2013. január 13.
Jakab: kísértés
Tex.:Jak 1,2-4, 12-15
Svábhegy

Kedves Gyülekezet!

Az már megszokott, hogy hónap első vasárnapján keresők istentiszteletét tartunk, várjuk, hogy olyan emberek jöjjenek közénk, olyanokat hívogatunk, akik még nem döntötték el pontosan miben is hisznek, kit akarnak követni. Most induló sorozatunkban a hónapok második vasárnapján pedig kifejezetten a gyülekezet tanítását célozzuk meg, hitének mélyítését, és a gyülekezet belső életével kapcsolatos igék és kérdések fognak előkerülni.

Ezért is állt ma előttünk ez az ige Jakab leveléből, mert ez a levél is egy gyülekezet éltével foglalkozik, az ő szemléletüket szeretné formálni.

Mielőtt azonban belefognánk a textus kibontásába érdemes tisztázni, hogy kevés olyan könyv van, amivel kapcsolatban annyi elképzelés létezne, mint Jakab levele. Nem szeretném felsorolni a keletkezéssel és szerzőséggel kapcsolatos hipotéziseket, de azt, hogy én melyikhez tartom magam, megéri tisztázni. Elfogadom azt, hogy a szerző Jakab, az Úr testvére, azaz Jézus öccse. Aki Jézus földi pályafutását még kétkedve figyelte, de Pál szavai szerint a Feltámadott neki is megjelent, és innentől kezdve az apostolokkal együtt munkálkodik, olyannyira, hogy a Jeruzsálemi zsidókból lett keresztény gyülekezet vezetője. Fenn tartom, hogy senkinek nem fog sem az üdvössége, sem a hite múlni azon, hogyha valamelyik más hagyomány és más tézis mellett dönt. Számomra ez az, ami a leginkább egybevág a szöveggel.

KÍSÉRTÉS ÁLTALÁBAN

Kísértés. A téma egyidős az emberiséggel. És most nem csak úgy általánosságban, vagy közhelyként, hanem tényleg. A Bibliánk legeslegelejétől, még az előtt, hogy templom lett volna, az előtt, hogy édességipari termékek lettek volna, még az előtt is, hogy több nő és férfi szaladgált volna a földön, hogy Ádám és Éva másfelé kacsintgathattak volna. Még a pénz előtt, még a hatalom előtt már ott volt a kísértés.

„Csak ugyan azt akarja Isten?” – mondja a kígyó, a következményeket jól ismerjük. Amikor kísértésbe kerülünk, akkor ellent mond egymásnak a vágyunk, és valami belső hang. Szeretem, mikor ezt rajzfilmek úgy ábrázolják, hogy a hős feje felett egy angyal meg egy ördög lebeg, és igyekeznek őt meggyőzni. Mert ez történik: két dolog ellentétét kell magamban elrendezni ilyenkor.

Legendás kísértések: Geothe Faustja, aki a szerelemért a lelkét adja az ördögnek, Vagy Madách ember tragédiája, ahol Lucifer a főhősök után jár, igyekszik bebizonyítani, hogy nincs értelme az életnek, és majdnem elviszi Ádámot az öngyilkosságig.

A Jeruzsálemből annak ostromakor szétszéledő zsidó-keresztény gyülekezet számára kísértés lehet, hogy elhagyják a hitüket. Kísértés lehet, hogy a pogány-keresztény közösségek helyett, amelyeket találhattak maguk körül – és biztosan degradálónak találták a társaságot – inkább visszahúzódjanak a zsidó kultuszba, ahonnan jöttek.

