2013.01.20.

A misszió alapfeltételei

Lekció: Ézsaiás 6,1-8.

Textus: Lukács 5,1-11.

Svábhegy

Kedves testvérek! A múlt hétfői missziói bizottsági ülésen elfogadtuk és a presbitérium elé terjesztjük Egyház­köz­sé­günk idei Missziói Munkatervét. Ebben idei terveink között kiemelt jelentőséget kapott a következő célkitűzés: „Gyülekezeti tag­ja­in­kat tematikus igehirdetési so­rozatok által igyekszünk segíteni abban, hogy környeze­tük­ben felkészül­ten, bátran és hi­te­lesen tud­ja­nak bizonyságot tenni Jézus Krisztusba vetett hitükről. Ennek érdekében 2013-ban - a nyá­ri időszak kivételével - min­den hó­nap harma­dik va­sár­nap­ján missziói témájú, keresztyén küldetésünk tartalmát és for­máját elemző istentiszteletet tar­tunk.” – Miért is került ez a cél terveink közé? Azért mert azt tapasztaljuk, hogy többféle nehézséggel is küszködünk a Jé­zus Krisztusról szóló öröm­hír, az evangélium továbbadása kapcsán. Különböző akadályokba ütközünk keresztyén külde­té­sünk végzése, teljesítése so­rán. Vannak, akik nem is érzik feladatuknak, hogy másoknak Jé­zusról, a hitükről beszéljenek. Van­nak, akik nem tudják, ho­gyan is fogjanak hozzá. Vannak, akik nincsenek tisztában az­zal, hogy mit is kellene mondaniuk, ha szóba kerül ez a téma. Vannak, a­kik bibliaismereti, teológiai, lélektani hiányossága­ik miatt eleve alkalmatlannak tartják ma­gukat mondjuk egy ateista munka­tár­suk­kal, szomszédjukkal vagy családtagjukkal való vitára. Más okai is lehetnek annak, hogy ki miért nem tesz bizonyságot Krisz­tus­ról, pedig a gyülekezet, az egyház növekedésének kétezer éve ez a leg­e­red­mé­nye­sebb és legegy­szerűbb módja. Ezért szerepel szin­tén a Missziói Munkaterv­ben a következő alapcélkitűzés: „Gyü­le­ke­ze­tünk építésének legfőbb eszköze az „embereket, em­be­rek által Krisztushoz vezetni” elv.” – Mielőtt azonban elmerülnénk a rész­letekben, mielőtt metodikai, módszertani kérdésekre ke­resnénk meg a bibliai válaszokat, mielőtt konkrét tanácsokat ad­nánk például a hitetlen emberekkel való elvi vitákat illetően, min­denekelőtt arra kell ma figyelnünk, hogy milyen alap­fel­té­te­lei vannak a Jézusról, a hitünkről való bizonyságtételnek? Kissé mó­dosít­va az olvasott igéket így fogalmazok: Kit küldhet el az Úr, ki mehet el az ő követségében? Kiből lehet emberhalász? Mi az, ami nélkül nem hogy nem érdemes, de nem is szabad be­le­kezdeni a misszióba? Úgy keressük meg most erre a választ, hogy az evangéliumi történetből emeljük ki azt a három pár­beszédet amely Péter és Jézus között lezajlott a­zon különös délelőttön ott a csónakban.

