2013.02.03.

Hogyan vigasztal Jézus?

Lekció: Lukács 7,11-17.

Kedves testvérek, kedves gyülekezet! Talán mindnyá­jan láttunk már ilyen rajzot, mint ami az egyik hittankönyv­ünk­ben is szerepel. Ha így tartom egy szomorú, bánatos arc néz ránk, ha megfordítom, már egy vidám, örvendező ember kör­vo­na­lait látjuk. Csak egy mozdulat, s minden megválto­zik! Belegondoltatok már, hogy milyen egyszerű lenne, ha csak ennyiből áll­na eltüntetni a szívünkből a rosszkedvet, a fájdalmat, a könnyeket, a gyászt, s helyettük életöröm, derű, boldogság töltene el minket?! Ha csak egy varázslatos lelki bűvészmutatványból állna megváltoztatni az idegrendszerün­ket, a kedély­ál­la­po­tun­kat, az érzelmeinket?! Sokan próbál­koznak efféle lelki trükkökkel: szorítsd össze a mutató és a hüvelykujjadat, - mondják az agy­kontroll tanfolyamra jártak - s máris sikerül amire vágysz! Merülj el önmagadban, menj le alfa állapotba - ajánlják a me­di­tációs tréningek - s rögtön har­móniára lelsz a lelked mélyén! Csak kövesd pontosan a ho­roszkópod tanácsait - sugallják te­le­víziós távgyógyító guruk - s meglátod: el fog kerülni aznapra a stressz! Ezek, s az ezek­hez hasonló olykor csupán szem­fény­vesztő és pénztárca kar­csúsító, máskor viszont kimondottan veszedelmes ördögi praktikák nemcsak azért olyan nép­sz­e­rű­ek, mert az ember ve­leszületetten vallásos lény, aki ösztönösen keresi a láthatón, az érzékelhetőn túli valóságot, hanem azért is, mert ma egyre na­gyobb tömegek ér­zik nálunk is kilátástalannak, remény­te­len­nek az életüket.

Kedves testvérek, Jézus nem varázsló, nem mutat be bű­vésztrükköket, nem is alkalmaz okkult gyógyítási eljárá­so­kat, és ezért jól lehet hatalmában állna, mégsem változtat­ja meg egyik pillanatról a másikra szívünk állapotát. Ha ma kö­zö­nyö­sen, fásultan, esetleg haragosan, bosszúsan, netán szomorúan, csüggedten érkeztél ide, nem ígéri, hogy azonnal é­letöröm, bé­ke, jókedv költözik a szívedbe. De azt igen, hogy elkezdődhet egy olyan folyamat az életedben, amelynek a vé­gén te is azt fo­god érezni majd, amit a naini özvegy történeté­nek végén a szemtanúk: „meglátogatta Isten az Ő népét”. Ezt a folyamatot a fel­olvasott igék alapján „vigasztalásnak” neve­zem.

Ravasz László múlt századi kiváló református püspö­künk írja, hogy „Isten patikájában csak két orvosságot árul­nak. Az egyik a vigasztalás, a másik a bátorítás. Az egyik ar­ravaló, hogy külső világunk támadásai, nyomorúságai, fenye­getései és szen­vedései ellen megpihentessen és megerősítsen, a másik pedig arra való, hogy helytállásra, cselekvésre, har­colásra és győ­zelemre indítson.”

