2013.03.29.

Megfeszíttetve Krisztussal együtt

Lekció: Lukács 23, 32-43.

Textus: Galata 2,19-20.

Svábhegy – Nagypéntek

Kedves nagypénteki gyülekezet, kedves testvérek! Egy olyan állítással, tézissel kezdem, amely már önmagában is so­kakban megütközést kelt, nevezetesen, hogy az igazi keresz­tyénség mindig botrány volt és lesz a világ szemében. Azt ál­lí­tom, hogy a valódi keresztyénség, Krisztus-követés mindig is szálka volt és az is marad a világ szemében. Világ alatt a­zon­ban nemcsak az ún. ateistákat vagy a vallási szempontból közömbösöket, a nem hívőket értem, hanem a magukat vallá­sos­nak, akár még valamelyik keresztyén felekezet templomá­ba járónak vallókat is. – De mire is alapozom ezt a merész ál­lítást? Min­denekelőtt Isten Igéjére. A mostanában napi ige­ként olvasott első korinthusi levél elején írja azt Pál apostol, hogy a meg­fe­szített Krisztus a zsidóknak megütközés, azaz botrány, a pogányoknak pedig bolondság. Mai szavakkal él­ve: Krisztus ke­reszt­halála az erkölcsös, vallásos, a maga jósá­ga felől meggyőződött emberek számára botrányos, de mini­mum elborzasztó, meg­hökkentő dolog. Azon közönyös kívül­állók számára pedig, akik a húsvétban is legfeljebb egy újabb wellness hétvége, vagy síelés lehetőségét látják, - ha egyálta­lán megfordul a fejükben - Jézus golgotai kínhalála ma is ér­telmetlen önfel­ál­do­zás, felesleges mártíromság csupán. Mivel ezek az emberek - egy-két kivételtől eltekintve - nem itt, s a többi templomban van­nak ilyenkor, engedjétek meg, hogy ne velük, ne az ő tévképzeteikkel foglalkozzam, hanem sok­kal inkább ma­gunk­kal.

Miért botrányos, miért felkavaró az igazi keresztyénség a vallásos, önigazult emberek számára? Azért mert egész ta­ní­tásának az az alapja, hogy az ember veleszületetten bűnös, elveszett és halálos ítéletet érdemel? Igen, ezért is. Vagy azért, mert azt hirdeti, hogy hiába minden jó cselekedet, minden er­kölcsös teljesítmény, nem lehet általa Isten előtt igazzá válni? Igen, ezért is. Vagy azért, mert nem kevesebbet állít mint azt, hogy az örök, láthatatlan és mindenható Isten megjelent itt a föl­dön egy halandó testbe öltözött, valóságos, hús-vér férfi­ban, a názáreti Jézusban? Igen, ezért is. Vagy azért, mert két­ezer év óta hirdeti, hogy nincs másban üdvösség, csak ebben az önmagát értünk egy kivégzőeszközön halálba adó, átokha­lált ha­ló isten-emberben, - ha Őbenne hiszünk? Igen, ezért is. Ám kedves testvérek, én ma még ennél is tovább me­gyek. Sze­rin­tem ugyanis a legnagyobb botrányt nem ez jelen­ti. Hanem az, amit alapigénkben hallottunk, amit az apostol így fogal­ma­zott meg: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem...” (Gal. 2,20.) Tud­játok jól, hogy én az új fordítású Bibliát használom, vannak azonban olyan igék, amelyeket sokkal jobban szeretek, és amelyeket jobban is­me­rünk is a Károli fordítás szerint. Ez is ilyen, mert így hangzik: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” A baj csak az ezzel a gyönyörű apostoli vallomással, hogyha jobban belegondolunk, iszo­nya­tosan megdöbbentő, sőt megbotrán­koztató állítást fogalmaz meg benne! Ez az aranymondássze­rű vers, úgy hat ránk, mint amikor a cipőnkbe kerül egy ka­vics, s nem tudunk miatta rendesen járni, bice-bócák leszünk. Az ilyen nyugtalanító igék szorongatnak bennünket, bár sok­szor nem is értjük a teljes üzenetüket. Nekem több ilyen igém is van, de megvallom, leg­inkább ezzel szoktam megküzdeni.