Fókuszáljunk magunkra is, beszéljünk a gyülekezetünkről: noha mi helyileg együtt vagyunk így vasárnaponta, mégis számtalan különböző vélemény, kegyesség van itt jelen együtt. Mi is kicsit szétszóratásban vagyunk, megosztottságban, nem pedig egységben hiába vagyunk itt együtt. Kísértés, hogy megítéljük, akár egyenesen elítéljük a másikat, aki nem úgy gondolkodik, nem azzal foglalkozik, nem azt mondja, amit én gondolok. Kísért a pártoskodás, hogy szétszakadjunk ilyen-olyan érvek, érdekek, elvek mentén. Kísértés, hogy olyanok akarjunk lenni, mint valamelyik más gyülekezet, másoljuk a mintákat, a módszereket, a kegyességet, ahelyett, hogy a saját utunkat keresnénk.

Kísértések között járunk egyénileg is. Mindenkinek van egy-két gyenge terület az életében. Fontos ezekről tudni, mert ha nem figyelünk rájuk abból gond lehet. Olyan ez, mint a lábon kihordott szívinfarktus. Ha nem veszi komolyan az ember a tüneteket azt sem fogja tudni, hogy segítségre lenne szüksége, csak talán akkor, mikor már túl nagy a baj.

Első lépésként, mihez kezd az ember, ha rájön, hogy kísértésben van?

1. vádaskodunk: azt nézzük, honnan jön

Sajnos mi szokott az első reakciónk lenni, mikor kísértésben, vagyunk? Sok esetben az, amit Jakab is felhoz: azt kérdezgetjük, hogy miért, kitől van ez. Ki okozza ezt, hogy én most kísértésben, próbában, döntéshelyzetben, nehézségben vagyok?

A gyülekezetekben, ahova Jakab címezte az ő levelét élt ez a probléma, sőt odáig eljutott az ember, hogy magát Istent akarja okolni a kísértésért. Hogy hagyhatta Jeruzsálemet? Hiszen Isten mindenható és az ő tudomása nélkül egy hajszál sem eshet le a fejükről. Jogos a következtetés nem? Csak éppen két gond van ezzel a gondolattal: Először is, hogy Isten az igénk szerint nem kísérthető és nem kísért, az az semmilyen kapcsolatban nem áll a gonosszal. Másodszor akkor, amikor az ember Istenre, vagy akár sátánra, vagy a felebarátjára, gyülekezeti társára vagy bárki másra akarja fogni az ő kísértésének az okát, akkor egy hatalmas felelősséget hárít el magáról, ami pedig őt illetné. Azt gondolom, hogy már magát a felelősséget áthárítani egy a legnagyobb kísértések közül. Mennyivel könnyebb mást okolni, mint magamat megalázni, belátni a hibát és próbálni javítani…

Olyan ez, mintha az apuka aki orvoshoz viszi a gyereket nem azért érdeklődne, hogy hogy fog meggyógyulni, hanem azon évődne, hogy vajon ki a hibás, kitől kapta el a gyerek az influenzát. Mindenesetre épp az orvost gyanúsítani elég nagy balfogás.

A forrása a kísértésnek, amit a Szentírás megjelöl nagyon is belül található az emberben: a vágy. Belőlünk, belőlem és belőled indul, mi vagyunk a forrás. Belőlünk származik az elégedetlenség, a többre vágyás. A kívánság. Innen indul. Ez a kezdőpontja a kísértésnek.

Második lépésként, ha túljutunk a hibáztatáson és nem hárítottuk valaki másra a felelősséget, akkor elkezdünk mérlegelni.

2. mérlegelünk: Mit kell érezzek, amikor benne vagyok? Akkor ez most jó, vagy rossz? Ugyan csak Jakab levelében hangzik ez az ige:”teljes örömnek tartsátok testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek… Mai igénkben is az áll: „Boldogok, akik…” Viszont a Mi atyánkban pedig azt imádkozzuk, hogy ne vígy minket kísértésbe. Nos, ha rossz a kísértés, akkor miért kell tőle boldognak lennünk, ha jó kísértés, akkor miért kérjük, hogy ne engedje az Úr? Jó a kísértés, vagy rossz? Ennek a rejtélynek próbálunk a végére járni ma, mégpedig úgy, hogy megpróbálunk érvelni mindkettő mellett, mondhatnám egy mérleget állítunk fel.

