2013.04.28.

Titokzatos közösség Krisztussal

Lekció: János 6:52-59.

Textus: Efézus 5,31-32.

Svábhegy

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Mivel nemrég a nagyhéten többször is, amint látható ma is, azután há­rom hét múlva pünkösdkor kétszer is, s rá egy hétre a konfirmációkor újra meg fogjuk teríteni az Úr asztalát, arra gon­dol­tam, hogy legyen szó ma értelemszerűen magáról az úrvacsoráról. De nemcsak azért érzem szükségesnek elővenni ezt a témát, mert az egyházi évnek ez az időszaka a legintenzívebb az úrvacso­rázás gyakoriságát illetően, hanem azért is, mert többen is szóvá tették nekem az elmúlt hetekben, s magam is keserűen tapasztaltam azt, hogy a mi gyüle­ke­ze­tünk­ben milyen sokan mennek el úrvacsora előtt a templomból. Pedig lehet tudni, hogy az ünnepi alkalmakon túl, min­den hónap utolsó vasár­napján tartunk úrvacsoraosztást, tehát előre lehetne és kellene is készülni rá, mégis úgy látszik, hogy a vasárnapi ebéd, a ro­konlátogatás, az elmaradt takarítás, vagy tanulás nem várhat. Persze az is lehet, hogy sokan nem érzik magukat felkészül­ve, vagy sokakat nem szólít meg az igehirdetés, de az is lehet, hogy csak egy rossz be­i­deg­ződés és szokás ez, amin lehet és kell is változtatni.

Akik azonban számon tartják a testvérek közül, hogy a hónap hányadik vasárnapján milyen istentisztelet kö­vet­ke­zik, azok azt is tudják, hogy a negyedik alkalom Káté magya­rázatos igehirdetés szokott lenni. Ennek kapcsán pe­dig azok, akik nyomon követik az egyházi közéletet, tudhatják, hogy a Heidelbergi Káté mostanában készülő új for­dí­tá­sa és kiadása során milyen erőteljes vita bontakozott ki az ominózus 80. kérdés-feleletről. Előbb a mi egyházunkon be­lül, aztán pedig a világi sajtóban is a római katolikus egyházzal. Hiszen a Ká­ténak ez a része „kárhozatos bál­vány­i­má­dásnak” nevezi a ka­tolikus misét, épp az úrvacsora, az eukarisztia középkori ró­mai felfogása miatt. Nagy volt a csá­bí­tás számomra, hogy ma éppen ezért ezt a kérdés-feleletet magyarázzam, és kifejtsem a saját álláspontomat. Miért nem teszem? Azért, mert minden szavamat patikamérlegen kimérve is megsérthetnék katolikus és református testvé­re­ket egyaránt. Hisz nem lehet vissza kér­dezni, nem lehet vitatkozni, nem lehet egyet nem érteni, leg­feljebb ha valaki tün­tetőleg kivonul a templomból. Van helye és értelme a Káté sokak számára botrányosnak tűnő kijelenté­séről be­szél­get­ni, vitázni, de nem egy istentiszteleten.

Amúgy is attól tartok testvérek, hogy enélkül is fogok ma néhány olyan dolgot mondani, amiben ugyanúgy meg le­het botránkozni, mint a Káté 80. kérdés-feleletében. Az vi­gasztal ennek kapcsán, hogy Jézus szavait hallva az ak­kori ta­nítványai közül is sokan megbotránkoztak és ezt mondták: „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” Nem cé­lom persze az, hogy bárkit kiborítsak, de ha az én gyarló szavaimon ke­resztül a Szentlélek Isten szembesít a magunk tév­képzeteivel, ha Ő leleplezi a bennünk lévő sötétséget, ha az Ige állít elénk tükröt, akkor ne sértődjünk meg, hanem tart­sunk bűnbánatot, és változtassunk azon, amit Ő megítél a gondolkodásunkban, vagy az életgyakorlatunkban. Enél­kül amúgy se tanácsos ide, az Úr asztalához jönni.