Hiszen nyugtalanító kérdések sokaságát kelti bennünk: önmagában nem elég nagypéntek véres, iszonyú, sokkoló va­lósága, Krisztus keresztje, valamiképpen még a saját magunk nagypéntekét, kereszthalálát is át kell élnünk? De miért? Hát nem Jézus váltsághalála üdvözít, nem az nyitotta meg az ajtót számunkra az Atyához? Nekünk is halálba kell talán adni ma­gunkat, vagy ez csak Pál apostolra vonatkozott? És ha igen, akkor ez mit jelent? Meg kell szűnnie az énünknek? Meg kell sem­misülnie a személyiségünknek, ha igazán Jézus követői akarunk lenni? S vajon ezt nekünk kell elvégezni, megtenni, vagy ezt Isten Lelke viszi véghez bennünk? Hogyan értsük a szövegben lévő passzív formulát: „megfeszíttettem”? Nem cso­da hát testvérek, ha ezen a ponton nagyon sok vallásos, er­kölcsös, jól nevelt ember megütközik. Ez bizony botránykő a ja­vá­ból ma is! Még hogy „Krisztussal együtt megfeszíttet­tem”!? Jó lenne ezt az igét, ezt a gondolatot, mint kavicsot a cipőből, ki­szedni a Bibliából, és messzire hajítani. Mennyivel többen járnának akkor templomba, ha nem kérne ilyen lehe­tetlen dol­got tőlünk a Szentírás!

Akármennyire nagy is azonban a csábítás kedves test­vérek, nem engedhetünk neki. Nem hitethetjük el magunkkal még nagypénteken sem, hogy elég csupán Jézus váltsághalá­lának bűntörlő érdeméről szólni. Nem eshetünk abba a kísér­tés­be, hogy csupán visszaemlékezzünk arra, ami ott a Golgo­tán történt. Kétségtelen tény persze, hogy az ünnepnek min­dig van egy ilyen vonatkozása is. De az is nyilvánvaló, hogy semmi értelme nem lenne csak ezért templomba jönni, itt töl­teni egy bő ó­rát, úrvacsorázni. Mindenkinek lehetne jobb dol­ga is ilyenkor, ilyen időjárásban! Ki van-e már takarítva a la­kás a hét­vé­gé­re? Megfőztük-e már az ünnepi menüt? Túl va­gyunk-e már a nagy bevásárláson? Előkészítettünk már min­dent a húsvétra? Mi­nek vagyunk itt, ha ez a nap nem több egy emlékezésnél arra - ahogy ovis hittanosaim mondták hétfőn - ami szegény Jé­zus­sal történt? Nos, azért, mert mindannyian érezzük, hogy ebben a történetben nyakig benne vagyunk mi is. S nem csak a­zért, mert igaz az, amit az énekben is megval­lunk: „Mind ami kín, s ütés ért magam hoztam reád”, hanem azért is mert a nagy­pénteknek van egy másik egzisztenciális következménye is. Az amiről Pál beszél itt a galata levélben: „Krisztussal együtt megfeszíttettem”.

Mit jelent ez a vallomás? – Legyen hát ez a kérdésünk, amelyre ma este választ keresünk Isten Igéjéből az Ő Lelke ál­tal, és majd húsvétkor nézzük meg ennek a folytatását, hogy mit jelent az, hogy Vele együtt feltámadtunk. – És akkor most me­g­int hadd mondjak és kérdezzek egy mellbevágót: az e­gész emberiséget két táborra lehet osztani a Krisztussal e­gyütt meg­feszített két golgotai latorhoz hasonlóan. Te me­lyikhez tartozol? Az egyik önmagát igazolja és Jézust gyaláz­za, a másik ma­gát ítéli el és Jézust mentegeti. Az egyik szem­telenül provokálja, a másik alázatosan könyörög hozzá. Az e­gyik számára a ha­lál után is folytatódik az a kárhozat, az a pokol, amiben élt, ami miatt a keresztre jutott, a másik szá­mára még a halála előtt el­kezdődik az üdvösség, amely a ha­lála után sem ér véget, mert Jézussal lesz a paradicsomban. Mind a kettő bűnös, mind a ket­tő halálra méltót tett és mind a kettőt meg is feszítik, de mégis micsoda különbség van a két ember között! Ezért nem mind­egy, hogy mi melyikre hason­lí­tunk!