1./ A másoknak való bizonyságtétel első kritériuma az elhívás. Ez az, ami nélkül egyszerűen felesleges, sőt káros is le­het belekezdeni. Kivételes esetek persze mindig vannak. A Filippi levélben olvassuk, hogy Pál apostol még azoknak is örül, a­kik „irigy­ségből, versengésből”, sőt „színlelésből” be­szélnek Jézusról. „Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még in­kább örül­ni fogok.” Az Ige magja olyan erővel rendel­kezik, hogy túlnő azon, aki hinti. Akkor is célba érhet, ha az igehirdető hi­teltelen, en­ge­detlen, ad absurdum hitetlen. De et­től a szabály még szabály: az beszéljen Jézusról, aki ismeri Őt! Az tegyen val­lást a hitéről, aki­nek van miről vallást tenni! Egy másik levelében, a római levélben így ír erről Pál: „De hogyan hívják se­gítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak?...” (Róma 10,14-15.) A küldetés azon­ban mindig az elhívással kez­dődik. Azzal, hogy életünk egy pontján megszólít minket az Úr. Pétert először is azzal szólította itt meg, hogy megkérte vi­gye őt egy kis­sé bel­jebb a parttól. Majd azzal, hogy: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fo­gás­ra!” Jegyezzük meg tehát test­vérek, hogy a misszióba, a küldetésbe való beállás sohasem azzal kezdődik, hogy Jézus úgy a­hogy vagyunk, elküld. Először meg­szólít, elhív a maga követésére, ezután, s ezzel egyidejűleg felkészít, de csak ezután küld ki. A küldetés elnyerésének mindig meg­van ez a sajátos ritmusa. Elhívás, felkészítés, kiküldés. Ézsai­ás próféta sem úgy kezd­te, hogy látva népe nyomorult, elesett ál­lapotát fogta magát és elkezdett prédikálni nekik. Először a templomban talál­koz­nia kellett a mindenható Istennel. Péter­nek meg a csónakban kellett találkoznia a mindenható Jézus­sal. Péter persze már ezt megelőzőleg is találkozott Jézussal, és szerzett ró­la felszínes benyomásokat, hiszen a bátyja And­rás már korábban bemu­tat­ta őt neki. Sőt, Jézus mint gyógyító sem volt teljesen is­meretlen Péter számára, mert nem sokkal ezelőtt a reggel előtt meg­gyó­gyította Jézus Péter anyósát. De itt most a mindenható Is­tent kell, hogy megismerje benne, és ez sokkal több, mint egy fel­színes benyomás. Ehhez egészen közvetlen, személyes kon­tak­tusra van szükség. Egy egész é­letet meghatározó élményre. E­zért nem fogtak egész éjszaka egyetlen árva halat sem. Nem volt ez véletlen. Ezért kellett a tehetetlenséget, a kudarcot, a cső­döt egészen egzisztenciális módon is megtapasztalniuk. És ezért kel­lett Jézus hatalmát is testközelből átélniük. Mert az sem volt véletlen, hogy ott és akkor, amikor és ahol nem kellett volna lenni hal­nak, annyit fogtak, hogy el se bírták.

Az elhívás sokak számára ma is hasonlóképpen törté­nik. Nem mintha csónakban ülnénk, s nem azért mintha halá­szok len­nénk. Hanem azért, mert Péterhez hasonlóan a mai embernek is gyakran vannak előzetes benyomásai Jézusról. Ke­vés ki­vé­tel­től eltekintve a világnak ezen a részén nem úgy kerülünk az Ő közelébe, hogy soha semmit nem tudtunk róla. Nem úgy jövünk el a templomba, hogy azt se tudjuk hová jö­vünk. Az elhívás a hallgatás és befogadás, az ismerkedés idő­sza­ká­val kezdődik ma is. Va­lami Jézus vonzáskörébe visz. Ami korábban lényegtelen, mellékes, sőt, talán visszataszító volt, az egy­szer csak érdekessé, von­zóvá válik. Nem mondod, hogy hiszel Jézusban, még csak azt sem, hogy hinni akarsz. De valami tör­ténik benned, hiszen kö­zöm­bösből keresővé lettél. Van, aki a Bibliát veszi elő egyre gyakrabban, van, aki keresztyén is­me­rőseit közelíti meg, van, aki isten­tiszteletre kezd járni. Sokszor maga sem tudja, hogy mi indítja őt mind­erre. De tény, hogy egyre nagyobb figyelemmel és öröm­mel foglalkozik azzal, amit Jézus mondott és tett. Ám e­zek csak felszínes, előzetes in­formációk. Hol van ez még attól, hogy Jé­zussal személyes életközösségben lehet lenni?

