekintünk.

Jézus azért jött, hogy világosságot gyújtson a szívünk­ben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének is­me­rete. – Kedves konfirmandusok! Hétről-hétre azért jöttünk össze, hogy ez a világosság számotokra, számunkra is fel­ragyogjon! Az előkészítők sokszor fárasztó, esetleg unalmas alkalmai, az utána következő hosszú istentiszteletek és a táborok is azért voltak, hogy Istennek a lényéből, hatalmából, szeretetéből, a magunk Jézus nélkül elveszett, általa a­-

zon­ban megváltott ál­lapotából és egymásból is minél többet felfedezzünk, meglás­sunk! Vajon felragyogott-e nektek a Krisz­tus? Vajon felgyul­ladhatott-e a szívetekben a fény? S vajon a szüleitek, a testvé­reitek megláthattak-e valamit eb­ből a fényből?

2./ A másik jelkép a kincs. Pál apostol arról ír a folyta­tásban, hogy Isten dicsőségének ismerete, kincs. Nép­me­sék és kalandregények ősi témája a kincs, ami valahol rejtőzik, és amit a hős megpróbál megtalálni. Még Jézus is be­szél egy példázatában, egy meséjében a szántóföldben elrejtett kincs­ről, amelyet amikor megtalál az egyszerű szántó-ve­tő ember, elmegy, örömében eladja mindenét, hogy megvegye azt a föl­det, és övé legyen az a hatalmas kincs.

Nem tudom, kedves testvérek, hogy gyermek, vagy ka­maszkorotokban ti mennyire voltatok kincskeresők, de ben­nem bizony még mostanában is felébred a tizenéves fiú, aki kincset keres. Itt a XII. kerületben nőttem fel, ami 30-40 év­vel ezelőtt még alig volt beépítve. Tele volt üres telkekkel, grundokkal, és én a barátaimmal sokszor kutattam eze­ken képzeletbeli kincsek után. Mások talán a nagyszülők vidéki házának padlásán, vagy nyári szabadságuk idején a ten­ger mélyén búvárkodva keresik a nagy kincset, ami csak a me­sékben létezik. Ám az ember, - különösen ha már fel­nőtt - rá­jön, hogy nemcsak páncélszekrényekben és régi faládákban, hanem örök értékekben kell keresni az igazi kin­cset, ami nem mulandó. – A költő, Kosztolányi Dezső is leírja „Boldog, szo­morú dal” c. versében, hogy mennyi kincs­csel rendel­kezik már. Van bőven enni-innivalója, van felesége és gyer­meke, van szép kertes háza, ismert és nép­sze­rű köl­tő, akinek sokan előre köszönnek, minden földi kényelem az övé, mégis így fogalmaz a vers végén: „De néha meg­ál­lok az éjen, Gyöt­rődve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint láz­be­teg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az ég­ben.”

Mi az a kincs, amiért érdemes porig égni? Mi az, ami­ért megéri mindent vállalni? Sokan azt mondják, főleg a fia­talok, hogy a siker. A sikeres karrier, a sikeres egzisztencia, a másik nemnél elért siker. Így is mondhatom, a meg­be­csü­lés, a vagyon, a család. Mások azt mondják, főleg az idősek, csak egészség legyen, az a legnagyobb kincs! Ezért az em­ber fiatal korában mindent, ha kell még az egészségét is feláldozza, hogy vagyona legyen, később pedig idős ko­rá­ban mindent, ha kell még a vagyonát is feláldozza, hogy egészséges legyen. A kincs azonban csak nem lesz meg, az em­ber keze kotorászva keresgél, hiába, mert jaj, közben elmúlt az élet.

Pál apostol Isten ismeretét, az evangéliumot, amely a­hogy fogalmazott „Krisztus arcán” ragyogott fel, azt ne­ve­zi olyan kincsnek, amely nem múlik el. Amelyet nem rág meg a rozsda, amelyen nem fog a moly, amelyet nem ás­nak ki a tol­vajok. Ez az a mennyei kincs, amelyet érdemes gyűjteni, mert ez az egyetlen dolog, amit magunkkal vi­he­tünk majd a halál után. Isten ismerete. Nem teoretikus, nem elméleti ismeret az, hanem a lehető legközelebbi. Ahogyan a szülők és gyerekek, férjek és feleségek ismerik egymást. Egészen bensőségesen.

Eszembe jutott néhány bibliai szereplő, aki még a leg­drágább kincsétől is megvált, amikor ezt a kincset, Isten is­meretét megtalálta Jézusban. Például a napkeleti bölcsek akik kitárták kincsesládáikat a kisded előtt, mert benne meg­látták a világ Megváltóját. Felragyogott a világosság a szívükben. Vagy a bűnös asszony, aki a nagy értékű ala­bást­romtartóban hozza Jézusnak szánt drága ajándékát, miközben könnyeivel öntözi a lábát, és a hajával szárítja. Miért te­szi ezt? Mert fel­ismerte benne vétkeinek az elhordozóját, az Isten Bárányát. Az ő szívében is világosság gyúlt! Vagy ott van maga Pál, aki legnagyobb kincsnek zsidó vallásos hagyományait tartotta és végtelenül büszke volt arra, hogy a ke­resztyéneket üldözte. Egészen addig, amíg a damaszkuszi úton fel nem ragyogott neki is a Krisztus. Ezért a kincsért, - a filippi levélben írja ezt később: „kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.”

