2013.03.31.

Feltámadtunk Vele együtt!?

Lekció: Róma 6,1-11.

Textus: Kolossé 3,1-4. + Galata 2,20.

Svábhegy – Húsvét

1849. december 22-én a nagy orosz írót, Fjodor Dosz­tojevszkijt halálra ítélték egy radikális cár ellenes értelmiségi cso­portban való részvételéért. Feleségének többek között ezt írta aznap levelében: „Ma mindnyájunkat a Szemjonov-térre hur­coltak. Ott felolvasták halálos ítéletünket, csókra nyújtot­ták a keresztet és felöltöztettek a fehér ingbe, amiben majd el­te­met­nek. Hármat közülünk cölöpökhöz állítottak, ahol a ki­végzéseknek végbe kell mennie. Én harmadik voltam a sor­ban... Egy perc volt hátra az életemből. Mennyire szerettem volna élni, Istenem!... És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Fel­figyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: őfelsége a cár, vissza­ad­ta az életünket. Soha nem volt boldogabb nap é­letemben!”

Kedves húsvétot ünneplő gyülekezet! Kedves testvé­rek! Megszoktuk, hogy nagypénteken Jézus kereszthaláláról, hús­vétkor pedig feltámadásáról hallunk, de a felolvasott ige rólunk szól. Azt mondja, hogy nekünk is lehet meghalásunk a ter­mészetünkre nézve, az istentelen életünkre nézve, és ne­künk is lehet feltámadásunk, új emberré születhetünk. Pál a­postol a mi halálunkról és feltámadásunkról ír. A Biblia sze­rint ugyanis pontosan az történt velünk is, ami Dosztojevsz­kijjal. Így ke­gyel­mezett meg nekünk is Isten, amikor helyet­tünk Jézust, az Ő egyszülött Fiát adta halálba, minket pedig felmentett a bű­neink miatt nekünk járó halálos ítélet alól. Ez az ami elvégeztetett, ez az ami kétezer éve megtörtént, ez az ami egyszer, s min­denkorra lezárult. Ez az ami tőlünk függet­lenül is igaz, akár hiszünk benne, akár nem. Erre gondolt az apostol is, amikor a Római levél 8. részének első versében ezt írta: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen akik a Krisz­tus Jézusban vannak.” Ez a történelmi múlt. Vagy ahogy a Kolossé levélben megfogalmazza a golgotai váltsághalál hasznát: „El­törölte a követelésével minket terhe­lő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította az útból, odaszegezve a ke­reszt­fá­ra.” (Kol. 2,14.) – Nagypénteken ar­ról hallottunk azonban testvérek, hogy van egy olyan aktuális követelménye is Jézus ke­reszt­halálának, amelyet senki nem spórolhat meg magának, aki az Ő követője akar lenni. Vele e­gyütt jelképes értelemben ne­künk is meg kell feszíttetni, azaz magunkat, az egónkat, így mondtam két nappal ezelőtt: az igazodási és önigazolási pon­tun­kat halálba kell adnunk, meg kell tagadnunk. Ez a mi saját nagypéntekünk, személyes múl­tunk lehet, ha ez már meg­tör­tént a mi életünkben. Aki Pállal együtt őszintén elmondhatja, hogy „Krisztussal együtt meg vagyok feszítve”, az folytathatja így: „tehát többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Az ilyen emberre igaz az, hogy Őbenne, Krisztus Jézusban van, így csak az ilyen ember számára válik az személyes valósággá, hogy nincs ellene semmilyen kárhoztató ítélet, mert Jézus ma­gára vette az ő íté­letét. Bár halálban, Isten nélküli létben született, bár halálos ítélet várt rá, bár a végső és teljes halál, a kár­hozat felé tartott az élete, mégis megmenekült, mert halálba adta vele született természetét annak minden bűnével és nyo­mo­rúságával együtt.