Az első fordu­lat akkor következik be, amikor Jézus be­lép a hajónkba. Nem kérdez semmit, nem kér engedélyt, csak fog­ja magát és beszáll. Egyszer csak ott van és tanítani kezd. Emiatt nem tud az ember úgy csinálni mindent tovább, mint ad­dig. Pé­ter nyilván nem prédikáci­óra vágyott azon a szomo­rú reg­gelen, hanem arra, hogy befejezhesse a hálók tisztítását és ha­za­me­hes­sen aludni, hogy az esti műszakra kipihenhesse ma­gát. Erre fel most Jézus ott áll a hajójában és Isten orszá­gá­ról be­szél a tö­meg­nek. Már csak ez hiányzott! És tényleg testvé­rek: ez hiányzott! Ez hiányzott ahhoz, hogy a folytatás­ban en­ge­del­meskedjen ez a büsz­ke és öntudatos ember Jézus furcsa parancsának. Enélkül elmaradt volna a csoda és a kül­detés el­nye­ré­se is. Enélkül Péter el­ha­lászgathatott volna még évekig a tavon, s mi soha nem hallottunk volna róla. De Jézus belép a csó­nak­ba és tanít. – Talán mi sem tudjuk, talán te sem tudod, pontosan hogy és mikor történt, de egyszer csak téged is elkezdett va­lami megérinteni, megfogni ab­ban, ami a temp­lomban történik. Valami megragadott abból ami a prédiká­ció­ban elhangzik. Ha nem jöttél, hiányozni kezdett. Nem akartad te ezt, lett volna jobb dolgod is vasárnaponként, de Jézus be­lépett és tanítani kez­dett. S amit mondott elfeledtette ve­led a hálót, a hajót, a halakat. A munkahelyi problémákat, a megél­hetési gondokat, a csa­ládi nehézségeket. De ma ennél töb­bet kí­nál és akar. Nem átmeneti könnyebbséget, nem csupán egy kis fellé­leg­zést, nem al­kalmi segítséget, hanem új életet, új célt és kül­detést. Ehhez viszont szükség van egy másik fordulatra is. Arra, hogy egé­szen személyesen, egészen konkrétan szóljon hoz­zád mint Péterhez is. „Evezz a mély­re, és vessétek ki hálóitokat fo­gásra!”

Az elhívás-történetek állandó és megkerülhetetlen ré­sze ez a mozzanat. Egyszer eljön az idő - Jézus hozza el - , a­mi­kor meg­szólítja az addig ismerkedőt. Amíg a mély­ség a tó belsejét jelentette ott és akkor, hallhatjuk Jézus sza­vait úgy, mint ami ké­ré­se nehéz, kockázatos, érthetetlen vol­tára utal. Ez a kérés, vagy inkább parancs, olyan területen szólít meg, ahol azt gon­dolod, hogy te vagy a tekintély. Sok jó és érde­kes, lelkesítő gondolat lett már a tiéd, de mindez a „vallás”, a „hit” vilá­gá­hoz tartozik - s ed­dig azt hitted - nem kell, hogy az elevenedbe vágjon. Jézus azonban egyszer csak abba szól bele, amiben te tar­tod magad a mes­ternek, és őt idegennek lá­tod. Ám a hallgatás, az ismerkedés, az elkötelezettség nélküli szemlélődés ide­jé­nek ezzel vége. Jé­zus Krisztus benned el­kezdett munkája tovább kell hogy menjen. – Mit jelenthet ez? Mondjuk haragban vagy valakivel. Nem be­szél­tek, és megfogadtad, hogy amíg ő nem keres meg téged, semmi nem változik. Jézus meg azt mond­ja menj, bocsáss meg ne­ki, vagy kérj bocsánatot tőle. Vagy evezz a mélyre önmagad, múltad, belső lelki összetevőid meg­ismerésében! Tarts számvetést Is­ten előtt, hová jutottál, mit értél el, s mindezt milyen mozga­tórugókkal! Tudod mi áll a gyo­morfekélyed, a dühkitöréseid, a ha­lál­félelmed mögött? Vagy evezz a mélyre a munkád vilá­gában! Amikor kör­vo­na­la­zó­dik előtted egy döntés lehetősége: az egyik ol­dalon a biztos előnnyel járó, ámde tisztességtelen, a másik oldalon az igaz, de bi­zonytalanságot szülő választás. Életed bármely te­rületén, a mindennapok világában, ahol úgy gondolod, jól kiismered ma­ga­dat, és kezedben tartod a dol­ga­id, egyszer csak jön a hang: indulj el, kezdj újat, hagyd ott a beváltat, mondj nemet a ha­mis­ra, vállald a kockázatot! Evezz a mélyre! Mert enélkül nem is­merheted meg Jézus igazi ha­talmát, ennek megtapasztalása nél­kül viszont nincs miről má­soknak beszélni.