Először nézzük meg, mi szól amellett, hogy a kísértés rossz.

Rossz a kísértés mert:

14. vers: Mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.

Mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva. Itt a csalogatni szó eredetileg tényleg jelenti azt a csalétket, amit a vadász kihelyezett a csapdához. Ez a csalogatás nem azt jelenti, ahogy apuka vagy anyuka süti reményében édesgeti oda a durcás gyereket az ebédlő asztalhoz. Ez a csalogatás ez arról szól, hogy csapdába ess. És legyen szó bármilyen állatról, a Bibliai korokban még nem azért fogtak meg bármit is, hogy elengedjék. Nem volt még állatvédő, aki befogja az állatot, megjelöli és békével visszaereszti a környezetébe. Abban az időben amit megfogtak az emberek, azt le is ölték és feldolgozták. Ez a csalétek amit az igénk ilyen plasztikusan elénk rajzol, egyenesen a halálhoz vezet.

Ezt erősíti meg a 15. vers is: „15.Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. „

Kívánság, bűn halál. Ezek az állomások. Mintha egy vonattal haladnánk: ezek itt a megállók. Csak éppen be nem mondják őket. És ez egy nagyon nagy nehézség. Nem könnyű tudni, hogyha ezen az úton jár az ember.

Egy barátommal beszélgetve mesélte el az ő családi tragédiájukat. Az édesapja munkahelyén volt egy hölgy, aki nagyon kedves volt az édesapjához. Azt mondja, hogy őszintén nem tartotta bűnnek, hogy kedvesek egymáshoz, hiszen kollegák. Nem tartotta bűnnek azt sem, hogy néha kávéztak együtt, hiszen sok kimerítő üzleti tárgyalásra jártak. Azt sem, hogy sok időt töltöttek együtt. Mégis ezek az apróságok vezettek el az olyan látványos jelekig, mint a családi veszekedések, hogy az édesapja elhagyta őket, hogy az édesanyja ebbe belekeseredett, és hogy a végén ő kötött ki egy drogrehabilitációs intézetben. Azt mondja, hogy utólag sem tudja megmondani hol volt az a pont, ahol meg kellett volna állítani a történetet.

Szépen láthatatlanul belül kezdődött. Kívánság. Láthatatlan, mert belül van. Le lehet tagadni, hiszen nem bizonyítható, nem látta senki. Mégis ez vezet el, ez indít el ezen a lefelé menő sínpályán. Ezért olyan radikális Jézus, amikor ezt mondja:

²⁷"Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj!²⁸Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében. - VAGY

²¹"Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette.²²Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére.

Jézus tudja, hogy a bűn már belül elkezdődik.

“Egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Kívánság, bűn halál. Stádiumai, állomásai egy útnak. A halál a végállomás. Nagyon érdekes, hogy egy parázna kapcsolatból származó terhesség képével illusztrál itt Jakab. A kívánság még láthatatlan, de meg fogan benn valahol az anyaméhben. Aztán nő odabenn a magzat, fokozatosan láthatóvá válik a jel: nagyobb a has. De a teljes igazság, hogy hova tartott ez az út, csak a szülésnél bukik ki. Ez a folyamat egy negatív, egy torz egy célttévesztett szülési aktus, mert nem egy új élet születik, hanem halál. Milyen megdöbbentő kép: halált szülni.

De van másik út is!

Jó a kísértés, mert:

Ugyaninnen ugyanebből a kívánság pontból nem csak halál végállomásra lehet eljutni. Az eredeti szövegben egy kicsit máshogy hangzik az igénk első mondata: „Boldog az ember, aki helyt áll a kísértésben: kipróbálttá lesz, és el fogja nyerni az élet koszorúját.” Ha az előbbi módszerhez akarom hasonlítani ezt a mostani igét, akkor felrajzolva ennek az útját három állomásunk lesz: Kísértés, kipróbált hit, és az életkoszorúja. Kipróbált hit, mert minél több kísértésben tudsz majd megállni, annál könnyebb lesz a következő. Mondhatnánk úgy is, hogy megedződsz.

