2013.05.12.

Hatástanulmány a pizídiai Antiókhiából

Lekció: Ap. Csel. 13,42-52.

Textus: Ap.Csel. 13,46.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Akik közülünk foglalkoztak már különböző pályázatok elkészítésével, tisz­tá­ban vannak azzal, hogy mit jelent az a manapság egyre gyak­rabban használt kifejezés, hogy „hatástanulmány”. Ma­napság szin­te minden új ötlet, terv vagy projekt elindítása, megvaló­sítása, elkészítése előtt hatástanulmányt, vagy más szóval ha­tás­vizs­gálatot kell folytatni, hogy a várható költségek, a be­fektetett emberi és anyagi energia mikorra té­rül meg és a terv eléri-e cél­ját. Még a pedagógiában is, ha be akarnak vezetni egy új módszert környezeti ha­tás­vizs­gá­la­tot kell készíteni.

Bibliaolvasó Kalauzunk szerinti mai napi újszövetségi igénk lehetőséget ad arra, hogy utólagosan le­foly­tas­sunk egy il­yen hatástanulmányt a pizídiai Antiókhiában, ahol az apos­toli misszió eredményességét szeretnénk meg­vizs­gálni. Per­sze nem elvont módon, nem tudományos színvonalon és nem is azzal a céllal, hogy kétezer év távlatából kri­tizáljuk akár az ot­ta­ni­ak, akár Pál apostol magatartását, hanem azért, hogy ta­nuljunk az ő példáikból és közben meg­kér­dezzük magunkat, mi ho­gyan szoktunk reagálni az igehirdetésre, miránk milyen hatást szokott gyakorolni egy-egy pré­dikáció, istentisztelet.

Ami a kortörténeti hátteret illeti: Pál apostol kísérőivel, Barnabással és János-Márkkal Kr. u. 46-ban indult el a szí­ri­ai Antiókhiából első missziói útjára, amely előbb Ciprusra, Bar­nabás szülőföldjére, majd Kis-Ázsiába a mai Tö­rök­országba, Pál szűkebb hazája felé vezetett. Pálék tudatosan a nagyobb településeket keresték fel, mert az ilyen köz­pon­ti fekvésű vá­ro­sok­ban végzett szolgálat hatása könnyen eljutott az egész vidékre, tehát igen hatásos volt ez a mód­szer. Így jutottak el Kis-Á­zsiában a pizídiai Anthiókiába is, mely a vidék kereske­delmi központja volt. Sokan megfor­dul­tak itt, zsidók és pro­zeliták is, akik nem zsidó származású istenfélő emberek vol­tak, illetve Istent nem ismerő, po­gány népek. Tehát teljesen alkalmas te­rep volt Krisztus evangéliumának terjesztésére.

Pálék missziói módszerének másik fontos eleme volt, hogy a felkeresett városokban elmentek szombaton a zsi­nagó­gá­ba, az ottani istentiszteletre, és ott kezdték el hirdetni az ö­römhírt. Az volt a tervük, hogy az egész római bi­ro­dalomban nagy számban megtalálható zsinagógák a keresztyén közös­ségek bázisai lesznek. Ebben az időben minden zsi­nagógában ugyan­úgy épült fel egy-egy szombati liturgia: imádság, papi áldás, egy törvényből való rész felolvasása és fordítása a vi­dék nyel­vére, és többnyire felolvasás a próféták könyveiből. Ezek után következett egy szabad beszéd, ál­talában intő tar­talmú, ami­re a zsinagógavezető bárkit felkérhetett, aki képes volt a beszéd megtartására. Ennek ke­re­té­ben kapott lehetősé­get Pál, a­mi­kor is nagy erővel és igen hatásosan prédikált zsi­dóknak és nem zsidóknak Krisz­tus­ról és a megtérésről. A fel­olvasott sza­kaszt megelőző versekből kiderül, hogy az apos­tol az Ószövetségből vett idé­ze­tek segítségével igyekezett bi­zonyítani ne­kik, hogy a názáreti Jézus nem más, mint a meg­ígért Messiás, aki által Isten el­készítette a Benne hívőknek a bűnbocsánatot és az üd­vösséget. – Itt kapcsolódtunk be a tör­ténetbe, amelynek e­lem­zé­se során arra összpontosítsunk te­hát, hogy milyen ha­tá­so­kat vált ki az evangéliumhirdetés ott a pizídiai Antiók­hi­á­ban, s itt és most a budapesti Svábhegyen.