Gondolhatnánk persze, hogy akkor vigasztalásra csak a gyengéknek, üldözötteknek, próbatételek terhei alatt ros­ka­do­zóknak van szüksége, s nem az erőseknek. Mit csináljanak most köztünk azok, akik kiegyensúlyozott idegrendszerrel, bé­kés szívvel, derűs lélekkel jöttek ma ide?! Nekik nem szól ez az igehirdetés? Rájuk nem érvényesek a naini özvegy meg­vi­gasz­talásának az üzenetei? Nos, azt hiszem testvérek, egyrészt aki ma még boldog, jókedvű, mosolygós, az is lehet holnapra vi­gasztalásra szoruló, elesett, összetört ember. Elég egy rossz hír, mondjuk egy orvosi diagnózis, vagy egy elu­ta­sított ké­re­lem. Elég egy családi baj, mondjuk egy ellopott au­tó, vagy egy benyújtott válókereset, s máris oda van az örök­nek hitt lelki har­mónia. Másrészt, ha valaki úgy érzi, hogy nincs most szüksége vigasztalásra, akkor nyissa ki a szemét, s lássa meg, hogy kö­rülötte mennyien szeretnék, ha valaki mel­léjük állna. A vigasztalás eredeti görög szava a parakalészisz, ugyanis éppen ezt je­lenti. Valaki mellé állni, felemelni, támo­gatni. Nem véletlenül fogalmaz így Pál apostol is a 2. ko­rin­tusi levél elején: „...hogy mi is megvigasztalhassunk máso­kat...” (2 Kor. 1:4.) A magam részéről ezért azzal egészíteném ki Ravasz László gon­dolatát, hogy kétféle ember van: vigasz­talásra szoruló, és vigasztaló. Testvérek, bármelyik csoportba tartozunk is, Isten Igé­je ma Jézus vigasztalásáról beszél ne­künk. Akár azért, hogy lelkünk sebei elkezdjenek gyógyulni, akár azért, hogy meg­ta­nul­juk és alkalmazzuk Jézus vigaszta­lásának módszereit. Melyek ezek? Hogyan vigasztalta Jézus a naini özvegyasszonyt, és ho­gyan vigasztalja a mai bánatos lelkeket?

1./ Mindenekelőtt úgy, hogy találkozik velük! Lehet, hogy ez nagyon banálisan, nagyon egyszerűen hangzik, de még­is igaz! Hiszen még a mi hétköznapi viszonyaink között is mennyivel több az, ha valakit, aki bajba került meglátoga­tunk, és nemcsak egy sms-t, vagy egy táviratot küldünk neki! Az igazi vigasztalás mindig személyes dolog, az mindig két em­ber találkozásában valósul meg. Lélektől-lélekig csak ak­kor érhet egy együtt érző gesztus, egy részvétnyilvánítás, egy bá­to­rító szó, ha közvetlen találkozás keretében történik. Táv­gyógyításról olvasunk Jézus csodatételei között, amikor akár a ka­per­naumi százados szolgáját, akár a pogány asszony leá­nyát gyógyította meg a mi Urunk, de táv-vigasztalásról én még nem hal­lottam. Ezekben az esetekben is sokkal inkább a segítséget kérő katonatiszt, illetve édesanya megvigasztalásán volt a hang­súly, s nem annyira a meggyógyított szolga, vagy gyermek személyén.

Jézus és a naini özvegyasszony találkozása azonban nem tartozik a hagyományos evangéliumi találkozások sorába, és én ebben nagyon nagy üzenetet érzek. Itt nem a megvigaszta­landó személy keresi Jézust, nem is üzen neki senki, de még csak arról sincs szó, hogy ha találkozni nem is feltétlenül akar vele, de azért kíváncsi rá, mint Zákeus, és azt sem állíthatjuk, hogy véletlenül bot­lottak egymásba, ott Nain városának ka­pujában.

Nem, kedves testvérek! Ebben a történetben rendkívül lényeges, hogy ez a találkozás kizárólag Jézusnak köszönhe­tő! Az előző történet színhelyéről, Kapernaum városából in­dult el Jézus, ahogy hallottuk nagy sokasággal, hiszen sokan vol­tak szemtanúi a római százados hitvallásának. Nain váro­sa mintegy 50 km-re volt innen, csakhogy egy teljesen félree­ső út men­tén. Kapernaum a Genezáreti-tó mentén feküdt, Na­in viszont a galileai hegyek között. Aki dél felé, Jeruzsálem irányába tar­tott, nem erre jött. Nain már Jézus idejében is egy eldugott falucska volt, amelyhez semmilyen ószövetségi ígé­ret, üdv­tör­té­neti esemény nem kötődött. Ma is csupán egy 2-300 fős arab falu. – Miért megy el ide Jézus, ráadásul nagy sokasággal együtt? Miért gyalogolnak a hegyek között 50 km -t Nainba? Ez a kérdés bizonyára Jézus kísérőiben is fel­me­rült. A foly­ta­tás­ból kiderül: „Amikor közeledett...” (Lk. 7,12.) Micsoda véletlen! Épp a városka­puban találkozik a két­féle menet! Azok jön­nek kifelé temetni, Jézus és a tömeg siet be­fe­lé! De vajon minek? Nain egy kis település volt, ahol min­den­ki tudott min­den­ről. Mindenki az asszony gyászában osz­tozik, mindenki jön kifelé a menettel. Mit akar Jézus az üres városban?

