2013.03.03.

Szomjúság és forrásvíz

Textus: Apostolok Cselekedetei 8,26-35.

Svábhegy

Szomjúságról hallottunk és énekeltünk az imént, ked­ves testvérek, hiszen a 42. zsoltár írójával együtt így fo­gal­maztunk: „Tehozzád, én Istenem szomjúhozik én lelkem.” De vajon van-e itt közöttünk valaki, aki ezen a hűvös már­ciusi reggelen, ebben a hűvös templomban igazán szomjas? Talán akik júliusi hőségben, tűző napon, a szabad ég a­latt dolgoz­nak, mondjuk aszfaltoznak, vagy akik egy forró közel-keleti országban nyáron utaznak, azok tudják, hogy mi a szomjú­ság! A szomjúság a leggyötrőbb emberi hiányérzet. Az éhsé­get sokkal tovább bírja az ember. Azt mond­ják, hogy akár 30-35 napig is életben lehet maradni ennivaló nélkül. De a szom­júság 3-4 nap után halálhoz vezethet, ha az ember még a mi­nimális folyadékmennyiséget sem kapja meg. Rettenetesen kínzó érzés az, amikor kiszárad a to­rok, a nyelv a szájpadlás­ra tapad, s szinte izzik az ember bőre a szárazságtól és a for­róságtól. Amikor katona voltam meg­tapasztaltam ezt. Nyári hadgyakorlaton voltunk a Bakonyban, árnyékban lehetett úgy 30-35 fok. Valamilyen szer­ve­zési probléma miatt két napig nem érkezett meg a lajtos kocsi, a kulacsaink pedig már rég kiürültek. Néhányan annyi­ra nem bírták a szomjazást, hogy a hadbíróságot is megkockáztatva elszöktek, hogy egy patakot keressenek va­la­hol az erdőben. Senkinek nem kívánom azt az érzést, azt az állapotot. – Van azonban egy még gyötrőbb hi­ányérzet, a­mik­or a lélek szomjazik. A nagy ókori teológus Szent Ágoston így vallott erről: „Atyánk a te képedre terem­tettél min­ket, és nyugtalan a szívünk, amíg Benned meg nem pihen!” – Mert az ember lelki szomjúságra van teremtve. Isten be­oltotta a szívünkbe az utána, iránta való vágyat, s ez a vágy előbb-utóbb feltör. Egyszer mindenki szomjas lesz. – Ilyen értelemben, van itt közöttünk valaki, aki szomjas? Aki nagyon vágyik valamire, - talán nem is tudja pontosan, hogy mire - de érzi, hogy a lelke mélyén ott van ez a hiányérzet. Talán arra, hogy végre megértsék a családban az ő gond­jait. Talán arra, hogy végre sikerüljön megtalálnia a hozzá illő tár­sat. Talán arra, hogy végre bizonyíthasson a szak­májában. Ta­lán csak egyszerűen arra, hogy érezhesse, ő is fontos valaki­nek, rá is számítanak. Ahogy Ady versbe ön­tötte: „De jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak. E­zért minden: ön­kínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének, S lennék vala­kié, Lennék valakié.” – Aki ilyen ér­te­lem­ben szomjas, aki ke­res, annak az életében megtörténhet az a csodálatos változás, amiben ennek az etióp kincstár­nok­nak része volt. Hiszen ő el­indult hazájából Jeruzsálembe kínzó lelki szomjúságtól gyö­törve, aztán visszaindult Je­ru­zsálemből tovább kutatva az élő víz után, de végül mégiscsak felüdülve, boldogan, üdvösséget nyerve érkezett ha­za! Mi történt vele útközben? Az, hogy ke­zébe vette a Bibliáját, elkezdte olvasni, aztán találkozott egy misszi­o­ná­ri­us­sal, s ezeken keresztül magával az élő Jézussal és az Ő Lelkével.