Ezek az emberek a kincseiket adták. Nekünk vajon mi a kincsünk? Néha szoktuk azt mondani egy-egy kis­gye­rek­nek vagy unokának: kicsi kincsem. Van, akinek ő a kincse. Van, akinek az értelme a kincse, vagy ha van, a pénze, a ké­nyelme, az ősei. Őket emlegeti, rájuk hivatkozik gyakran. Vagy az el­vei. Még sokkal gyakrabban az igaza. Mindenre kész az iga­záért, annak a bizonyításáért. Vagy néha negatívumba csap át a dolog és a szenvedéseink, a sérelmeink, a vesz­teségeink vá­lik a kincsünkké. Olyan is előfordul, hogy másnak a bűne az, amit féltett kincsként rejteget. Bármi is le­gyen azonban a kincs, amiért porig égünk, akár egy tárgy, egy státuszszimbó­lum, akár a szerelem, de lehet az egy elv is, ha az nem Jézus Krisztus, ha az nem a benne felismerhető mindenható Isten, akkor az mondható el róla, mint a régi Bud Spencer - Terence Hill filmről: „Kincs ami nincs.”

Egyedül Jézus és a benne készített megváltás az a kincs ami nem múlik el soha. Az a bizonyosság hogy „sem ha­lál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők nem szakíthat­nak el minket attól a szeretettől, amely Krisztusban van.” Ez életünk alapja, ez az a fundamentum, amely nem rendül meg soha. Ezért az a mi egyetlen igazi vi­gasz­ta­lá­sunk, hogy „tes­testől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a ma­gamé, hanem az én hűséges Megváltóm, Jé­zus Krisztus tulaj­dona vagyok.” – Ugye ti is el tudjátok ezt már nemcsak tana­nyagként, hanem őszinte szívvel, saját val­lomásként is mon­dani, kedves konfirmandusok? Mert ha igen, akkor a költővel ellentétben elmondhatják: megvan a kincs, amire vágytam. Pontosabban szólva: megtalált engem a kincs, akire vágytam, Jézus. És nem is kell érte porig ég­nem, mert ő porig égett, ő feláldoztatott értem a golgotai kereszten. Nekem csak hinnem lehet és kell ebben, s akkor ő az enyém, s én az övé vagyok.

3./ S végül jöjjön a harmadik jelkép, a cserépedény. Hiszen az apostol arról írt, hogy „ez a kincsünk cse­rép­e­dé­nyekben van...” (2. Kor. 4,7.) Talán érthetőbb lenne, ha az itt szereplő görög szót így fordítanánk: „agyagedény”. Mert ta­lán majdnem mindenki korongozott, agyagozott már életében és így jobban meg tudja érteni, hogy mire is gon­dol itt Pál. A konfirmandusok közül is többen voltak velünk még annak i­dején Monoszlón, amikor a nyári táborban el­-

men­tünk a falu­beli fazekashoz, és mindenki nagy örömmel próbálta ki az a­gyagozást. Ezért hát tudjuk, hogy az egyik fő jellegzetessége a cserépedénynek, hogy törékeny. Ha leejtjük megreped, eltö­rik, ki lehet dobni. Sőt talán azt is tud­juk, hogy kísérleti stádi­umban, amikor még nem készült el a korongon a forma, még bármi lehet belőle. Még akár be is gyúr­hatja egy másik alak­ba a fazekas, vagy össze is törheti, ha nem tetszik neki. Ám a­mikor már ki van égetve, amikor már be van mázolva, amikor már gyönyörű nép motívumok díszítik, akkor már vigyázva, óvatosan bánik a nagy értékű edénnyel a mester. Aki járt már közületek Korondon, és látott nemcsak útszéli giccset, hanem valódi népművészeti ér­té­ket, az tudja hogy milyen sokat je­lent az alkotójának az a váza, vagy edény.