Ugye érezzük, hogy ezt a találkozást mennyire a­karta Jézus?! Hogy mindent tudatosan úgy inté­zett, alakí­tott, hogy ott és akkor találkozzon ezzel az asszonnyal, ahol, és a­mi­kor nem lehetett kitérni előle! Hogy pont akkor érjen oda az 50 km-t megtett tömeg, amikor az özvegyasszony és a ha­lot­tas menet szembejön! Igen, Jézus találkozni akart az elha­gyott, re­mény­te­lenségbe zuhant, utolsó, drága kincsét is elve­szítő é­des­anyával! Ezért az egyetlen asszonyért ment el oda Nainba! Pedig mit sem sejtett ez a nő arról, hogy van egy csodás va­la­ki, aki vakokat, bénákat, leprásokat gyógyít, s aki tud az ő mér­hetetlen fáj­dal­máról, kimondhatatlan gyászáról is, s ar­ról, hogy ez a valaki éppen őérte indult útnak! Nem az asszony ér­deme volt ez a ta­lálkozás, de Jézus tudta, hogy e­nélkül nin­csen vigasztalás. Mint ahogy ma sincs.

Tudom testvérek, hogy itt is sokan hordozunk olyan mély lelki sebeket, olyan súlyos érzelmi traumákat, olyan ke­se­rű em­lé­keket a szívünkben, melyekről meg vagyunk győ­ződ­ve, hogy senki sem képes begyógyítani, elfeledtetni azo­kat. Ha el­ha­gyott az, akinek odaadtam az ifjúságom, akinek a ked­véért a csillagokat is lehoztam volna az égről, ha be­csa­pott az, aki egy­kor a szemem fénye volt, akit a kezemben daj­kál­tam, ha kihasznált az, akinek legbensőbb titkaimat is fel­fed­tem, aki va­la­ha a legjobb barátom volt, ha eltemettem azt, aki egy éle­ten át hűséges társam volt, nos az ilyen megráz­kód­tatásokat nem könnyű kiheverni. Ilyen esetekben nem e­lég egy fog­hegyről odavett szó, egy vállon veregetés, vagy egy „ne bú­sulj, lesz ez még így se” megjegyzés! Persze lehet, hogy semmi nem igaz ránk ezekből a ne­gatív élményekből, akkor viszont érdemes vé­gig­gondolni, hogy nem hordozunk-e mégis egy halott ifjút a szívünkben el­temetve!? Arról a valakiről van szó, akik fiatalon vol­tunk. Tele élet­kedv­vel, álmokkal, reményekkel. Szomjazva az i­gaz­ságot, kutatva az élet értelmét, lelkesedve minden szép­ért és jó­ért. Aztán idő­vel kihunyt belőlünk ez a tűz, mi pedig jó­zan, meg­fontolt felnőttek lettünk, s az az ifjú ott van ben­nünk el­te­metve. Vajon fel­támadhat-e Jézus szavára egy nap?