1./ Az első reakció a nyílt elutasítás. A korai keresz­tyén misszió újdonságként hatott az ókori római biro­da­lom­ban. O­lyan dolgokról beszéltek a misszionáriusok, amelyek még a zsidók számára is furcsán hangzottak, nem is be­szélve a po­gá­nyok­ról. Az újdonság ereje mindig nagyon megosztó tud lenni. Meg lehet figyelni, hogy Pál és mun­ka­tár­sai bárho­va men­tek, az első reakciók érzelmileg igen hevesek voltak. Ezekben a kezdeti időkben a nyílt elutasítás és a nyílt elfoga­dás volt a leg­jellemzőbb fogadtatás. Itt az igében is azt olvas­tuk, hogy „amikor a meglátták a zsidók a so­ka­ságot, elteltek irigységgel és káromolva ellene mondtak Pál beszédének.” – A kis-ázsiai misszió első kiemelkedő ál­lo­másán is nagyon ve­gyes fogad­ta­tás­ban volt része Páléknak. Hiszen az első ott tartott szombati prédikáció hatalmas si­kert aratott. Nagyon jól indult az ottani szol­gálat. Ezt olvastuk: „Amikor pedig men­tek kifelé, kérték őket, hogy a kö­vet­kező szombaton is hirdes­sék nekik ezeket a dol­gokat.” Olyannyira, hogy többen külön is kérdezgetni kezdték Pált és Barnabást, mert megmozdult a lelkükben valami. A­mi­kor a második szombatot töltötték ott, a szokásostól eltérően ha­talmas tömeg érkezett az istentiszte­letre. A zsinagógai e-­öl­járók azonban nem nézték ezt jó szem­mel. Idejöttek va­la­mi idegenek, Krisztusról beszéltek, s most mindenki őket akarja hall­gatni. Lehet, hogy először ők is lel­kesedtek az evan­gélium iránt, de az önzés és az emberi kicsi­nyesség erőt vett rajtuk. Ez is jól mutatja, hogy az igehallga­tás ön­ma­gá­ban még nem biztosíték semmire. Az, hogy vasár­naponként itt vagyunk, még nem jelenti feltétlenül, hogy élő hitű em­berek vagyunk. Ahhoz szükséges a szív nyitottsága, a bűnbánat, a megtérés, a sze­mél­yes kapcsolat Istennel.