A száz éve született Gyökössy Endre írja egyik köny­vében, hogy az Apostolok Cselekedeteiben valójában két pün­kösdi történet szerepel. Az egyik, amikor az ünnepen több ezer emberre árad ki Isten Szentlelke Jeruzsálemben, a má­sik pedig amikor ez a pogány ember, elsőként a nem zsidók kö­zül, részesül a Lélek ajándékában. Jézus feltá­ma­dá­sa, menny­bemenetele és pünkösd után. Tehát ugyanabban az egyháztör­téneti korszakban, melyben mi is élünk. Ami azt jelenti, hogy az élő Jézussal ma is ugyanúgy lehet találkozni, mint akkor és ott a néptelen, Dél felé vezető gázai ú­ton. Csak kell hozzá egy Biblia, egy igemagyarázó és legalább egy szomjazó, ke­reső ember. Az első két feltétel adott, és a harmadik? – Kedves testvérek, mivel a mai alkalmunk nem csupán keresők istentisztelete, hanem március első va­sárnapja lé­vén egyben bibliavasárnap is, ma csak azt vizsgáljuk meg a felol­vasott történetben, hogy mi jellemzi ezt a szomjazó em­ber, és a szomjoltó forrással, az Igével való találkozását?

1./ A szomjazó ember. – Nos, ennek az etióp férfinak, aki az etiópok királynőjének udvari főembere volt, aki az e­gész kincstár felett rendelkezett, aki saját hintón utazhatott, mindene megvolt. Gazdag volt, jó állással ren­del­ke­zett, nagy vagyona lehetett. Ráadásul még művelt is volt, hiszen abban a korban ritkaság számba ment, ha valaki ol­vas­ni tudott, kü­lönösen ha héber, vagy görög nyelvű szöveget is megértett. Egy jómódú, intelligens pénzügyminiszter, aki mindent elért az életben, amit csak lehetett. Irigylésre méltó ember! Talán voltak is, akik irigykedtek rá, de lehet, hogy sokan tisztelték és becsülték is. Egy valamit azonban csak a legközvetlenebb beosztottai tudtak róla, azok, akik el­kísérték erre a jeruzsále­mi útra. Azt, hogy ez az élet: szomjas élet, hogy ebből az élet­ből hiányzik valami. Illetve hi­ány­zik: Valaki!

Kosztolányi Dezső írja „Boldog, szomorú dal” c. ver­sében, hogy mennyi mindent elért már az életben. Van már autója, összkomfortos lakása, becsülete, tisztessége, hírneve, az utcán előre köszönnek neki az emberek. Felju­tott a csúcs­ra. Mégis így zárja a verset: „De nincs meg a kincs, amire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon va­gyok már, itt a világban, de jaj, nem vagyok otthon az égben.” – Testvérek én sok ilyen embert ismerek. Itthon van a vi­lágban, talán túl­ságosan is. Kényelmesen berendezkedett az életben, talán túl magas színvonalon is. Fiatalon elért szin­te mindent, talán túl gyorsan is, meggazdagodott , mert jókor volt jó helyen, vagy jól házasodott. De ha tudnák ró­la, hogy milyen nyomorult! Ha tudnák róla, hogyan küszködik éjjelente a rémálmaival, milyen boldogtalan minden fu­tó kaland ellenére is, mennyire semmit nem jelent már neki az összekapart vagyon! Ezt az e­tióp főembert sem elé­gí­tet­te ki mindaz ami rangjával, vagyo­nával együtt járt. De ő nem újabb és újabb szórakozási for­mákba, nem egyre koc­ká­zatosabb adrenalin-szint emelő ka­landokba, vagy munkájának, hivatásának tengernyi tennivaló­jába menekült a kín­zó belső szomjúság elől, hanem oda, ahol csillapítani lehet ezt a hiányérzetet: az élő Istenhez, az ő sza­vához. Ő is el­mond­hatta volna magáról a költővel együtt: „Pogány rímek és muzsikák között, szomjazom valami örö­köt.” Valamit, a­miért érdemes több ezer kilométert döcögni a sivatagon keresztül, amiért nem kár rengeteg pénzt kiadni, a­mi minden ké­nyelmetlenséget és lemondást megér! Mert erre az emberre nemcsak az igaz, hogy anyagi helyzete, társadal­mi meg­be­csülése ellenére is boldogtalan volt, hanem az is, hogy nagyon messziről érkezett.