Mert Jézus ma is keres. Nem mi keressük Őt, Ő keres min­ket. Ő akar találkozni velünk. Akkor is ha nem érezzük ma­gunkat vigaszra szorulónak, mert szép kereknek tűnik az é­le­tünk Jézus nélkül is. Ő jön ma is, és megállít, mert nélküle rossz irányba, a temető felé tart az életünk. Az elmúlás, a ha­lál, a kárhozat felé. Hadd mondjam így: egy kicsit az egész em­be­riség szimbolikus sorsa ez a naini temetési menet. Me­gyünk kifelé az életből mind­annyian, mert a legnagyobb el­len­séggel, a halállal szemben tehetetlenek vagyunk. Félel­me­ink mélyén a haláltól félünk, „élj a mának” jelszavunk mö­gött mulan­dó­sá­gunk lázadása húzódik meg, mert az igazi É­lettel, annak forrásával, Istennel veszítettük el a kapcsolatot az Éden-kert óta. E­zért jön ma is Jézus szembe velünk. Ő ta­lálkozni akar velünk, és új életet kíván adni nekünk.

Megvigasztalni ugyanis azt lehet, aki hajlandó az e­gyetlen igazi Vigasztalóval találkozni. Azzal aki min­ket meg­e­lőz­ve, mielőtt mi ma ide indultunk vol­na, már út­nak in­dult, hogy találkozzon velünk! Boldog, aki nemhogy kitérni nem a­kar e­lő­le, hanem inkább keresi a Vele való ta­lálkozást. Mert, az ilyet meg lehet vigasztalni, s az ilyen az­tán maga is ezt a Jé­zust lesz képes vinni másokhoz, vigasz­talásul. Jézus u­gya­nis nemcsak itt a templomban keresi a­zokat, akik eljön­nek hoz­zá, ha­nem rajtunk keresztül talál­kozni akar azokkal, a­kik­nek nincs vigasztalásuk. Akik már mindent feladtak, és sem­mi­ben sem bíz­nak. Meg­győződésem, hogy a holnap gyü­le­ke­ze­te, a jövő egyháza nem, vagy nem elsősorban jól, vagy rosszul sikerült e­van­gé­lizációs rendezvények révén gyara­po­dik majd, hanem a sze­mély­től-személyig, lélektől-lélekig ha­tó beszélgetések, bi­zony­ság­tételek, találkozások által.

2./ Másodszor azt látjuk, hogy Jézus meg is szólította ezt az özvegyasszonyt. „Amikor az Úr meglátta...” (Luk. 7, 13.) Mondhattam volna persze azt is, hogy Jézus vigaszta­lá­sá­nak következő sajátossága az együttérzés kinyilvánítása. Ez is i­gaz lett volna, de nem fejezte volna ki a lényeget. Hi­szen so­kan képesek meglátni a bánatos embert, s talán o­lyanok is van­nak, akik még meg is szánják, azaz sajnálják. De hogy va­la­ki vadidegenként, épp a temetés leggyászo­sabb órájában azt merje mon­dani egy özvegyasszonynak, aki egyetlen fia halá­lá­val utolsó földi reménységét is elve­szítette, hogy „ne sírj!”, az arra u­tal, hogy ebben a két szó­ban ott és akkor, valami hi­he­tetlen erő volt! Hiszen amúgy ennél nagyobb közhely, en­nél olcsóbb rész­vét­nyilvánítás, ennél semmit­mondóbb emberi együttérzés nem hagyhatta volna el Jézus ajkát. Ne sírj! Ó, hány­szor mond­hatták ezt neki az elmúlt napokban felesle­ge­sen! Csak­hogy itt nem csupán az emberi együttérzés hangján hangzik el az a két szó, hanem az iste­ni vigasztalás erejével. Jé­zus sza­vaiban ugyanis nemcsak a szó értelme van benne, ha­nem a szó ere­je, isteni hatalma is! Mert Jézus szava terem­tő ige ma is.

Ebből is látjuk testvérek, hogy olyan Urunk van, aki­nek egyáltalán nem kö­zöm­bös a mi szomorúságunk. Aki meg tud rendülni a mi gyá­szunk, bánatunk, elkeseredettségünk lát­tán. Emlékezze­tek, hogy Lázár sírjánál maga is könnyekre fa­kadt, mert annyira meg­indult a gyászolók bánatát látva. Jé­zus­nak is fáj, ami ne­ked fáj. Nem örül kárörvendve, amikor té­ged bá­nat ér. Nem bol­dog, amikor a bűn, a halál hatalma pu­sztít az életünkben. – Olvastam ezzel kapcsolatban egy kis anek­dotát, ami mé­lyen megérintett, címe „Az utolsó el­len­ség”... Ám Jézus nem egyszerűen tiltakozott a halál ellen, ha­nem meg is vi­gasz­talta a gyászoló özvegyet. Még­hozzá úgy, hogy szavai­ban ott volt a szánalom is.