A zsinagógai elöljárók esetében is kibújt a szög a zsák­ból. Érdekes volt ez az új tanítás, de a népszerűséget már nem néz­ték jó szemmel. Abszurd, hogy elsőre nem is a tanításbeli különbség volt a problémájuk, miszerint Pálék azt hirdették, hogy kegyelemből, hit által van üdvösség. Egyszerűen látták, hogy milyen sokan kedvelik az új ige­hir­de­tő­ket és irigység tá­madt bennük emiatt. Ez indította őket arra, hogy kikezdjék és káromolják a Krisztusról szóló öröm­hírt és megosztottsá­got szít­sanak a hallgatóság körében. Mindezt anélkül tették, hogy figyeltek volna a tanítás lé­nye­gé­re. A végén egészen o­dáig fa­jul a helyzet, hogy a város tekintélyes istenfélő asszo­nyait és előkelőit is, akik ugye elvi­leg kegyesek, jámborok és jól ne­vel­tek voltak, arra veszik rá, hogy talán kövekkel és bo­tokkal űzzék el Pálékat An­ti­ók­hia határából. Sőt, a folytatás­ból kiderül, hogy még két településsel odébb is ezek az anti­ókhiai zsidók fogják úgy fel­lázítani a lisztrai pogányokat, hogy majdnem ha­lál­ra kövezik az apostolt. – Lám, milyen romboló ereje is van az emberi irigység­nek: hány és hány jó kezdeményezést és öt­le­tet fojtott már el a bűnnek ez az oly ártalmas gyümölcse! Amikor egy jó do­loggal csak az a bajunk, hogy nem nekünk ju­tott e­szünk­be és ezért megteszünk mindent ellene. Sajnos ránk, magyarokra is nagyon jellemző ez a mentalitás. Tehát a zsi­na­gógai elöljárók és a hozzájuk lojális zsidó származású hívek ellene mondtak Krisztus evangéliumának, és ezzel már e­lőre meg­osztották a születőben lévő gyülekezetet. – Látható tehát testvérek, hogy már a korai keresztyén misszió ide­jén, amikor még nem volt modern ember, meg felvilágosodás - amire rá akarják néme­lyek fogni, hogy ma sokan miért tá­volodnak el Is­ten­től, - már akkor ellenállásba ütközött az evangélium hirdetése. Az em­ber ugyanis kezdettől fogva el­távolodott Istentől. Ez a termé­szetes állapotunk. Évezredekkel ezelőtt is eltávolodott álla­potban volt az ember Is­ten­től. Az apostoli korban is így volt, tehát szembe fordultak, ellene mondtak Pál apostolnak és az evangéliumnak.

Mennyire jellemző a mai világra ez a nyílt elutasítás? Az több tényezőtől is függ. Például attól, hogy hol é­lünk, de at­tól is hogy hogy élünk! Vannak olyan földrészek és orszá­gok, ahol Krisztus evangéliumának a nyílt hirde­té­se törvény­be üt­kö­ző, akár halálbüntetéssel járó cselekedet. A radikalizá­lódó iszlám világban komoly kockázatot jelent ke­resztyén é­letet élni. Eu­rópában ahol az evangélium, az egyház léte, Jé­zus személye már rég nem bír az újdonság ere­jé­vel, annyiban más a hely­zet, hogy nem tilos az evangéliumot hirdetni, nem büntetendő elvileg keresztyén missziót foly­tatni, de a hétköz­napi va­ló­ság­ban bizony nagyon nem könnyű hűnek maradni Krisztushoz. Nyílt elutasításban épp e­zért nem az átlag vallá­sos ember ré­sze­sül, hanem az aki valóban komolyan akarja venni a hitét az élet minden te­rü­le­tén. Aki nemcsak vasárna­ponként, vagy nagy ünnepenként ölti fel a hívő külsőt, hanem aki a munkahelyén is, amikor mond­juk konfliktusba kerül a kollégáival, vagy az utcán is, amikor például közlekedik a bu­szon, vagy a családjában is, a­mi­kor hétköznapi, vagy életbe­vágó döntéseket kell hozni, krisztusi módon, keresztyénként viselkedik, beszél, vagy ha­tároz. Az ilyenek bizony szembe­találhatják magukat egy olyan fajta nyílt elutasítással, amely nem direktben Jézus sze­mélyének vagy a tanításának szól, hanem az abból követ­ke­ző erkölcsiségnek. – Hadd kérdez­zem meg, hogy volt-e már neked ilyenben, vagy ehhez hason­lóban részed? Mert valahol bi­zony ez is fokmérője a hited va­lóságának. Ha ke­rül­tél például már összetűzésbe valakivel a­zért, mert hívő emberként te nem mentél bele kétes ügyekbe, vagy nem áll­tál be a munkahelyi sárdobálásba, vagy ha azért estél ki befolyásos emberek ba­ráti köréből, mert nem rejtetted véka alá, hogy hogyan gondolkodsz mondjunk a házasságról, a családról, a gyerek­ne­ve­lés­ről. Úgy értem, biblikusan. – A kérdés csak az, hogy hogyan reagáltunk ilyen szituá­ciókban? Milyen hatást vált ki be­lő­lünk a nyílt el­u­ta­sí­tás? Le­gyen ezért második hatásvizsgálatunk tárgya Pálnak és bará­tainak a reakciója.