Mert tetszik vagy sem, hisszük, vagy sem, modernnek számít vagy sem, a Biblia világos tanítása szerint kivétel nél­kül mindnyájan úgy születünk meg erre a világra az első em­berpár vétke következtében, hogy nem ismerjük Istent, nincs is kap­csolatunk Vele, az Élet forrásával, hogy kívül vagyunk a Vele való közösségen. Ezt nevezi az Ige bűnnek, aminek az i­szo­nyatos következményeitől szenved az egész világ. A bűnt azonban Isten nem tűri, nem viseli el, hiszen Ő szent és igaz­sá­gos. Ám ha az emberek közötti kapcsolatokra gondolva azt tapasztaljuk, hogy jóvátétel nélkül nincs megbocsátás és kár­ren­dezés nélkül nincs újrakezdés, akkor ez mennyivel inkább igaz kedves testvérek, Isten és ember kapcsolatára. Az ember­nek meg kellene halnia a törvényszegéséért, Isten elleni láza­dásáért, bűnéért. Azért fogalmazok feltételes módban, mert az Ó­szövetség idején ezért rendelte el az Úr a helyettes vétekál­dozat, a bárány levágását, hogy ne nekünk kelljen vétkeink sú­lyát viselni. Az igaz Bíró ítélőszéke előtt ugyanis az ember meg nem állhat, felmentést nem remélhet. Nem menti fel sem a ma­ga által erkölcsösnek titulált élete, sem a vallásos életvi­tele, sem az áldozatvállalása, vagy a nemesnek gondolt lelke. A ve­sék és szívek vizsgálója mindent tud rólunk, még a gon­dolatainkat is ismeri. Nála nyilván van tartva rólunk minden. Mint a Minden6ó című filmben, amikor a főhős dolgait tartal­mazó végtelen hosszú fiók kinyílik. Vagy ahogy az énekben mond­juk: „Ha a világ nem tudná is számos bűnömet, Te elő­led elrejtenem semmit sem lehet. Látja Lelked minden bű­nöm, mely­nek átka sújt.” Tehát a Biblia szerint mindezért mi is halálra ítélt bűnösök vagyunk.

Magyarországon nincsen ma már halálos ítélet, de kép­zeljük magunkat az Egyesült Államok valamelyik államába. Ott vagyunk a kivégzőszobában. Már lekötözték a kezünket, lábunkat és bekötötték a vénánkba az injekciós tűt. Félrehúz­zák a függönyt, hogy jelenlévő családtagjaink is szemtanúi legyenek a halálunknak. Elindul a visszaszámlálás. És akkor, az utol­só pillanatban, megszólal a telefon a börtönben. Az el­nök az. Nem tudjuk miért, nem tudjuk kinek a közbenjárásá­ra, de meg­ke­gyelmezett nekünk. Sőt, felmentő ítélet született. Szabadok vagyunk. Kihúzzák a tűt, eloldozzák a köteleket, visszakapjuk az iratainkat, a polgári ruhánkat, megnyílik a börtönajtó, - mehetünk. El sem hisszük, mégis igaz. – Vagy hozok egy bibliai pél­dát. Nem tudjuk miért, nem tudjuk kivel, de megcsalja egy asszony a férjét, vagy elcsábít egy férfit a feleségétől. Há­zas­sá­got tör. A mózesi törvények értelmében halál, megkövezés vár rá, ha rajtakapják. S íme, az be is kö­vetkezik. Ráadásul a tör­vény őrei, az írástudók és farizeusok kapják el, s már viszik is magukkal. Az asszony tisztában van vele, hogy most itt a vég. Halálra méltó bűnt követett el, meg fogják kövezni. Ám furcsa módon nem a városon kívüli gö­dörbe dobják, hanem egy ismeretlen rabbi lábai elé lökik. S ez a valaki nem mondja ki azt, hogy igen, rajta, vigyétek, kö­vezzétek meg, hanem azt vá­laszolja az írástudók kérdésére: „Aki közületek nem vétkezett, az vesse rá az első követ.” Ő pedig megmenekül, mert a vá­dolói mind eloldalognak. A ha­lálos ítélet nem sújt le rá. Kegyelemben részesül. A jogos íté­letet ugyanis éppen ez a valaki, Jé­zus, az Isten ártatlan Bárá­nya fogja helyette is elszenvedni a kereszten.

Mindegy, hogy melyik példa a megragadóbb számunk­ra, a kérdés az, hogy melyik latorhoz hasonlítunk inkább? A ma­gát mentegetőhöz, vagy ahhoz, amelyik azt mondta: „Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk.”? Ah­hoz, a­melyik még ott is Jézust szidalmazta, vagy ahhoz, ame­lyik azt mondta: „de ő semmi rosszat sem követett el.”? Ah­hoz, a­me­lyik a vele született kárhozatban maradt örök időkre, vagy ahhoz, amelyik még aznap Jézussal ment a mennybe? A vét­keink miatt ugyanis mindannyian ott vagyunk, ott függünk Krisztussal együtt jelképesen azon a keresztfán.