Annak a görög szónak, amit itt említ az evangélium a je­lentése: könyörületességtől, részvéttől, együttérzéstől meg­hat­va, megindítva lenni. Az ige a ,,splagchna'' szóból szárma­zik, amely az emberi test legfontosabb belső szerve­it: szívet, tü­dőt, májat és a beleket jelenti. A görögök azt gondolták, hogy ezek a szervek az érzelmek helyei, minde­nek előtt a ha­ra­gé, a fé­lelemé és a szerelemé. Ez a szó tehát nem felszínes saj­nálatot fejez ki, hanem olyan érzést, ami az embert a leg­mé­lyebb bel­sejéig megrázza. Ez a legerő­sebb görög szó az e­gyüt­térzésre. Jézust tehát megindította mások szomorúsága. Megráz­ta őt az özvegy sorsa. Nem zárkózott el a szenvedés elől, nem hagy­ta őt közömbösen, az asszony szomorúsága az övé lett. Jé­zus nagy­sága az a készség, hogy önmagát az ember hely­ze­té­be kép­zelte. A helyzet minden keserűsége felkeltette a rész­vé­tét, és őt segítségre, csodára indította.

Ráadásul figyeljük meg, hogy itt Jézus nem várta meg, hogy a naini özvegy könyörögjön fiáért. Nem kért tőle s nem is parancsolt neki semmit, még a hitéről sem faggatta, csak vi­gasztaló, melléálló, felemelő szavaival a lelki hóna alá nyúlt: „Ne sírj!” Ezt így csak az mondhatja, aki nemcsak e­gyütt érez, megszán, hanem képes megfordítani az eseménye­ket. Igazi vi­gasz ma is csak Istentől jön, attól az Istentől, aki feltámasztja a halottakat. Van rajta kívül is vigasztaló, fáj­dal­mat enyhítő együt­térzés, de vigasz és megoldás nincs más.

Zárójelben hozzáteszem: a görögök egy olyan isten­ben hit­tek, aki nem tud érezni. Számukra egy olyan isteni lény, a­ki részvéttel fordul az emberhez, elképzelhetetlen. A pogány e­tikusok azt gondolták, hogy az életnek legmaga­sabb célja min­den­féle érzést egyszer s mindenkorra szám­űzni. Egy o­lyan istennek a gondolata, aki részvéttel és e­gyütt érző sze­re­tet­tel tel­jes, egy ilyen világ számára szó sze­rint vadonatúj ki­je­lentésnek hatott.

Nem tudom, hogy számodra új-e ez a kijelentés, de azt i­gen, hogy az özvegyhez hasonlóan nekünk sem kell a­zon tör­ni magunkat, hogy valahogy a magunk oldalára ál­lítsuk Jé­zust. Kérni azt lehet, imádkozni, azt szabad, sőt kell. De Is­ten, az Ő végtelen szeretetéből már nekünk és ér­tünk adta Jé­zust. Az Ő irgalmát, könyörületességét nem kí­vánni, hanem el­fo­gad­ni szabad és kell. Nem tudom, hogy mit akar neked sze­mélyesen mondani vigasztalás gyanánt Jézus, de azt igen, hogy egy ige­hirdetés, egy bibliaóra, egy csendesség, vagy egy beszélgetés során ma is teremtő erő­vel képes szíven ta­lál­ni téged. Talán ma­gyarázatot ad egy régi, kínzó „miért”-re, ta­lán leleplezi egy tudatalattid mélyére űzött bűnödet, ta­lán egy drága, nagy ígé­re­tet kapsz Tőle, talán meggyőz egy edd­ig so­sem hallott igazságról, ta­lán ráébreszt arra, hogy ná­lad sok­kal nagyobb bajban, bá­natban, gyászban lévő emberek is van­nak, akiket te is meg­vigasztalhatnál „azzal a vigaszta­lás­sal, a­mellyel az Isten vi­gasz­tal minket.” Mert „mi erősek tar­tozunk az­zal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk”- a­hogy Pál a római le­vélben írja.