2./ A második reakció a nyílt kiállás. – A küldetéséhez hűségesen ragaszkodó Pált nem lehetett könnyen el­tán­to­ríta­ni. „Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta...” (Ap.Csel.13, 46-47.) Pál tehát nem maradt szótlan! Nyíltan ki­állt az evan­gé­lium igazsága mellett. Nem ijedt meg, nem lapított, nem e­sett kétségbe, de nem is régi természete szerint szállt szembe az el­utasítással és a provokációval. Hiszen a régi Pál, tudjátok aki még Saul volt, vajon hogyan reagált vol­na erre? Bizonyá­ra ag­resszívan, dühösen, fenyegetőzve. Ahogy annak idején a keresztyéneket üldözte: „fenyege­tés­től és öldökléstől liheg­ve.” Csak­hogy ez már az új ember, ez már Pál, és nem Saul. Benne már a Krisztus természete la­kozik, ezért tud egyszerre békés és mégis határozott, higgadt és mégis kemény maradni. Milyennek látszik itt ez a krisz­tusi természet?

Két dolgot emel ki az ige. Az egyik, hogy figyelmeztette őket döntésük végső következményére. Nyil­ván­va­ló­vá kell u­gyanis tenni, hogy elutasításuknak következménye, mégpe­dig örökkévaló következménye van: „ti nem tart­já­tok maga­tokat mél­tónak az örök életre”. De nem abban az értelemben, ahogyan a kapernaumi százados üzente Jé­zus­nak, hogy „nem va­gyok méltó arra, hogy házamba jöjj”. Ők abban az értelem­ben nem méltók rá, hogy ezzel a lépéssel ma­gukat zárják ki az üd­vöss­égből. Méltatlanná teszik magukat épp azáltal, hogy eleve méltónak, kiválasztottnak, kü­lönb­nek tartják ma­gukat. Nekik ugyan miért lenne szükségük megváltásra? Ők a választott nép! Miért kellene nekik bűn­bánatot tartani? Ők sokkal különbek a bálványimádó pogányoknál! Nem nekik van szükségük orvosra, hanem a be­tegeknek. Ők, - kösz szép - jól vannak! Ezzel azon­ban - figyelmezteti ő­ket Pál - eljátsszák az örök é­le­tü­ket! – Testvérek, a felelősségi viszonyok tisztázása mindig nagyon fon­tos, ha élet-halál a tét. Amikor például meg­ál­la­pít­ja az orvos, hogy ez és ez a baj, a betegség és elmondja, hogy itt most föl­tétlen műtét kell, akkor mi következik? Ha a beteg azt mondja, nem, ezért nem, meg azért nem - akkor mit tesz az orvos? Szól a rendőrségnek, és majd azok erő­szakkal oda­kötözik az asztalhoz, hogy a műtétet elvégezhessék? Nem, hanem mindent el­mondtak, most már tudod, hogy mi a baj, és tudod, hogyan lehetne segíteni: vagy aláírod, vagy elmarad ez a segítség. De in­nentől kezdve tied a fe­lelősség, és nem az or­vosé. Tied a szabadság, a választás, tied a felelősség. De tud­nod kell, hogy kö­vetkezménye is van annak, ahogyan dön­tesz. Elfogadod a segítséget, vagy elutasítod? Néha ugye nem is könnyű dönteni, alá­vetjük-e ma­gunkat egy ilyen segítség­nek. Nos, döntéseinknek örökkévaló következménye is van.