Pál apostol azonban valami mást is ért még ezen, hogy: „Krisztussal együtt megfeszíttettem.” Nem csupán arról van itt szó, hogy Isten jogos ítélete miatt mi is halálra ítéltek va­gyunk, de még csak nem is csak arról, hogy Isten végtelen ir­gal­má­ból fakadóan a mi ítéletünket az Úr Jézus szenvedte el, hanem arról, hogy Pál tudatosan mintegy halálba adta a maga én­jét, bibliai szóhasználattal élve ó-emberi természetét. Per­sze nem ő találta ki ezt az egészet. Nem az apostol fejéből pattant ki az önmegtagadás gondolatának a szikrája. Hiszen már az Ószövetség ismerte ezt. Ott az önmegtagadás alapfor­mája a böjt, a bűnbánat részeként. Az Újszövetségben pedig maga Jézus jelentette ki, hogy aki utána akar jönni, aki Őt a­karja követni, az ta­gadja meg magát, és vegye föl a keresztjét.

Miért van erre szükség és miben áll ez? – Induljunk ki abból, hogy minden ember életének, lényének van egy belső iga­zodási pontja, ha tetszik valamiféle mércéje. Ez az, amihez méri magát, a tetteit. Sokszor változik ez az életünk során, hi­szen lehet ez a szülőknek, vagy a környezetnek való megfele­lés vágya gyermek-és kamaszkorban, vagy a másik nemnek va­ló tetszés és elismerés vágya ifjúként, később lehet ez az ember maga elé tűzött életcéljainak elérése, az egzisztencia, a kar­ri­er, a vagyon, vagy a hatalom megszerzése. Ám abban az összes ilyen irányultság megegyezik, hogy ezek mélyén kivé­tel nélkül az embernek önmagához való viszonyulása húzódik meg. Az, ahogyan szeretjük vagy megvetjük magunkat, az, a­ho­gyan kényszeresen magunk körül, a magunk boldogsága körül forgunk, az ahogy óhatatlanul is önmagunkhoz mérünk min­dent. Mert ez az igazodási pont bennünk van. Pál apostol számára ez a végső mérce, ez a pont látszólag az ószövetségi tör­vény, a mózesi előírások és nem utolsósorban korának val­lásos hagyományai voltak. Ezek szellemében nevelkedett, e­zek ha­tározták meg az életét, az értékrendjét. De mindez nála is csak a felszín volt, mert sok más törvénytisztelő zsidóhoz ha­son­lóan, ő ezekkel belsőleg is azonosult, azaz a sajátjává tette ezeket az elveket. Mai szóval élve ezekben teljesedhetett ki, ezek biztosították számára az önmegvalósítás lehetőségét, ezek adtak keretet énjének. Hiába állt első helyen a Tízparan­cso­lat­ban, hogy: „Én az Úr vagyok, a te Istened, ne legyen más istened rajtam kívül”, ettől még a legtöbb buzgó zsidó, - épp­úgy, mint az a bizonyos gazdag ifjú - bizony a saját vallá­sát, vallásosságát imádta Isten helyett. Ők akarták betölteni a tör­vényt, ők akartak megfelelni Istennek, ők akartak külön­bek lenni másoknál, - mondjuk ki: ők akarták ilyen módon meg­vál­ta­ni magukat. Ezért is hatott annyira botrányosan szá­mukra amikor Jézus azt az Istent hirdette nekik, aki nem ér­demek alap­ján, nem a mi képzelt erényeinkért, nem vallásos rekordjainkért tekint minket igaznak és bocsátja meg hitsze­géseinket, ha­nem mert szeret minket. Ezért lett Jézus a meg­ütközés kövévé a zsidóság számára mind a mai napig.