Hallgassuk meg azonban még ez előtt a Káté 75., 76., 78. és 79. kérdés-feleletét, mert ezekben foglalja össze hit­val­lásunk az úrvacsoráról szóló tanítást. „Mimódon emlékeztet és tesz bizonyossá...” (H.K. 75-76. 78-79. K-F.)

A mi 21. századi budapesti szlenghez szokott fülünk­nek kissé elvontnak és unalmasnak hatnak ezek a mon­da­tok, engedjétek hát meg, hogy egy kicsit felrázzam magunkat mai alaptézisemmel, amin rögtön fel lehet háborodni. Azt állítom ugyanis az Ige alapján, hogy az úrvacsora lényege és titka ak­kor érthető meg igazán, ha egy ünnepi, nagy csa­ládi lakomára vagy - biztonsági öveket tessék bekapcsolni - ha a boldog szexuális egyesülésre gondolunk. – A las­san jelenséggé váló Pál Feri atya, római katolikus plébános mondta egyszer, hogy „az Isten iránti vágynak megvannak a természetes alapjai. Bi­zony, bizony. A kaja meg a szex.” Elvégre a keresztyén hit e­gyik tetőpontja a megtestesülés: ég és föld, test és Lélek talál­kozása, ez a karácsony csodája, a másik pedig ég és föld, test és Lélek, ember és Isten ti­tok­zatos egyesülése az úrvacsorá­ban. Ez nagypéntek és húsvét csodája. Mielőtt bárki csoma­golni kezdene, elmondom, hogy Kálvin szerint az úrvacsora „Unio mystica cum Christo”, azaz titokzatos egyesülés Krisz­tussal. Kálvin épp az alap­igénkben olvasott efézusi levél rész­letére gondolhatott, hiszen ott Pál idézi Mózes első könyvét: „A férfi ezért el­hagy­ja apját és anyját, és ragaszkodik felesé­géhez, és lesznek ketten egy testté”, majd hozzáteszi: „Nagy titok ez, én pe­dig Krisztusról és az egyházról mondom.” (Ef. 5,31-32.) Az eredeti görög szövegben itt a „müsztérion” kife­jezés van, ami visszacseng Kálvin megfogalmazásában is.

1./ Hogyan is magyarázza tehát a Káté az úrvacsora titkát és lényegét, és mit jelent mindez ma a mi szá­munk­ra test­vé­rek? Induljunk ki abból, hogy a vallások közül szinte egyedül a keresztyénség az, amely az anyagot, a testet, így az evést és a szexualitást is Isten ajándékának, teljesen normális, pozitív dolognak, értéknek tartja. Míg Platón azt taní­tot­ta, hogy a föl­di, anyagi dolgok csupán szegényes árnyai az isteni, spirituá­lis világnak, s ezért a test csupán a lélek bör­töne, a bibliai ha­gyományban anyag és lélek feszültsége, összeférhetetlensége nem eredendő állapot, hanem a bűn kö­vetkezménye, olyan szakadás, olyan nyomorult állapot, amely gyógyításra, meg­váltásra vár. Isten úgy hidalta át ezt a szakadékot, hogy eggyé lett, közösséget vállalt a testben élő emberrel: azzá lett amik mi vagyunk, hús-vér emberré, és aztán önmagát adta értünk, úgy hogy az ártatlan Bárány, Jézus a maga testét adta értünk a Golgotán. Jézus nem me­ta­forikusan, nem átvitt értelemben lett emberré, nem csupán látszat teste volt, ahogy azt épp Já­nos apostol idején hir­det­ték némely tévtanítók, és nem is spi­rituális értelemben, úgymond a tanítványai hitében támadt fel – nem! Hanem test­ben! Hiába volt ez botránkozás a zsidók­nak és bolondság a görögöknek, nekünk ma is ez a hitünk lé­nyege, az üd­vös­ségünk titka!