2./ Küldetésünk másik kritériuma az engedelmesség. –Eddig Jézus arról beszélt, amiben ő az illetékes. Simon nem gon­dol­ja, hogy jobban tudna tanítani az Isten országáról, mint a Mester. A halászat, a mindennapi életnek ez a területe azon­ban más kér­dés. Itt Péter a szaktekintély: „Mester, egész éj­szaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk”. Más szóval: Jé­zus, ebben a kér­désben nem jól beszélsz. Ha éjjel nem volt fogás, hogy lenne nappal? „Evezz a mélyre”? Látszik, hogy Jézus nem ért a ha­lá­szat­hoz. Hogyan is értene, amikor Ő ács, esetleg tanító, rabbi, de semmiképpen nem szakember. Min­den va­la­mi­re való halász tud­ja, hogy a gyors esti lehűlés mi­att a halak a part-menti sekélyebb vizekből éjjel behúzódnak a mélybe, s ilyenk­or lehet két csó­nak közé kifeszített kerítő­hálóval eredményesen halászni. Na de nappal? Ilyenkor meg­látszik a háló ár­nyé­ka a vízen, s ilyen­kor a túl meleggé váló felszíni vizekből a halak lehúzódnak a tó mélyebb rétegeibe. Már megbocsáss Jé­zus, de délben nem lehet ha­lászni! Ehhez azért mégiscsak jobban értek én! Ez Péter igazsága, s ezzel áll szemben Jézus igaz­sága, amely nagyobb a ter­mé­szeti törvényeknél, mert az nem más, mint az Ő szava, mint az Ő Igéje! Az, amivel meg­al­kot­ta a vi­lágot, az, amely teremtő erő­vel bír ma is, az, amelynek hatá­sára a nem láthatóból elő állt a látható! Honnan tudjuk, hogy Isten Igéje az igazság? Onnan, hogy ma­ga Jézus állítja ezt. Híres, ún. főpapi imádságában könyörög mennyei Atyjához így a tanítványaiért: „Szenteld meg őket az igaz­sággal: a te igéd igaz­ság.” (Jn 17:17.) – Testvérek sok mindent mondha­tott vol­na még a halász: fáradt vagyok, ne kezdjük új­ra; értel­metlen ilyen­kor próbálkozni; mit szólnak a többiek, ha látják, mi­lyen bolond dologba kezdek, „de a te szavadra mégis ki­ve­tem a há­ló­kat.” Furcsa, amit kérsz, Jézus, de mivel Te kéred, meg­te­szem - mondja Simon. Eddig figyelt és hallgatott, most azon­ban cse­lekednie, kockáztatnia kell. Eddig azt hallgatta, amit Jé­zus mindenkinek tanított, most azt kell ten­ni, amit Jézus ki­zá­ró­lag neki mond. A hallgatásnak, az „ismer­ke­désnek” nem volt olyan tétje, mint a személyre szóló pa­rancs­nak, az engedel­mes­sé­get váró felszólításnak. A hallgatás Jé­zus vonzáskörében cso­dálatos és könnyű, az en­gedelmességnek ára van és kockázatos. Si­mon­nak döntést kell hoznia, hogy mit csinál.

Itt válik az addig maximum érdekes, élvezetes, általá­nos érvényű szónoklat szívhez szóló, kikerülhetetlen, húsba vá­gó ere­jű isteni igazsággá! A kérdés csak az, mi lesz vele? Talán értjük már testvérek, hogy itt, ebben az esetben minden azon dőlt el, hogy Péter kimondta ezt a „mégis”-t. Az egészen természetes, mivel a mi megromlott emberi természetünkből más nem is fa­kad­hat, hogy az isteni igazsággal szemben min­dig az az első mondat: Uram, szó se lehet róla! Egész éjszaka fá­rad­tam, mégsem fog­tam semmit, ilyet tőlem ne kívánj! E­gész életemben becsületesen küszködtem, nem is fogtam so­ha semmit, s akkor te most mé­g­is arra kérsz: evezz a mély­re!? Kezdjem újra? De hát ez értelmetlen, logikátlan, hihetet­len! Miért tegyem meg? Azért, mert te mon­dod? Igen, álta­lában ez az első mondat. De vajon engedjük-e, hogy Jézus szava dolgozzon ben­nünk, s ki tudjuk-e mondani a ta­pasztala­taink, a meggyőződésünk, a szaktudásunk, önmagunk ellené­re, hogy „de a te sza­vad­ra még­is...”? – Testvérek, ez egy na­gyon nehéz lépés, mert emberileg úgy tűnik, hogy nekünk van igazunk. Péternek is igaza volt sok mindenben. Jézus nem volt ta­nult halász. Igaza volt ab­ban is, hogy a sok évtizedes tapasztalat szerint nappal nem le­het ha­lat fogni. Igaza volt, hogy ő na­gyon fáradt, és pihen­nie kell, mert este vár rá az újabb műszak. Mindenben igaza volt. Itt a tu­lajdon igazával kellett szembe­he­lyez­kednie. De aki erre kész, az átéli, hogy Jézus szava, igéje maga az igaz­ság. Aki hit­tel kimondta ezt a döntő „mégis”-t, az olyan győ­zelemként, diadalként fogja megélni azt, hogy engedelmeske­dett a hallott igé­nek, amit soha nem fog megbánni.