Tudjuk, hogy amikor Jézus Názáretben volt - ahol fel­nevelkedett, ahol ismerték -, és tanított, akkor a ná­zá­re­ti­ek nagy része nem fogadta el. Elutasították őt. Nem a tanítvá­nyokat. Nem minket. Jézust utasították el. És az evan­gé­lis­ta föl­je­gyez egy nagyon megdöbbentő mondatot, hogy Názáret­ben a hitetlenségük miatt nem is tudott sok csodát ten­ni. A másik tér­fé­len elutasítás volt és Jézus nem erőltette. Otthagy­ta őket. Otthagyta a magukat egészen a gyilkos in­dulatig elra­gadtató ná­zá­retieket. Bizony, komoly felelősség van nemcsak az ige hirdetésében, hanem a hallgatásában is, és így igaz az, hogy az el­sők­ből utolsók, és az utolsókból elsők lehetnek. Így igaz az, amit Jézus mondott a korabeli val­lásos, magukat is­tenfélőknek ne­vező, de itt a megváltást elutasító embereknek, hogy tudniillik a paráznák és vám­sze­dők megelőznek titeket az Isten or­szá­gában. Ezen felháborodtak sokan, de aki elfo­gadja a fölkínált segítséget és ke­gyel­met, az hamarabb meg­gyógyul, mint az a beteg, aki nem fogadja el. Pedig ő sokkal inkább tudja a dolgokat. Mond­hatnánk, előnyben van. Nincs előny. Bizony el­sők­ből utolsók, és utolsókból elsők lehetnek. Valójában aki el­u­ta­sít­ja, az önmagát zárja ki Isten szereteté­ből. És ezt nagyon ko­molyan kell vennünk.

Itt a gyülekezetben én is többször idéztem Jézusnak ezt a pogányokra és vámszedőkre vonatkozó mondatát az el­múlt hetekben. Leginkább annak kapcsán, hogy a koreai missziós kórus tagjai itt énekeltek nálunk. Amikor ők, akik Mi­lá­nó­ban 2500-an négy református gyülekezetet szerveztek egyetemis­taként, amikor ők maguk finanszírozva útjukat ma­gyar­or­szá­gi koncertkörutat tettek kicsi településekre is ellátogatva, ami­kor ők, akiknek az országában hetven-nyolc­van éve jelent meg a keresztyénség eljöttek messziről, hogy hozzák nekünk, az ötszáz éve református hitűeknek cso­dá­la­tos zenei színvo­na­lon az evangélium frissességét, örömét, mi pedig jelen vol­tunk a mi gyülekezetünkből ha sokat mon­dok negyvenen...

A nyílt kiállás része tehát a figyelmeztetés. Aki Ezékiel próféta szavaival élve őrállónak szegődik, márpedig a hí­vő em­bernek igenis ilyen prófétai feladata is van, annak az a fe­lelőssége, hogy megfújja a kürtöt, még ha ez zavarja is az al­vó­kat. Ne haragudjatok meg rám, ha én is ezt teszem. Tegyük föl tehát a kérdést: ki miért felelős? Kire mi tar­to­zik a keresz­tyén bi­zonyságtételben? Arra aki Jézusról beszél az, hogy lás­sa tisztán a küldetését. Lássa annak a célját, a mód­ját, de a korlátait is. Pál apostol így fogalmazza meg ezt az első korin­thusi levélben: „zsidónak zsidóvá, görögnek gö­röggé, min­denkinek min­-

- 3 -

den­né igyekszem lenni, hogy némelyeket meg­nyerjek”. Nem fogja mindenki elfogadni, a­kár­hogy próbálom is közel vinni hoz­zájuk, de szeretnék némelyeket megmente­ni. Akik elfogadják az Isten ke­gyelmét. A cél, némelyeket megmenteni. Lássuk vi­lá­gosan a felelősségi határokat. Med­dig a mi lehetőségünk, felelősségünk és kül­detésünk, és hol van az a határ, ahonnan kezd­ve egyértelmű és világos, hogy ez pedig a te felelősséged barátom. Nem írhatom alá helyet­ted, hogy téged meg­műt­het­nek, nem írhatom alá helyetted az Isten hívószavára a választ, azt ne­ked kell aláírni. Én igyek­szem mindent megtenni, hogy idáig elsegítselek, de a felelős­ség, ez a te területed.