Testvérek, az ember mindig abból indul ki, amit ismer. Semmi baj nincs azzal, hogy a testből, az anyagból in­du­lunk el Isten felé. Vágyaink Őfelé mutatnak, az Isten iránti vágy igenis hasonlít az éhségre és a nemi vágyra, csak sok­kal in­tenzívebb ezeknél. Sigmund Freud sok igaz tézist fogalma­zott meg az emberi vágyakról, csak a materializmusa

mi­att ő nemcsak hogy visszavezette az összes vallási jelenséget a tes­ti vágyakra, hanem csupán az utóbbit, a testi vá­gyak világát ismerte el valóságosnak. Freud Platón tökéletes ellentéte: az egyiknek csak a szellem, a lélek a valóság, a má­siknak csak a test. Óriási örömhír számunkra, hogy a keresztyénségben mind a kettő valóság, sőt, hogy ez a kétféle vágy, ez a két vi­lág kereszteződik, és Jézusban és az úrvacsora csodájában ta­lálkozik. Ez fantasztikus dolog!

Nem tudom felfigyeltetek-e rá, hogy Heidelbergi Ká­ténk szerzői mennyire megérezték ennek a kettős való­ság­nak, a testi és lelki egyesülésnek a csodáját!? Úgy fogalmaznak itt, hogy épp az úrvacsora fizikai valósága emlé­kez­tet és tesz bi­zonyossá arról, hogy Jézus kereszthalálnak javaiban nekem is részem van. „Amilyen bizonyosan sze­mem­mel látom”; „a ke­nyeret számomra megtöri és a poharat nekem nyújtja”; „Ő az én lelkemet a maga megtöretett tes­tével és kiontatott vérével táplálja”; „Krisztus testének és vérének velem közölt bizo­nyos jegyeit kapom és testi száj­jal magamhoz veszem.” Sőt, még ennél is konkrétabb a folytatás, ahol azt mondja, hogy az úrvacsora során „a Krisz­tusban és mibennünk egyaránt lako­zó Szentlélek által egyre jobban egyesülünk az Ő drágalátos testével úgy, hogy mi... az Ő testéből való test és az Ő csont­jából való csont vagyunk.” Ugye tudjátok testvérek, hogy ki és mikor mond­ta ki először ezeket a szavakat? Ádám, az első férfi amikor meglátta Évát, az első asszonyt a Paradicsomban. Lám-lám, a Káté szerzői is párhuzamba állítják az úrvacsorai, Krisztussal való egyesülést a szerelemmel! Mert Isten és em­ber közötti egyesülés két legfontosabb bibliai metaforája tényleg az evés és a szexualitás.

De nemcsak a Bibliában van ez így. Az étel-ital ma­gunkhoz vétele bizonyos értelemben a tökéletes eggyé vá­lást dramatizálja, ezért szokták a szeretet különféle formáit szim­bolikusan kapcsolatba hozni az evéssel. Gondoljunk csak ar­ra, hogy kisgyerekeknek becézve azt szoktuk mondani, hogy „mindjárt megeszlek”, vagy amikor negatív-dé­mo­ni értelem­ben a szerelmesek „felfalják egymást”, mint például a „Héja-nász az avaron” című Ady versben. Vagy e­szünk­be juthat egy a közelmúltban a mi gyülekezeti filmklubunkban is látott film a „Zöld hentesek”, amely ugyan bi­zarr módon, de végső so­ron ugyanerről beszélt. Arról, hogy a szeretet-hiányos fősze­replő mindazt, amit megvontak tő­le gyermekkorában kímélet­lenül behajtja később a környezetén. Szimbolikus értelemben másokból él, belőlük táp­lál­ko­zik. Sérültségében felfalja a töb­bi embert, hogy önbecsüléshez jusson. Ó, de sokan teszünk így egymással átvitt ér­te­lem­ben mi is...

Mindenesetre ez is alátámasztja, hogy nem véletlenül nevezi a Biblia a megismerést, Isten megismerését, és a Jé­zussal való közösséget nem egy helyen evésnek, vacsorának ezzel is jelezve, hogy nem valamiféle száraz, raci­o­ná­lis isme­retszerzésről van itt szó. Isten ismeretét intenzíven magamévá kell tennem. Ezékielnél és a Jelenések könyvé­ben is azt ol­vassuk, hogy a könyvet, Isten igéjét egyenesen meg kell enni a prófétának, magáévá kell tenni.

