2013.03.17.

Etióp kincstárnok

Textus: ApCsel 8, 26-39

Svábhegy

Kedves Gyülekezet!

Még mielőtt elbizonytalanodnának a testvérek a saját emlékező tehetségükben, vagy mielőtt az bennem bizonytalanodnának el, megerősítem, tényleg ezzel az igerésszel foglalkoztunk két héttel ezelőtt is. Akkor beszéltünk arról, hogy ki volt ez a kincstárnok, és hogy hogyan került hozzá a bibliai tekercs, mit olvashatott ott, és Fülöp hogyan magyarázta meg neki mindazt, amit nem értett. Most pedig a történet folytatásáról fogunk beszélni, mert nem áll meg a történet a megértésnél.

Három dologról szeretnék beszélni ma: arról, ami megelőzi a keresztséget, a keresztségről és minden hozzákapcsolódó téves, vagy helyes gyakorlatról, és arról, ami utána következik.

1. A keresztséget megelőzően:

Először is, arról, hogy mi történik a keresztség előtt: erről hallottunk már az előző alkalommal is: ebben a férfiban, ebben az eunuchban él egy vágy, egy kíváncsiság megismerni azt a bizonyos Istent. Nem is tudjuk meg, honnan tudott róla, hogy jutott el Isten híre hozzá, de valószínű, hogy prozelita lett belőle, azaz betért a zsidó hitbe, és ezért ment Jeruzsálembe. Persze teljes jogú zsidó nem válthat belőle, így csak a pogányok udvaráról hallgathatja a szertartásokat. Nem lehet egészen részese, inkább csak megtűrt idegen, valami furcsa átmeneti állapot. Ott is van, meg nincs is. Képzeljük csak el, mit szülne a lelkünkben, ha esetleg csak a templom előterébe engednének be bennünket itt svábhegyen származásunk miatt. Onnan nem is látnánk jól, nem is hallanánk jól, leülni sem lehetne, valami másodrendű megkülönböztetettjei volnánk csak Istennek? Azt hiszem, ha bárkivel is megtennénk ezt itt a gyülekezetben, hogy nem engedjük egészen be, ameddig csak jönni, akar, akkor az illető gyorsan keresne is más gyülekezetet magának. De ne felejtsük el, hogy ennek a kincstárnoknak nem volt más lehetősége, nem talált pár kilométerrel odébb másik gyülekezetet, itt volt az egyetlen lehetőség, hogy legalább fél füllel, lábujjhegyen állva, diszkrinimált helyzetben, de akár csak egy szót is elkapjon, ami közelebb viszi őt Istenhez. Majd hazafelé vesz egy tekercset, melyből Ézsaiás prófétát próbálja olvasni, de nem igazán érti. Ekkor küldi az Úr lelke Fülöpöt, hogy szegődjön mellé, kérdezze meg, hogy érti-e a szöveget. Az eunuch alázattal elismeri, hogy hiába magasan képzett, hiába tartozik korának legműveltebbjei közé, hiába ismeri a nyelvet, ezt bizony nem érti, és megkéri Fülöpöt, magyarázza el neki. Fülöp ezt készséggel meg is teszi, mesél az etiópnak Jézusról. Mindehhez hihetetlen alázat kell. Már ahhoz is, hogy a templom küszöbén kíváncsiskodjon, zsidókhoz képest lenézettként, másodrendűként. Ahhoz is, hogy belássa, nem megy egyedül az írás megértése, ahhoz is, hogy valakit tanítójául fogadjon. Ezért legelőször is ezt az alázatot szeretném kiemelni. Legyen előttünk példa. Egyszer odajött hozzám egy vendégszolgálatkor egy gyülekezeti tag, hogy nem erről kellett volna beszélni, hanem. Azt nem hallotta meg, amiről beszéltem, csak arról beszélt, hogy miről kellett volna beszélnem. Nem hogy olyan alázattal nem állunk a templom küszöbén, mint ez az ember, hanem sokszor a saját elvárásaink, büszkeségünk fojtják meg a lehetőségét annak, hogy valamit kapjunk. Ugyanígy nagyon nehezen fogadunk bárkit is lelki elöljárónkká mesterünkké. Pedig nagyon nehéz előre jutni úgy bármiben is, hogy nincs benne célunk, mintánk, segítőnk. A hitben nem igazán működik az autodidakta tanulás. Azért, mert nem egyszerű tudásanyag, hanem, mint ahogy a heidelbergi káté mondja: nem csak ismeret, szívbéli bizalom is: ha nem látom a másiktól, hogy hogyan éli meg helyzetekben a hitét, hogyan helyezi Isten kezébe az akaratát, én sem fogom tudni, hogyan fogjak hozzá. Legyünk hálásak a környezetünkben, minden egyes mintáért, minden emberért, aki így, vagy úgy, töredékesen, de megpróbálja elénk is élni azt, amiről a Biblia beszél.