Testvérek, gyülekezetünk lelki megerősödésének, egy­há­zunk megújulásának legfőbb kérdése, hogy vannak-e, lesz­nek -e o­lyan megvigasztalódott tagjai, akik Jézus szere­tetével: a leg­nagyobb nyomorúságban lévőket meglátó te­kintetével, ve­lük e­gyütt érző legbensőbb szánakozásával és nem utolsó sor­ban a Tőle kapott helyén mondott igei útmu­tatással készek in­dul­ni sí­rók­hoz, magukba roskadtakhoz, é­letuntakhoz!?

3./ Van azonban még egy rendkívül fontos vonása Jé­zus vigasztalásának, ami mellett nem mehetünk el szó nél­kül. Ez pedig az érintés. Hiszen a történet így folytatódott: „Azu­tán odalépett, és...” (Luk.7:14.) A vigasztaló szót tehát egy moz­du­lat követi. Nem több, mint egy érintés. Ma így monda­nák: a nonverbális kommunikáció. Jézus megérinti a kopor­sót, s hogy a megszólítottak értik ezt a nyelvet, abból tűnik ki, hogy azonnal meg is állnak. Úgy hiszem, hogy ez a moz­du­lat hal­lat­lan jelentőséggel bír. Jézus minden mai lelkigon­do­zónál, pszichológusnál jobban tudja, hogy mi­lyen fontos az em­beri életben a testbeszéd. Hogy csak né­hány példát hozzak en­nek alátámasztására: a betegek felé kinyújtotta kezét, a gyer­mekeket át­ö­lel­te, az emmausi két tanítvány házában a ke­nyér megtörésének mozdulatáról is­merték fel őt, a bűnös asszony érintését nem uta­sította el, de leleplezte a vérfolyásos asszony mágikus érintését, tanít­ványai lábát megmosta, Júdás á­ruló csókját pedig ne­vén nevezte. Ez az apró kis mozdulat te­hát, hogy megérinti a koporsót, nem lehet véletlen! Azt ü­ze­ni a gyászoló özvegy­nek, hogy én nemcsak üres szavakkal vi­gasz­tallak téged, hanem egészen leereszkedem hozzád. Tud­nunk kell, hogy Izráelben a ha­lott érintése vallásilag tisz­tá­ta­lan­ná tette az embert. De Jézus ezt is vállalta ezért az öz­vegy­asszony­ért. Neki fontosabb volt egy szegény özvegy vigasz­ta­lása, mint a fa­rizeusok megvetése. Vallásos előírások he­lyett az emberek jogos szükségleteivel tö­rődött. Márpedig a fi­zikai kontakt­us, a testi érintés teljesen jogos igénye minden em­bernek.

Emlékszem mekkora öröm volt számomra, amikor if­jú­-ko­romban egy olyan gyülekezetbe kerültem, ahol a lel­kész nem csupán kezet fogott a gyülekezeti tagokkal a kijá­ratnál, ha­nem át is ölelte, meg is csókolta, vagy egyszerűen csak vál­lon ve­regette azokat, akik emberileg is közelebb álltak hozzá a gyülekezetből. Sőt még focizni is lehetett ve­le. Korábban u­gyanis egy olyan közösség tagja voltam, a­hol a lelkész érint­he­tetlen lelki magasságokban honolt. Ezt azért mondom, mert a meg­kö­ze­líthetetlen mennyei magas­ságban lakozó Isten, Jé­zus­ban hús-vér emberré lett, aki az ilyen nyomorultakat is kész volt át­ö­lel­ni, megérinteni, hogy érintése nyomán élet szü­lessen.