És ugye tudjuk, hogy mit nevez még a Biblia „megis­merésnek”? Igen, a szexualitást. Hiszen ebben az élet­ben az eggyé válás legdrámaibb testi eseménye, amit az ember is­mer, a szexuális aktus. Ádámról írja az Ige: „Azután Á­dám megismerte feleségét, Évát, aki fogant méhében, és megszül­te Kaint.” Akit szeretek, nem „kívülről” nézem, nem akkor ismerem jól, ha kiválóan le tudom írni a külsejét, vagy akár szakértő pszichológiai diagnózist készítek róla, ha­nem ha szeretem, ha eggyé leszek vele, egy testté. Földi és égi való­ság így keresztezi egymást. Ez azt jelenti, hogy a két valóság egyszerre van jelen. Az isteni ott van a földiben, Isten benne van az evésben és a szexualitásban is. Amikor az Úrtól kapott földi hitves ölel, egyben Isten ölel engem, és az Istennel való szeretetkapcsolatra rávetül a földi nász ben­sőségessége. Nem szabad elfelejtenünk, s ezt mindig elmondom kamasz diákja­imnak és a jegyeseknek is, hogy az e­gész Szentíráson végig­vonul Isten és ember kapcsolatának párhuzamaként férj és fe­leség kapcsolata. Az Ószö­vet­ség­ben az Úr úgy jelenik meg, mint szerető férj, aki Izraelhez, hűtlen feleségéhez is ragasz­kodik. Az Újszövetségben Jé­zus maga nevezi magát az egy­ház Vőlegényének, minket pedig a menyasszonyának. Isten ennyire felmagasztalja a há­zas­ságot, s ne féljünk kimondani a szexualitást! Ezért nevezi a Biblia a bálványimádást minde­nütt paráznaságnak, há­zas­ságtörésnek. Mert bizony Jézusra is igaz, hogy értünk elhagyta az Ő mennyei Atyját, sőt irántunk való szerelméből a kereszten az ő földi anyját is, hogy ragasz­kodhassunk hozzánk, mátkájához. És irántunk való szereteté­ből lett eggyé ve­lünk emberi sorsunkban. Ami a miénk, az az Övé is. A mi szegénységünk az Ő szegénysége. A mi félel­münk az Ő szen­vedése. A mi büntetésünk az Ő büntetése. A mi halálunk, az Ő halála. És fordítva is igaz: ami az Övé, az a miénk is. Gazdagsága a mi gazdagságunk, békessége a mi bé­kességünk, öröme a mi örömünk, megbocsátása a mi bűneink bo­csánata. Élete a mi örök életünk. És így lesz velünk eggyé szinte megbotránkoztatóan konkrét értelemben az úr­va­cso­rá­ban. A testi és a lelki dimenzió tehát Isten reánk vonatkozó tervében együtt van jelen, a rossz az, ha szétválik, meg ha mi szétválasztjuk.

Ám ahogyan a szexualitás szentségével nem tudunk mit kezdeni, az evés szentségével és szépségével még ke­vés­bé. Ez azért van, mert nem hiszünk az úrvacsora csodájában. Abban, hogy az igenis „titokzatos közösség Krisz­tus­sal”. Az úrvacsorában ez a két világ egyesül. Amikor eszem a kenye­ret, iszom a bort, Krisztussal válok eggyé. És a ta­lál­kozás itt is működik a másik irányba: hiszen minden asztalközösségre, közös étkezésre rávetül valami az úr­va­cso­ra szentségéből. A régiek még tudtak ebből valamit, amikor a frissen sült ke­nyérre keresztet rajzoltak faluhelyen. Ezért is kellene figyelni főleg a családban a közös étkezésekre és megadni ezeknek a módját.