A másik megnyilvánulása ennek a nyílt kiállásnak pe­dig a továbblépés. Ézsaiástól idézi az ősi ígéretet, hogy nem csak a választott népnek szól a megváltás, hiszen az Atya a pogányok világosságának küldte Krisztust, hogy ne­kik is üd­vös­sé­gük legyen Benne a föld végső határáig. – Mert mi tör­ténik akkor, amikor nem fogadnak be? Amikor nem egysze­rűen az Igét nem fogadják be, hanem bennünket is el akarnak utasítani. Akkor mi legyen? Amikor Pált és mun­katársait elu­tasították, - a port leverve, szimbolikus cselekedettel is kife­jezve -, egyértelművé téve azt mondja, ak­kor most már a po­gányokhoz for­du­lunk. Ment tovább Ikoniumba, s hirdette az evangéliumot. Nem azt mondta, hogy vissza­megyek Jeruzsá­lembe és elpana­szo­lom, hogy nem jó így ez az egész. Nem csinálom tovább. Pál nem sértődött meg, hanem ment tovább. Ment, és kereste azo­kat a helyeket, ahol szólhatott Jézusról. Ahol volt nyitottság az ö­röm­hír­re. Ahol nem gondolták ma­gukat tökéletesnek az em­berek. Elmegyünk másokhoz, me­gyünk a pogányokhoz és hirdet­jük nekik az evangéliumot. A történet pedig ennek az ígé­retnek a fényében folytatódott. A zsidók többsége elöljá­ró­ik­hoz hűen elutasította Krisztust, míg a pogányok örvendeztek, hogy ebben a nagy ajándékban, Is­ten szeretetében, a bű­nök bocsánatában és az üdvösségben ők is részesülhetnek szár­ma­zá­suk­tól függetlenül.

Ha elutasítanak, akkor ne erőltessem, ne tukmáljam min­denáron a másikra az evangéliumot, hanem sértődés nél­kül i­mád­kozzak érte. Viszont menjek tovább bátran a jó hírrel má­sokhoz, mert még nagyon sokan vannak, akik készek és nyi­tot­tak annak meghallására és befogadására. De mindenkor le­gyen tudatos bennem a felelősségem, küldetésem ha­tára, s tu­dato­sít­sam a másikban is, hogy mi az ő lehetősége és felelős­sége. És éltessen bennünket az a remény, hogy ha mi neki Is­ten igé­jét, s nem a magunk emberi bölcsességét adtuk tovább, akkor az az ige nem tér vissza üresen az Úr­hoz! És még az is meg­tör­ténhet, - ami Pállal is, aki a második missziói útján vé­giglátogatta ezeket az első úton ala­pí­tott gyülekezeteket, köz­tük a pi­zidiai Antiókhiát is, - hogy eljön az idő, amikor ne­künk kell újra indulni hozzájuk, amikor már nyitott lesz a szí­vük, ami­kor már kész lesz a lelkük Krisztus befogadására.