Éppen ezért merem állítani testvérek, hogy ebben az i­gében olvasható a legvidámabb gyászjelentés, amit csak el le­het képzelni, mert ez így szól: mi kedves keresztyén testvére­im - ha mindez igaz ránk - már részt vettünk a saját temeté­sün­kön! Az apostol, ahogyan nagypénteken hallhattuk így tett erről bizonyságot: „Krisztussal együtt én is megfeszíttettem. Élek töb­bé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Más sza­vakkal, de ugyanezt fogalmazza meg a Kolossé levélben is: „Mert meg­haltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben”, vagy ahogy a Római levélben olvastuk: „Ezért te­hát ti is azt tartsátok magatokról...” (Róma 6:11.) – Egykori gyülekezetem kórusának karnagya viccelődött gyak­ran azzal, hogy a próbákról való távolmaradást csak akkor fo­gadja el, ha valaki a saját halotti bizonyítványát mutatja be u­tólag neki. E­zek a szentírási szakaszok a mi halotti bizonyít­ványaink. Arról tanúskodnak, hogy egy szakasz végérvénye­sen lezárult az éle­tünkben. – De mi a jelen és a jövő? Nos, a Szentírás erről már a húsvét üzenetével kapcsolatban beszél. Hiszen a ke­resz­tyé­nek hús­vétkor az Úr Jézus feltámadását ünneplik és semmi mást. Sőt egész esztendőn át öröm lehet a szívükben, mert azt a Krisz­tust magasztalják, aki minden ellenségük felett teljes di­adalt aratott, akiről egyedül mondhatják el, hogy bűnön, pok­lon, síron egyedüli győztes, aki ezt a győzelmet nekik vívta ki és hit által nekik is adja. Ez a feltámadás elsődleges jelentése az Újszövetségben. Ha szabad így mondanom ez a feltámadás múltbeli, kétezer éve megtörtént valósága. Húsvét második je­lentése az, hogy Jézus Krisztus az ő második eljövetelekor ugyanezzel az isteni erővel feltámasztja majd a halottakat. Hisszük, hogy mindazok, akik benne hisznek, dicsőséges tes­tet kapnak, és Ővele töltik az örökkévalóságot. Ez a jövő, a táv­la­tunk, a reménységünk.

A harmadik jelentése pedig az, amiről alapigénk szól. Hiszen a kolossébeli gyülekezethez írt levél olvasott része ép­pen arra hívja fel kedves testvérek a figyelmünket, hogy hús­vét ma is tart! Hogy a húsvét nem befejezett múlt idő, mert a­mi Je­ruzsálemben Jézus sírjának megnyílásával történt, az csak egy eseménysorozat első állomása volt. Az még csak a kezdete volt egyrészt annak a nagy lelki folyamatnak, ami már most megtörténik azokkal, akik az ő nevében hisznek, másrészt pedig an­nak a nagy testi folyamatnak, ami majd ak­kor fog bekövetkezni, amikor ő ismét megjelenik dicsőség­ben, élőket és hol­ta­kat ítélni. Az elsőt lelki feltámadásnak ne­vezi a Biblia, a másodikat pedig testi feltámadásnak. Mit je­lent ez, feltámadni Krisz­tussal? Mint jelent ez a különös kife­jezés, és ha valakinek az életében ez megtörténik, akkor mi­lyen következményei van­nak ennek? Erről legyen ma szó.

Nem tudom felfigyeltetek-e arra, hogy Pál itt a Galata levélben, aztán az olvasott Római és Kolossé levélben is, de em­líthetném az Efézusi levelet is, milyen nyelvtani formát használ? Az Efézus 2:1-ben így fogalmaz: „Titeket is éltre keltett, aki halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt”. Igen, az összes helyen indikativuszban, kijelentő módban be­szél. Nem egy kegyes kívánságot ad elő: „ó, bárcsak ne lenne többé a bűnnek hatalma felettünk!” Nem egy merész reményt fogalmaz meg: „egyszer majd mindenki megszabadul a bűn­től.” Nem rajongó látomás bűvöli el, amely egy bűn és erő­szak nélküli vi­lág­ról álmodik, s nem is egy határozott paran­csot ad: „szabaduljatok meg végre a bűntől!” Nem, Pál egy o­lyan tényt közöl, a­melyet alig tudunk elhinni: „meghaltunk a bűnnek, és már feltámadtunk Krisztussal a lelki halálból.”

Értitek testvérek? Tehát nem csupán egy halotti bizo­nyítvány van ezáltal a kezünkben, hanem egy születési anya­köny­vi kivonat is! Mert ahogyan részünk van Krisztus halálá­ban, éppúgy részt kaptunk az Ő feltámadásából is: „eltemettet­-

tünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a ha­lálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Ró­ma 6:4.) Már itt és most, ezen a világon, nem pedig majd csak a ránk váró halálon túl. Mindez nem jelent azonban föld­höz­ragadtságot, beszűkült perspektívát, jövőtlenséget, hiszen épp a feltámadással kapcsolatban írja azt Pál a korinthusiak­nak, hogy „ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisz­tusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1. Kor. 15:19.) – A hívő reménység túl lát a földi látóhatáron, és előre a menny felé tekint. Ezért írta alapigénkben az apostol: „Ha te­hát feltámadtatok…” (Kol. 3:1-2.)