2./ A másik, ami nagyon feltűnő kedves testvérek a Káté úrvacsorával kapcsolatos tanításában az az, hogy a hí­vő em­ber mindenre kiterjedő közösségét Krisztussal mennyire hangsúlyozza. Tehát nemcsak a testi és a lelki össze­tar­to­zásáról be­szél, ha­nem arról is, hogy maga Jézus éli bennünk a maga életét a Szentlélek által. „E látható jeggyel és zá­loggal a bi­zonyosak­ká akar tenni minket afelől, hogy mi a Szentlélek munkája ál­tal olyan bizonyosan részeseivé vá­lunk az Ő valóságos testé­nek és vérének, amilyen bizonyos az, hogy e szent jegyeket az Ő emlékezetére testi szánkba

vesszük.” Te­hát nem csupán az történik, hogy az úrvacsorában a mi testünkkel eggyé lesz a kenyér és a bor, hanem hogy ezáltal mi magunk eggyé les­zünk a mennyben lévő Jézussal. A mibennünk és a Benne élő Szentlélek összeköt ben­nünket egy­mással. Közösségben va­gyunk Vele az úrvacsorában és a hétköznapokban.

Mert az a kép, hogy 'Jézust enni' azt jelenti, hogy vele bensőleg azonosulni, vele lelkileg igazán eggyé válni, szét­vá­laszthatatlanul. Nem úgy, hogy hol egy vagyok vele, hol meg nem. Hol megyek a külön útjaimon, néha meg oda­kiáltok vagy odanézek: vezessen engem az Ő útján. Jézust enni azt jelenti: Őt vállalni. Akárhol jelenek meg, Vele e­gyütt jelenek meg. Ez azt is jelenti: ha Őt szidják, engem is szidnak. De ha engem miatta szidnak, tudhatom, hogy most Őt szidják, és az érte vállalt szenvedés is még közelebb visz hozzá. Még in­kább eggyé tesz vele a hit által. Jézust en­ni azt jelenti, hogy az Ő életerői belénk áradnak. Aki ezt a kenyeret eszi - mond­ja alapigénkben - az él általam. A­hogy a táplálék éltet, élet­ben tart, munkaképessé tesz, úgy a Krisztussal való közösség adja az új életet, az elve­he­tet­len, az örök életet, megtart eb­ben, és szolgálóképessé tesz az Ő akarata szerint, az Ő dicső­ségére. Ez a kép, hogy Ő az é­let kenyere és Őt ennünk kell, hogyha vele közösségben akarunk lenni, azt is szemlélteti, hogy olyan valóságosan ad­ja nekünk önmagát, az Ő életét, az Ő erejét, mint amilyen valóságosan az ember megfogja az ételt, a szájába teszi, meg­eszi, és az eggyé válik vele. Azért nem pusztulunk el, mert eszünk. Az nem pusztul el lelkileg, aki Krisztussal i­lyen közösségre jut.

Egyébként Jézus mindig erre az önmagával való kö­zösségre hívott. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan.” „Kö­ves­se­tek engem.” A Jelenések könyvéből a köszöntésben is idézett mondat is erre utal: „Íme, az ajtó előtt állok és zör­ge­tek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, beme­gyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem.” (Jel. 3,20.) Nem azt mondja: nagy előadást tartok neki. Nem azt mondja, telepakolom az asztalát. A lényeg: bemegyek hoz­zá. Kész összeköltözni velünk, együtt élni, együtt lakni, együtt étkez­ni, ami a legteljesebb közösség kifejezése volt.

Van-e nekünk ilyen igazi közösségünk az élő Krisz­tussal? Mikor beszélgettünk utoljára vele? Miről, mennyit, hogyan, miért? Úgy szoktatok beszélgetni Krisztussal, mint a hozzátok legközelebb állóval, olyan ter­mé­sze­te­sen, olyan meghitten, olyan őszintén, olyan magától értetődően, min­den­féle körülményesség nélkül, bármikor, bár­hol? És él-e ben­nünk Ő? Az Ő gondolatai, Igéje, Szentlelkének gyümölcsei? Van vele ilyen igazi közösségünk?