A kincstárnok maga is, érzi, hogy a tudásanyag kevés, valamit tenni kéne, ég a vágytól, és kezdeményez: megkérdezi Fülöpöt, mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjen. Pontosabban fordítva a szöveget, van-e valami, ami tiltja, hogy megkeresztelkedjen. Fülöp annyit mond: ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet. Nos, itt nem a mai fogalmaink szerinti szívről van szó. Ma a szívet azonosítjuk az érzelmekkel, elsősorban az irracionális vágyinkkal, vonzódásainkkal, indulatokkal, az Újszövetség zsidó műveltségű embere nem így gondol a szívre: az anatómia még kezdetleges volt, sokkal kevesebbet tudtak a szív működéséről, nem hozták azt kapcsolatba a pulzussal sem, amit igazából tudtak, hogy el van rejtve, mélyen van. Ezért, amikor teljes szívről beszél itt Fülöp, akkor lehetséges, hogy ezt szeretné tudni: tényleg egész belsőddel hiszel? Nem csak felületesen, a felszínen? Nem csak divat számodra, nem csak múló hóbort? Tényleg egzisztenciális kérdés, hogy ehhez az Istenhez tartozz? Nem csak az én kedvemért? Nem csak azért, hogy netán különbözz, kitűnj a társaid közül? Fülöp a motivációjáról kérdezi ezt az embert.

Mert ma is sokan vannak, akik csak valami miatt keresztények. Hány olyan embert látunk magunk körül, akik a világ saját körülményei, veszélyei, versenyhelyzetei elől menekülnek az egyházba, esetleg egyenesen egyházi munkahelyekre. Vagy hányan csak azért kerülnek közel, hogy oldják a magányukat. Volt ifis társam, aki csak azért jött ifire, mert addig sem kellett otthon lenni, és hallgatni a szülei veszekedését. Egy pillanatnyi fellélegzést kapott az örökös harcból. Aztán vannak, akik karriert csinálni jönnek az egyházba. Olyan emberek, legyenek bár zenészek, írók, jogászok, pszichológusok, vagy ki tudja kik, akik ha nem kapnák magukra a keresztény, vagy egyházi jelzőt, akkor nem is tudnánk a létezésükről, így viszont ebben a szubkultúrában sikerül befutniuk. Tipikus példái ennek a keresztény rock zenekarok: a világi színpadokról lefütyülnék őket, vagy meg sem hallgatnák őket, mert zeneileg nem elég erősek, nem elég képzettek, de itt nem teszik ezt velük, hát kihasználják ezt az ütőkártyát. Nem fölösleges hát mögé kérdezni, hogy miért is szeretné a keresztséget az etióp. Hisz-e mélyen, belül. Nem-e csak Fülöpnek akar tetszeni, nem-e csak udvariasságból lelkesedik és hallgatja. Mi munkál benne? Úgy hiszem, úgy kell ennek lennie, mint a múlt heti vendégeinknél, a Ráckeresztúri drogrehabilitációs otthonban a bekerülőkkel. Az orientációs időszakban nem törődnek azzal, hogy ha nem saját szándékából van ott a kliens, hanem a családja akaratából, vagy hogy elkerülje a börtönt. Ha viszont ez nem érik meg benne rövidesen saját motivációvá, ahogy bent él, és látja a többieken is a változást, akkor nincs mit tenni, elküldik.