De nézzük a végállomást: korona, illetve koszorú. Nem kell itt fennakadnunk azon, hogy az eredeti szövegben koszorú szerepel, a mi kezünkben lévő magyar szövegben meg korona. Pont azért fordították koronára a koszorút, mert ma már a korona sokkal jobban visszaadja azt a jelentést, amit régen a koszorú hordozott. Ma már alig néhány helyen használunk koszorút, elsősorban temetéseknél. Halálkor. Búcsúzáskor. Édesanyám virágos, ezért testközelből látom, hogy az emberek szinte csak így tekintenek a koszorúra. Ezzel szemben koszorút régen az esküvőn a menyegzőn hordott az, akit eskettek, akit ünnepeltek. Illetve a bajnokok, a sportversenyeken győztesek is koszorút kaptak. Tehát, győztesek, fontos emberek, ünnepelt emberek kiváltsága volt a koszorú: kitüntetés, dicsőség. Illetve egy fontos viselési helye van még a koszorúnak, és ez a menny. A mennyei lények leírásainál szinte nélkülözhetetlen elem a koszorú a Bibliai képek szerint.

Hogyha itt megálljuk a helyünket a kísértések közepette, akkor bajnokok is vagyunk, meg ünnepeltek is azon a lakomán majd, ahol Jézussal és a mennyei seregekkel találkozunk, de itt most elsősorban nem sportversenyzőként, vagy házasulandóként kell magunkra gondolnunk, hanem a hangsúly a mennyei lakoson van. Egy furcsa nyelvtani szerkezet áll itt, ami nem pusztán azt jelenti, hogy az élet koszorúja, mintha az élet a gazdája lenne, vagy kijelölő jelzője, hogy a sok koszorú között az életé, hanem ennek a koszorúnak a tartalma az élet. Az élet koszorúja.

És ahogy az előző útnál el kellett mondani, hogy az egy negatív szülés, ahol halál születik csak, akkor itt el kell mondani, hogy itt megtörténik a csoda a katarzis, itt új élet születik. Nem egy másik személy születik, hanem mi magunk már létező személyek kapunk ekkor új életet. Ez a végcél, a mennyek országa, az örök élet.

Summa:

Itt fekszik előttünk két út: az egyik a kívánságtól a bűnön át a halálhoz vezet, a másik a kívánságból indulva a megedzett állhatatos hiten keresztül az életkoronájához a mennybe.

Most hogy mérlegeltünk a rossz és a jó mellett, ki kell mondani, hogy mi a tanúságunk: A kísértés maga nem jó vagy nem rossz, hanem egy válaszút. Döntéshelyzet. Vezethet Isten felé, És Istentől elfelé is. Van választásunk, hogy hova szeretnénk jutni. Rajtunk múlik, hol kötünk ki.

Ugyanakkor ebben nagyon nagy a felelősség is nem? Ez még így is olyan nehéznek hangzik.

3. Hol van ebben a kegyelem?

· Először is, nem vagyunk a helyzetben egyedül. Isten hidegen szemléli a magas távolból azt, hogy mit kezd az ember a kísértésben. Az evangéliumokból elénk tárul, hogy még maga Jézus is megkísértetett. Ő ebben is részestársunk. Nem kívülről figyeli, hanem az emberrel együtt éli meg, és példát is mutat abban ahogyan ő kiállta a próbát. Nem vagy egyedül a kísértésben.

· Másodszor: Az 1kor 10 13.ban ezt olvassuk:¹³Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni;sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” Erőt ad Isten a kísértés közepette. Luther Márton akkor, amikor a Mi Atyánkról beszél úgy interpretálta azt, hogy ne vígy minket kísértésbe, hogy ne próbálj meg Uram annyira, hogy beléfulladjam. Isten nem fog olyan durva megugorhatatlan próbák és kísértések közé helyezni, hogy ne lehessen azt kiállni. Ahogy készültem az igéből és próbáltam hozzáolvasni a Bibliai nevek és fogalmak című könyvemben ezt találtam a kísértés címszó mellett: Kísértés, kettőspont – próba, melynek szellemi áldás a célja. Istennek nem érdeke és végképp nem akarata, hogy elvesszen az ember. Nem halált akar, hanem életet és áldást.