Ez a közösség akár ma létrejöhet vagy megerősödhet, elmélyülhet, igazi tartalommal telítődhet, s akkor csak­u­gyan Ő fog vinni minket mindenhova, és Őt fogjuk vinni magunk­ban mindenhova, s egy-egy mondatunk, gesz­tu­sunk, cseleke­detünk Krisztus-kiáradássá válik. Ez a kép tehát, hogy aki en­gem eszik, mivel én vagyok az élet kenyere, a Vele való sze­mélyes, szoros, valóságos közösséget jelenti. Ezt erősíti ben­nünk az úrvacsora egyszerű szertartása. Ami­lyen valóságosan eggyé válik velünk, a mi testünkkel az Ő megtöretett testének a jele, a kenyér, és ártatlanul ki­on­tott vérének a jele, a bor, hisszük, hogy ugyanolyan valóságos lelki közösség jöhet lét­re közte és köztünk a hit által. Az úr­vacsora tehát a hitünket erősíti. Arra serkent minket, hogy maradjunk meg a hétköz­napokban is ebben az értünk is meg­halt és feltámadott Krisz­tussal való közösségben. Ebben járjunk. Ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy egymással is mély közösségbe von az úrva­csora. Mélyen összetartozunk, hiszen kivétel nélkül mindnyá­jan ugyanúgy rászorulunk az Ő bocsánatára, s mindannyian ugyanúgy kapjuk az Ő bocsánatát, ha hiszünk benne.

A Biblia tanítása szerint tehát nem az úrvacsora jegyei változnak át, hanem a hívő ember változik át, ha Krisz­tussal közösségre jut és új emberré lesz, akin kiábrázolódnak Jézus Krisztus vonásai. Hadd olvassak néhány szép mon­datot Kál­vintól, amikor azt magyarázza, hogy nem a jegyek, hanem a mi életünk csodálatos átváltozásáról beszél az úrvacsora „Ar­ról, hogy Krisztus velünk együtt ember fiává lévén, minket magával együtt Isten fiaivá tett. Hogy a föld­re való lejövete­lével felmenetelt készített számunkra a mennybe. Hogy miu­tán felvette a mi halandóságunkat, hal­ha­tatlanságát közölte velünk. Hogy magára vévén erőtlenségünket, saját erejével e­rősít meg minket. Hogy felvévén ma­gába a mi szegénységün­ket, átárassza reánk gazdagságát. Hogy magára vévén igaz­ságtalanságunknak ama terhét, a­mely alatt gyötrődtünk, saját igazságába öltöztessen minket. A feltámadt Krisztussal való egyesülésünk titka termé­sze­té­nél fogva felfoghatatlan, de a titkot látható jegyekben és jegyek által hatékony módon adja elénk az úrvacsora úgy, hogy az még a legtompább elmékbe is behatolhat, a lelkek épp úgy táplálkoznak a magát érettünk odaáldozó Krisz­tus­sal, mint ahogy a kenyér és bor táplálja a testi életet.”

A mi átváltozásunk, megváltozásunk tehát a cél. Aki nem úgy jön ide, hogy meg akar változni, arra mondja a Szent­írás, hogy méltatlanul eszik és iszik, és ítéletet eszik és iszik magának. De aki úgy jön úrvacsorázni: Úr Jézus, ne­kem nemcsak a javaid kellenek, én veled szeretnék szoros közös­ségre jutni, feltétel nélkül elfogadlak téged, és oda­a­dom ma­gam neked, én másként akarok kimenni innen, mint ahogy idejöttem, megvallani és elhagyni a reám jellemző bű­nöket, segíts ebben, és engedd, hogy valóság legyen, hogy e gyarló testben Jézus él már, nem én, - az akármilyen bű­nök elköve­tése után is jöjjön bizalommal úrvacsorázzék. Az úrvacsora a bűnösöknek van. Aki azt gondolja nem bű­nös, ne jöjjön úrva­csorázni. Aki azonban tudja, mire kér bocsánatot, és hiszi azt, hogy mindenre elég az Ő bocsánata, mert Jézus az Ő bűn nél­küli életét áldozta fel miattunk és helyettünk, az jöjjön azzal a bizonyossággal, hogy úgy me­he­tünk el innen, hogy maga Jé­zus közli: megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el békességgel. Így jöjjünk ide most is, és így készüljünk máskor is. Úgy mint akik hivatalosak a Bárány Jézus menyegzői lakomájára, s úgy mint akik már most meg­ízlelhetik itt a Vele való teljes, örökké tartó, boldog egyesülés örömét! Így le­gyen! Ámen.