Kedves konfirmandusok, hadd állítsam merészen Pál a­postol nyomán, hogy ti is ilyen értékes cserépedények vagy­tok és mi mindnyájan azok vagyunk Isten számára! Hiszen Ő, a nagy fazekas alkotott meg minket. Ahogy a 139. zsol­tár író­ja mondja: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhé­ben.” Ráadásul vigyázott ránk, megőrzött. Nem tör­te össze az életünket. Nem kevert bele valamiféle nagy masszába, hiszen név szerint ismer. Sőt annyira fontosak va­gyunk neki, hogy a legdrágábbat is, egyszülött Fiát is odaadta értünk. Nemcsak a teremtés, hanem a megváltás jogán is az övéi vagyunk ezért. Persze ettől még törékeny maradt ez a cserépedény. A testünk, bár ti még fiatalok vagytok mé­gis elhihetitek, nem terhelhető végtelenségig. Hiába erős valaki nagyon, úgy hogy még műlábbal is megmássza a leg­ma­gasabb hegyeket, attól még teremtetett lények vagyunk és maradunk, korlátokkal. A testünk törékeny. Megrepedhet egy ér, egy csont, egy belső szerv és máris átéljük cserépedény voltunkat. Egy kis vérrö­göcske elég, és már nem va­gyunk e földön. Egy kis légbubo­rék, és elpattan a cserépedény. És törékenyek vagyunk átvitt értelemben is, akik se­bez­hetők vagyunk, akiknek lelki fájdal­maik vannak, akikben összetörhet a bizalom, a remény.

Pál apostol is rengetegszer átélte a maga gyenge, töré­keny cserépedény voltát. Ezért is írta itt a következő ver­sek­ben, hogy mi mindenen ment már keresztül: „Mindenütt szo­rongatnak minket, de nem szorítanak be...” (2 Kor. 4,8-9.) – Karácsonyra kapott tőlem a feleségem egy értékesebb parfü­möt. Vigyázva tárolta a fürdőszobapolcon, csak hát van egy kíváncsi leányunk is nekünk, s így az egyik este a parfümös üveg a kövön landolt. Természetesen ripityára tört. De amiért ezt elmesélem: amikor széttört akkor is a finom illatot árasz­tott. Sőt, napokig nem kellett WC szag­ta­la­ní­tót sem használni - annyira érződött az üveg tartalma. Aki hívő emberként tö­rettetik össze, betegség, magány, szen­ve­dés, anyagi hiányok, vagy bármi miatt, az akkor sem tud más illatot árasztani csak ami benne van! Pált és Szilászt ár­tatlanul megbotozták, nyil­vánosan megszégyenítették, mégis énekszóval dicsőítették az Urat a filippi börtönben. Jé­zust leköpték, megkorbácsolták, keresztre feszítették, mégis ellenségeiért imádkozott a keresz­ten. Amikor a mi vét­ke­ink miatt kapott sebeket, amikor a mi bűneink miatt törték össze az ő cserépedényét, akkor sem jött más belőle, mint ami benne volt! Jól tudjuk, hogy a Golgotán megpróbálták összetörni azt az edényt, amiben a világ meg­váltását érő kincs volt. De Isten vigyázott erre a kincsre. Ha az emberi gonoszság el is akarta azt törölni, nem volt képes rá. Mi volt Pál­ban, mi volt Jézusban és mivel lehet tele a mi szívünk is? Isten Lelkével. Az erőnek, a szeretetnek és a jó­zanságnak a Lelkével. Azzal a világossággal, amely a terem­tés hajnalán megjelent.

Értsük jól testvérek! Érték az egészség, Isten megbe­csüli a testünket, hiszen testben küldte el közénk Jézust, s ab­ban is támasztotta fel, sőt a Szentlélek temploma lehet a tes­tünk, ha bennünk is ez a Lélek lakik, de ezen a földön, ez ak­kor is csak törékeny cserépedény! Majd a feltámadáskor mi is megkapjuk azt az újat, azt a dicsőségeset, amilyenbe Jé­zus öl­tözött húsvét hajnalán. Ezért az igazi kincs, az az, amivel Is­ten ezt a cserépedényt megtölti. Amivel Ő tölti meg. A Szent­lélek. Tudjátok a konfirmáció óriási lehetőség arra, hogy kér­jük, kérjétek Istent, töltse be a szíveteket ön­ma­gával! – Régi zsidó szokás volt, hogy amikor hallották az ellen­séges katonák csörtetését, az ajtók előtt álló korsók­ba és kéz­mosó edényekbe dobálták az asszonyok ékszereiket, értékei­ket. A rómaiak föl is jegyzik, hogy a zsákmá­nyo­lás­nál nagyon kevés ékszert találtak. Pedig ott volt a kincs a korsók mélyén - de nem gondolták volna, hogy az ér­ték­te­len korsókban ke­ressék azt. Olyan könnyű kis cserépedények voltak ezek, elég volt egy kicsit belerúgni, s máris csak ha­szontalan cserép ma­radt belőle. Nagyon törékeny cserépedény az életünk. De van -e benne kincs? Ha még nincs mind­annyian kérhetjük: „amint vagyok, vak és szegény, hogy kincset leljek benned én, derül­jön éjszakámra fény, fo­gadj el Jézusom!” – Kedves konfirmandusok, amikor majd teát, kávét, bár­mi mást töltötök a kis cserépedényetekbe jus­son e­sze­tek­be az életetek cserépedénye, s az, hogy Krisztus a maga világossá­gát, Lelkét kész belétek tölteni. Így le­gyen! Ámen.