Hadd húzzam ezért nagyon határozottan alá kedves test­vérek, hogy a keresztyén életben pont fordítva van élet és ha­lál sor­rendje, mint amúgy az életben. Hiszen mi először meg­születünk, akkor kapják meg szüleink a születési anyakönyvi kivo­na­tunkat, a végén pedig meghalunk, akkor kapják meg szeretteink a halotti anyakönyvi bizonyítványunkat. Ám Isten or­szá­gá­ban pont fordított a helyzet! Először meg kell halni ahhoz, hogy élhessünk! Előbb van a Krisztussal együtt való meghalás, meg­feszíttetés, s csak ezután következik be a Vele való feltámadás, megelevenedés! Magyarán szólva, aki még nem adta ha­lál­ba, nem tagadta meg a maga bűnös természe­tét, énjét, egóját, az nem is élhet még Krisztussal. Annak le­het, hogy az a ne­ve, hogy él, valójában azonban még halott.

Olvastam egy anekdotát egy katonai díszszemléről, ahol a tábornok azt a parancsot adta ki, hogy minden szabó lép­jen előre egy lépést. Több katona is rögtön kilépett a he­lyéről. A parancsnok magához hívta az elsőt és azt mondta: mivel ma­ga szabó, kérem varrja vissza az egyenruhámra a le­esett gombot. Mire a katona zavartan azt válaszolta, hogy ne­kem a ne­vem Szabó, nem a foglalkozásom. Aztán sorba előreléptek a többiek is, és mindenkiről ez derült ki, hogy csak a nevük volt Sza­bó, és nem a foglalkozásuk. – A Biblia azt mondja, hogy nagyon sok embernek csak a „neve” keresztyén, azaz krisztusi, de valójában semmi köze nincs az élő Krisztushoz. Keresztyénnek hívják, nevezik őket, de nincsen igazán élő hitük Krisz­tus­ban. Sőt az igaz rájuk a­mit a Jelenések könyvének a 3. fejezetében a szárdiszi gyüle­kezet tagjainak írt levélben olvasunk: „az a neved, hogy élsz, pe­dig halott vagy”. Sokan azt gondolják magukról, hogy hit­ben járnak és hitben élnek, pedig amikor Is­ten minősíti az em­berek életét, akkor gyakran ez a minősítés: az a neved, hogy élsz, pedig lelkileg halott vagy.

Jézus több helyütt is hangsúlyozza, hogy az Isten or­szágába csak a lelki feltámadás után mehet be bárki. Akármi­lyen jó ember volt, az érdemei, az erényei, vagy a szenvedé­sei nem biztosítanak belépőjegyet az Ő országába. Oda csak Jé­zus­sal együtt lehet bemenni, amikor él már Krisztus a hit által valakinek a szívében. Ez az élet viszont olyan, amit ak­kor sem veszít el a hívő, amikor megáll a szíve, mert Jézus ezt mondta Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én­bennem, ha meghal is, él az.” (János 11,25.) Ezt az életet szerezte meg nekünk Jézus Krisztus az Ő feltámadásával. Ez az é­let az, ami nélkül vegetálunk mindad­dig, amíg Őt hittel be nem fogadjuk, és nem kapjuk Vele e­gyütt ezt az elvehetetlen, tel­jes, felülről származó, örök életet. Ebbe nem lehet belenőni, ez nem lesz a mienk úgy magától. Egy törésnek kell be­kö­vet­kez­nie ahhoz, hogy eddig a halál­ban voltam, attól kezdve a Krisztusban vagyok, s az Ő élete az enyém lett. Ez az a lelki fel­tá­madás, amiről alapigénkben ír az apostol.