Figyeljük a választ: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Krisztus, azaz a felkent, a Messiás. És ebbe Fülöp látványosan belenyugszik. Nem kell neki más: nem kell beszámolnia arról, hogy hisz-e az eleve elrendelésben, vagy a női lelkészségben, vagy mit vall az úrvacsoratanról, hanem egyszerűen ennyire van szükség. Hejj, de örülnének a mi konfirmandusaink, ha csak ennyiről kellene beszámolniuk majd a konfirmációjukkor. És valóban – nem az ő felmentésük végett mondom, de – ez az egy mondat teljesen elégséges. Pedig bizony sokszor még akár mi egymástól is elvárjuk itt a gyülekezetben, hogy a másik feltétlenül higgyen az egyetemes papságban, tudja mit jelent a kulcsok hatalma, foglaljon állást komplikált teológiai kérdésekben. Ennek az igének a tükrében sokszor javasolt volna alkalmaznunk Occam borotváját, és csak arra figyelni, csak azt számon kérni, csak attól függővé tenni a kereszténységhez tartozást, amitől valójában függ, azaz hogy valaki elfogadja-e Jézust megváltójának. Had, mondjam azt, hogy ehhez képest minden egyéb részletnek tűnik. Ez egy tömör, tőmondatnyi hitvallás, mely ha belegondolunk az apostoli hitvallás tömör summája. Ennyi kell és nem több. De jó lenne, ha mi sem mustrálnánk egymást a legkisebb részletekig, keresve, hogy a másikat mitől minősíthetem kicsit másodrendűnek, mikor tehetem el valamelyik skatulyámba. Persze, a hitvallásnak ez a tömörsége nem jelentheti azt, hogy a hívő nem tanul, nem olvas, nem akar jutni tovább, mélyebbre is a hitben, akár még ilyen kérdésekben is útmutatást kapva.

Tehát foglaljuk össze eddig: alázat az előrehaladáshoz; belső mély és igaz szándék, és egy lényegre törő hitvallás. E három az előzmény.

2. A keresztség

Leszállnak a kocsiról bemennek a vízbe, és megkereszteli Fülöp a kincstárnokot. Milyen érdekes, helyettes áldozatnak csak a hibátlan jószágok voltak jók, Jézus tökéletes egyszeri áldozata után viszont már mindenki jöhet: ez a megcsonkított idegen néphez tartozó ember is. Jöhet a Jézussal való közösségbe, ahol már nem kell megállnia a küszöbön kívül, ahol már nem másodrendű, hanem egészen az övé ez a közösség. Teljes részvétel, teljes odaadás, nem csak fogyasztói bekacsintás, hanem odaszántság a keresztség. Nyilvános rítusa annak, hogy valaki a Krisztushoz tartozik. Egyrészt ez a fontos hangsúly a keresztségünkben, a Krisztussal, és rajta keresztül a

Szentháromsággal való közösség. De megmaradt a keresztelő János keresztségének a hangsúlya is, ami sokkal inkább a bűnök eltörléséről, és az új életről szólt. Jézus halála után ez kiegészült azzal, hogy ahogyan a víz megmossa a testet, úgy mosta le Jézus vére, áldozata a bűneinket, és ahogyan a vízből felbukik a bemerített ember, úgy az már egy új élet. Ez akkor is áll, ha nem feltétlenül bemerítéssel történik a keresztség, mert tudjuk, hogy a bibliánkban sem mindenütt történt úgy. Itt ebben a történetben sem bizonyos, hogy teljesen bemerítette Fülöp az etiópot, vagy esetleg csak bementek térdig és vizet öntött a fejére.

Félreértések, tévtanítások, hangsúlyeltolódások a keresztséggel kapcsolatban:

Nem egyszerű egy szertartás kialakulása. itt se gondoljuk, hogy a kereszteléssel kapcsolatban nem voltak félreértések. Sok tévút, és hangsúlyeltolódás történt a keresztséggel a történelemben. Voltak, akik a démonoktól való félelem miatt keresztelkedtek, úgy gondolták, akkor nem fog rajtuk a démoni hatalom. Fontos tanítása volt Jézusnak erre vonatkozólag, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön, tehát hogy nem a külső dolgoktól kell nekünk félni és megtisztulni, hanem saját belsőnk romlottságától, így a keresztség is elsősorban belső megtisztulás. Mégis, akik keresztelkedtek, sokszor önmagában varázserővel bírónak gondolták a keresztséget, és utána bálvány áldozati húst ettek, meg szabadosan viselkedtek, gondolván, hogy ez mind már nem árthat nekik. Ez is tévút. Többek között ezért is tanít a római levél is a keresztségről. Voltak olyanok is, mint a qumráni esszénus közösség, akik újra és újra gyakorolták a keresztséget, mint a bűneik megbocsátásának kiábrázolását. De ahogyan Jézus áldozata is egyszeri volt és tökéletes, úgy a keresztségünk sem szorul folytonos felülírásra, vagy megfejelésre, vagy még ráduplázásra. Vannak olyanok is, akik különválasztják a keresztelés momentumát és azt elégségesnek nem tartva még külön beszélnek egy bizonyos szentlélek keresztségről, vagy a kegyességi irányzatokra még jelemzőbb kifejezéssel a Szellem keresztségéről beszélnek. Azonban ez az felfogás nem a Bibliai alaptörténetek sémáit követi, hanem épp a kivételes eseteken alapul, amelyeknél sokkal többször forr a két általuk különválasztott keresztség össze. Vannak olyanok, akik elvetik a gyermek keresztséget, mert a legtöbb bibliai szakaszban olyan felnőtt megtérőkről olvasunk, akik megvallották a hitüket az eunuchhoz hasonlóan, és ilyenre ugye újszülöttek nem képesek. Nos, noha egyértelműen bizonyítani sem tudjuk a gyermek keresztséget a Bibliából, mégis két pillérre alapozzuk azt, hogy református gyakorlatukban bevett szokássá lett. Először is több helyen olvasunk róla, hogy egy ember egész háznépe keresztelkedett, ebbe feleségét, gyermekeit, de még szolgáit is bele kell értsük, tehát ily módon, nem saját vallomása miatt, de egészen biztosan gyerekeknek is kiszolgáltatták a keresztséget. Másrészt Jézus kéri, hogy engedjék hozzájönni a kisgyermekeket. Gondoljunk bele, Isten megelőlegezte nekünk az üdvösség lehetőségét mielőtt megszülettünk volna, akkor épp mi lennénk azok, akik nem előlegezzük meg a kisgyerekeknek ezt? Mi lennénk az a szolga, akinek bár ura elengedte a tartozást, de ő nem adja tovább a gesztust a saját adósának. Igyekszünk azon, hogy később a konfirmáció idejével a hitvallás is megtörténjen, ami a bibliai példákban megtörténik. De megelőlegezzük. Figyeljék meg a testvérek, hogy azok a szülők, akik fennen szokták hirdetni, hogy ők nem keresztelik meg a gyereket, mert majd ha felnő, ő eldönti, hogy akar-e és milyen egyházba tartozni, azok általában nem gondoskodnak arról, hogy a gyermek valóban megismerje a vallásokat, egyházakat és azok tanításait. Legalábbis olyannal még nem találkoztam, aki ezen próbálkozott volna. A legtöbb esetben ez csak ürügy.

A keresztség összeköt egymással

Mindenesetre, annak ellenére, hogy számtalan különböző gyakorlat élt már Fülöp korában is az egyházban a keresztségre, és él ma is, azt el kell mondani, hogy mégis ez az egy sákramentum köti össze a történelmi egyházakat. Nem régen a KözösPont missziónak lehettem egy nagyon áldott alkalmán. A KözösPont misszió egy fiatalokból álló csapat, akik hangos világi fesztiválokon felállítják a maguk sátrát, a maguk standját, és a betévedőkkel beszélgetnek Istenről, lelkigondozzák és finoman evangelizálják is őket, ha kérik, imádkoznak az illetőért. Ez a csapat katolikus, evangélikus és református fiatalokból áll

össze, és nemrég volt egy istentiszteletük, ahol emlékeztek a keresztségükre. Nagyon megható alkalom volt és nagyon jó volt átélni, hogy noha annyira másként néznek ki a lelkészeink, annyira mások a liturgiáink, még az énekeink is, de van, ami összeköt.