Pál számára tehát ez a farizeusi gondolkodás vált élete középpontjává, s ennek mélyén ugyanaz húzódott meg, mint min­den más ember esetében: az egónk. Két filmre hadd utal­jak, hogy sikerüljön valahogy eldadognom, mire is gondolok. Az idősebb testvérek emlékezhetnek még két sporttal kapcso­latos filmre. Az egyik a Rocky című alkotás, melyben a főhős az­zal magyarázza barátnőjének, hogy miért olyan fontos szá­mára, hogy a bokszmeccs alatt végig kitartson mert: „tudni aka­rom, hogy érek-e valamit.” A Tűzszekerek című filmben a zsidó főszereplő azzal motiválja magát arra, hogy a százméte­res sík­futáson olimpiai első legyen, hogy ezt mondja: „minden egyes alkalommal, amikor elkezdődik a verseny, tíz magá­nyos má­sodpercem van arra, hogy igazoljam a létezésemet.” Mindkét ember a sportolói teljesítményében látta megvaló­sulni élete ér­telmét. De lehet ez az igazodási és önigazolási pont nemcsak a vallásos vagy a sport teljesítmény, hanem a­kár a munka vagy a család is. Bármi és bárki hordozhatja szá­munkra az önigazolás terhét. Azt a terhet amikor az ember az élet és a halál, a sors feletti uralom káprázatában él. Abban az illúzióban, hogy igazodási pontjai választ adnak neki az élet alapvető kér­dé­se­ire: honnan jöttünk, hová tartunk, mi a lé­tünk értelme, van-e valami a halál után és azt a reményt, hogy ezek a lényünk és lé­tünk középpontjává lett eszmények vagy emberek meg is tudnak váltani minket a betegség, a szenve­dés, a mulandóság át­ká­tól. Végtére is, ahogy az angol evan­gélizátor John Stott írja: „a bűn lényege az, hogy helyettesíte­ni próbáljuk Istent, míg a meg­váltás lényege az, hogy Isten helyettesít minket. Mi az egyedül Istent megillető helyre állí­tottuk magunkat; Isten oda ál­lí­totta magát, ahol nekünk lenne a helyünk.”

Krisztussal együtt megfeszíttetve lenni tehát azt jelenti, hogy az ember a maga életének, létének, énjének ezt az iga­zo­dási és önigazolási pontját tudatosan megtagadja, halálba adja, egyszer, s mindenkorra nemet mond rá. Pál megtette ezt da­maszkuszi megtérése után. Halálba adta, megtagadta mind­azt, ami neki korábban, Jézus megismerése előtt az élete volt. A zsi­dó származásából fakadó kiválasztottságának büszkesé­gét, a farizeusi neveltetéséből eredő gőgös felsőbbrendűségi tuda­tát, a törvényhez való ragaszkodásából származó erkölcsi kiválóságának érzését, mindazt amiért ölni is képes volt, azt ami a szent meggyőződése volt, ami a mindene volt. Kárnak, és szemétnek ítélte, s ki is hajította a lelki szemétdombra. – Félre ne ért­sük azonban, van ennek az ese­ménynek egy nem rajtunk álló, nem tőlünk függő oldala is. A mi el­határozásunk csak az é­rem egyik oldala. Hiszen a „meg­feszíttettem” kifejezés az eredeti szövegben is passzív formá­ban áll. Mi ma­gunk­ban nem va­gyunk képesek erre. Végső so­ron a Szentlélek az, aki ezt megvalósítja bennünk. Tőlünk az Úr az é­nünk meg­ha­lá­sá­nak be­lá­tását, a magunk jelképes ke­resztre feszítésének a szándékát, velünk született, atyáinktól örökölt hi­á­bavaló ter­mé­szetünk meg­tagadásának a készséget várja, kéri. De ezt a maga teljességében csak Ő tudja véghez vinni, ha en­gedjük, ha kér­jük.

Nem tudom, hogy te beláttad-e már valaha is, hogy bi­zony hiábavaló minden önigazolási, önmegvalósítási kísérle­ted, mert ezek nem tudnak rajtad segíteni, nem tartanak meg? Nem tudom, hogy eljutottál-e már ide? S jutottál-e tovább is? An­nak felismerésére, hogy neked mit kellene odaszegezned a magad keresztjére? Lehet, hogy a hamis vallásos aktivitáso­dat, mint Pálnak? Lehet, hogy a magad liberális felsőbbren­dűségét, amely mélyen lenézi a bigottakat és a buzgómócsin­go­kat? Talán a mindenkinél jobb férj, jobb feleség, jobb szülő vagyok, vagy leszek szindrómát, amely mögött a rossz csalá­di hát­tered áll? Talán a hatalmas világfájdalmadat, amellyel igazolod magad számára, hogy miért nem értenek meg, miért nem fo­gadnak el a környezetedben, a munkahelyeden? Netán a másokat örökösen kioktató, tudálékos megjegyzésekkel kri­tizáló nyel­vedet? Vagy azt a lusta, kényelemszerető, elpuhult természetedet, amelyet te szabadságnak, gondtalanságnak ne­vezel? Ne­tán az indulataidat, a lobbanékonyságodat, amelyre eddig mindig ráhúztad az „érted haragszom én nem ellened” jól hang­zó jelszavát? Esetleg azt a mély meggyőződésedet, elvedet, hogy a templomba járással, a gyülekezeti szolgálattal vagy az egy­házi életben való részvétellel te is bebiztosítottad magadnak az üdvösséget?