Etiópia királysága a Nílus forrásvidéke mellett terült el, de ennél a földrajzi távolságnál sokkal nagyobb volt az a val­lási távolság, amit neki le kellett győznie. Az ő hazájában a Nap-istent imádták. A királyt az ő fiának tartották, aki­nek nem volt szabad evilági dolgokba avatkoznia, ezért az ilyen ügyeket az anyakirálynő intézte, - őt hívták ebben a tisztében: „kandakénak”. Nem lehet tudni, hogy egy ilyen babonásan vallásos, pogány közegben hogyan szerzett tu­do­mást arról, hogy van egy Isten, akit a zsidók tisztelnek, és akiről azt tart­ják, hogy egyedül ő az igaz Isten. Talán a Dél-Egyiptomban régóta élő zsidóktól, talán egy korábbi jeruzsálemi látogatás nyomán ébredt fel benne az érdeklődés meg­ismerni ezt az Is­tent, de a lényeg, hogy földrajzi és hitbeli értelemben is igen messziről érkezett.

Testvérek mi biztosan nem ilyen messziről jöttünk ma ide: talán át se kellett a buszról szállnunk, vagy csak pár szár métert kellett utaznunk. De lelki értelemben jöhet az ember akkor is nagyon messziről, ha itt lakik a szom­széd utcában. Mert a távolságot igazán az méri, ami elválaszt Istentől, ez pedig a bűn. Nem a bőrszín, nem az életkor, nem az anyagi helyzet, nem a műveltség, hanem a tetteink, szavaink, gondo­lataink és mulasztásaink együttese. Az éle­tünk, amelyre az igaz, hogy eredendően nincs kapcsolata az Élet forrásával, Is­tennel. De az örömhír az, hogy ezt az át­hi­dalhatatlan távolsá­got nem nekünk kell megtenni, hanem ezt tette meg értünk Jézus Krisztus, amikor emberré lett és megváltott minket!

És még valamit tudunk erről a kincstárnokról, s ezt ak­kor is el kell mondanom, ha néhányan talán bizarrnak fog­ják találni a dolgot. Az akkori időkben ugyanis a női méltóságok udvaraiban a férfi tisztviselők csak kasztráltak, ivar­talanítot­tak, férfiatlanítottak közül kerülhettek ki. Szó szerint az van itt a bibliai görög szövegben: eunuch.

Bizony ez az ember nagy árat fizetett azért, hogy ilyen magasra jusson. A maga látszólag sikeres életében ta­lán min­denki másnál nyomorultabb volt. Mint ahogy ma is sokan nagy árat fizetnek azért, hogy a hivatali ranglétrán, a kar­rieré­pítés során, az életszínvonal emelésében, vagy az egziszten­cia megteremtésében előbbre jussanak. Fel­ál­doz­zák az egész­ségüket, a lelki békéjüket, a családi életüket, - ha kell, szinte mindent. Csak a kincset nem találják meg, ami­ért porig égtek. Persze nem kell ehhez egy életen át küszködni, hiszen már fi­atalon is tönkre lehet menni, ki lehet ég­ni akár egy szenve­délyben, akár a szerelemben, akár az üres szórakozásban! Hadd hirdessem mégis, hogy még ilyen állapotban is lehet ta­lálkozni azzal a Krisztussal, aki maga a kincs! Hiszen ha ez az ember, annak ellenére, hogy po­gány volt, ráadásul valószí­nűleg színes bőrű, annak ellenére, hogy eunuch volt, aki a mózesi törvény értelmében be sem tehette a lábát a templom területére, annak ellenére, hogy ahhoz a társadalmi réteghez tartozott, amelyről maga Jé­zus mondta, hogy „könnyebb a te­vének a tű fokán átmennie, mint a gazdagnak az Isten orszá­gába bejutnia” - nos, ha ő mindezek ellenére találkozhatott a kegyelemmel, akkor Istennél tényleg nincs lehetetlen! Mert minél messzebb­ről jön valaki annál szomjasabb!