A példázatbeli tékozló fiúval is ez történt, akiről azt mondja az édesapja: „Ez az én fiam, aki meghalt és feltáma­dott, el­veszett, és megtaláltatott.” Ott sem arról volt szó, hogy meghalt ott a disznók vályúja mellett, hazaszállították a holt­testet, s aztán az apa ott valamilyen módon feltámasztotta. Nem. A fiú belátta, hogy azon az úton, amelyen jár, az csak a halálba, a kár­hozatba, a nyomorúságba vezet. Végiggondolta mindezt, mert Isten nem zárja ki az értelmünket az Ő dolgai­val kap­cso­lat­ban. Magába szállt, ezt jelenti ez. Felkerekedett, hazament, bocsánatot kért az Istentől és az apjától. Meghalt ott az aka­ra­ta, belehalt abba, amit tett, s kapott Istentől új szí­vet. Kimondja az édesapa is: „Meghalt, és feltámadott.” Meg­halt a régi lé­nye, érzésvilága, cselekedete, erkölcsisége, de kapott az Istentől újat. És ez történt magával Pállal is, aki bár az volt a neve, hogy él, hiszen vallásos volt, buzgó volt, ra­jongott az Isten törvényéért, ősei hagyományaiért, mégis ha­lott volt Krisztus nél­kül. De feltámadt Vele együtt, amikor ott a damaszkuszi úton megállította őt maga a Feltámadott. És ez történt például Á­gos­tonnal, az ó-egyház nagy tanítójával is, akiről mindenki azt gondolhatta volna, hogy él, mivel kimon­dottan értelmes, mű­velt, gazdag ifjú volt, aki előtt fényes jogi karrier állt. Ám Vallomásaiban részletesen visszaemlékezik arra, hogy mindez csak a látszat volt, mert a mélyben a lopás, a paráznaság, a dőzsölés bűne mind-mind a halál jele volt. Idézem: „Mert hű­sé­ges szolgálód, az én anyám, több könnyet sírt el színed előtt érettem, mint amennyit az anyák gyerme­kük temetésével szok­tak ontani. Sírt, mert látta, hogy halott vagyok azon hit és vallásos szellem részére, mely őbenne a te ajándékod volt, s te, Uram, meghallgattad őt.” Lelke nyugal­mát, az új életet évekkel később Ágoston is csak Krisztusban találta meg.

Megelőzi valami tehát az új kezdetet, amit mi nem sze­retünk, amitől félünk, ami számunkra teljesen idegen. Ez pe­dig a halál. A régi életünknek, akaratunknak, az Isten nélküli gondolkodásmódunknak meg kell halnia, mert kettő nem me­het be az Ő országába: az istentelen természet, amit öröklünk, amivel születünk, meg az új szív és új természet. Ilyen nincs. Nem lehet valaki istentagadó és istenhívő egyszerre. Ez nem csak az értelem kérdése. A hit mindig Isten ajándéka. Ott van az értelmünk, azzal eljutunk egy határig, például addig, mint a tékozló fiút, hogy ha ez így marad, akkor ebbe csak belehal­ni le­het. Isten azonban meggyőz az értelmünkön keresztül, hogy nem muszáj belehalni, mert Jézus már belehalt, viszont szük­sé­ges újonnan születni, feltámadni a lelki halálból. Ezt a különös kifejezést is akkor fogjuk jobban érteni, ha egy erre vo­nat­ko­zó igével megvilágítjuk. János evangéliu­má­ban Jézus ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igé­met, és hisz abban, aki küldött engem, an­nak örök élete van...” (Jn. 5,24-25.) A halottak hallják Jézus prédikációját, az Isten Fi­ának a hangját, és akik nemcsak hall­gatják, ha­nem meghallották, azok élni fognak. Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy Jézus úgy tekint a hallgatóira, mint a­kik lelkileg halottak, mivel mindnyájan úgy születünk erre a vi­lágra, hogy Isten számára halottak vagyunk. Amíg valaki nem kapja Istentől a hit ajándékát, nem érti Isten gondolatait, nem is szokott figyelni rá, a legtöbbször nem is érdekli, hogy Ő van-e egyáltalán. Nem életgyakorlata az, hogy naponként kér­dezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ő tudja, hogy mit akar, legfeljebb besegítőnek akarja olykor alkalmazni Is­tent, hogy segítse az ő akaratát megvalósítani. Sokan még az imádságon is ezt értik.