Még annyit: vajon tudjátok-e, hogy ezeket a Krisztus­sal együtt megfeszített embereket keresi a környezetünk!? Mi fér­fiak tudjuk-e, hogy a feleségeink ilyen férjeket szeretné­nek, akik Krisztussal együtt meg vannak feszítve? A maguk in­du­la­taival, akaratosságával, uralkodni vágyásával, férfiúi gőgjével együtt. Tudjátok-e feleségek, hogy férjeitek ilyen fe­le­sé­ge­ket szeretnének, akik megfeszíttettek Krisztussal, és többé nem ők, nem az ő aggodalmaskodó, kritikus, házsártos termé­sze­tük él bennük? S tudjuk-e mi szülők, nagyszülők, hogy ilyen szülőket, nagyszülőket szeretnének a gyermeke­ink, unokáink, ahol a szülő nem zsarnok és a nagyszülő sem szól bele mindenbe, hanem Krisztussal együtt meg vannak fe­szítve. Ideges­ke­dé­sükkel, nyelvükkel - mindennel együtt. I­lyenekre van szüksége ennek a világnak, mert ezek tudják igazán felragyogtatni Krisz­tust. Mert ezek életében lesz látha­tó az Ő élete. Énekelhetjük: „szeretnék lenni, mint Ő, aláza­tos, szelíd” - tessék, nyit­va az út! Egy dolog kell hozzá: az, hogy Krisztussal együtt megfeszíttettem. S akkor megy, mert én nem tudok lenni alázatos és szelíd, csak a bennem levő Krisztus. Krisztus élete lehet az én halandó testemben látható.

Bárhogy is legyen testvérek, a bűnnek való meghalás olyan meghalás, amely minden keresztyén számára szüksé­ges. Pál mindenkire mondja ezt, és nem említ kivételt. Min­denkinek meg kell halnia a bűnnek. Olyan esemény ez, mely­nek szük­sé­ges bekövetkeznie mindazok életében, akik üdvözülni akarnak. Bűnben élve nem lehet bejutni a szoros kapun. – Jézus egy­szer ezt mondta a zsidóknak, akik el akarták őt fogni: „Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitek­ben.” (János 8:24.) Ez pedig azt jelenti testvérek, hogy ez a két út áll előt­tünk is: vagy meghalunk a bűneinkben, vagy meghalunk a bűnnek Krisztussal együtt. Nincs harma­dik le­hetőség. – Te me­lyik latorhoz hasonlítasz?

Hadd fejezzem be azzal, hogy Krisztussal együtt meg­feszíttetve lenni nemcsak szükség, hanem lehetőség is. Ő épp a­zért halt meg nagypénteken és azért támadt fel húsvét hajna­lán, hogy ez a lehetőség, amíg tart számunkra a kegyelmi idő, ren­delkezésünkre álljon. Ezt bizonyítja most a megterített úr­asztala is. Rajta a kenyér és a bor azt hirdeti, hogy a kereszt bot­rá­nya nemcsak egy egyszeri történelmi esemény volt, ha­nem számunkra is biztosítja annak lehetőségét, hogy megta­gadjuk, ha­lálba adjuk, keresztre feszítsük mindazt, ami meg­foszt, elválaszt minket az örömteli, valódi, teljes keresztyén élettől. Jé­zus Krisztus golgotai kereszthalálában egyszerre tá­rul fel az emberi romlottság és az isteni irgalmasság. Ennél a keresztnél, s az ezt jelképező asztalnál kínálja ma nekünk is a Vele való meghalás és feltámadás csodáját Ő maga.

Egyszer egy hívő teológus járt a Szentföldön. Megmu­tatták neki a helyet, ahol Jézust megfeszítették. Amikor oda­ér­tek, csendben azt mondta: igen, én már jártam itt. Az ide­genvezető csodálkozott: mikor járt itt? Azt mondta a teoló­gus: 2000 év­vel ezelőtt. Mert vele együtt megfeszíttettem, és élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Így legyen ez velünk is! Ámen.