Van itt valaki, aki szomjas? Mert aki szomjazik az élő víz után, azt semmi mással nem lehet megelégíteni, csak ha inni kap. Sok mindent, egyre többet kínál nekünk ez a világ, hogy elvonja a figyelmünket, elterelje a gondo­la­ta­inkat, és el­hitesse velünk, hogy normális dolog szomjazni. De ha őszin­ték vagyunk magunkhoz, be kell, hogy lás­suk: semmi más nem tudja betölteni a bennünk lévő űrt, semmi sem képes ol­tani a gyötrő szomjúságot, csak Jézus Krisz­tus! Hozzá azon­ban ma is, csakúgy mint akkor, a Biblián keresztül vezet az út. – Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába cí­mű verse is ezt az igaz­ságot hirdeti: „Ez a könyv a könyvek könyve, Szegény ember drágagyöngye. Égi harmat lan­kad­taknak, Világosság földi vaknak. Bölcsességnek arany útja: Boldog, aki rátalál! Szom­jas lelkek forrás-kútja, Hol po­hárral Krisztus áll.”

2./ A szomjoltó forrás. – De hogyan is következett be az etióp pénzügyminiszter úr találkozása az Igével? Azt ol­vastuk, hogy Jeruzsálemben járt az Istent imádni. S ne men­jünk el szó nélkül ezen félmondat mellett. Mert ez azt jelenti, hogy először a hirdetett Igével találkozott. Az írásmagyará­zók azt mondják, hogy valamelyik nagy za­rán­dok­ünnepre jö­hetett, ami hét napig is eltartott, mert ilyenkor a kíváncsi po­gányok is láthattak valamit Izrael isten­tisz­te­leti életéből. Gondoljátok el, hogy 7 napon át mennyi ige, mennyi imádság és mennyi ének elhangozhatott ott a temp­lomban. Még ha nem is mehetett beljebb a pogányok udvaránál, akkor is hall­hatott igehirdetést, jóllehet Kajafás, meg Annás, a Jézus peré­ben is közreműködő főpapok valószínűleg nagyon üres prédi­kációkat mondtak ott el. Ezekre nyil­ván nem nagyon lehetett megtérni, ám az ő érdeklődését még ezek is felkeltették, hi­szen ezek után vásárolhatta meg a méregdrága Ézsaiás teker­cset!

Utánaszámoltam testvérek, hogy aki 5, vagy 10 éve jár közénk hány és hány prédikációt hallgatott itt meg! Ha a nyá­ri hónapokat nem számolom, és minden hónapból csak 3 va­sárnappal kalkulálok, akkor is több, mint 150-et öt éven át, és több mint 300-at tíz éven keresztül! Nem döbbenetes, sőt ta­lán ijesztő ez a mennyiség! S vajon ezek közül mennyi­re em­lékeztek majd úgy vissza, hogy igen, akkor kaptam valamit! Lehet, hogy nagyon kevésre, mert lehet, hogy én sem, mi sem prédikálunk jobban, mint Annás, vagy Kajafás, de nem is ez a döntő! Hanem, hogy megmarad-e, vagy felébred-e bennetek is az a kíváncsiság, az a keresés, ami ezt a szerecsen komor­nyikot is hajtotta?! Hiszen fi­gyel­jétek csak meg, addig nem nyugszik, amíg nem vesz magának egy bibliai tekercset, amit azonmód olvasni kezd ha­zafelé! Olyan nagy volt a szomjúsá­ga, hogy még a hirdetett Ige gyengeségei sem tudták elriasz­tani az élő víz ku­ta­tá­sától! Bárcsak igaz lenne ez ránk is!