Nézzétek, ahogy megérintette Jézus ezt a koporsót, máris parancsolt a halottnak. A testbeszéd gesztusa ugyanis nem ön­magáért van. Az igét szolgálja: „Ifjú, neked mon­dom, kelj fel!” Az ünnepélyes formula valahol érezteti ve­lünk, amit tu­dunk: aki az életet szavával teremtette, az te­remt itt életet. „Ifjú!” - csak Jézus szólítja így őt. Mindenki más számára, még az el­beszélô Lukács számára is „halott” a fiatalember. „Ifjú” és "halott" - megszólítanak az ellen­tétek újra, és többet mon­danak ön­maguknál. Jelkép értékű­ek. Mert aki mindenki, még az elbeszélő számára is „ha­lott”, azt az élet Ura „ifjú”-nak szólítja és föl­ébreszti. Evan­gélium ez az ellentétek, a sza­vak és mozdulatok nyelvén.

Testvérek, Jézus ma is kész megérinteni a vigasztalás­ra szorulókat. Nem iszonyodik tőlük. Nem bújik steril ru­há­ba, nem tesz maszkot a szája elé, nem húz gumikesztyűt a ke­zé­re. Megérinti őket átvitt és konkrét értelemben is. Lel­ki ér­te­lem­ben úgy, hogy a szívünkre beszél. Hogy az ember azt érzi: itt rólam van szó, ez rám vonatkozik, ezt nekem ü­zente. Még az is le­het, hogy ennek fizikai kísérőjelenségei is vannak: he­ve­sebben dobog a szívünk, összeszorul a tor­kunk, szaporább lesz a pul­zusunk. Ady Endre így vall erről az élményéről: „Mi­kor elhagytak, mikor a lelkem roska­dozva vittem, csön­de­sen és vá­rat­lanul átölelt az Isten.” Testi értelemben pedig úgy érint meg, hogy minket tesz egymás életében saját meg­hosszab­bított kar­jává. Egy testvé­ri mozdulatban, kézfogás­ban, simogatásban, ölelésben ma­ga Jézus jön közel hozzánk. Ho­gyan? Úgy, a­hogy Ő mond­ja: „éheztem és ennem adtatok, szom­jaztam és innom adta­tok, jövevény voltam és befogadta­tok, mezítelen vol­tam és felruháztatok, beteg voltam és meg­láto­gat­tatok”, mert ami­kor „megtettétek ezeket eggyel is a leg­kisebb a­tyámfiai kö­zül, velem tettétek meg.” - Va­jon ké­szek va­gyunk-e ennyire egymás testvéreivé, s egy­út­tal Jézus föl­di testévé, azaz egyházzá lenni? Ha igen egyre több lesz kö­zöttünk is a megvigasztalt ember!

Azzal fejezem be, hogy ahol így meg lehet vigasztalni va­lakit, ott ma is bekövetkezik a legnagyobb csoda: a halál he­lyén élet támad! Egyszerre feltámad az életkedv, minden le­felé húzó erő ellenére is, s az ember keresni kezdi azt, a­mi­ért ér­demes élni. Egyszerre áttüzesedik a kihűlt szeretet, és az em­ber másoknak akar szolgálni. Egyszerre megeleve­nedik az el­zsib­badt tettvágy, s az ember hasznára akar lenni környe­ze­té­nek: családjának, gyülekezetének, hazájának. A­zoknak, aki­ket vi­gasztalni kell, mert egyre romló gazdasági helyzetük­ben félnek a jövőtől, vagy mert egyre züllöttebb közéletünk miatt er­köl­csileg maguk is elbizonytalanodtak.

Nain kapujában két menet találkozott: egy szomorú gyász­menet és egy Jézus vezette diadalmenet. A halál és az é­let me­nete. Te melyik­hez tar­tozol? S melyikben szeretnéd to­vább folytatni éle­ted út­ját? Ez attól függ, hogy találkozhatott-e ma ve­led, hogy megszó­lít­hatott-e téged, s hogy megérint­het­te-e az életed ha­lott pontját? Ha igen, akkor ha nem is e­gyik pil­la­nat­ról a másikra, de még­is elkezdett megfordulni ez a bizo­nyos arc! Isten adja, hogy így legyen! Ámen.