3./ A harmadik reakció pedig a nyílt elutasítás és a nyílt kiállás mellett az, amit az ottani pogányokról ol­vas­tunk, az­az a nyílt öröm. „Ennek hallatára örvendeztek a pogányok és...” (Ap.Csel. 13,48.) – Testvérek nem szeretnék most abba be­le­menni ennek kapcsán, hogy pontosan hogyan is kell érteni azt a megjegyzését Lukácsnak, hogy „akik az örök életre vá­lasz­tattak, mindnyájan hívővé lettek.” Mert ki lehet ebből olvasni egy olyan téves, végletekig ki­he­gye­zett predestinációs el­vet is, amely szerint lám, nem is tehettek az igét elutasító zsidók arról amit tettek, hiszen nyil­ván nem voltak kiválasztva. Igen ám, de épp Pál jelentette ki, hogy ők maguk utasították el azt, ez tehát az ő fe­le­lős­sé­gük. A kegyelemnek nem feltétele a hit, de következménye. Aki nem fogadja el Isten mentő szerete­tét, az nem is fog hin­ni. Aki viszont az ottani pogányokhoz ha­sonlóan nyílt szívvel fogadja azt, abban megszületik a hit, és az tud nyílt szív­vel örvendezni is abban. – A sehová sem ve­ze­tő predestinációs vita helyett inkább azzal szeretném be­fejezni ezért, hogy erről az örömről szólok. Persze épp az ö­römről ne­héz szavakkal beszélni. Ezért inkább hasonlítom ezt az örömöt. O­lyan ez, mint a szerelmes ember öröme, amikor átéli, mi­lyen az, hogy valaki egészen elfogad, egészen szeret, egé­szen az enyém és én az övé. Szerető Istenünkben így lehet ör­ven­dezni. Olyan ez, mint a hajósok öröme, amikor hosszú, viszontagságos út után, megpillantják a szárazföldet. A hitre ju­tott ember már tudja, hogy nem él értelmetlenül, tud­ja hová tart. Olyan ez, mint amikor az ókori katona meghozza a hírt az ott­hon maradottaknak, győztünk a döntő csa­tában. Az or­szág megszabadult az ellenségtől. Jézus a kereszten és húsvét haj­na­lán minden ellenségünk, még a ha­lál felett is diadalt ara­tott! Hát lehet ezen nem örülni? A pizidiai Antiókhia pogány lakói nem tudták és nem is akarták visszatartani az örömüket! Olyannyira, hogy az ő örömük ragadós lett, hiszen így fejező­dött be tör­ténetünk: „A ta­nít­vá­nyok azonban megteltek öröm­mel és Szentlélekkel.” Mindazok, akik akár zsidók, akár pro­zeliták, akár pogányok vol­tak is, közös volt bennük az öröm, mert közös volt a bennük élő Szentlélek. Tanítványok. Nem közömbös hall­ga­tók. Nem sznob közönség. Nem hűvös kriti­kusok. Nem műkedvelő teológusok. Hanem Jézust követő ta­nítványok. Akik az ottani gyülekezet első tagjait alkotják.

Ismerjük-e mi az Isten-szerelemnek, a mennyei látha­tatlan valóság felfedezésének, a győztes csapathoz tartozás­nak ezt az örömét? És ismerjük-e felismert és képviselt igaz­ságért való bátor kiállás hitharcát és azt követő jóleső békes­séget? Ez attól függ testvérek, hogy kikkel azonosulunk a szereplők közül? Az antiókhiai zsidókkal? Pállal és Barnabás­sal? Az ot­ta­ni hitre jutottakkal? Vagy lehet, hogy mi egy ne­gyedik társaságba tartozunk? A „már mindent ezerszer hallot­tunk”, a „ne­künk már semmi újat nem tudnak mondani”, a „hagyjanak engem békén ezzel az egésszel” közönyösök kö­rébe? Lehet, hogy a hatásvizsgálat a mi esetünkben épp a ha­tástalanságot mutatná ki? Pedig Jézus szerint a legrosszabb a langyos állapot. Azt ki­köpi az Úr a szájából. A féltékennyel, a dühössel, a nyíltan kételkedővel, a lázadóval lehet vitázni. A csendben megülővel, a belső emigrációba vonulóval, a magá­ba fordulóval, a passzív rezignációba zuhanttal nem lehet mit kezdeni. Isten óvjon meg minket a megkövéredett szív lelki betegségétől, amely kimondottan a vallásos és a hívő embe­rek nyomorúsága! Sok jó Igét hallottak, de megkövéredtek, mint a zsidó nép. A kövér, jóllakott ember elé hiába tesznek az asztalra finomabbnál fi­no­mabb ételeket. Nem kell neki. Válogat, mert jól lakott. Ilyen a megkövéredett ember! Sem­mi másra nincs ezért igazából szük­sége gyülekezetünknek, egyházunknak, az európai keresztyénségnek, mint igazi lelki éhségre! Egy héttel pünkösd és két héttel a konfirmáció előtt könyörögjünk hát a Léleknek, hogy a közönyből rázzon fel minket, hogy megnyíljunk és a nyílt elutasításból, nyílt öröm, abból pedig nyílt kiállás, hitvallás szülessen Általa! Ámen.