A halott nem hall, nem ért, nem lát, tehetetlen, érzéket­len. Nem mozdul és nem mozgósítható. A természet szerinti em­ber, úgy ahogy megszületünk, pontosan ilyen Isten számá­ra. Tehetetlenek vagyunk arra, hogy az ő akaratát cseleked­jük, s tel­jesen érzéketlenek vagyunk mindennel szemben, ami tőle jön. Ebből a halálállapotból tud minket kisegíteni Jézus. Ho­gyan? Az ő igéjével. Aki hallgatja, s komolyan veszi, be­fogadja - Jézus itt így mondja: meghallja - az ő igéjét, annak a szí­vé­be az ige mint egy mag belehullik, és ebből a magból új élet sarjad ki. Jézus élete. Ezt nevezi a Biblia újjászületés­nek. Az ilyen ember feltámad a lelki halálból.

Olyan csodálatos azt lelkipásztorként látni, amikor ha­lottakat támaszt így a lelki halálból Jézus Krisztus. Pusztán csak azzal, hogy ott hangzik az ő igéje. És aki azt a szívébe befogadja, elkezd dolgozni benne az ige és megelevenedik az ilyen ember. Egyszerre kinyílik a szeme. Meglátja Isten való­ságát. Egyszerre kinyílik a füle. Meghallja az Igében levő is­teni üzeneteket. A neki személy szerint szóló üzenetet addig egyszerűen butaságnak tartotta. Hogyhogy az Isten szól hoz­zám a Bib­lián keresztül? Majd meghallod, ha megnyílik a fü­led! Attól kezdve boldogan be tud számolni arról, hogy mikor mit hal­lott. Mozgásba jön az élete, mert mozgósítható, mert már él. Isten Szentlelke kezdi irányítani. Észrevesz másokat, akik ad­dig is ott voltak mellette, de nem is látta meg a szük­ségüket, élte a maga életét. Egyszerre irgalmas szívet kap és tudja kinek, mi­kor, mivel és hogyan lehet segítenie. Öröm ne­ki, ha segít és áldozatot hoz. Amit addig közönyösen elnézett, az szemet szúr neki, mert már lát, és bántja a másokat ért igazságtalanság. Feltámadt a lelki halálból, megelevenedett.

Tehát semmiképpen nem azt jelenti az odafennvalókkal törődni, mint amivel olykor joggal vádolják a keresztyé­ne­ket, hogy ők álmodozók, elrugaszkodnak a valóságtól. Meg kell nézni a valóban hívők életét, akik kapták ezt az új életet. Mi jel­lemzi őket? Ennek épp az ellenkezője. Mivel kapcsolatba kerültek a mennyel, mivel közvetlen közösségük van a feltá­ma­dott Jézussal, tőle olyan értékeket kapnak, melyekkel gaz­dagítani tudják a környezetüket. Jézus azt ígérte a benne hí­vőknek, hogy az Ő békességét, az Ő örömét adja nekik. Pál sem nagyképűsködött, hanem a valóságot mondta el, amikor azt írta: „Min­denre van erőm a Krisztusban, aki engem mege­rősít.” Olyan kincseket bíz Jézus azokra, akik már vele együtt élnek, a­mi­ket csak tőle lehet kapni. Nekik pedig természetük­ké válik, hogy osztják, szórják, továbbadják a környezetük­nek mindazt, a­mit így az ő életük Urától kapnak. Olyan gaz­daggá lesz a hívő ebben a Krisztussal való közösségben, ami­ről korábban ő ma­ga sem álmodott. És éppen, mivel Krisztus indulata van benne, nem magának tartja meg ezeket az érté­keket. Az az örö­me, ha továbbadhatja másoknak. – Mivel azonban ebben az új életben Isten felülemel min­ket önmagunkon, azon az alagsori é­leten, amit nélküle élünk, on­nan magasabbról többet lát az ilyen újjászületett ember. Mintegy Isten szemével látja a va­ló­sá­got. A teljes valóságot látja és nemcsak annak egy töredékét, amit a Biblia láthatók­nak nevez. Egész más szempontok szerint ter­vez és mérlegel. Egé­szen másként ítéli meg az eseményeket. Más szemmel néz mindenkire: jóakaróra és ellenségre egy­a­ránt. Más szem­mel látja az, akiben Jézus él a Lélek által a szenvedést is, hi­szen tudja, hogy azoknak akik Istent szeretik min­den a javuk­ra szolgál. A ha­lálra pedig még a félelmei ellenére is úgy gon­dol, mint elköltözésre a Krisztushoz.