Pedig akkoriban hatalmas anyagi áldozatot kellett hoz­nia annak, aki egy ilyen kézzel írott pergamen tekercset meg­vásárolt. Hatalmas kincs volt az, ha valaki egy-egy bibliai te­kerccsel rendelkezett. Ma már - Istennek hála - sok­kal egy­szerűbben és sokkal olcsóbban hozzájuthatunk a Biliához. Nem kis mértékben köszönhető ez azoknak, akik 1804. már­cius 7-én megalapították a Brit és Külföldi Bibliatársulatot, a­mely úttörőszerepet játszott az egész világban a nemzeti nyel­vű Biblia kiadásokhoz. Ám a pénzügyminiszter úr által meg­vásárolt Ézsaiás tekercs a Zsoltárok után a leg­hosszabb ószö­vetségi könyv volt már akkor is! De ez az ember érzi, hogy valahol itt, ebben a könyvben kell lennie an­nak, ami oltani képes lelki szomjúságát. Most még nem tudja, hogy mindez nem véletlen! Hogy a nagy Istennek még arra is volt gondja, hogy melyik bibliai könyvet vegye meg, ezt még el sem tudja képzelni, pedig igaz! Hiszen test­vérek egyedül Ézsaiás köny­vében van egy olyan különös rész, mely az idegenek, sőt még a kasztráltak számára is re­ményteljes, üdvösséget hozó prófé­ciákat tartalmaz. Ez pedig így hangzik: „Ne mondjon ilyet az idegen...” (Ézsaiás 56,3-5.) Egy név, amelyet nem lehet eltö­rölni? Hogyan lehetséges ez egy kasztráltnál, akinek nincse­nek utódai? Ho­gyan kaphat ő valami olyat ajándékba, ami jobb, mint a fiak és leányok? S mi lehet az egyáltalán?

Ezekre az égető kérdésekre is megkapja majd a felele­tet, de előbb olvasni kezdi a könyvet egy másik helyen, még­pedig hangosan, a vallásos szövegek kibetűzésénél szokásos módon. Most még nem tudja, hogy három feje­zet­tel a­zon rész után, amelyet Fülöp és a Szentlélek segítsége nélkül nem érthetne meg, ilyen gyönyörű, bátorító üze­ne­tet ol­vas­hat, de Isten ezt is eltervezte számára! Most arra van még szüksé­ge, hogy megértse azt, amit olvas! Mert nem érti! Hi­szen hiá­ba a megcsömörlött élet, hiába az igaz Isten utáni szomjúság, hiába a nagy utazás, hiába a drága Bib­lia, hogy­ha nem eleve­nedik meg, ha nem válik érthetővé, személyessé a leírt Ige, akkor minden feleslegesnek bi­zo­nyul!

Mégis azt mondom testvérek, hogy már ennyiből is ta­nulhatunk ettől a gazdag afrikaitól! Figyeljétek meg, elő­ször is rögtön olvasni kezdi az Igét! Mondhatná, hogy majd ha ha­zaértem, majd, ha megfelelőek lesznek a körülmé­nyek, majd ha nyugodtan el tudok mélyedni benne, de nem! Azon nyom­ban, a forró klíma, a rázós, poros út, a nehéz hé­ber, vagy gö­rög szöveg ellenére is olvasni kezdi! És nem teszi le a Bibliá­ját, azzal, hogy nem érti! Nem vágja be a sa­rokba, hogy úgyis mindegy, minek olvassam! – Mark Twainről, a világhírű ame­rikai íróról jegyezték fel a kö­vet­ke­ző anekdotát. Egy nem hí­vő barátjával beszélgetett a vallásról. Tudod, - mondta a ba­rátja - a Szentírásról azt mondják, a­zért van, hogy eligazodást adjon nekünk a hitben. Én azonban nem sok hasznát veszem. A Bibliában olyan sok ért­he­tet­len részre bukkanok. Mark Twain hallgatott, majd elgondolkodva így felelt: Tudod, en­gem az érthetetlen bibliai he­lyek nem idegesítenek. Sokkal több gondom van azzal, amit megértek. – Az etióp kincstár­nok nem így gondolkozott. A­hogy hallottuk, igencsak „idege­sítette” az az érthetetlen igehely, amelyre Ézsaiás könyvében bukkant. Hiszen úgy é­rez­hette: hiába tett meg viszontagságos körülmények között több ezer kilométert, hiába próbálta Jeru­zsálemben oltani kín­zó lelki szomjúságát, hiába dobott ki egy csomó pénzt az ablakon ezért a tekercsért, ha végül is semmit nem ért, ab­ból amit olvas. Istennek azonban volt gondja arra, hogy ez a szimpatikus afrikai főember másként térjen haza, mint a­hogy elindult. Ezért emelte ki Fülöp evangélistát sike­res szolgálatából, ezért rendezte úgy a körülményeket, hogy ép­pen ott, éppen akkor találkozzanak, hogy a főember pont annál a résznél járjon Ézsaiás könyvében, amely az Úr szen­ve­dő Szolgájáról szól. Mert így lesz aki megnyissa előtte az Ige értelmét, és így minden remény meg lesz arra, hogy a kincs­tárnok úr szíve is megnyíljon Isten Igéje előtt.