Köztünk is vannak, akik ugyanúgy mint Péter, először csak kénytelen-kelletlen hallgattak végig egy prédikációt, mert egy csomó minden tiltakozott bennük ellene. Vasárnap délelőtt otthon kellene lenniük, ebédet kellene főzni a család­nak, ki kel­le­ne takarítani a lakást, meg kellene csinálni a lec­két, és így tovább. De amit hallottak, talán mégis megfogta ő­ket, s így va­lahogy itt ragadtak. Aztán egyszer csak, váratla­nul komolyra fordult a dolog, amikor egy igehirdetés szemé­lyesen is meg­é­rin­tette őket, s é­rez­ték, itt bizony róluk van szó! Jézus valami olyat kért tőlük, ami éles ellentétben állt a saját igazságaikkal. „E­vezz a mélyre: fe­jezd be a kapcsolatot azzal, akit nem Isten adott melléd; fordulj oda ahhoz, akit ed­dig szóra se mél­tat­tál; vidd vissza azt, ami in­gyen sem a tiéd; hagyd abba azt, amivel a környezeted idegeire mész; vállalj engem akkor is, ha ebből hát­rányaid származ­hat­nak!” Aki közülük nem ragaszkodott körömszakadtáig a maga igazához, ki tudta mondani ezt a „még­is”-t, az megismerte az Is­ten igazságát, s annak teremtő és megtartó erejét a maga életé­ben. Az ilyen ember kap ezután élet­re szóló küldetést Jézustól a misszi­óra, az emberhalászatra. Ezért nincs engedelmesség nélkül gyümölcsöző bizonyság­té­tel.

3./ Ennek harmadik kritériuma nem más, mint a helyes ön-és istenismeret. – Hiszen Péter engedelmeskedik és cso­da tör­ténik: rengeteg halat fognak be. Lukács evangélista több­szörösen is hangsúlyozza a fogás gazdagságát: olyan sok hal a­kadt a há­lókba, hogy azok szakadozni kezdtek, majd pedig amikor az odahívott társaik segítségével két hajót is megtöl­tötték a halakkal, a­zok majdnem elsüllyedtek. A hálók szaka­doznak, a hajók süllyedeznek, minden kevesebbre van mére­tezve, mint a­mit a jézusi cso­da terem. Az emberi eszközök, az emberi tervezés, az emberi elképzelés nem bírja magába fog­lalni és ma­gá­ban tartani azt, a­mit Jézus képes adni. Az isteni csoda gazdagsága minden emberi számítást felülmúl. Ez az, amit Simon meg­ta­pasztal akkor, ami­kor engedelmeskedik Jé­zus furcsa, kockázatos szavának. De Péter mégis sokkal töb­bet tapasztal, s él itt át, mint egy kirívóan rit­ka, bőséges halfo­gást. Isten gazdagságából, teljességéből, túlcsorduló szerete­téből lát meg valamit Jé­zusban. Jézust kezdi meg­is­mer­ni más fényben. Hogy ez mennyire így van, azt jelzi, hogy a csodás események után nem azt mond­ja, hogy Uram Jézus, adj más­kor is ilyen fogást, hogy könnyebb legyen az életem, vagy nem a nagy értékű zsákmány el­helyezése a legfőbb gondja. Va­la­mi egészen más problémája lesz.

„Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Jé­zus isteni gazdagságával szemben nem tehet mást, mint hogy fel­is­meri a maga hiányát, szűkmarkúságát, töredékes és elég­telen voltát. Nemrég még így szólt kételkedve: „Mester, e­gész éj­jel nem fogtunk semmit, de a te szavadra” - most pe­dig a földre esve imádja az Urat. A csoda, Isten megtapaszta­lása, amely az en­ge­delmességet követi, nemcsak Isten gaz­dagságát, de az ember szegénységét is felszínre hozza. A va­lóság láthatóvá lesz Si­mon számára. – Miért kell Simonnak engedelmeskednie egy furcsa do­logban? Azért, hogy megtanuljon hinni, azaz magát tel­jesen Jé­zus­ra bízni. Mert amíg a csónakból figyeli, hallgatja a Mes­tert, amíg érdeklődik és „ismerkedik”, addig nem lehet Jé­zus kö­ve­té­sé­ről, élete odaszánásáról beszélni. Amíg nem tapasz­talja meg Isten gazdagságát, és ezzel együtt elke­rül­he­tet­le­nül a ma­ga sze­gény, bűnös voltát, addig azt hiszi, hogy ő az élete mestere. Addig nem esik remegve Jézus lábaihoz, felismer­ve az ő Istenségét és dicsőségét. És addig nem is hallja meg a küldetés szavát, azt a szót, ami mindent újjá tesz az életében: „Ne félj, ezentúl em­ber­halász leszel!” S ez azt is jelenti testvérek, hogy az igazán odaadó, minden öntudatlan belső, lelki kom­pen­zá­lástól és minden tu­da­to­san önigazoló külső megnyilvánulástól mentes misszió e­lőfeltétele ez a világos látás. Hogy Jé­zust az Isten Fiának, ma­ga­m pe­dig nélküle elveszett, bűnös embernek lássam. Aki enélkül szolgál neki, az azzal áltathatja ma­gát, hogy vele minden rend­ben van, s azzal elhitetheti az ördög, hogy saját erőből, saját dicsőségért, saját magában bízva is lehet e­red­ményesen ha­lász­ni. Aki vi­szont átélte már egyszer a csodát, hogy a tiszta, bűn nélküli, szent Isten nem iszo­nyo­dik egy csó­nakban ülni velem, nyo­morult, ku­darcot kudarcra halmo­zó emberrel, az kész lesz ha kell mindenről lemondva kö­vetni Őt, s szolgálni hálából egy életen át ne­ki!