De nem is jelenti azt ez a Krisztusban való lét, hogy az ilyen ember személyisége eltűnik, feloldódik Jézusban. Pál a­postol nem a keresztyén misztikát képviseli amikor azt mond­ja: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Hiszen ez­zel egy időben a saját testéről, a saját hitéről is beszél, s kü­lön, önmagától elkülönítve említi az Isten Fiának iránta való sze­retetét: „azt az életet pedig, amit most testben élek...” (Gal 2,20/b) – Testvérek a Krisztussal együtt feltámadt keresztyén é­let titka nem az, hogy a hívő ember megsemmisül ebben a Jézussal való közösségben, hanem hogy rajta keresztül, a ne-ki a­dott isteni talentumokon és a Szentlélek által kapott lelki ajándékokon keresztül ragyogtatja át Jézus a maga világossá­gát má­sok felé. Tudjuk ugyan, hogy Pál kárnak és szemétnek ítélte a Filippi levél szerint mindazt, amiben Krisztus megis­merése e­lőtt bízott, de ez nem azt jelentette, hogy például e­gyáltalán nem használta az Úr későbbi szolgálatában mindazt amit fa­ri­ze­usként tanult az Ószövetségből. De igaz ez bizo­nyos mértékig még a vérmérsékletre vagy az alapvető szemé­lyiség­je­gyek­re is. Pál megtérése előtt is temperamentumos, é­les eszű, határozott ember volt. Nem vált nyámnyila, tompa, tehetetlen em­ber­ré később sem. Viszont egészen odaadta ma­gát Urának, érett felnőtt ember létére is Őrá bízta, hogy for­málja, alakítsa, ha kell vésse és faragja le a jelleméből mind­azt, ami ó-emberi, mindazt ami nem Jézust dicsőíti, mindazt, ami visszariaszthat má­sokat Krisztus megismerésétől.

Kérjük ezért mi is Isten Lelkét, hogy a hóbortjainkat, a rögeszméinket segítsen megkülönböztetni a krisztusi érték­rend­től! Kérjük, hogy segítsen felismerni, hogy amit mi kitar­tásnak, állhatatosságnak nevezünk, az ne váljon soha makacs­sággá, megátalkodottsággá! Kérjük Őt arra, hogy óvjon meg attól, hogy körültekintő alaposságunk görcsösen erőlködő ma­xi­malizmussá váljon, vagy hogy a rendszeretetünk mániá­kus pedantéria legyen! És kérjük az Urat, hogy könyörüljön meg raj­tunk, hogy ne keverjük össze a szabadságot a felelőt­lenséggel, a békességet a lustasággal! Hogy a mi ó-emberi tu­laj­don­sá­gainkat ne akarjuk megkeresztelni, ne akarjuk átmen­teni az új életbe. Hogy azt tartsuk magunkról, hogy meghal­tunk a bűn­nek, de élünk az Istennek a Krisztus Jézusban!

Van Pál apostolnak egy kedves, de határozott felszólí­tása, hadd fejezzem be ezzel az igehirdetést: „Ébredj fel, aki al­szol és támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisz­tus.” (Efézus 5:14) Az ő világosságában járhatunk, sőt vele e­gyütt jár­hatjuk végig ezt a sokszor nehéz földi életutat, és mi­vel vele együtt járunk, oda érkezünk meg, ahova ő az övéit vezetni a­kar­ja, abba a dicsőségbe, amiről itt is szó volt. Ezzel kezdődik minden, ezzel a személyes húsvéttal: ébredj fel és támadj fel a ha­lálból. Akkor beáradnak az életedbe a mennyei értékek. Akkor tudod mutatni másoknak is az életre vezető u­tat. Akkor egy éle­ten át tudod gazdagítani mások életét azzal, amit te is úgy kapsz felülről, mivel a mennyeikre összponto­sítasz. Akkor bol­do­gon várhatod, hogy amikor Krisztus, a mi életünk megjelenik dicsőségben akkor vele együtt nekünk is ebben lesz ré­szünk. – Hol tartasz nagypénteket és húsvétot illetően? Mit je­lentenek ezek számodra? Történelmi mementók csupán? Még a­zok sem, csak legendák? Vagy átélted már személyesen is nagypénteket és húsvétot: a régi éned halálba adását, meg­feszí­t­te­tését, és az új életed feltámadását Jézussal? Bárhol is vagy, itt a megterített asztalnál ma továbbléphetsz! Ámen.