A keresztség egybekapcsol a Szentháromsággal

Mert keresztségkor nem a református egyházba keresztelünk, nem az evangélikusba, de még csak nem is a katolikusba, végképp nem a svábhegyi gyülekezetbe, hanem a Szentháromság közösségébe. Úgy szoktuk mondani a keresztelési liturgiába, hogy keresztellek téged az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. Nem nevében, ami azt jelentené, hogy mi lelkészek a Szentháromság nevében járunk éppen el – hogy is jönnék ahhoz – hanem a Szentháromság közösségébe kereszteljük a gyermeket, vagy éppen felnőttet.

Azután

Mi a folytatás? Fülöp eltűnik onnan. Ez az etióp főember kapott tanítást, bíztatást, keresztséget, de nem marad mindig mellette a Mester. A tanítványok mellett sem maradt Jézus, hanem a Szentlélekkel felkészítette őket, hogy mostmár ők legyenek cselekvővé. Követőből cselekvővé. Tanítványból mások mesterévé. Azokból, akiknek eddig Jézus szolgált, most mások szolgálójává kell lenni. Az etióp kincstárnoknak is tovább kell adnia, amit kapott. A hagyomány úgy is tartja, hogy megtette a maga részét ezen a területen, mert tőle eredeztetik a kopt egyházat, illetve úgy általánosan véve az afrikai egyházakat.

Így ha valaki közöttünk, még esetleg nem keresztelkedett meg, azt most ez alkalommal, hagy bátorítsuk erre! Kálvin a tőle megszokott szögességgel azt írja, hogy „Ha az udvari főember néhány órai tanítás után ennyire jutott, milyen szégyenletes azoknak a lustasága, akik a hitüket öt, tíz, vagy húsz évi tanítás után is magukban elfojtják.” Nos, Kálvinnal ellentétben mi megígérjük, hogy nem ítélkezünk, hanem együtt örülünk azokkal, akik vállalkoznak erre a folyamatra, buzdítjuk azokat, akik ilyet fontolgatnak. Azok számára, akik pedig túl vannak a keresztségen, azok számára hirdeti ez az ige a továbbiakat: aktív szolgálóvá kell válni. Menni, és továbbadni azt, amit kaptam. Sajnos megszokjuk, hogy a templom, az egyház is afféle szolgáltatás számba megy: beesnek idegenek, hogy temessük el, eskessük meg, kereszteljük meg, épp mint egy szolgáltatóházba, a fodrászhoz, a műkörmöshöz, előadják az igényt és mi teljesítsük. Beesnek emberek, hogy nekik itt prédikáljanak, fogyasztói akarunk lenni az egyháznak is, mert hát erre neveltek bennünket, fogyasztani. De hagy hirdessen örömhírként, hogy itt ezen a helyen van több, itt többre van lehetőség: itt közösségben lehet lenni Istennel és egymással. De ez még mindig nem elég, mert igazából ez az együttlét sem lehet öncélú, hanem tovább kell rajtunk nyúlnia, terjednie kell, ez pedig akkor tud megtörténni, ha mi is aktivizálódunk ezért. Nem lehet az inkubátorban maradni, hanem nagykorúsítani szeretne bennünket is Isten, mint ahogy emellől a kincstárnok mellől eltűnik Fülöp. Számunkra is hangzik a jézusi parancs: Menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. Nagyon egyszerűen fogalmazom: ha valami már egyszer bevált nekünk, azt tovább ajánljuk. Mindegy, hogy az egy fodrász, egy kézkrém, egy kéményseprő, egy recept vagy egy motorolaj márka. Ha jó tapasztalatunk volt vele, akkor szívesen adjuk tovább a tippet az ismeretségi körünkben. Ha tehát megéreztük már, hogy mennyire jó nekünk az Istennel közösségben lennünk, arról hogyan hallgathatnánk? Ebben az elidegenedett világban, amikor annyi helyen csak beosztottak, csak küszöbön kívüliek, megkülönböztetettek és kizártak vagyunk, hogy ne adnánk tovább, hogy van, aki viszont teljesen a közelségébe enged? Bátorodjunk meg a jó hír továbbadására! Ámen!