Ellentétben azonban vele milyen sokan vannak manap­ság, akik valaha olvastak még Bibliát, de abbahagyták mert nem értették, mert nehézkesnek, régiesnek találták, mert úgy érezték idegen attól a modern világtól, amiben élünk! - Te nem tartozol ezek közé? Pedig az Élet könyve ma is, neked is arról a Jézus Krisztusról beszél, aki be tudja töl­teni minden szüksé­ge­det, aki el tudja oltani a te lelki szomjúságodat is, aki neked is boldog, értelmes, sőt, örök é­le­tet kínál! Ezért hadd kérje­lek: ne csukd be a Bibliát, ha nem érted! Ne fordulj sarkon, ha még nem érted, hogy talán né­mely gyülekezeti tag, lelki testvéred minek örül, miért ragyog a szeme, vagy talán miért sír, ha igét hall, vagy olvas! Ne hagyd abba a keresést, még akkor sem, ha nem tudod, hogy mekkora kincs van a kezed­ben! Mert aki őszintén ke­re­si az élő vizet, azt Ő nem hagyja sokáig szomjazni! Ezért olyan jó, hogy Fülöp emberszámba vette ezt a pogányt, nem úgy, mint zsidó kortársai! Ezért o­lyan jó, hogy bár két különböző irányból indultak, épp akkor érkezett a hintó mel­lé, amikor az a kereszteződéshez ért! E­zért olyan jó, hogy épp azt a szakaszt olvasta a főember, ami direkt utalás volt az eljövendő Messiás szenvedésére! Mert Istennek van gondja az ilyen részletekre is! Neki értékes ez az ember! Íme, mindent oly szépen intézett! Így fog eljutni az evangélium a fekete kontinensre!

Igen, olyan Urunk van, aki nem tömegekben gondolko­zik, aki ott hagyatja Fülöppel az eredményes samáriai misszi­ót, a százakat, ezreket, ezért az egyért! Akinek ez az egy is nagyon fontos, mert ez nagyon vágyik utána! Olyan Pász­to­runk van, aki otthagyja a 99-et, az egyetlen elveszettért! Ha szerető Atyára, ha hűséges barátra, ha megértő társ­ra, ha bölcs tanácsadóra vágysz, akkor te is lehetsz ez az egy! Mert Benne, Jézusban mindezt megleled! Ő szól hozzád az olykor unalmas prédikációkon, a néha érthetetlen bibliai szövege­ken, vagy a máskor váratlanul melléd ülő magya­rá­zókon ke­resztül! Hidd el, Ő jobban szomjazza a veled való találkozást, mint amennyire te vágysz életed értelmének meg­találására! Neki jobban fáj a távolléted, mint amennyire neked hiányzik a boldogság! Most még Ő maga fut életed hin­tója mellett, várva arra, hogy te is megkérd, szálljon fel melléd, s vegye át az irányítást! Mit mondasz neki?

Látjátok, így munkálkodott Isten Szentlelke: előkészí­tette, szomjassá tette az etióp főember szívét az Igére. Ő ké­szítette fel Fülöp evangélistát is a kincstárnokkal való találko­zásra, és Ő, a Lélek volt az, aki elkészítette ennek az egy­ház­történelmi jelentőségű találkozásnak a körülményeit is! Isten Lelke ma is munkálkodik: hangzik a kegyelmes és szerető Jé­zusról szóló bizonyságtétel, alkalmasak a körülmények a lel­kileg szomjúhozók megelégítésére, de vajon van-e itt valaki, aki szomjas? Aki igen, hallja meg Jézus hívogató szavait: „Ha valaki szomjazik...” (János 7,37-38.) Ámen.