Éppen ezért elkészíti a szabadulás útját: A két felvázolt út nem átjárhatatlan. Ha elindultál a lefelé menőn, nem vagy arra ítélve, hogy végig is menj rajta. Vannak menekülőutak, vannak visszacsatolások, hogy a jó irányba fordulj. Egészen a végállomás a halál előtti pillanatokig, méterekig van az embernek lehetősége, hogy másik irányba induljon. Ez a visszacsatoló út, ez a lehetőség maga Jézus Krisztus, aki magáról is mondja, hogy ő az út, az igazság és az élet. Isten téged és engem koszorúval a fejünkön mennyei lakomán akar látni fiával és az angyalok között. Hát ezt az orvost akarjuk mi vádolni, hogy megfertőzte a gyerekünket?

4.Appl.: Milyen mankóim lehetnek abban, hogy merre induljak, vagy hogy hol tartok?

- Van-e segítség, találunk-e útmutatást az emberen belül? Hát, ilyen lehet az ember lelkiismerete. A baj csak az, hogy ez nem mindenkinél működik kellő képen. A lelkiismerete sokaknak elhalványul talán éppen a már megtett bűnök miatt elhallgattatja az ember.

- Kívülről honnan jön segítség: Hogy a lelkiismeret újra tudja magát mihez viszonyítani ahhoz normák kellenek, szabályok, mihez képestek. Ehhez bennünket keresztényeket a Biblia segít hozzá. Fontos jól ismerni a Bibliát. Nem csak kiragadott részleteket, vagy nem csak nagy általános alapelveket, hanem a specifikumoktól az általános igazságaiig mindent, hogy összefüggésében tudjuk látni. Akkor tudjuk majd a mihez képestet, akkor könnyebben észrevesszük, ha a rossz úton járunk. Fontos olvasni, hallgatni a Bibliát, ismerkedni vele és a tanításaival.

- Mellettünk. Végül fontos mások visszajelzése. És most nem arra gondolok, aki csak elmegy melletted az utcán, vagy kollégád, vagy szimpla ismerősöd, hanem arra, aki társ a hitben. Mondjuk a korosztályos csoportodban valaki. Fontos, hogy legyen kapcsolatom olyanokkal, akik ismerik, vagy velem együtt ismerkednek ezzel a normával Jézus tanításával. Mert segíthetjük egymást az útkeresésben, és mert visszajelzést tudunk adni. Ahogyan vissza tudjuk jelezni, hogy most nagyon sok a karika a szemed alatt, szakíts magadnak időt aludni mielőtt összeomlasz. Úgy vissza kell hogy tudjuk jelezni, hogy rossz érzésem van veled kapcsolatban, félek, hogy nem jó vonalon haladsz mostanság. Ehhez mindkét részről sok bizalom, alázat és bölcsesség kell. Attól is, aki visszajelez, és attól is aki fogadja. De én bíztatlak, hogy szeretettel próbáljatok belefogni. Nem ítélkezve, hanem lelkigondozva. Nem fölülről kijelentett mondatokkal, hanem sokkal inkább még a másik alá ereszkedve őt fölemelni.

Azt gondolom, hogy ilyen mérleg mellett, amit felvázoltunk mindkét útra érdemes küzdeni azért, hogy a kísértések ne elszakasszanak bennünket, hanem közelebb vigyenek Istenhez. Jusson eszünkbe a héten ezért imádkozni, erről gondolkodni. Azt kívánom, hogy majd egyszer mindannyian elmondhassuk majd Pál ünnepélyes szavaival: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon.”

/2Tim4, 7-8/

Ámen