„Egész bölcsességünknek, már amelyik igaz és valósá­gos bölcseletnek nevezhető, valójában két összetevője van: Is­ten és önmagunk ismerete.” – Ez Kálvin Institutiojának első mondata. Az emberrel foglalkozó tudományok igyekeznek fel­tár­ni az em­beri lélek mélységeit. A nagy igazság azonban az, amit Jeremiásnál így olvasunk: „Csalárdabb a szív min­dennél, ki­csoda is­mer­heti azt?” Igazi helyes önismeretre ma­gunktól nem tudunk eljutni, mert igazán helyesen csak az is­mer minket, aki alkotott. Is­ten nélkül felszínes és sekélyes az önismeretünk is. Aki viszont Őt megismeri, az az Ő színe e­lőtt, az Ő meg­is­me­résének és el­is­merésének a fényében meg­látja a maga valódi arcát, mint Péter. Ezért kapcsolja össze a Biblia is ezt a ket­tőt, s mindig ebben a sor­rendben említi: he­lyes istenismeret és abból következik a helyes önismeret. „Si­mon Péter pedig ezt lát­va leborult Jézus lába elé, és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A halfo­gás miatt ugyanis nagy fél­elem fogta el őt...” – Ez a „nagy félelem” vallástörténeti szakkifejezés. Amikor az ember a személyes Isten jelenlétét átéli, ami­kor valami olyat tapasztal, a­mire nincs más magyarázat, csak az, hogy itt az Isten közbe­nyúlt és cselekedett, akkor úrrá lesz rajta ez a tremendum, ez a fé­le­lem. Nem tudja mitől, miért, kitől. A szíve mélyén sejti, hogy itt a mindenség Ura előtt ál­lok. Itt valami egészen más történt, mint amihez hozzászoktunk. Éppen ezért ez a félelem térdre kényszeríti. Ézsaiás is ezt él­te át a látomásban a temp­lomban: „Jaj ne­kem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú va­gyok...” (Ézs. 6,5.) A mindenható Isten je­len­létében nem lehet másképp érezni és szól­ni. Épp ezért Péter sem azt mondja „Mester”, mint az előbb, hanem ezt: „Uram”. Ezt a szót a hí­vő zsidók az élő Isten sze­mély­neve, a Jahve helyett mondták. Ez a félelem, ez a letérdelés, ez a megszólítás: U­ram, egy hí­vő zsidó szájából csak az Isten szí­ne előtt jött ki, és csak ott viselkedett így. Aki felismeri, nem tehet mást, mint­hogy i­mádja. Előtte Mesternek szólította, most a leg­természeteseb­ben jön ki a száján ez a szó: Uram. Leesett a hályog a sze­mé­ről. Ugyanazt mondja, és ugyanazzal a bi­zo­nyos­ság­gal, mint húsvét után egy héttel Tamás, aki abban is kételkedett, hogy iga­zat mond tíz tanítványtársa. Amikor a feltámadott Krisz­tust látta, akkor ő is azt mondja: Én Uram és én Istenem! Erre a fel­ismerésre azok jutnak, akiknek Jézus az Ő titkát ki­je­len­ti. Amikor felismeri és elismeri Jézust annak, akinek Ő mondta ma­gát, akkor tudja kimondani azt, hogy kinek ismerte fel ön­ma­gát: „Én bűnös ember vagyok, Uram!” A Jézusban megje­lenő is­teni szentség mellett a maga szentségtelenségét és tisz­tá­ta­lan­sá­gát látja meg. Az isteni gazdagság, ami megnyilvá­nult a gaz­dag zsákmányban is, a maga szegénységét juttatja eszébe. S az, hogy el­ismerte Jézust Úrnak maga felett, a maga elesettségét teszi kézzelfoghatóvá a számára. Így térdel ott Jé­zus előtt, és aki Őelőtte le­térdel, azt már fel lehet emelni.

Ezért olyan kétségbeejtő, amikor sokszor hívő emberek is mit sem sejtve, nagy békességben együtt élnek a bű­ne­ik­kel. Mind­nyájunknak vannak reánk jellemző bűneink. Az alka­tunkból következők, a neveltetésünkből következők, a vaksá­gunk­ból kö­vetkezők. Szeretném kérni, hogy készüljünk a jö­vő vasárnapi úrvacsorára úgy, hogy őszintén kérjük ma a mi U­run­kat: Uram, hadd értsem meg jobban a te irántam való szeretetedet és kegyelmedet, s ennek a fényében hadd lássam meg a r­ám jellemző bű­nö­ket. Nem akarok együtt élni sem­mivel, ami neked utálatos, és ami alkalmatlanná tesz arra, hogy használj engem. Mert Pétert is igazában azután használ­ta az Úr Jézus, miután húsvétot követően megbeszélték a dol­gokat. Isten erre az imádságra egészen bi­zonyos, hogy vála­szolni fog. Így, ha már belépett Jézus az életünk hajójába és együtt evezünk vele, még sokkal szorosabb és mé­lyebb kö­zösségbe jutunk vele, s még jobban látjuk, ki Ő, kik vagyunk mi, és hogy kikké fog for­málni bennünket.

Íme, így hívta el Jézus Krisztus Pétert az Ő kö­vetésére, így indult el az ő emberhalászata, s hasonlóan munkálkodik ben­nünk is. Amennyiben ha­tás­sal van rád, engedd magad a vonzásába és hallgasd Őt, „ismerkedj” vele. Ha már régóta így vagy a kö­zelében, vedd ész­re, ha sze­mélyesen szólít és parancsol: evezz a mélyre, en­gedelmeskedj! Engedd, hogy megmutassa cso­dá­la­tos gaz­dag­ságát, is­teni szent­ségét - s ne vonakodj szembesülni sze­gény­ségeddel, bűnös voltoddal. Ha pedig így találkoztál ve­le, Ő elhívott ta­nít­vá­nyá­nak, akkor mindent kezébe téve - in­dulj az emberhalászat, a bizonyságtétel, a küldetés útjára! Mert ha e­zek a lelki fel­té­telek tel­je­sülnek, akkor ezek után te is bátran elmondhatod a prófétával: „Itt va­gyok Uram, engem küldj!” Így legyen! Ámen.